Ahogyan az lenni szokott.
Fáj.
Hát aztán?
Türelmetlen vagyok, mert azon nyomban választ akarok.
És?
Ha nem kapok?
Ha szarul vagyok miatta ugyanúgy nem kapok hamarabb választ...sőt.
Élem az életem. Szerelmes leszek. Háromszor, négyszer, ötször. Egy emberbe. Aztán megsiratom a szerelmet, könnyekkel, nevetéssel, jó s rossz érzéssel. Szép. Nem gondolnám, hogy lehet másik, mert akkor csak én vagyok. Öntudattal és önbizalommal duzzadó nő. Szép vagyok. Csinos. Okos. Céltudatos. Helyén vagyok.
Aztán szerelmes leszek.
Másba.
De ez valahogy igazabbnak tűnik.
Itt átélem az öntudatlan rózsaszín felhőt, amit nem tudok kontrollálni.
Kétségbeesek. De jól esik a két ségbeesés, ha nem a rossz és a rossz között, vagy a rossz és a jó között kell választani....hanem a jó és a jó között.
Jól vagyok. Egyedül. Jól vagyok Vele. Melyik a jobb? Nem tapasztalni? Nem szeretni Valakit? Van átadni magam? Nem megismerni a másik Világát?
Semmiképpen.
Jól döntöttem.
Sőt!
Tökéletesen!
Eggyé váltam. Ahogy tudtam. Nem féltem, ha nem volt kérdés. Ha menni kell, menni kell, ha nem viszont elfogadtam, hogy együtt.
S elfogadtam.
Barom voltam. Mert merész voltam. Mertem alapozni. Életet. Nem csak az enyémet, másét is.
Nem sorolom fel, hogy mik, mert egyértelműek.
De vége. Nehezen.
Ő marad. Ebben a környezetben, ahol maximum 10 ember van, aki értékes és tartalommal teli, s ő vállalja mégis, mert vagy ennyire önző, vagy ennyire odaadó. S én örülök, mert a választása őszinte hozzám.
S Ő megfogadta. Hogy sosem fog nekem hazudni.
Vagyis: boldog vagyok, mert valahol beteljesült a kapcsolatunk: Ő megtanított a világra rácsodálkozni és őszintén nevetni, én megtanítottam Őt nem hazudni.
Aztán én elmegyek, nagyon messzire. Jó lesz.

A tartalmatlanságról

Az elmúlt időszak csupa olyan eseményről, érzésről szólt, ami kiütötte maga mellől a kreativitást. Túl sokat gondolkodtam és elfelejtettem, hogyan kell valóban tartalmasan élni úgy, hogy kizárjam azt, ami nem az enyém, ami nem tartozik hozzám.
Szigorúnak kell lennünk. Magunkkal és a körülöttünk lévő világgal. Merj végre kritikusan nézni, végre kicsit önző lenni mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül. Kell a konfrontáció, hogy fejlődhess. Kell nemet mondani, hogy feszegethesd a határaidat.
Gondold el.
Vagy. Intelligens. Kreatív. Tele álmokkal és vágyakkal. Tudod a tudást. Tudod a körülötted működő világ összes rezdülését. Érzékeny vagy, de nincs benned félelem. Érzel és befogadsz. Szeretsz.
De ezeket az ősi energiákat nem használod ki. Nem veszed észre, hogy bizony léteznek karmikus szintek ember és ember között. És van, mikor eljön az a pont, hogy a másiktól már nem tanulhatsz semmit, és fordítva. És képtelen vagy továbbállni, és azt mondani, hogy elég volt. Pedig tudod: már nincs kraft, és valahol mélyen nem is érdekel semmi a másikkal kapcsolatban. Csak konfliktus lenne, ha stoppot intenél. De már nem tudtok tartalmasat beszélgetni. Csak bólogatsz, mert tudod, hogy a másiknak ez jó. Mert vámpírként szívhatja magába a Te ősi energiáidat, ami ugyan feltölti, de fogalma sincs róla, hogy mit kezdjen vele. Elpazarolja. És Te állsz, tudod, hogy el kellene indítani az életet. Akár egyedül. Akár a szerelmeddel. Akár olyan emberekkel akikben igazi érték lakozik, bizonyos tudás és érzés. Mert ha olyan emberek vesznek körül, akik tartalmatlanok, azok tartalmatlanná tesznek! Ha ezt felismered, minél előbb menekülj, bármilyen érzelmi szálak is kötnek hozzájuk, vagy bármilyen szánalom költözött velük kapcsolatban a szívedbe. Hogy hogy lehet felismerni őket? Rá fogsz jönni. Mert elfáradsz, mert ideges leszel, mert unatkozol a társaságukban. Ők ezzel szemben menni fognak, egyre inkább feléd. De vigyázz. Tudd a határt, és légy képes nemet mondani. Különben az életed intimitása és a saját karmikus fejlődésed eshet ennek áldozatul. Az érzéseidet helyezd hátrébb az eszeddel szemben és okosan válaszd meg a körülötted forgó embereket!





 

Novemberi reggelek

2012 november. 

Elhalmoztam magam elvárásokkal. Ezek szerint valóban nem változtam volna? Nem tettem eleget az ígéretemnek? Vagy megint meg kell tennem egy nagyobb lépést az utamon?

