A mozdulatlanság vége

A legfélelmetesebb érzés, mikor lebénul a lelkem és szimplán az egóm bábjátékaként funkcionálok. Injekciózza belém a negatívabbnál negatívabb gondolatokat a pesszimista kilátástalanság horizontján. Csak ülök. Mereven és végtelen üveges tekintettel bámulok egy pontot a világban. A jelen egybemosódik a múlt megélt, és a jövő lehetséges fájdalmaival. Mozdulatlanságom, bénaságom, fizikai és szellemi tehetetlenségem oly módon meglep, hogy már lenyűgözőnek találom azt, hogy milyen mélységeket lehet megélni, egyik pillanatról a másikra ezer métereket zuhanni és hagyni elhomályosulni igazi énünket lelki szemeink előtt. Csak és kizárólag a sötétség jéghideg hullamerevsége vonzó. Nincs semmi. Néha lélegezni is elfelejtek őszinte cselekedeteim híján.

Aztán valami furcsa zajt hallok. Valahonnan, ahol szerintem a lelkem éppen iszonyú energiával próbál megóvni a merevség örök börtönétől, átszivárog felém egy hang. Érzem, hogy kezd felolvadni a jégcsap-szellemem. Csinálj valamit! Ezt mondja. Meg azt, hogy 'Ne legyél idióta és szedd össze magad'. És a rettentő fájdalmas első mozdulatok a bénító, és szenvedni szerető egómmal, erőt adnak a következő lépéshez.

Egy mozdulat, egy sikerélmény. Egy sikerélmény, egy ötlet. Egy ötlet, egy motiváció. Egy motiváció, egy cél. Egy cél, egy cselekvés. Egy cselekvés, egy energia. Egy energia, egy teremtés.   (Mozdulat=Teremtés)

És érezni, hogy minden egyes fázis a végtelen felé mutat...az csodás. 

Szóval nagy elánnal asztalra csapok. Tudatosan tervezem meg minden egyes mozdulatom, nehogy visszazuhanjak akár csak egy pillanatra is az önsajnálatba. Internet, Etihad, Varsó. Miért is ne adhatnám meg magamnak az esélyt? Vagy csupán maradjak itt és várjak, miközben az idő és a lehetőségek nagyobb skálája vidáman és ujjal mutogatva elrepül felettem, hogy ' Te hülye, mekkora barom vagy, hogy hagyod, hogy más irányítsa az életed.'. Na nem. Mindig a merész gondolatokból váltak felejthetetlen momentumok. Félreteszem a szentimentalizmusomat és melankolikus énem, és végtelen erőfeszítést teszek annak érdekében, hogy józan maradjak. Repülőjegy pipa. Ha már Varsó, talán lesz ott Emirates is. Van. A Sors kezében vagyok, de én akartam így, én fogalmaztam meg milyen szuper lenne, ha 2 legyet ütnék egy csapásra. Most én teremtettem vagy irányított valaki, vagy ezt nevezik véletlennek, vagy én nem tudom. Csak azt, hogy ez van. És ez helyes irány. Cselekedetem annyira egyértelművé és ösztönszerűvé kezd válni, hogy néha el is felejtek az egóm pesszimista beszólásaira hallgatni, hogy mint például 'Jó lenne kinőnöd a naivitásod, miért pont neked sikerülne?' Lefoglalva. Minden. Csúcs. Örülök. Mert így minden egyes mozdulat értelmet nyert, mert megteremtettem magamnak azokat a körülményeket, amiket szeretnék, amiket vágyok, amik által fejlődésem nem ütközik akadályba. 

