Elegem lett. Nem volt meg a balansz. Vagy túl sokat vagy túl keveset közöltem. Túl személyes lettem. Elveszett a titok, amit valahogy mindig sikerült megtartanom magamnak. Amik köré a mondataim, a gondolataim csoportosulnak. Nem én segítettem. Én kiáltoztam segítségért. Ahogy Shakespeare "A vihar" című darabjában, egyszeriben leveszi a maszkját és oltalomért fohászkodik a közönséghez.
"Bűbájam szétszáll, odalőn,
S ha még maradt csekély erőm.
Az már a magamé csak..."
"Ne hagyjatok hát tengenem
Ezen a puszta szigeten:
Sőt, jertek a varázst a ti
Varázsotokkal megoldani..."
2 szabadnap internet nélkül. A szabadság egy jó nagy nyaklevest adott. Elkezdtem megint olvasni, elkezdtem figyelni, hirtelen több időm lett és ami a legijesztőbb: csökkent a félelmem.
Az 'online' azt jelenti a mai világban, legyen a távolság 2 méter vagy 2000 km, hogy 'nem vagy egyedül'. Szeretünk online lenni, mert nem maradunk ki semmiből, mert valakinek mindig írhatunk, ha eszünkbe jut, vagy ha éppen egyedül érezzük magunkat. Ha online vagyunk, biztonságban vagyunk. Szeretünk online zenét hallgatni, mert az olyan, mintha egy rendszernek a részei lennénk, szeretünk online lenni, mert úgy érezzük, mintha körülölelne minket a világ. De mellette annyi mindenből kimaradunk.
Ezen két nap után utaztam egy 4 szektoros útra, ami előtt eldöntöttem: nem fogok internetet használni.A folytonos 'online levés' időt vesz el tőlem, időt vesz el attól, hogy megértsem, mi is folyik körülöttem és bennem. Az 'online-ság' arra ösztönöz, hogy mindent azonnal akarjak. Hogy legyek birtokában minden információnak, lehetőleg azonnal. Elhomályosítja a türelem lehetőségét. Hogy tudjam mi folyik Vele, vagy körülötte, hogy kényszert érezzek arra, hogy megosszam, hogy az én világomban mi történik. S ugye legtöbbször mit osztunk meg a másikkal: a legtökéletesebb képet s az aláokádott legtökéletesebb címkét. Hogy ez tényleg így van-e vagy sem? Teljesen mindegy. A lényeg az online, az, hogy félelmünk az egyedülléttől csillapodjon, s minden egyes like-al közelebb kerülhessünk a 'sok ember szeret' illúziójához. Velem is így van. Mindenkivel, akit megcsókolt az 'online-ság' hercege vagy hercegnője. Nincs is ezzel baj. Azonban az, amit Milánóban és New Yorkban éltem meg internet nélkül, azt mindenkinek ajánlom. S nem kell hozzá Milánó vagy New York. Elég egy kis erkély a napfelkeltében egy bögre kávéval, vagy egy séta a Margit Körúton.
A szemem égett a fáradtságtól, a testem mintha kegyetlen másnaposságot élt volna át. Így indultam Milánóba egy olyan csapattal, ahol szimplán udvariasságból voltam kedves a kollégáimhoz. De meglepődve vettem észre, hogy egyik sem érdekel. Addig míg el nem kezdték szervezni az aznapi túrát a Milánó mellett lévő, olasz svájci határon csillámló Comói Tóhoz. Lelkesedésem könnyeddé tette a munkát, s még akkor sem csitult, mikor megérkezve Milánóba rettentő felhőszakadás vette kezdetét. A csapat 80%a visszamondta a túrát, de mivel nem vagyok cukorból így cseppet sem érdekelt, hogy ronggyá ázok-e. Így béreltünk egy 5 személyes autót 6an, s vágtattunk északra a ködös, esős autópályán. Elbambultam az ablaktörlő szapora mozgásán és az esőcseppeken az ablakon. Sok érzés keringett az ereimben, de se félelem, se szorongás nem volt jelen. A városkához érve a lelkesedés ezer tolla csiklandozott. Elterveztem mit fogok enni, s inni, elterveztem, hogy gelato nélkül nem indulunk vissza. Egy jó lasagna és vörösbor az orrát lógató időben is csodás, nem beszélve arról, mikor utolsó kortyomat ízleltem a toscanai borból, észrevettem, hogy a Nap egyik, felhő mögül éledező sugara megcsillantja poharamat. Hátranézve nem tudtam levenni a szemem a látványról. Ki tudja hány óra volt, vagy milyen nap, egyáltalán évszak. A ködös hegycsúcsok mögül erőlködő napfény győzött, s bearanyozta Como városkáját. És én akkor, ott voltam.
Míg a többiek első kérdése a pincérhez a wifi jelszó volt. Ők is ott voltak. Félig. Félig pedig online. Én másféle 'online' voltam, én a világ hullámhosszára voltam akkor rácsatlakozva, jelszó nélkül.
New York. 10 éve nem láttam ezt a gigapoliszt. S 10 éve megígértem magamnak, hogy ide még visszajövök, hogy láthassam éjszakai fényben a Világ nagybetűs VÁROSát. Mert New York az, tán mindegyik közül a legnagyobb. Ahogy haladtunk Manhattan felé, olyan gyermeki izgatottság lett úrrá rajtam, mint 10 évvel ezelőtt. Olyan felüdítő érzés volt ilyen extázissal várni érkezésem. Azt hittem ezt a lassan egy éves itteni pályafutásom alatt elfelejtettem. Mert én mindenhova megérkezem és mindenhonnan eljövök. Ez az én világom, átutazóban lenni kontinenseken, földrészeken, érzésekben s emberek életében. Nyomot hagyni a Time Square-en, ahogy a Brooklyn Hídon vagy egy ember lelkét megihletni, a másikét megbántani, majd továbbállni, hogy bélyegemet megnyalva minden egyes létező homlokkára rányomhassam azt.