Ezen az enyhe novemberi reggelen szembenéztem azzal, amit nem akartam. Teljesen letisztult kép volt előttem arról, hogy mi a tervem az elkövetkezendő napokra. Még hagytam magamnak némi választási lehetőséget azzal, hogy csak egy kis szatyorba pakoltam be azokat a holmikat, melyek elengedhetetlenek a mindennapjaimhoz. A nyugodtságtól és az illúziómentes tisztaságtól kongott a lelkem. Nem tudtam sírni, nem akadhattam ki, nem ment semmi, csak eltökélten készülődni, amíg Ő alszik. Kész csoda, hogy nem ébredt fel a hangos szívverésemre, mikor csókot leheltem a fejbúbjára. 

Olyan határozottan csuktam be magam mögött a kaput, mint amilyen határozott az elmúlt néhány hónapban nem voltam. Ugyanaz az tekintet áradt a szemeimből, amibe Ő beleszeretett. De mégis elmentem, útközben felkészülve minden eshetőségre. Vagy ma láttam Őt utoljára, vagy húzzuk még egymást abban a tudatban, hogy együtt akarunk lenni, vagy éppen mindent megváltoztat ez az apró tett és minden gondolat és cselekedet a helyére kerül...Egyszerűen nem tudom. Azt tudom, hogy szerelmes vagyok. És Vele akarok lenni, de nem tudok. Micsoda szirupos ellentmondás. Ismét eljött az az idő, hogy a saját kezembe vegyem az életem, mindenféle tejszínhabos illúzió és hamis érzelem nélkül...hogy újra épüljek. 

Csillámbogarakat szül a szemem sarka

Elkeseredettségemben.
Azt hittem, hogy más miatt írok. Hogy más inspirál. Azt hittem, hogy események sorozata szüli a jó anekdotákat és, hogy az érzelmek a másik fél felé olyan múzsaként hathatnak, mint rózsának a harmatcsepp egy tavaszi hajnal derekán.
Kurvára nem.
Mert ami tetézi: a kényszer az saját magunk vagyunk. Érzünk. Létezünk. Vagyis szenvedünk a meg nem kapottért. Vagyis gyávák vagyunk és férgek, mert kénytelenek vagyunk kikászálódni a homokbucka alól. És ezért sírunk és hinni akarjuk, hogy alkotunk.
De nulla. Pont efelé konvergál mindenki élete, hiába próbálkozik. A 0 és az 1 közötti összhang megteremtésére.
Ha 0: a szülőcsatornában gondolod végig ugyanezen hiábavaló érzéseidet.
Ha 1: a halálos pillanatban kapod rajta magad, hogy saját egód megnyugtatása képpen bevallod a hamis igazat, miként mindent az életedben ugyanígy cselekedtél volna.
Dehát én még a kettő között ingadozok.
Még félek.
Még valahol mélyen remélek.
Ambíciók vannak bennem. Túl nagyok. Ez. Meg amaz. Lenni akarok. De VALAKI. Nagybetűsen. Ahogy azt illik.
Aztán rájövök: ez ego. Nincs igazságalapja, s nem ezért kell élni. Mégis visszaköszön. Mégis dedikálja magát az életem több selyemfonatán is.
Egyszer csakis megnyugszom. Eljön az idő, majd sodródom. S elveszhetek magam révén - Az emberek által viszont kizárt!

Így e nyár közepén...

...Nannuscha szerelmes.

