Előző rész itt.
Ahogy átléptük Utah és Arizóna határát a Lake Powell és a Colorado folyó vízgyűjtő területe hatalmas kék foltként tündöklött kontrasztot a téglavörös sivatagba. A takaros kis városka, Page története nem annyira romantikus, mint ahogy azt elsőre gondoltam, hiszen ezen a lakatlan vidéken ez az egyetlen város, ahonnan megannyi látnivaló kényelmes távolságra van. 1957-ben, mint ideiglenes otthont adó terület volt azoknak a munkásoknak s családjaiknak, akik itt dolgoztak kialakítva a gátrendszert illetve a Glen Canyont és a Lake Powellt összekötő hidat, ami miatt az átjáró forgalom is megnőtt. Sőt, itt működtetik az USA nyugati részének leghatalmasabb, villamosenergiát biztosító egységeit is. Ahogy múltak az évek, egyre több természeti gyöngyszemet fedeztek fel ezen a földön, többekközött az Antelope Canyon-t, ahova ezúttal sajnos nem tudtunk ellátogatni. A környék legnagyobb része a Navahó indiánok kezében van, így csakis az általuk működtetett idegenvezetői irodákon keresztül kínált túrák során lehet megtekinteni a legtöbb látványosságot. Csakhogy ők úgy döntöttek, hogy a pandémia miatt ezeket a parkokat még zárva tartanák (bár így nem igazán értem, hogy a kaszinók, amiknek nagyrésze szintén az őslakosság kezében van, miért lehetnek nyitva...ja de értem: pénz - de erről majd kicsit később). Szóval ismét egy újabb indok, amiért vissza kell ide térjek. Page-ről amúgy csak jó emlékeim vannak, már amik maradtak, mert a Fiesta Mexicana étteremben lehetett a legjobb, és legbőségesebb margaritákat kapni, így például arra, hogy második este cigánykerék bemutatót tartottam a hotel folyosóján, csak néhány, végleges törlésre váró videó emlékeztet.
Bár az a nap maradandóvá vált bennem, hiszen a délelőtt folyamán elautóztunk a várostól körülbelül 10 percre lévő, ikonikus Horseshoe Bend-hez. A 300 méteres szakadékban, ott folyik a Colorado, olyan tökéletes kanyart ívelve a fennsík körül, mintha gépezet alkotta volna. Körülbelül 5-6 millió évvel ezelőtt ez a terület megemelkedni látszott, hozva létre ezzel a nagy szintkülönbséget, melyben a víz meredeken vájt alá. A parkolótól néhány száz métert kellett csupán megtenni a kilátóig, de a száraz hőség miatt ez nem volt egyszerű. A látvány viszont kárpótolt a sivatagi forróságért. A felhőtlen égen egy-egy kondenzcsík, mintha odarajzolták volna, a kékeszöld Colorado töretlenül zúg a kanyar mentén, a sárgás vöröses meredeken alányúló sziklák pedig végtelenül izgalmas kontrasztként firkálnak 3 dimenziót a világba. A kilátónak csak egy kis szakaszánál volt korlát én pedig már attól rosszul lettem, hogy voltak, akik azontúl, egészen a sziklák pereméig merészkedtek, hogy ővék lehessen a legizgalmasabb fotó. A rekkenő hőségben, árnyék vagy hűsítő szellő nélkül lehetetlen volt sokáig maradni így elindultunk arra a földre, ahol a Gyalogkakukkot sosem érte utol szegény Coyote, vagy ahol Forrest Gump 24 ezer kilométer után abbahagyta a futást.
