Vannak napok...

mikor a francia sajt megromlik a hűtődben. Meg mikor 1000 watton ordíttatod a Rammsteint, hogy elnyomd a müezzin pénteki stand-upját, ami a legközelebbi mosque-ból szól. Amikor úgy kelsz fel, hogy senki nem érdekel. Mikor mocskosul haragszol. Mikor igazságtalannak érzed a világot és az embereket körülötted. Amikor a teli cukrozott kávénak még mindig keserű az íze. Amikor a frissen felhúzott ágynemű nem olyan puha, mint ahogy elképzelted.

Rammstein

Vannak olyan napok, mikor átértékelsz. Ki mondta, hogy ez nem valami feszültséggel jár? Egyik változás - legyen testi, lelki vagy szellemi - sem történik fájdalom nélkül. Vannak napok, mikor elengedünk, és dühösek vagyunk, és egyáltalán nem elfogadóak. Ilyen napokon van, hogy Rammstein szól bömböltetve, ami még a francia sajt bűzét is elűzi.

Persze a mérleg egyik oldalán ott van az a valami, az a csillogó ékszer, ami után vágyunk, ami miatt még mindig bent van a francia sajt a hűtőben. Ott ékeskedik, mint egy évig tartó tiltott előjáték a cyber világ mátrixában. A mérleg ezen pontja tele van türelemmel, elengedéssel, izgalommal , kegyetlen őszinteséggel és egyenességgel.

Gotan Project

Aztán vannak napok, mikor inkább Gotan Projektet hallgatsz. És a müezzin virnyákolását is szívesen veszi be a füled, még ha egyszerre három irányból is érkezik az ima. Mikor a kávé keserűen is édes és a bűzlő sajtok a hűtőben parfümillatként érik el az orrod. Amikor a mérleg egyik oldalát vagy képes csak látni, mert valami rózsaszín borgőzromantika eltorzította a látásod és el sem tudod hinni, hogy szerencsére vannak őrangyalaid, akik terelnek a világban, a fejlődés útján, akik figyelnek arra, hogy a balansz, a jó és a rossz örök harmóniája a Te életedben is meglegyen. Ilyenkor szétesett állapotban vigyorogsz bele a világba a tengerparti melegben és el sem hiszed, hogy ez végre valahára megtörténik. Ilyen napokon csak fülig ér a szád, mert tudod a folytatást. Ilyenkor még a sivatag kietlen utcái is vidámsággal öltöztetnek fel és a tengertől sós, ragadós bőröd sem zavar, mert olyan filmszerűen halad az idő, hogy szinte káprázik a szemed. Van, hogy zavarodban sikerül a zuhanyfüggőtartót is eltörnöd, de kit érdekel, mert a pohár dél afrikai vörösbor a kezedbe kerül, még mielőtt elhagynád a villa márványlépcsőjének utolsó fokát. A januári este, a kellemesen téli fuvallatok a kert széleiből virágillattal bódítanak, miközben a Hold dagadó testét bámulod. A gyertya lángja a kerti asztalon valami meglepően mediterrán helyre repít el. Mintha valahol Európa déli részén egy kora nyári estén lélegeznéd be az összes érzést, ami éppen körülötted, hurrikánként felfordulást okoz. Ilyenkor jól esik a cigaretta is. Vannak napok, mikor tökéletes beszélgetésben van részed. Mikor érdekel a másik, s mikor Te is érdekled Őt. Mikor 45 fokon ég a bőröd. Mikor nő vagy és férfi egyszerre. Vannak napok, mikor nem tudsz aludni, mert hiába vagy hozzászokva a folytonos változáshoz és inger gazdag élethez, ez valami egészen másnak, szokatlannak mutatkozik. Vannak napok, mikor a reggel kegyetlen hűvösséggel csap le. Mikor vársz a taxira és a napfelkelte odaleheli az ajkadra, hogy Párizs után talán újra lehetne egy ilyen nap...egy ilyen nap, mikor minden túl rendben van.

Aztán vannak napok, mikor rájössz, hogy micsoda illúzióval lettél behálózva. Mikor azon gondolkozol, hogy valóban történt-e bármi is, vagy csupán kezdesz megbolondulni a társtalanságtól. No és persze, mikor a múltad hirtelen ismét lecsap rád 14 ezer km-ről. És valahogy korainak érzel minden kommunikációt, mégsem tudsz nem szeretettel és odaadással beszélni és játszani. Tudod, hogy nincs ez jól, mégis átadod magad - ennek is.
Van úgy, hogy túlgondolod, pedig semmi baj nincs. Mikor nem hullámzol a hullámmal és nem lélegzel együtt a világgal. Ilyenkor emlékeztetned kell magad arra, hogy minden a legnagyobb rendben történik. Nincs más tennivaló csak lazítani és lélegezni.

És vannak napok, mikor hiába, a lelkesedésed megmarad. Ezért a francia sajt...

Mindenkinek van egy...vászna!

Nem létezik lehetetlen. 

Ennek az az oka, hogy illúzió lenne körülöttünk ez az egész? Valótlan, a gondolati projektorunk 360°-os szélesvászna? 

Legyen így. Mégis annyira jó ebben a Mátrixban élni, pláne, ha felfedezzük azt, hogy tulajdonképpen mindent mi irányítunk és befolyásolunk benne.  