3 az 1ben

Azt próbálom bemesélni magamnak, hogy igyekszem megírni a szakdolgozatomat. Pedig még csak egy új lapot sem kértem a Wordbe. Szuper kis hazugság magunknak, hogy a jobb pillanatainkban elhiggyük, a rosszabbakban pedig magunkat sanyargassuk.
Több gondolat futott át egyre táguló kis univerzumomban az elmúlt 2 hétben. Volt közötte olyan, aminek már itt volt az ideje, hogy a felszínre jöjjön. Volt olyan, amit nem is akartam leírni, mert félő, hogy sokan magukra ismernek, ezzel bántottságot töltve napjukba. Volt, amin azt hittem már réges régen túl vagyok...
Időrend.
1.
Hibát követek el. Túlcsordul a pohár, de cseszettül nem érdekel, mert azt gondolom, hogy nekem ez az egész úgy jár, mint tüdőmnek a levegő (seggemen a lyuk kifejezés jobban passzolt volna a mostani hangulatomhoz, de olyan lévén, aki allergiás a túlzott közönségességre, és inkább tiszteli a magasabb esztétikai tartalommal megáldott hasonlatokat, maradnék az előbbi verziónál). Szóval: egyértelműnek tűnik, hogy én kivétel vagyok. Hogy bár tudom: sok emberrel megtörténik hasonló, én mégis azt teszem, amiről tudom, hogy valahol nem tiszta, nem egyenes. Mert most kijár. Ezt mondják. Az okosok vagy kik. Most élni akarok. Bulizni. Szexelni. Inni. Drogozni. Carpe diem van öcsém! És a legfontosabb: Ezt minden felelősség nélkül. Nulla elkötelezettséggel. Aztán kimerülök. Rájövök, hogy pont az a valaki vagyok jelenemben, akiről annak idején pont olyan véleménnyel voltam, mint egy ostoba és eltévedt szajháról. Aztán ez az ellentét legömbölyödik. Összeolvad. Nem két ellentét, hanem ok és okozat lesz belőle. Rájövök, hogy csupán előítélet kavarodott bennem az irigységgel komponálva. Rájövök, hogy mindenki átesik ezen a küszöbön. Nyugtázom a lelkemben, hogy hibás vagyok. Eredendően bűnös! Majd megpróbálom a lehetetlent: megbocsájtani magamnak. Látok másokat. Ugyanezt teszik. Még mosolyogva és adrenalinnal telt erekkel igyekeznek meggyőzni magukat, hogy helyes úton járnak. Leszarom és keserédes hangulattól mámorosan zokognak és nevetnek egyszerre. Mi ez, ha nem egy elkorcsosult harmónia a boldogság és a boldogtalanság határán?  
2.
A kis betegségem: azt mondják a félelem apró szülöttei. Elméletet alkotok. Ha nem félek, elmúlnak. És ha úgy vesszük jogosak ezzel párhuzamban a történéseim, az anamnézisem.
Csütörtök: Ótvarul vagyok. Teljesen beborozva, egyedül megnézek egy olyan filmet, amit nem lenne szabad, de nosza, persze adjunk az érzésnek, mert most szabad. Zokogok a film egyszerűségétől és bájától, meg attól, hogy én miért nem tudom ilyen egyszerűen felfogni életemet. Telefonálok. Kiakadok. Kétségbeesek. Hangot adok félelmeimnek és negatív érzéseimnek. Megnyugtatnak. Álomba sírom magam.
Péntek: Másnap, furcsa kissé megtisztult érzéssel ébredek. Már nem félek. Viszont este begörcsölök. Szombat: Meditálok és jobban érzékelem fájdalmaimat. Aztán kikötök a legközelebbi kórházban. Félelmeim egyik apró szülötte megszűnt létezni. Ez okozta a panaszokat.
Vagyis: Felismerni. Megismerni. Hinni. Beszélgetni. Átélni. Átadni. Egó nélkül kommunikálni. Aztán feloldani.
Hajrá!
3.
Mi a francot csináljak ma. Betegállomány ezerrel, így hiába vagyok jobban, lelkiismeretem nem enged elmenni semerre. Pedig gyönyörű az idő, a nap süt, a madarak ciripelnek a tücskök pedig dalolnak. Én meg rohadok a kétségeimben és kérdőjelek közepette, vágyakozva tekintek a horizontra sejtve azt, hogy ma mindenki állat mód elcsípve egy érzést, azon táncol majd hajnalig.
És bennem ez feszültséget kelt. Megint a régi dolog, amiről azt hittem túl vagyok rajta. Megmutatkozik gyermeki énem, és hisztizve rúg bele oldalamba ordítva azt, hogy "Én is akarom!".
Az ominózus kérdés percenkét átfut barázdált agyamon: menni vagy ne menni?


És ha végül össze akarnám rakosgatni mondanivalóim konklúzióját...

Már benne volt a levegőben

Szombaton valamiért összevissza, lótifuti napra ébredtem. Meg voltam őrülve, hogy  a hétvégét végig meditálom, tanulva így a határaimról, képességeimről, feszítve a húrt a valóság és az illúzió között. Hát mit mondjak. Ennél jobban nem is tanulhattam volna emberibb, kiszolgáltatottabb mivoltomról, ezzel is halványítva az egó körém font burkát.
Szombat. Délután. Vihar van készülőben. Erre chillelünk a teraszon. Bágyadt mosoly az arcomon nem teljesen őszinte. Kezdek megijedni. A fájdalom ismerős, csak az intenzitása ér frusztrálóan. Telefon. Azonnal húzz le az ügyeletre.
Nem, nem, előbb azért még egy telefon.
Nem veszik fel.
Ok.
Akkor irány.
Már esik. Nagyon. A teraszon, mikor kint ültünk, még csak csöpögött, jelezvén ezzel a saját kis világom sürgető lépteit. A doki fiatal, szimpatikus, de nem tud megvizsgálni, mert a fájdalom -amit egyikünk sem értett- nem engedte. Szúrt. Lüktetett. Kisugárzott. Fulladtam.