Miután a repülőtéren majd' minden egyes ellenőrzési pontos mosolyogva akarnak átengedni és jó munkát kívánnak, nos bevallom, kezd megnőni az önbizalmam. Varsóban fél órám van a reptérről, hogy odaérjek az első megmérettetésem helyszínéül szolgáló luxus szállodához. Siker. Jelen vagyok, cselekszem ahogy kell. Visszahívnak. Második fordulós sokkörös megmérettetés után a cselekedet első igazi nyereményéhez jutok. Bejutottam a végső megmérettetés színpadára. Az egyik helyen. A másik helyen másnap kell cselekednem. Teszem is a dolgom. Hogy miért azt nem tudom, de teljesen véletlenül egy órával hamarabb érek oda a másik, szintén kiemelkedően magas színvonalú hotelhez. Mint kiderült, pont időben, hiszen emlékezetem megcsalni készült a kezdés időpontjával kapcsolatban, lelkem és ösztönöm azonban túljár rajta. Már-már rutinszerűen hajtom végre a feladatokat - meglepő profizmussal, melynek eredménye szintén egy végső, utolsó interjú volt. Mikor ezt megtudom, mosolyogva mutatok fityiszt az egómnak, aki éppen duzzogva konstatálja, hogy a legdurvább ellenszert kezdtem használni ellene, mégpedig a cselekvést, ergo a teremtést, ami ellen ő sajnos nem tud mit tenni. Miután mind a két helyen megtettem minden tőlem telhetőt, elfog a réges-régen áhított harmónia-illatú és narancssárga színű zsizsgés. És ami a legmeglepőbb. Még most is tart. És egy dolognak köszönhetem ezt: annak, hogy cselekedtem.

Íme: mozdulatlanságomnak egy ideig vége. Aztán majd úgyis kell harcolnom más csatákban, magammal s az egómmal vívottakban, ahol egy, most igaznak vélt fegyverem van: a karma azaz a cselekedet, jelentsen is ez bármit, a lényeg a mozdulatlanság szükségszerű megszüntetése!

Minden rendben helyettem is.

Annyira frusztrált, hogy nem igazán tudtam most klaviatúrát ragadni. Valami frappánsat, valami olyat akartam leírni, ami nem hétköznapi, nem közhely és nem bólogat minden ember egy-egy mondat elolvasása után, hogy "Jahh...megint kaptunk valami nesze semmi fogd meg jól dolgot, amit elméletben gyönyörűen lejátszunk magunk színpadán....de a gyakorlatban közünk sincs hozzá."
És néhány nap eltelt.
Vöröslő aggodalom szikrázik bennem, mert félek, hogy megint csak néhány sorban tudok nyilatkozni. Úgy unom már. Úgy unom azt, hogy mindig a sötétségből meredek a fény felé, hogy olyan messzinek érzem azt, amiket olvasok, amiket hallok emberektől, akik értik a lényeget, vagy legalábbis közelebb vannak a teljességhez. És gyűlölet fog el. Én is úgy vágyom rá mégsem értem igazán. Azaz, hogy értem. De nem használom. Ugyanúgy vagyok meggondolatlan, s irigy. Ugyanúgy a türelmetlenség éles tűi szúrnak sokszor és mintha semmi nem változott volna, ugyanolyan lehangoltsággal tudom azt gondolni, hogy az életnek márpedig semmi értelme. Lényegét tekintve nem változott bennem semmi azon kívül, hogy olvasottabb lettem. Lexikális tudásom fantasztikus és elméletben rettentően bölcs és mindentudó nővé érettem. Gyakorlatban pedig nyugtalanságom és békétlenségem feszületét hordva a szabadság felé vezető iszonyú meredek veremben hánykolódom, levegőért kapkodva.

Legszívesebben elmenekülnék. Mindent itt hagynék. Mert végtelenségig önző vagyok. Itt hagynám a függőségeimet, az embereket akik szeretek. A munkámat. A kényelmet. A langyos vizet. Mostani és régi szerelmek árnyékait. Elfelejteném a csalódásaimat és az igazság rossz irányba való keresését.
Csak éppen: menekülnék.
Mégis olyan kecsegtető. Vonzó, ahogy hív az illúzió. "Ha ott hagysz mindent, elmúlik a fájdalom, a kétségbeesés, s nem kell majd úgy küzdened."
Nem tudom merre. Boldognak kellene lennem. Mert valójában meg van mindenem. Meg van mindenem, csak én nem.