Ezen a 2 órás úton vettük észre, hogy valami nem stimmel az idővel. A Navahók földjén, ahol átkeltünk ugyanis nincs különbség a téli- s nyári időszámítás között. Ahogy ők fogalmaztak: "Csak a kormány hiheti azt, hogy ha levágsz egy métert a takaród tetejéről majd azt hozzávarrod az aljához, akkor hosszabb takaród lesz." Ezzel el is intézték a kérdést. A Navahó indiánok tartják fent egyébként a legnagyobb USA-beli szárazföldi őslakos területet Utah, Arizóna, Új-Mexió területeivel s egyéb kisebb térséggel az országban. Ez a terület egyike azoknak, melyek nem csupán rezervátumok, de ősi szülőföldjei is az indiánoknak. A navahó nép kormányzási hagyománya a klánjaik által megélt történelmükben györekezik, melyek nem csak magatartási formákat, de a kifinomult kultúra gyakorlásának azon módját is felöleli, melyet ők "séta a szépségben"-nek neveznek. A történelem során szinte soha nem sikerült megegyezniük az Egyesült Államokkal, a fiatal navahó harcosok képtelenek voltak elhagyni szokásaikat így folyamatos konfliktusban éltek a környező fehér telepesekkel vagy mexikóiakkal, de sok esetben még más indián törzsekkel is. A híres "hosszú séta" (Long Walk) után, ahol földjüktől mintegy 500 km-re üldözték és zárt rezervátumokban, elegendő ivővíz nélkül tartották őket, 1868-ban megegyezés született, mely lehetővé tette, hogy a navahók, saját szülőföldjükön, autonóm rezervátumokban élhessenek.
Szóval az utunk Kayenta-n keresztül vezetett, ahol megálltunk vizet venni egy supermarketben. A város csupán 25 mérfölre van a Monument Valley-től, ahova éppen készültünk, így átfutó turistaforgalmának köszönhetően gyorséttermek sora és néhány motel határolja az egyetlen főutat. Itt a lakosság 93%-a a navahó törzshöz tartozó indián, turizmusból élnek vagy kézzel készített színes szőtteseket és ékszereket árulnak. A boltban egymáshoz saját nyelvülön az atapaszka nyelvcsaládhoz tartozó navahó nyelven szóltak keverve azt egy kis angollal. Ékszereik és hosszú fekete hajuk ősi energiát tükrözött, bár be kell vallanom, nem sokat tudok az indiánokról - Dolák-Saly emlékezetes Winnetou paródiáján vagy Daniel D. Lewis Utolsó mohikános alakításán kívül.
Ahogy haladtunk északra a táj egyre vörösebben izzott, a sötétszürke út végén pedig ott álltak vigyázban ezek a monstrumok. Némelyik teteje, mint ősi felhőkarcoló mutatott az égre, vagy éppen néhány négyzetméternyi fennsíként, mintha Isten elejtette volna a tégláit a Mennyország építése közben. A síkság közepén teljesen függőleges falak végül szoknya-szerűen omlolnak a felszínre, így a látvány teljesen szürreális. A geomorfológiában egyébként butte-nak nevezik ezt az alakzatot, ami a fennsíknak egy olyan változata, melynek szélessége rövidebb, mint magassága. Kialakulása az évmilliók során az erózió és időjárás hatására történik. A puha, kevésbé ellenálló kőzetréteg elkopik, míg az azt takaró keményebb réteg védelmet nyújt. Az emberek képzeletében, a sok akkori Clint Eastwood és John Wayne film miatt ez lett az a vidék, ahol az igazi vadnyugat létezhetett, mintha ez a környék csak azért jött volna létre, hogy tökéletes díszletet adjon a jónak, a rossznak és a csúfnak (bár annak spagettiwesternként nem sok köze volt a Monument Valleyhez, viszont jól hangzott).
A völgyhöz tartozik egy törzsi park, mely mélyebb betekintést enged az ottani természeti csodákba, mint a Mystery valley, Hunts mesa vagy a Mexican hat. Azonban navahó kézben lévén, sajnos szintén zárva volt. Én mindenesetre teljesen beleéltem magam az élménybe, szinte láttam magam előtt, ahogy Eastwood belovagol a képbe vagy ahogy Gary Cooper fényezi a puskáját. Egy percre én is a vadnyugat banditáihoz tartoztam, vagy éppen voltam a seriff, aki a saloon-ból kilépve lelő egy tolvajt. Aztán hirtelen az úton találtam magam, vissza Page-be, ahonnan másnap ismét útrakeltünk, egészen a Grand Canyonig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése