Előző rész itt.
A Yosemite Nemzeti Park
volt a következő állomásunk, s a hozzá 40 perce lévő vadnyugati hangulatú bányász kisvárosban, Mariposában szálltunk meg. Nem csak a hely neve, de az egész légköre otthonossága és az emberek kedvessége is bájos volt. Utunk szűk utcákon és farmokon keresztül vezetett, majd rátértünk az "aranylánc" highway-re, megannyi kanyarával, szakadékokkal, kanyonokkal, hatalmas hegyekkel s völgyekkel. Láthatóak voltak az előző évi tűzvészek nyomai, s az is, hogy milyen törvényszerűen újúl meg a természet. Miután becsekkoltunk a motelbe, ami egy az egyben tükrözte az amerikai filmek hangulatát, elindultunk a város egyetlen utcáján, hogy találjunk valami éttermet. Vacsora után folytattuk utunkat, majd 10 perccel később már a falu határában találtuk magunkat. Körbenézve csak egyetlen elkopott táblát láttunk, "The Hide Out Saloon" felirattal. A város egyik helyi csehója volt, így ahogy beléptünk a szűk, sötét, állott levegőjű kocsmába, megannyi kíváncsi szempár tapadt ránk, még jobban éreztetve, hogy itt mi bizony csak gringók vagyunk.
A szárazon rakott kőfalakra csupa össze-vissza firkált 1 dolláros volt ragasztva, a felszakított billiárdasztal mellett társasjákok hevertek, a zenegép üvöltötte magából a country-rockot, és a színes neonfényekkel díszített bárpultnál fáradt tekintetű helyiek ültek.
Egy pohár bor után kezdtük magunkat egészen kényelmesen érezni, és a pultos hölgy is elképesztően nyitott és kedves volt velünk, így gondoltuk, hogy mi is nyomot hagyunk egy 1 dollárossal ebben a pincében, ami annak idején a helyi bank alagútrendszerének része volt. Az este végére a szúrós tekintetű helyiek is meglágyultak, s régi cimboraként beszélgettünk egymás teljesen különböző életéről. A pandémia kialakulása óta valószínűleg mi voltunk az elsők, akik levegőt cseréltek ebben a kis kocsmában, új történetekkel, európai származással, közel-keleti élettel, s cserébe pedig üdítő történeteket hallottunk az ottani mindennapokról és életről.
Másnap kora reggel izgatottan indultunk neki Kalifornia leghíresebb nemzeti parkjának. Az amerikai parkokat úgy kell elképzelni, mint nyitott múzeumokat. Tökéletes infrastruktúra mellett a leglátogatottabb helyekre kerekesszékes hozzáférés is biztosított, illetve megannyi parkolóhely a túraútvonalak kezdeténél, kijelölt kemping parkok, a medvék miatt gondosan zárható szemetesek, információ, kórház, ranger station, különböző természettudományi programok és még sorolhatnám. Minden parknak van 3-4 kapuja égtájnak megfelelően, ahol belépődíj megfizetésével lehet átkelni. Egyszeri belépés 35 dollár, azonban tudva, hogy nem ez lesz az egyetlen park, ahova készülünk, az egy éves, korlátlan belépést biztosító jegyet vettük, 80 dollárért. A legtöbb park amúgy autóval bejárható, évszaktól függően, ugyanis a téli időszak során rengeteg a lezárás hó, jég vagy árvíz miatt. A bejáratnál kapott térkép és információs brossúra szinte minden kérdésünkre választ adott, azonban érdemes az utazás előtt interneten is böngészni, priorizálni a látnivalókat, pláne, ha csupán egy napunk van.
Vannak olyan túrautvonalak, melyeket 12-13 óra alatt lehet teljesíteni, de akadnak egyszerű sétára lévő gyönyörű helyek is. A Yosemite Nemzeti Park egyébként több mint 3000 km2-en terül el és a többnyire gránitkőzetei körülbelül 10 millió éve indultak mozgásnak, hozva ezzel létre szűk kanyonokat, meredek völgyeket, melyekbe a jégkorszak idején a több mint 1 km-es jégtakaró kíméletlenül bebújt, gleccsert alkotott s létrehozta a völgy mai formáját. Neve, az annak idején a völgyben élő Miwok indián törzstől ered, eredtileg "yohhe'meti", jelentését tekintve, "ők gyilkosok" - nem túl bizalomgerjesztő. Talán az emberfeletti sziklák, a gigantikusság, az érzés, hogy mennyire kicsik vagyunk. Talán ez vezetett ehhez a névhez.