EKG. Vérnyomás. 60/40. Pulzus 74. Kérdőjelek sorozata. Megjegyzem nem csak nálam. Felültem. Elájultam. Felültem. Elájultam. Az este első villámát akkor láttam megcsillanni az orvos arcán, mit valami drakula filmben, mikor közölte: Infúzió és kórház.
Biztos, hogy nem. Jól vagyok.
Felültem. Elájultam. Ok.
Mentős azonosító sorszámot is kaptam: 666. Fasza.
Mentő, ninózás. Próbáltam humoromnál lenni. A mentőorvos kerek szemekkel vette tudomásul, hogy nem vagyok teljesen normális mikor vigyorogva meséltem, hogy most kaptam életemben először infúziót, és hogy rettenetesen kíváncsi vagyok, hogy milyen is a hírhedten fos magyar egészségügy.
Nem kellett volna, hogy kíváncsi legyek.
Zuhogott. Szakadt az eső. Egyedül voltam, és bíztam, hogy akkori egyetlen és elengedhetetlen támaszom siet felém. Mielőtt betoltak volna a liftbe éppen akkor láttam, ahogy egy halottas ládát vagy mit tesznek egy autóba. Nagy levegőt vettem és azt mondogattam magamban, hogy egy szuper kis bejegyzést fogok írni ezekről a végtelen abszurd és morbid helyzetekről. Megérkeztem a kórterembe. Vagy inkább kórfolyosó volt, rajtam kívül még vagy 15 másikkal. Ömlesztve sok sok horkolós nővel. Vérvétel, ájulás, hiszti, hogy azt akarom, hogy bejöhessenek hozzám. A nyanya persze egy kommunista őskövület volt, és tartva a tervezett rendet le se szarta az apró igényeimet, pedig nem egy Dr. House-t kértem, csupán annyit, hogy vérvételnél fogják a kezem. Na ok. Vizsgálatok kezdődtek. Nem is kell mondanom, nem egy vészhelyzet tempóban. A kórházi mentősöknek már a tökük ki lehetett. Hasi és mellkasi röntgen. Ijesztő szocreál falak, fáradt, motiválatlan szemek. Falhoz állok, megvilágítanak hátulról. Az árnyákomat nézem. Egy vallatószoba jutott eszembe.
Vissza a folyosóra. Hajnali fél2. Kint zuhog, dörög, villámlik. Jön az ultrahang. A nő tipikus smasszer kinézetét tetézte a bulldog szerűen legördülő pofazacskója és férfias álla. Vele is próbáltam kommunikálni. Nem ment. 3 szóból meg kellett volna értenem, hogy mi zajlik bennem.
Megint a folyosón. Elképzeltem, hogy bemegyek a nővérszobába, megzavarva a biztos rettenetesen fontos diskurzust, s megkérdezem, láthatom-e a felvételeket. Nem.Miért, maga orvos?Nem hisz nekem? Jönne a válasz. Unatkoztam annyira, hogy bejátszottam a történetet. Vajon milyen válaszok érkeztek?...
Faszom. Itt estem kétségbe. Goromba, motiválatlan, nulla empátiával rendelkező lények teszik meg az első lépéseket a diagnosztizálásom felé. Beleborzongok. Dr. House-t akarok. Vagy hazamenni.
Olyan sok helyre vittek, hogy miután megérkeztem kiindulópontomra, véletlenül elhagyta a szám a 'Home sweet home' kifejezés egy irónikusan sanda mosollyal körítve. A mentősök nem nevettek rajta, pedig szerintem jó poén volt. Morbid, de jó.

Villámok cikáztak a fejem felett, a dörgések még a mellkasomat és megrezegtették. Reméltem, hogy nem esik rám néhány adag vakolat. Bár azok után, hogy miket láttam...ezen sem lepődtem volna meg. Az állapotom javult. De szerintem csak azért, mert végtelenül rosszul voltam a környezettől.

Furcsa, hogy nincs harag bennem, senki s semmi felé. Jó érzés, hogy a sok szúrás, vizsgálat és miegyéb kellemetlenségének elviseléséhez a beteg gyerekek adták az erőt, akikhez járni szoktam. Nagyon időszerű volt, hogy kórházba kerüljek. Hogy feszegessem és feszegessék a határaimat, hogy megtapasztaljam a reakciókat, hogy rájöjjek: sokszor nem az történik, amit én akarok, hogy emberi legyek, hogy hagyjam pihenni az egóm, és még sorolhatnám.
Köszönöm magamnak a tapasztalatot, s köszönöm azoknak, akik itt voltak velem, támogattak, humorkodtak, velem nevettek és biztosítottak arról, hogy erős vagyok.
Nannuscha
U.i.: Még erőteljesen bent vagyok, úgyhogy nem merem még lezárni ezt az írást. Nem koccintok előre....nademajd, ha kiengednek :)

Millió cím forog

körülöttem mintha valami csillag lenne születőben, és súlya, tömege olyan nagy volna, hogy az összes környező bolygót, meteort, port, kavicsot, "űrcsürhét" magába akarná olvasztani, szülni ezzel egy vadiúj galaxist. (és még csak a bejegyzés címével foglalkoztam, s nem az engem ma válaszra kényszerítő -igazából valamilyen szinten banális, DE! - nagy változást kikényszerítő kérdéssel.
Ha ez a kérdés ilyen hatással van rám, hogy tudnék meghozni, egy valóban életbevágó döntést? Vagy ez is az lett volna?
De most komolyan?

Apró pici, gömbölyded, lekerített formák. Több tér, kuckós, sarokban tűz mellett olvasós, sötét, ám vidám színek kavalkádja, tipikus provence-i hangulatot varázsolós...Nannuscha nekikezd a dekoráció készítéséhez.
Bepörgök. Aztán a szívem nem enged több adrenalint elviselni. Jah, csináljuk. Nem engedhetem meg magamnak, hogy mást mondjak. Ha mást mondanék: csalódás, megalkuvás, gyávaság érzése fogna el. Pedig mint ahogy régen lefestettem magam: na pont ilyen nem áll szándékomban lenni. Néha hallgatni kell az ősi mondásokra, a barátok jóindulatára, az öregek tapasztalataira, a szülők óvó szavaira, a saját motiváló benső hangjainkra. Ezt a hangot most valami, mintha elnyomta volna bennem. Pedig nagy nagy robajjal tört ki egy rég kikívánkozott sóhaj.


