VIDEO!!!

Idén márciusban jártunk Peruban, mely utazásnak egyik fénypontja a Machu Picchu volt. Részletesen írok majd erről az élményről is, azonban addig is itt egy kis képi előzetes.

Hello globális felmelegedés

Nem vagyok se természettudós, se vegetáriánus, nem értek a környezetpolitikához és csak néhány éve vettem tudomást arról, hogy létezik egy olyan fogalom, hogy globális felmelegedés.
És én is, mint ahogy azt többen csak kósza gondolatnak, valami nagyon távoli fikciónak véltem. Egy olyan jövőképnek, ami sem engem, se a gyerekeimet de még az unokáimat sem fenyegetik. Hallottunk pár dolgot arról, hogy bolygónk az utolsó óráit (túl)éli. Mi pedig ezt egyfajta utopisztikus, túllihegett - a greenpeace és egyéb agresszív társulások - pánikjának éreztük.
Szóval nem vagyok zseni a jövendölésben, nem vagyok ausztrál tudósok egyike, akik szerint Földünk 2050-re fizikailag élhetetlen lesz az emberiség számára...de vannak ösztöneim. És most ezek az intuitív gondolatok egészen megrémísztenek. Nem most jöttek ezek az érzések az amazonas-i tűzvésszel együtt. Már hónapok óta foglalkoztat valami. Mintha ficánkolt volna bennem egy vészjelzés. Így elkezdtem többet olvasni a témával kapcsolatban, beszélgettem nálam okosabb emberekkel azzal kapcsolatban, mit tehetünk mi - kisemberek, akiknek elegük lett abból, hogy a Földünk sorsa konkrétan a korrupt politikai döntésekre van bízva, s nem utolsósorban az emberek tudatlanságára, arra, hogy képtelenek vagyunk távlatokban gondolkodni, s végtelen önző módon  csupán a holnapig jutnak el gondolataink. Edukáció hiányában nincs rálátásunk, hogy egy-egy cselekedet milyen következményt vonz a jövőben.
Mert azt hisszük velünk, a mi generációnkkal az emberi faj apokalipszise lehetetlen.
Pedig már igen valósnak tűnik az, amit eddig a filmekben láttunk. Az áradások, a tüzek, a tornádók, a tenyérnyi jégdarabok melyek egy-egy vihar után maradnak a kertünkben, a homokviharok, az eső a sivatag kellős közepén és még lehetne sorolni. Az igazság az, hogy ez egy teljesen természetes folyamat. Elfogadottnak vélt az az elmélet, mellyel manapság sokan ki is bujnak a felelősség alól - hogy a Föld pályaelemeinek ciklikus változása okozza a globális éghajlatváltozást, tulajdonképpen a bolygó keletkezése óta. A probléma azonban ott van, hogy ezt a természetes folyamatot mi egészen elképesztően felgyorsítottuk. Mindenki tudja, hogy mivel...a plasztikkal, a gyárakkal, a marha-pukival és a hihetetlen pazarlással.
A minap éppen Dallasba utazván bementem a pilótafülkébe. Grönland felett repültünk. Kapitányunk 1999 óta repüli ezt az útvonalat. Azt mondta, hogy azok a jégmezők már nincsenek ott a sarkkör övezetében, amiket régen látott. A hegyeket nem fedi hó, pedig itt augusztusban is hófedte volt a táj. A ground temperature +18 fok volt, és néhány nappal utazásunk előtt ezen környéken észleltek villámlást. Pedig annak sem kellene megtörténnie a meleg és nedves levegő elméleti hiányában. Mégis megtörtént. Ahogy Patagóniában a gleccserek olvadása is, vagy a hatalmas jéghegyek folytonos leválása a sarkköri jégmezőről. Nos, ha nem is a tengerszint emelkedése vagy a tűz végez velünk, akkor valószínűleg azok a kiolvadt vírusok és baktériumok, amiket eddig rejtve őrzött a sarkok jégpáncélja.
Most Kolkatában (Kalkutta) vagyok. Indiában, Nyugat-Bengálban, egészen közel a Bangladeshi határhoz. Az edzőtermi futásom alatt éppen a felettem elhelyezett tv-t néztem, ahol csak híreket közöltek. A másfél óra alatt egy másodperc szó sem esett az amazonas-i pokolról. Edzésem után elolvastam a hotelben kitett augusztus 24-i újságokat is. Semmi...Egy szó sem arról, hogy mi fenyeget. Egy szó sem arról, hogy miért vannak a világ ezen táján tragikus áradások, egy mondat sem arról, hogy miért ilyen kegyetlen a monszun idén. Csak arról, hogy kegyetlen. És csak arról, hogy áradnak a szennyezett folyók. A miértet, a gyökerét a dolognak nem említik. Mert talán nem tudják. Mert nem jut el idáig az információ. Vagy mert képtelen összerakni azt a folyamatot, hogy ha "eldobom a zacskót, az nem bomlik le és annak hosszútávon, nagy mennyiségben végzetes lehet a következménye". Mert erre nem tanították meg az emberiséget....
És lehet, hogy már késő is. Hiszen az a generáció, aki még tisztelte a környezetét, aki még felhasznált mindent ahelyett, hogy simán a kukába dobta volna, akik még nem a fogyasztói társadalom öngyilkosainak társadalma...azok kihalóban vannak.