A Time Squaretől pontosan 2 és fél percre volt a hotelünk, ahonnan rengeteg bár, étterem és szórakozóhely volt elérhető még hétköznapokon is. Egy, kifejezetten crewkból élő bárt céloztunk meg, ahol zavarba ejtően sokféle csapolt sörből lehetett válogatni. Egy dél afrikai, sráccal beszélgettem, akivel akárhányszor próbáltam mélyebb témákat feszegetni, mint vallás, vagy hit, esetleg gondolatok a szeretetről, egyfolytában stopot intve közölte, hogy úgysem értenénk egyet, így ne folytassuk a diskurzust. Megunva a hisztijét ittam még egy sört, Summer Love Ale-t, ami nem kicsit aromás, erőteljes weed illatú világos sör volt. Nagy meglepetésemre akkor futott be a bárba az a kapitány, akivel legutóbbi Melbourne-Auckland túrámat tettem, tudjátok az "ausztrál, a 24 éves csajozós szinten megrekedt izmos, 150 centi 40es kropacsek...". Igen, nálunk ilyen kicsi a világ, pláne, hogy ezen szektoros francia first officerem legjobb barátja. Így hirtelen csak azt vettem észre, hogy beszélek, storyzok, s körülöttem 4 pilóta figyel...ami, hogy őszinte legyek egészen jól esett a lelki világomnak. Szokásomhoz híven, hirtelen gondolattól vezérelve felpattantam, s közöltem, hogy én most megnézem a Time Squaret, éjszakai pompájában. Többen csatlakoztak 5 perces túrámhoz, hogy elkattintsunk 3-4 képet a hajnali 2kor már koszos, homelessekkel és nyomorúsággal teli Time Squarenél. Ugyan érezve magunkban a 'jedit' beültünk egy karaoke bárba, ahol a legnagyobb show-t a rettentően grimaszoló és affektáló pincérlány prezentálta. Már készültem, hogy énekeljek valamit, mire a hangosító srác elkezdett pakolni...lehet, hogy megsejtett valamit. Majd legközelebb.
Másnap 2 kollégámmal, egy rettentően beképzelt és önelégült brazil sráccal illetve egy végtelenül naiv és buta angol csajjal csatangoltam. Igyekeztem kizárni őket a kis világomból, mondjuk nem volt nehéz, mivel a brazil folyton a mobilját bütykölte, az angolnak pedig annyira üres volt a feje, hogy sokszor nem volt mit közöljön. Így hárman, mégis egyedül indultam a Rockefeller Centre tetejére, a Brookyn Brigde-hez majd a WTC helyére épített felhőkarcoló illetve emlékhelyhez. Alig vártam, hogy visszataxizzunk a hotelhez, hogy onnan egyedül folytathassam utam. Ismét a Time Square lenyűgöző forgatagában találtam magam, mint 10 éve, 18 évesen, elvesztem a tömegben és a nagy amerikai álomban. Imádtam, hogy New York nem csupán a felhőkarcolók hazája, de az üveg és betonmonstrumok mögött történelmet, tartalmat tapintani, sorsokat és igaz érzéseket. 10 perc sétára a Central Park déli bejáratához értem, ahol vettem egy hotdogot és egy üdítőt, majd lefeküdtem a fűbe olvasni. A fák mögül mindig látni egy egy felhőkarolót, ahogy a tövükbe kis mókusokat, akik teljesen hozzászoktak már az ember közelségéhez. New Yorkiak. Ennyi.
Éppen a wake up callra értem vissza a hotelbe, így tulajdonképpen teljesen kialvatlanul indultam vissza Milánóba. Mindenki kimerült volt, itt nem csupán a NYC pörgése ütött ki minket, de az időeltolódás is. Olasz kollégám Milánóba való megérezésünkkor a mikrofonba "Signore e Signori, Benvenuti a Roma..." bejelentéssel kezdte az utasok felébresztését, majd röhögve javította "Miláno"-ra, amitől mi is igen jó kedvre derültünk plusz némi hypoxiás eufóriával körítve tökéletes volt az alakom arra, hogy egy jó kis vacsorát szervezzünk egy milánó melletti kis falu legkedvesebb családi éttermébe. 4-5 óra alvás után csupán 5en indultunk neki az esti tivornyának. Egyedüli nőként rettentően jól éreztem magam, végre jó irányba halad a nemek aránya - gondoltam - hiszen munkám során legtöbbet mégiscsak nőkkel dolgozom együtt, ami persze sokkal bonyolultabb, mint férfiakkal. Végtelenül szeretetreméltóra sikerült az az este, sok vidám beszélgetéssel, történelmi okfejtéssel, ínycsiklandozó olasz tésztával és házi vörösborral. Volt egy-egy pillanat, amikor kedvenc nyaraló helyszínem jutott eszembe. A horvát tengerparton fekvő Murter. Bizony a kedvenc, hiába láttam már egészen sok gyönyörű partszakaszt, nekem a sziklás, tengerisünökkel védett horvát partszakasz a szívem csücske, s a kis városka, aprócska főtérrel, de annál nagyobb hangulattal.
Teljes szabadságot éreztem, míg nem voltam online. Hazaérve azonban muszáj voltam rácsatlakozni a modern cyber drogra. Azóta is csatlakozva vagyok. De egyszer....néha, néha muszáj elmenekülnöm a világ elől a világba.