Felnőtté válás.
Kettős érzés.
Nem bírom tovább, szabad akarok lenni. Nem azért, mert nem kényelmes itt, mert nem kell vasalni, meg mosni, meg főzni s miegyéb...a lelkem vágyik a szabad mozgásra. Nem akarok beszámolni, nem akarok függni, s úgy érezni magam, mint aki tartozik valamivel. A saját nyugalmamat keresem, a saját keresztemet cipelve.
A problémák is feltöltenek, ha pontosan tudod, hogy csak Te tudod őket megoldani. Más ne szóljon bele, mert beleérne a kis lelki körforgásod bonyolult spiráljába. S az megszabván az irányt, egy új folyamot indítana el, ami egy másik ösvényt taposna ki, ami lehet, hogy nem is Tied. Már nem éri meg. Nem véletlenül nő fel az ember. Azért, hogy a saját útját taposva úgy egyen, igyon, táncoljon, barátkozzon, szeretkezzen, neveljen, ahogy a saját gondolataiban meg van írva. És ezt csak egyedül lehet megoldani. Hiába van párkapcsolatod, a nő, vagy a férfi sosem fogja megszabni, hogy mit tegyél, mert ha egymásra vagytok hangolódva, mind a ketten tudni fogjátok a helyes lépést egymás felé, vagy egymástól el. Ezt persze tiszteletben kell tartani.
És én néha eljátszom a legszebb szerepemet világom színpadán: lelkem, habitusom, szellemem egyik régi mivoltát.
Beleengedem magam. Bohém, mély gondolatú, művészlelkű, de eszes, vagány nőként mosolygok sandán a világ fényeire, miközben kacsintva adok pacsit egy régenlátott barátomnak: a Bátorságnak.

Amíg még emlékszem

Tisztítókúra.
Most ez tölti ki tudatosságom egyre mélyebb zugait. Répalé meg cékla. Meg még amit akartok. Mellette meditálás, 'energiázás' és végtelen koncentráció, hogy ne ordítsam le az első csúnyán néző fejét az utcán. Inkább becsukom szemeimet és úgy teszem zsebre a világ tetteit.

A minap több alkalommal is elutaztam. Nagyon másfelé. És akaratomon kívül. Csak két tenyér, az Univerzum csitrilliárdod energiája és csukott szem kellett hozzá.
Fehér, ezüst, kék alagút. Száguldok előre. Középen felismerésre váltakozik a fény és a sötétség. Tiszta windows media player.
Egyszer csak egy hegycsúcson állok. Körülöttem a tisztaság, a tett, a bátorság ereje, a cél - hogy leugrok és repülni fogok - mámorító ötvözete fullaszt, s nem a magashegyi levegő. Ösztöneim által egy mély lélegzet segít abban, hogy a matériában is észleljem: lassan fulladok.
Tudatom ismét eltörpült, pedig egy pillanattal azelőtt maga volt a világ.
Könnyezek. Szemeim mosolyognak és kipihent
szellemmel próbálom mozgásra bírni végtagjaimat.

.:.
Utazok. Most tényleg. Buszon. A város egy elfeledett körzetébe. Kopott falak, poros padló, gusztustalan zöld csempe. Fehér köpenyes ürgék. Fáradt arcú nők. Várakozok. Izgulok, hogy bizonyosodjék be: nem volt hiábavaló az elmúlt 3 évem. Rutin az egész, nekem mégiscsak le kell ülnöm utána. Egy pohár vizet kérek. Nincs bent pohár. Ez az utolsó mondat amit hallok.
Ahol a lelkem lehet, a szívem és a tüdőm környékén, történik valami. Rettenetes nyomás, feszítés, zsibbadás. A hang eggyé vált a csenddel. A csend belesimult a hatalmas robbanásba. Nincs különbség a kettő között. Megsüketülök a csendtől. A lelkem még mindig ki akar szakadni. Képek milliárdjai pörögnek le. Nem tudom milyenek. Nem látom kristálytisztán. Csak tudom, hogy táncolnak, fénysebességgel.
A lelkem a jelen tört része alatt visszacsapódik. Az agyam ébredezik. Észleli. Mintha egy életet élt volna le. Emberi hangot hallok. Nem tudom kié. Nem tudom azt sem, hogy hol vagyok. Hogy kerültem a földre, mit csinálok egy ilyen idegen helyen. Izzadok, de veszettül. Mellettem felborított szék jelzi, hogy teljes hiánya volt kontrollomnak. Elájultam. Utaztam.
.:.
Kíváncsi vagyok a mai álmomra...    

Nincs több kérdés

Az intim keretekbe bele nem futó kérdésekből kimerültem. És mintha kissé kellemetlen lett volna csöndben csücsülve mosolyogni magam elé, egyre banálisabb és butább kérdéseket tettem fel.

Hát mit csináljak, ha nem kérdeznek vissza?