Ahogy beértünk a völgybe, káprázatos látvány tárult elénk. Először az El Capitan nevű hatalmas, függőleges gránitszikla magasodott felénk, ami igen közkedvelt a sziklamászók körében. Az utazás előtt láttunk egy dokumentumfilmet egy fiatal srácról, aki biztosítókötél nélkül mászta meg ezt a 914 méteres monstrumot. Free solo a címe. Látva élőben a helyszínt, teljesen más értelmet nyert bennem a sziklamászás fogalma. A völgy fölé magasodó kupola-alakú hegyek - mint a Sentinel vagy a North Dome - a talaj több millió évvel ezelőtti gyors felemelkedése és az erózió következménye. Míg a Half Dome esetében, ami úgy néz ki, mint egy tökéletesen kettévágott kupola - a felgyorsult emelkedés miatt kialakult nyomás hatására, függőleges repedések alakultak ki, melyek a gleccserek segítségével a kupola kettéválását eredményezték. A park nem csupán szikláknak ad otthont, de mocsarak, rétek, vízesések is színesítik a tájat, megannyi álllat- és növenyfajjal karöltve. Most, hogy írom ezeket a sorokat hasít belém, hogy mennyi mindent nem láttam, hogy egy nap édes kevés ahhoz, hogy felfedezzük Yosemite-t. Megmásznám a Half Dome-ot, várnék, míg a Horsetail vízesés aranyszínűvé válik, piknikeznék a Glacier Point tetején és csak sétálnék, mert biztosan akadna az utamba valami csoda.
Akkor este még Mariposában aludtunk - már amennyit tudtunk, mert az amerikai valóság felfedte magát dühös csapkodós káromkodós ordibálásban a szomszét motelszobában. Tudtuk, hogy ezen a környéken nem tréfa a düh, s bármikor előránthatják a fegyverüket ezek a 21. századi cowboyok. Csak arra tudtam gondolni, hogy túl vékonyak a falak ahhoz, hogy megállítsák a golyót.
Persze semmi nem történt, a fénybuborékom mindig jól működik, így szinte frissen ültünk be a kocsiba, hogy Visalia-ig meg se álljunk. Az utunk nagyrésze kivételesen nagy, forgalmas országutakon át vezetett, hirtelen megint a civilizációban éreztem magam, amiről nem tudtam eldönteni, hogy jól esik-e vagy sem. Miután beparkoltunk a motelszobánk elé a realitás újfent közel került hozzánk egy fiatal homeless képében, aki éppen a szobánk előtt elhelyezett kukából igyekezett magának ebédre bukkanni. Vacsoránk után, a megmaradt adagokat elcsomagoltattuk s odatettük neki, hogy egyen egy jót végre. A nap fénypontja az volt, mikor megtalálta a zacskót, benne az étellel. Nem kevésbé döbbentett meg, mikor az éjszaka közepén a mellettünk levő szobából bömbölt a zene, miközben a tag a nyitott ajtó mellett mosta a kocsiját. Nos, hajnali 2-kor az ember nem szívesen méltetlankodik egy motel parkolójában, mert félő, hogy lelövik, azért sikerült lehalkíttatni azt a zenének jóindulattal sem nevezhető zajt. Visalia egyébként az USA egyik legtermékenyebb mezőgazdasági régiójának gazdasági és kormányzati központja. A hosszú, több mérföldön keresztül húzódó, teljesen egyenes utakat citrus, szőlő, olajfa és gyapot ültetvények szegélyezik. Történelmét olvasva leginkább az maradt meg, hogy az amerikai polgárháború idején a lakosok képtelenek voltak eldönteni, hogy az "északiak" vagy "déliek" mellett álljanak, így mini polgárháborút vívtak saját főutcájukon. Az eredményről senki sem tud semmit, mert miután lecsillapodtak a kedélyek, s mindenki kiadta magából a dühét, az élet rögtön visszaállt a normális kerékvágásába. Visalia a Sequoia Nemzeti Parkhoz legközelebb fekvő nagyváros, így remek bázispont volt számunkra. A körülbelül egy órás út során legalább négyszer változott a táj körülöttünk, először rétek és termőföldek, majd a dombokat magas zöldellő hegyek váltották fel.
