Elkeseredettségemben.
Azt hittem, hogy más miatt írok. Hogy más inspirál. Azt hittem, hogy események sorozata szüli a jó anekdotákat és, hogy az érzelmek a másik fél felé olyan múzsaként hathatnak, mint rózsának a harmatcsepp egy tavaszi hajnal derekán.
Kurvára nem.
Mert ami tetézi: a kényszer az saját magunk vagyunk. Érzünk. Létezünk. Vagyis szenvedünk a meg nem kapottért. Vagyis gyávák vagyunk és férgek, mert kénytelenek vagyunk kikászálódni a homokbucka alól. És ezért sírunk és hinni akarjuk, hogy alkotunk.
De nulla. Pont efelé konvergál mindenki élete, hiába próbálkozik. A 0 és az 1 közötti összhang megteremtésére.
Ha 0: a szülőcsatornában gondolod végig ugyanezen hiábavaló érzéseidet.
Ha 1: a halálos pillanatban kapod rajta magad, hogy saját egód megnyugtatása képpen bevallod a hamis igazat, miként mindent az életedben ugyanígy cselekedtél volna.
Dehát én még a kettő között ingadozok.
Még félek.
Még valahol mélyen remélek.
Ambíciók vannak bennem. Túl nagyok. Ez. Meg amaz. Lenni akarok. De VALAKI. Nagybetűsen. Ahogy azt illik.
Aztán rájövök: ez ego. Nincs igazságalapja, s nem ezért kell élni. Mégis visszaköszön. Mégis dedikálja magát az életem több selyemfonatán is.
Egyszer csakis megnyugszom. Eljön az idő, majd sodródom. S elveszhetek magam révén - Az emberek által viszont kizárt!