Többet nem írok.
Erről.
Kérdés hiányában a válasz is elmarad. Anyagi síkon. A viták, a szócsaták és az érvelések, megosztások folytatódnak. Az éterben. Ahogy eddig.

Menni vs. maradni

Azaz nagyot változni vagy kicsit változni. A lelkesedés érzése fog el. A tervek. Változást csicsergő hangok járnak körül. Minden nap. A biztos elhagyása, a bizonytalanért. A maradásban lévő egyértelműség és tudatosság kap harcba a mehetnék izgalmával és eufóriájával. Míg az előbbi jéghideg fuvallat, úgy az utóbbi izzasztó vihar. Táncra perdülnek egy légüres térben, amit én feszültségként érzékelek. Fázom, ha maradok, de elégek, ha megyek. Így érzem a perceket, amikor ezek a gondolatok fonódnak rám, mint a borostyán, ami fojtogatja a régi házak falait. Mégis szépek, mert öltöztetik a rideg falakat, s megtelik élettel a szürke vakolat. Fullasztó. Mégis izgalmas. Mégis megtelek élettel. Lehetőségek milliói rohannak át szívemen. Éreztetik, hogy van választásom.

Maradok. Ugyanott folytatom. Felkelek. Megmosakszom. Sminkelek. Dolgozok. Edzek. Festek. Blogot írok. Beszélgetek. Borozok. Sörözök. Kiabálok. Szeretkezek. Egótlanítok. Meditálok. Tanulok. Sétálok. Türelmetlen vagyok. Gyógyítom magam. Sírok. Dühös vagyok. Mosolygok. Vezetek. Táncolok. Segítek. Tervezem, hogy mi lesz majd, HA! A napok hangulata változtatja meg ezek sorrendjét és sűrűségét. De ugyanaz marad végül minden. Mert a megfelelő lépést mindig a jövő napjaira bízom. Így nem lesz az jelenem. Megyek. Elindulok. Tervezek. Aláírok. Vizsgázok. Elrendezem. Kifizetem. Kezemhez kapom. Csomagolok. Vásárolok. Átutalom. Igényelem. Felszállok. Repülök. Leszállok. Fulladok. Rácsodálkozom. Élvezem. Izgulok. Felkelek. Megmosakszom. Sminkelek. Dolgozok. Edzek. Festek. Blogot írok. Beszélgetek. Borozok. Sörözök. Kiabálok. Szeretkezek. Egótlanítok. Meditálok. Tanulok. Sétálok. Türelmetlen vagyok. Gyógyítom magam. Sírok. Dühös vagyok. Mosolygok. Vezetek. Táncolok. Segítek. Elgondolom, hogy mi lett volna HA!. És rájövök: a jövőt a jelenemmé tettem. Veszítek vagy nyerek? Nyerek. Ha mást nem: tapasztalatot! Indulnom kell.

a felnőttkor

az nem más mint ritka sok ígéret magunk felé és iszonytató kontroll magunk felett hogy véletlenül se csalódjunk ennek illúziójában.

Egy kicsit már elég

Megteszek mindent. Minden apró részletre figyelek. Próbálok az elme és az ego kedvében járni. Másokéba. Leginkább. Jórészt sikerül. Mégis érdekes visszajelzéseket kapok.
Mostanában valahogy így:
Önző vagyok. Megbízhatatlan vagyok. Trehány vagyok. Nem csinálok semmi értelmeset. Nem figyelek oda. Slampos vagyok. Asztal alá söpröm a dolgokat. Megváltoztam. Nincsen felnőtt értékrendem. Élek bele a világba. Céltalan vagyok. Érdektelen vagyok. ésatöbbi
Tényleg ez lennék? A lehető legjobban próbálok azon dolgozni, hogy a körülöttem lévő embereknek a lehető legtöbbet tudjam nyújtani magamból és a világomból. Utálom, ha a lelkemben és a fizikai környezetemben káosz van. Élek-halok egy-gy pillanat harmóniáért. Mit jelenthet az, hogy valaki értelmeset csinál? Multi cégnél gürizik naphosszat és karriert épít? Mit jelenthet? Nekem közel sem ezt. Teszek a világért és teremtek. Teremtek, alkotok az ecsettel, festékkel és a vászonnal. A mosollyal és a hanggal a kórházban a beteg gyerekekért. Teremtek azzal, ha hallgatok. Ha meghallgatom és figyelem a mondanivalót, amivel megtisztelnek.Ha eloszlatom a kétséget. Ha önbizalmat csöpögtetek. Ha szerelmes vagyok. Ha nevetek. Ha szeretkezek. Ha meditálok. Ha mély levegőt veszek....

