Július 20-án osztottam meg utoljára bejegyzést. De akkor sem írtam, csupán egy videót tettem közzé. Igazából nincs időm írni, mert el vagyok foglalva.
El vagyok foglalva szerelemmel.
Nyakik ülök benne.
És igazán nehéz érteni mi is történik körülöttem, mert ebben a lebegésben elferdül a világ elémtartott tükre. Sokszor nem tudom és talán nem is érdekel mit látok, mit érzékelek, mit élek át, mert mindent amit zajlik, körbevesz ez az elképesztő erő. Néha haragszom is magamra, amiért engedem, hogy azok a pillanatok, azok a tájak és emberek elszürküljenek, eltörpüljenek azok mellett a percek mellett amik együtt adatnak. Úgy vagyunk egymásnak, mint szabad madarak, akik a világ legtávolabbi pontjai sem választanak szét. Egymástól el, majd egymáshoz visszarepülünk. Hiába választ el idő s olyan tér, amit képzeletünk csak a kicsiny térképen tud feldolgozni...e földkerekség valamelyik pontján mindig találkozunk.
Szóval hagyva a rózsaszín ködös ömlegést egy kicsit, még a szerelem sem tudta teljesen elcsitítani a híres ambivalenciám az élettel kapcsolatban. Persze más perspektívából látok s érzek igazán sok dolgot, például, hogy az elmúlt lassan 9 hónap bebizoyította, hogy "lassan 9 hónapig" tuti létezik szerelem, mégha az nem is első látásra történik. Vagy azt, hogy "lassan 9 hónapig" biztosan működik a teljes bizalom és tökéletes tisztelet. Na meg ami nekem egészen új, hogy "lassan 9 hónapig" nem veszekedtem, nem voltam féltékeny, nem kavartam a szart és....és egy egészséges párkapcsolatban, versengés és alá-fölérendeltség nélkül léteztem. Meg még fogok is a jelek szerint.
No igen, de a "lassan 9 hónap" alatt ugyanúgy akadtak nehéz, értelmetlennek tűnő, nem túl szép percek. Bennem. Mert nem hagytam ám annyiban az élet értelmének kutatását, a végtelen keresését és a miértek feldolgozhatatlan kérdőjeleit.
Egy torontói útra már igazán fájt a fogam. Vágytam az általam elképezt kanadai tisztaságra, az északi frissességre, a Niagara szívritmuszavart okozó dübörgésére. A háromnapos layoveremet igyekeztem kihasználni, így rögtön, ahogy landoltam a 13 órás út után, nekiiramodtam Toronto városának. Nem tudtam hirtelen, hogy a világ melyik pontján járom az utcákat. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem Sydneyben vagyok, volt amikor úgy, hogy New Yorkban vagy Seattleben. Teljes zűrzavar volt a fejemben egy rakás kellemelten érzéssel. Kerestem, de nem találtam meg Torontó fényét. A Niagaráét is csak akkor tudtam, mikor teljesen kivontam magam a tömegnyomor bántó zajából és energiájából. Ott voltam a világ legnagyobb vízesésrendszere közvetlen közelében s én nem tudtam átélni őt. Még a helikopterről is igazán keveset érzékeltem. Nem tudtam, hogy azért, mert már "megszoktam", hogy ilyen csodákat látok, vagy azért, mert már kiégtem a csodák megtapasztalásában.
Ez iszonyúan kétségbeejtett. Nem okoz lázba a Niagara? Vagy nem engedtem, hogy átdübörögjön rajtam? Teljesen elvesztettem a kedvem, és módfelett haragudtam magamra, amiért nem élveztem a túra minden percét. Fáradt voltam és nyűgös. Még a Niagara on the Lake nevű kisváros tökéletesen kialakított fő utcájának idegesítően makulátlan képe is rettentően kiakasztott. A handmade ajándék boltok, pékségek, méregdrága csokoládé és cukorka üzletek végtelenül kedves és mosolygós eladóit is szívesen képen töröltem volna. Alig vártam, hogy visszaérjünk Torontóba s aludjak. Másnap hajnalban nyugodtam meg egy kicsit, amikor a Toronto Island-re a második komppal áthajóztam. Tiszta volt a levegő, szép vasárnap reggelre ébredezett a város. A parkban olvastam. Az mindig jó. Mint ahogy legutóbb New Yorkban tettem. Imádom azt a várost. Zsizseg nyüzsög zümmög robban pulzál, mint a világ egyik ütőere. Aztán hirtelen ez sem esett jól. Túl sok volt. Ebből is? Ez hogy lehet? New York a szeretemváros! A város, aminek mindent megbocsáltok. Ahogy ültem a Central Park egy szikláján, elképzeltem milyen lenne, ha egy kapcsolóval lekapcsolnám Manhattant. Megállnának a taxik, a hömpölygő embertömeg a Time Square-nél szoborként meredne maga elé, a hullámok a Hudson folyón úgy ragadának az Ellis island-i kompok hajótatához, mintha odafestették volna. A Brookly Bridge-en selfizők mosolya odafagyna az arcukra és a Wall Street felhőkarcolóiban dolgozó strómanok ráncait és tekintetét is tüzetesebben lehetne tanulmányozni. És én is tudnék venni egy mély levegőt a hangtalanságban, a pillanatban, amiben megdermedt a világ, amikor egy pillanat előnyt nyerhetek, amiben talán utolérhetném magam.
Nem csak New Yorkot kapcsolnám le, de az egész világot egy percre. Körülrepülném és megnézném az emberek arcát. Mély levegőmből tisztaságot és békét fújnék köréjük. Megkeresnélek Téged és megbocsájtást lehelnék Rád. Őrá pedig türelmet. Amazra pedig hitet önmagában. A másikra pedig odaszuszognám tudást. Rezzenéstelenné tenném az állandóan mozgót egy pillanatra, hogy esélyt adjak túlélni és meglátni a szépséget.
Így vagyok legkapcsolódva én is mikor Vele vagyok. Rámszuszogják az örömöt. Egymásra leheljük a szerelmet és a biztonságot magunk köré. Lekapcsolódom a világ mérgező örvényéről, és rácsatlakozom valami egészen misztikus pulzusra. Valami angyali dolog lehet ez...