Az általam megélni kívánt új kezdet, a tisztalappal indítás, a merészen a jövőbe tekintő pozitív életerő valahogy egyértelműen kopogtatott az ajtómon. Igazat és tisztát vágytam átélni, nem kergetve a bolond múltat. Pontosan tudtam mit akarok és nem tettem mást csupán figyeltem az eseményeket magam körül, türelmes voltam, és meglovagoltam azokat a hullámokat, amiket az élet óceánja sodort az én partszakaszomra. Ezen a partvidéken élnek életem szereplői is, akiket az áramlat elvesz tőlem, vagy éppen hozzám sodor. 

Az Új Esztendő végtelen türelemmel sertepertélt az ajtóm előtt már jó néhány héttel az Új Év éjszakája előtt, hogy aztán olyan boldog és nevetős vehemenciával rontson be a nappalimba, ahogy tette, majd békésen elterüljön a kanapé sötétbarna puhaságán mosolyogva  várva az események fordulatát. Nem mondom, hogy nem tudtam eseményeket, helyzeteket előre. Egyre érzékenyebben reagálok, döntéseimnek tökéletes jövőbeli lenyomata a 360°-os vászon mögött hibátlanul áttükröződik. Sokszor nem ér meglepetés, mert gondolataimban és megérzéseimben hiánytalanul hiszek. Tudom melyik hamis, tudom melyik igaz, mintha agyam milliomod másodpercek alatt kikalkulálná az eredményt, hogy aztán helyesen dönthessek. Én a robot, tele érzelemmel. 

Éjfélkor kókuszos mangólével koccintottam portugál lakótársammal. Nevettünk a helyzeten, mert így még egyikünk sem ünnepelte az új évet. Elképesztően enervált és fáradt voltam, hiszen dubai "layoverem" csupán 12 órából állt Szilveszter napján, kevés alvással, a bőrönd ki s be pakolásával. Annyira nyúzott voltam, hogy a manilai 31 órás tartózkodásom alatt csak enni és aludni voltam képes. A visszafelé út már nagyobb lelkesedéssel töltött el, hiszen tudtam, néhány óra múlva fent fogok ülni a Budapestre tartó gépen. Egészen szabad érzés volt úgy hazaérkezni, hogy nem lesz kitől függjek érzelmileg, hogy tudtam, hogy nem lesz dráma, csak szimplán jó kedvvel élveznem kell a havat és a teendőimet. 

Otthontartózkodásomat egy négy napos osztrák síelés tette kalandosabbá az átlagnál. Nincs is jobb kezdet az évben, mint a ropogós, friss levegőt beszippantani, hagyni, ahogy a vakító fény elkápráztassa a szemem, élvezni, ahogy a jeges levegő átfúj és megtisztít, érezni a körülöttünk lévő hegyek monumentalitását és békés türelmét. A 11 órás ájult alvások meglepték a 4-5 órás pihenésekhez szokott testemet, s új, tiszta erővel öntöttek el, hogy aztán másnap ismét a hegyek árnyékában síeljek valamelyik szimpatikus hütte felé. 

Már kevésbé fáj visszatérni a sivatagba. Utazásaim minden esetben lelkesítenek, mert tudom milyen gazdag is a környezetem s ebből mennyi mindent tapasztalhatok meg.

Los Angeles-i utam első estéjén igyekeztem levetni magamról a fáradtság páráját s megjelenni a vacsorán, amit a kanadai FO szervezett. Teljesen elfogadható létszám, hogy a 30 fős team-ből 5-en jelentünk meg, tudva azt, hogy ha most pihennénk vagy aludnánk, esélytelen lenne megküzdeni a jetlaggel. A hotel melletti pubba vezetett utam 3 pilóta és az egyik seniorom társaságában. Egyetlen nőként ismét fürödtem a figyelemben s élveztem a nőkre sokszor oly jellemző energiaharcok hiányát. Los Angelesnek egy hibája van. Kocsi nélkül esélytelen megmozdulni, ami alapjáraton egy autóbérléssel megoldható lenne, persze csak akkor, ha érvényes a jogosítványod...így félig kétségbeesve, hogy legkevésbé sem szeretnék a szállodában ücsörögni 2 napon keresztül, megtalált a szerencse és éppen reggeliző kollégáim intettek oda asztalukhoz, hogy csatlakozzak hozzájuk egy san diego-i kiruccanásra. Öten egy hatalmas Dodgeban száguldottunk a 8 sávos autópályán az USA- Mexico határhoz legközelebb eső nagyváros felé (nem tagadom én meg sem álltam volna Tijuana-ig). 

Majd' négy órát töltöttünk a Midway II. világháborús óriás anyahajó múzeumában, ahol teljesen magával ragadott az amerikai háborús filmekbe illő díszlet. A komoly és nagyon érdeklődő tekintetem mögött lélekben deckek között rohangáltam, miközben sípolt és piros színt dobott a hajó falára a vészhelyzetet jelző sziréna, top gun-osat játszottam, voltam pilóta és shooter is, meg hajókapitány. Milyen jó, hogy van bennem még gyermek. Azt hiszem a többiek is hasonló jeleneteket játszhattak le magukban, hiszen teljes kimerültséggel ültünk be a híres-hírhedt gázlámpás negyed egyik mexikói tequilabárjába.

S most ismét a sivatagban, a boldogság, fáradtsággal elkevert koktélját kortyolgatva érzem: egy nagyon kedves időszaknak vagyok a küszöbén. Amint beléptem ezen az ajtón, talán írok is majd róla.