És a munka, az egyetem, a testemre öltött végtelen tapintat. Slampos lennék? Csak mert a miniszoknya és magassarkú helyett a hétköznapok kényelmes pillanatai sportcipőt mernek nekem ajánlani? Az arcom ugyanúgy friss, a tekintetem ugyanaz a mélység, s hajam ugyanolyan fényes. Csak már nem kívánja lelkem a magamutogatást. Aki belülről nőies, az egy ócska melegítőben is az. Nem lennék ilyen? A felnőtt értékrendem pont az, amit én mindig is akartam. A lelki, szellemi és testi harmónia megteremtése élvezi a legfőbb gondot életemben. Ez mindenekfelett. Persze, hogy furán viselkedem, ha bárki belekontárkodik a magam által létrehozott kiegyensúlyozottságomba. Céltalan lennék? Hát mi az, ha nem cél, hogy törekszem a szeretetere és a türelemre? Anyagi dolgokat minek vegyek figyelembe, ha lassan úgy is vége lesz a materializmus imádatának?
El akarom kezdeni a saját kis életem. Pont itt van az idő.

Parallel egy érzésben

"...Egy-egy pillanat ragadott meg, például, ahogy a nyomorgó tömegben az egyik koncert kezetekor a kiabálás, fanatikus rikoltozás, és a sok "Jeee" helyett belekortyoltam a meleg, dobozos sörömbe és csak csöndben figyeltem, ahogy a pupillám fókusza a doboz szélére ér, látja a rajta megcsillanó villódzó fényeket, körülötte pedig elmosódva tapasztalja a sok kéz égbe meredő cölöpjét, mintha a mennyországot tartaná a rengetek életérző, átérző, mai napnak élő fiatal.
Furcsa a változással olyannyira együtt élni, hogy minden pillanatát komolyan gondoljuk..."

Ezt a gondolatot be sem fejeztem. Piszkozatként láttam meg a blogomban, miután pont ilyen félbeszakadt írások után kutattam, hogy elkapjon az ihlet vagy mi. Kicsit több mint fél éve írhattam ezt a néhány sort. Egy fesztiválon fogant meg bennem a kép. És talán azért tulajdonítottam neki ekkora jelentőséget, mert akkor nem engedhettem meg magamnak átélni hogy a mámor türkiz fényében táncoljak. Egy üvegkalitkába zárt mimóza lelkű vadmacska marcangolta bennem az érzéseket, kívülről pedig egy szolid, kényszermosollyal és rettentő mély tekintettel pislogó valaki lehettem, aki a végén már a provokáció határáig merészkedett. Pedig tudtam, hogy nem szabad. De ahogy szoktam, játszottam a tűzzel, mert úgy gondoltam, így is úgy is én nyerek. És nyertem. Mert míg akkor azt hittem ennél tovább nem lehet átélni...most ebben csalódtam. Mert mérföldekkel tovább esik az a pont, mikor azt mondhatom, hogy lényem egyik apró képe -amit már megálmodtam egyszer - beteljesedett. S a képeket, hangokat, látomásokat úgy, hogy véletlenül sem kell szégyellnem magam... nos úgy tapasztalom. Mert együtt örül velem a másik, s mert az a másik pontosan tud engem, és pontosan ismeri azt a mérföldkövet, amit éppen érintettem.
És jó dolog nem szégyenkezni. A legfelüdítőbb dolog az, ha másnap nincs elszámolni valóm....Mert igazából: tudják, hogy ki vagyok.

U.i.: Határok és keretek lehetnek...de mint tudjuk ezek azért vannak hogy legyen mit feszegetni.

A festésről

Nyár. Napsütés. Szokásos kétségbeesés, hogy nem tudom mi lesz az életemmel. Hisztik, nem is kicsik. Meg nem valósított ötletek tömkelege. Pont...és aztán mintha kicsavartak volna. Olyan szintű fájdalmat és elveszettséget éreztem, hogy a sokk, amit ettől kaptam felrázott, a levegő, amit vettem megtisztított, a mozgás lenyugtatott és 2-3 nap leforgása alatt más ember állt a tükör előtt, mint amilyen azelőtt visszatekintett rám. Pontosan tisztában voltam a lehetőségeimmel, a szabadságommal, amit kaptam. Inkább voltam boldog egy idő után, mint megkeseredett, önmarcangoló nő. Olyan eszközöket adott kezembe az ég, amiknek köszönhetően a lehető legtartalmasabb dolgokat kezdhettem el művelni. Olyanokat, amik által már nem volt kétségbeesés. Olyanokat, amik segítségével pontosan ismertem a jövőmet. Megszűntek a hisztik és az ötletek napról napra realizálódtak kis életemben. Igen, kicsavartak. A jó irányba.

Ekkor kezdtem el pingálni. Mivel mással kezdtem volna: fibonacci. Amatőr képek hada árasztotta el a szobám. Minden egyes ecsetvonás egy teljes meditációval ért fel. Kikapcsolta az agyam, a kósza gondolatok szárnyat kaptak, a feszültség rávetődött a vászonra érdekes színeket hozva ezzel világra.
Nyitott erkélyajtó, madárcsicsergés, keserédes mosolyok...és a vászon, az ecset meg én. Roppant sokatmondó kép. Esténként nem is kezdhettem mással a festést, mint egy pohár vörösborral. Egy-egy korty erejéig meg-meg állva, miközben szemet vethetek újonnan alakuló művemre. A zene a háttérben válogatott volt. Végtelen szenvedéllyel hallgattam jazz-t, swing muzsikát és sokszor meditációs vagy klasszikus zenét. Mindegyik dallam elérte, hogy másképpen mozogjon kezemben az ecset. Volt, hogy mint egy hurrikán felpörögtem, néha viszont teljes kábulatban és lassúságban véltem magam felfedezni. Sokszor olyan vágy fogott el egy-egy forró zene által, hogy muszáj voltam másik számra kapcsolni. Volt, mikor kicsattantam a megfoghatatlan és feltétel nélküli boldogságtól.