Egészen hirtelen a fenyvesben találtuk magunkat s a felénk magasodó fák csupán néhány napsugarat engedtek át lombjaikon keresztül. A Sequoiá-k a fák királyai, ősi mesterei és bölcsei. Ahogy meg-meg álltunk az út szélén megcsodálni és megtapogatni ezeket az égigérő teremtményeket, úgy éreztem magam mint aki egy mágikus helyre pottyan, ezek közé a természtefeletti fák közé. Vagy mintha ők zuhantak volna a Földre az óriások világából, egy másik univerzumból. Ölelgetni több mint 2-3 ezer éves fákat életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. Mintha a történelem örök tanúit karoltam volna. Ismét emlékeztetve lettem, hogy mennyire kicsi vagyok valójában, mennyire jelentéktelen. A természet helyre rakja az ember egóját akarva-akaratlanul.
A sequoia fajnak rendkívül különleges klímára van szüksége, így a világ csak ezen részén fordul elő természetes módon. A nagy sequoiák általános magassága 50-90 méter, törzsük átmérője 6-8 méter s az eddig mért legszélesebb törzs 8.8 méter, az 1650 éves General Grant fáé. A szintén híres General Sherman ugyan nem a legidősebb - bár nem panaszkodhat a körülbelül 2500 évével - se nem a legszélesebb vagy legmagasabb, azonban a majd' 1500 köbméteres térfogata és a több mint 1300 tonna súlya a világ legnagyobb, legmasszívabb fájává teszi. Ellenállóképességük pedig az idővel csak nő, ahogy maga a fa méretei is. Vastag kérgük könnyedén dacol a gombafertőzésekkel, bogarakkal és még a tűzzel is. Sőt, a tűzre igazsságszerint szüksége van. Szinte minden földi elemet kihasznál arra, hogy minél több időt tölthessen ezen a furcsa bolygón, és hogy szaporodni tudjon, ami tűz nélkül szinte lehetetlen lenne. Az alacsony, talajmenti tüzek hatására a tobozok, melyben a magok akár 20 évig is elbújhatnak, a tűz által leadott hőre kinyílnak, s lepotyogva a hamuval fedett, ásványi anyagokban gazdag talajra, megfelelő körülmények között életnek indulnak. És a fantasztikuma, hogy egy sequoiának több ezer éves élete során csupán egy "utódot" kell létrehoznia a fajfenntartáshoz. A Parker group sequoiáinak ölelgetése után az 1937-ben kidőlt több mint 2000 éves fa törzsébe fúrt alagúton hajtottunk keresztül, majd folytattuk utunkat a Hanging Rock és a Moro Rock túraútvonalán. Utóbbi esetében 400 kőbevájt lépcsőfokot kellett megmászni, hogy megcsodálhassuk a távoli, majd' 4000 méterre magasodó Great Western Divide hegyeit.
Annyira érintetlennek tűntek azok a hegyek, olyan megmászhatatlannak, olyan elérhetetlenül magányosnak és mindenttudónak. Az egész parkot olyan természetfelettinek éreztem, a sétát ezek között a hatalmasok között, az érintésüket, mely inkább olyan volt, mintha egy mozgó élőlényt tapintanék, mint a Forrás című filmben az élet fájának törzse. Átéltem a nyugalmat, ami elöntött az első percektől kezdve ebben a tiszteletet parancsoló közegben. Ha visszagondolok talán ez a néhány óra volt a legfeltöltőbb, legmisztikusabb élmény a road trip során. Napokat tudtunk volna még eltölteni ebben a csoda-manifesztációban, azonban várt ránk egy teljesen különböző környezet, egy másik, más miatt lélegzetelállító tér.
...Folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése