Naponta gondolok vissza régi életem főbb pillanataira. Úgy repülnek át agyamon, mintha újra és újra átélném őket. Szöget ütnek. Érzem a fejemben. Majd a szívemet dobogtatják meg. Nem gondolok arra, hogy milyen lett volna. Annak igazán semmi értelme.
A világgal az a baj, hogy létrehoztuk benne a feltételes módot.
Hiszen az nincs!
Igyekszem minden régi életemhez tartozott emberhez egy-egy külön kis érzést csatolni. Nem félek nem szeretni, és nem is erőlködöm azon, hogy bárki, akit nem szerettem, most az idő és a földrajzi távolság miatt hirtelen szeretetem tárgyává váljon.
Ahogy ma is, elmélázom azokon a dolgokon, amiken eddig is. Csak a megfelelési vágy nélkül, és némi hittel önmagamban látom régi és mostani helyzeteimet. Számomra nem létezik olyan dolog, ami megoldhatatlan, ha az IGAZ, és ha az ENYÉM.
A limonádé és a könyv unalmas harmóniája elengedi a fantáziámat, és emlékeket ébreszt, helyzeteket hoz elő, amik hatására hirtelen összeszorítom a szám, mert nem akarok teli torokból röhögni. És az összeszorított száj hirtelen ismét egy érzést hoz elő. És az az érzés egy illatot ébreszt, s az az illat pedig a számba varázsolja az elfeledni akart ízeket. Hátradőlök, és behunyom a szemem, ahogy azt az elmúlt hónapokban is tettem, lejátszom magamban a filmet. Amit imádok.
Ami olyan, mint egy üdítő hűvös fuvallat egy mámoros forró Duna parti éjszakában. A képek gyorsak, és az érzések is rutinszerűen hatnak a lelkemre. Nem teljes filmet látok csak jól összevágott arcokat, helyeket, jól összevágott zenéket hallok és már-már az érintéseket és érzem. Jó utómunka. Gondolom ezt is, ironikus mosollyal az arcomon.
Boldog mosoly. Tündérlány. Maflás. Kézfogás. Cigi. Fröccs. Beszéd. Hallgatás. Eltűnés. Tekintet. Borosta.
Facebook. Üzenetek. Randi. Sör. Késdobáló. Séta. Szeptember. Terasz. Ölelés.
Dobogókő. Alkoholmentes sör. Fotó. Csak egy puszika. Röhögés. Autó ablaküveg.
Tánc. Részegség. Születésnap. Aszalt áfonyák. Gesztenye. Margit sziget.
Barcelona.
Kezdődik valami. Valami furcsa szabadság a fogságban. Vidék. Kályha. Rádöbbenés. Elégedettség. Hiány ha nincs ott. Szeretkezések. Szédítések. Éjjeli verekedések, jógázások és egykezes fekvőtámaszok. Még egy üveg bor. Másnapok. Tervek. Beszélgetések, hajnalig. Csúszós úton eltaknyolások. Bárpulton táncolások. Asztalon táncolások és leesések. Kék-zöld foltok. Hencsergések. Filmek. Szuszmorgások. Tavasz. Nyár.
Teli torokból üvöltött Boldogság.
Aztán hirtelen megnő a pulzusom. Kopogtatnak az ajtón. Amióta idejöttem csak havonta egyszer kopogtattak, hó elején. A lakbérért. Most hó közepe van és el sem tudom képzelni, hogy ki lehet az, aki kora délután engem, egy ismeretlen külföldi nőt keres.
Minden félelem és bizalom hiánya nélkül ajtót nyitok.
Ott áll előttem. A személyes kábítószerem. Fáradt a hosszú úttól, de semmit nem változott. Maximum csak a tekintete. Most tudja mit akar, és azt is tudja, hogy azt nem lehet. Nem beszélek, mintha vártam volna, hogy ez egyszer megtörténjen, s nem akartam elrontani a pillanatot azzal, hogy olyan kérdéseket teszek fel, amikre pontosan tudom a választ.
Összeszorítom a szám, nehogy butuska nevetésben törjek ki, miközben gallérjánál fogva szinte beráncigálom a lakásba. Ideje sincs körbenézni. És innentől megszűnik létezni az idő és a tér. Se gondolatok és kérdések csak totális ösztönszerűség. Se komolyak se vidámak nem vagyunk, se boldogok se boldogtalanok. Mi vagyunk a semmi és a minden. Mi ketten vagyunk, összemosva a beszűrődő gyenge napfénnyel, a limonádémmal, a könyvvel, az Ő utazótáskájával, a szobanövénnyel és mindennel. Univerzumunk megfoganni látszik, mintha az ősrobbanást élnénk át egymásban.
Aztán hirtelen megnő a pulzusom. Arra, hogy nem kopogtatnak az ajtón. Amióta idejöttem csak havonta egyszer kopogtattak, hó elején. A lakbérért. S ez most sem változott.