Előfordult az is, mikor magányomban nem vágytam volna mást, csak hogy valaki üljön le a festőállványom melletti fotelbe és egy pohár borral a kezében nézze, ahogy belefestem magam a képeimbe. Kövesse végig az összes mozdulatom a szemével és merüljön el a gondolataiban, amit kiváltok úgy, hogy azok és az én röpke képzelgéseim és érzéseim valahol az univerzumban találkozzanak és végtelen erővel fonódjanak egybe jelt adva ezzel a materiális világon festő és borozgató énünknek.
És ilyen még lehet.

Állapotváltás

Úgysem fogom befejezni ezt a kis szöveget, mert nem lesz konklúzió, befejezetlenül fog tátongani és nem fog tetszeni, mert mindig ki kell találni a végét. Mert nem lesz neki ilyen.
Bármilyen állapot üljön is rajtam, nincs az a pillanat, mikor én azt a tökéletességgel magával vonnám veszedelmébe.
Ma délután kinéztem az ablakon és egy érdekes szívszorítással megfűszerezett sóhaj tanácsát követve beállítottam a zenéket a gépemen és bebújtam az ágyamba. A függönyt nem húztam be, mert látni akartam, ahogy szürkül az idő, havazik majd megint nem,feltámad a szél és a napos, felsős percek váltakozása megengedi, hogy képes legyek arra gondolni, hogy mint ahogy a ború, úgy a kellemetlen érzésem is elmúlik egyszer. Mindegy egyes új dalnál keserédesen vettem tudomást a kis fénycseppről az arcomon. Vagy azért, mert valami elmúlt, vagy azért mert a jövő kilátástalansága megremegtette alattam a talajt, amit én építettem nagy munkával a lábaim alá az utóbbi időben.

Aztán elaludtam. Utaztam. Menekültem. Sírtam. Nevettem. Féltem. Felizgultam. Éhes voltam. Aztán hánytam. Alkudoztam és csaltam. Teleportáltam és repültem a zene ritmusát követve. Átöleltem az álom és a valóság terét és idejét. Álomba húzott minden érzés, gondolat, cselekedet...de a zene, mint valami szög, amibe épp akkor akad bele a kabátunk, mikor éppen a legsietősebb a dolgunk...itt tartott. Minden egyes hangnak a tudatában voltam.
Felriadtam. Arra, hogy álmodom.
És hogy besötétedett.


U.i.: A mai zene: www.youtube.com/watch?v=4KEEXyRL0qE

Az összeszorított szájról.

Észre sem vettem volna, ha nem hívják fel rá a figyelmem. A titok lenne, az amit rejtegetek? Mit nem akarok, hogy megtudjanak? Mit akarok magamba fojtani? Vélemény lenne talán, hogy se nem nevetek, se nem vágok morcos arcot? Vagy szimplán végtelenül kacér, hogy nem játszom a teljes örömöt vagy bánatot? A titokzatosság kelléke ez. Csak éppen, ha valaki ismer, pontosan tudja mi van bennem, ha a szemembe néz.
Egyszer már felismertem, hogy találkoztunk. Én meg a sorsom. Elképesztő gyorsasággal fúrta belém a felismerést, hogy tudjam: itt most valami megfordul. A helyes irányba éppen. Végtelen félelem az ismeretlentől, és annál nagyobb izgalom oldott kereket a lelkemben. Összeszorított szájjal mosolyogtam. A hitetlenség, hogy a változás a küszöbön liheg...ez mutatta meg magát az ajkaimban. A feszültség, amit sok sok kérdés és kétely szült...
És ez változott. Ez csiszolódott és a szimpla órák engedélyt adtak arra, hogy a megismerés ezernyi örömét és bánatát foglaljuk össze magunkban.
Már egyre kevésbé szoktam összeszorítani a szám. A feszültség elillant, a hitetlenség patakja beleömlött a hit roppant óceánjába, az izgalom természetessé színesült és a félelem az ismeretlen világtól átalakult szivárványszínű izgatottsággá.

A rendszer ...

A mai nappal elhatároztam, hogy csinálok némi hasznosat is ezzel a bloggal. Ugyan néha jól esik visszaolvasni az elmúlt évek írásait, de azért senki nem fogja látogatni a blogot, hogy ezt többször megtegye.
Roppant jól esett, hogy több forrásból véltem felfedezni írásaim értékét. Nos. Jóhír: nem szűntem meg, csak átalakultam. Amióta nem írok, azóta festek. Az átvitt értelmű gondolatok felkerültek a vászonra. Most így mutatom ki mi van bennem, hogy érzek én.
Igyekszem a blogot olyanná alakítani, amilyen vagyok. Bemutatni azokat az élményeket, eseményeket, embereket, melyek körülvesznek. Egyre izgalmasabb, érdekesebb és talán félelmetesebb is.
Kellemes böngészést, elmélyülést, pihenést...
Üdv:
Nannuscha