"...Egy-egy pillanat ragadott meg, például, ahogy a nyomorgó tömegben az egyik koncert kezetekor a kiabálás, fanatikus rikoltozás, és a sok "Jeee" helyett belekortyoltam a meleg, dobozos sörömbe és csak csöndben figyeltem, ahogy a pupillám fókusza a doboz szélére ér, látja a rajta megcsillanó villódzó fényeket, körülötte pedig elmosódva tapasztalja a sok kéz égbe meredő cölöpjét, mintha a mennyországot tartaná a rengetek életérző, átérző, mai napnak élő fiatal.
Furcsa a változással olyannyira együtt élni, hogy minden pillanatát komolyan gondoljuk..."
Ezt a gondolatot be sem fejeztem. Piszkozatként láttam meg a blogomban, miután pont ilyen félbeszakadt írások után kutattam, hogy elkapjon az ihlet vagy mi. Kicsit több mint fél éve írhattam ezt a néhány sort. Egy fesztiválon fogant meg bennem a kép. És talán azért tulajdonítottam neki ekkora jelentőséget, mert akkor nem engedhettem meg magamnak átélni hogy a mámor türkiz fényében táncoljak. Egy üvegkalitkába zárt mimóza lelkű vadmacska marcangolta bennem az érzéseket, kívülről pedig egy szolid, kényszermosollyal és rettentő mély tekintettel pislogó valaki lehettem, aki a végén már a provokáció határáig merészkedett. Pedig tudtam, hogy nem szabad. De ahogy szoktam, játszottam a tűzzel, mert úgy gondoltam, így is úgy is én nyerek. És nyertem. Mert míg akkor azt hittem ennél tovább nem lehet átélni...most ebben csalódtam. Mert mérföldekkel tovább esik az a pont, mikor azt mondhatom, hogy lényem egyik apró képe -amit már megálmodtam egyszer - beteljesedett. S a képeket, hangokat, látomásokat úgy, hogy véletlenül sem kell szégyellnem magam... nos úgy tapasztalom. Mert együtt örül velem a másik, s mert az a másik pontosan tud engem, és pontosan ismeri azt a mérföldkövet, amit éppen érintettem.
És jó dolog nem szégyenkezni. A legfelüdítőbb dolog az, ha másnap nincs elszámolni valóm....Mert igazából: tudják, hogy ki vagyok.
U.i.: Határok és keretek lehetnek...de mint tudjuk ezek azért vannak hogy legyen mit feszegetni.