Mit lehet tehát tenni? Mit lehet tenni, hogy a politikusok a pénz és a hatalom helyett (ami pár év múlva már semmit nem fog érni, mert majd levegőért fognak kapkodni a pénztárcájuk helyett)  elfogadják a tényt, hogy igenis vészhelyzet van? Mit lehet tenni az ellen hogy Szaúd-Arábiában tonnányi gumiabroncsot égessenek? Vagy hogy ne adjanak nylonzacskót egy darab rágógumiért ha elmegyek vásásolni? Mit lehet tenni, hogy Ázsiában vagy a Bahamákon ne a tengerekbe halmozzák a műanyagot? Mit lehet tenni, hogy Indiában ne szarjanak a Gangeszbe? Mit lehet tenni az egyre elterjedő illegális marhatenyésztés ellen?
Mit lehet tenni azért, hogy ez megváltozzon?
Mondjuk követni Etiópia példáját. A minap bezártak az irodák, s megállt az élet annak érdekében, hogy 350 ezer fát elültethessenek. Vagy kevesebb húst fogyasztani - s ha eszel is, hasznosítsd annak az állatnak minden testrészét. Vagy komposztálni - visszaadni a Földnek, amit neked adott. Legyen saját bevásárlótáskád. Gyűjts szelektíven, és csak olyat vásárolj, amit felhasználsz. Ne halmozz - mert már úgy sincsen sok hátra ha így folytatjuk.  Ültess fát. És beszélj erről a problámáról, oszd meg. Ez globális probláma, az egesz Földkerekséget érinti.
A minap elgondolkoztam, hogy szeretnék-e erre a világra gyereket szülni. Fogantatása pillanatában fulladásos halálra ítélném, ha a jelenlegi állapotban lévő Földünkre szülném. Levegő és ivóvíz nélkül az a generáció lenne, akit az apokalipsztis teljesen pofáncsapna.
Vagy!
Pont ez az új generáció lesz aki, olyan mértékben nem "evilági" értékekkel rendelkezik, akiknek az anyag csupán egy halott, alacsony rezgésű dimenzió lesz, akik túllátnak majd az önzőségükön s akik a Föld bolyó őrangyalaiként újraépítik a hazánkat, megőrizve s tisztelve a természetes szelekció törvényét megszabadulván az ide már régóta nem illő kórokozóktól.
Ilyen az ember - mindig hisz valamiben ami majd megmenti. De addig is - míg meg nem születik, míg fel nem nő ez az új őrangyal generáció - tegyünk valamit mi is. 

Így írtam én ...

Egyszer valaki azt mondta írjak hálából. Boldogságból. Szeretetből erőt merítvén.
Aztán valaki azt mondta, hogy írjak le csak egy pillanatot. Részletesen, mintha az idő megdermedt volna.
Volt aki azt mondta, írjak másról. Ne a saját történeteimmel, inkább színes fantáziámmal játszak.
Volt olyan is, aki azt javasolta hagyjam, had jöjjön az ihlet. Mert hát az én blogom nem a borgőzromantikás blogok egyike. Az én blogom nehéz és mégis könnyű, nem a happy endről szól és nem is a harmóniábafeledkezésről.

Közel egy éve nem vetettem papírra egy szót sem. Iszonyú rémület fog el mindig, ahogy fürkészni igyekszem írói terméketlenségem okait.
Annyi érzés, gondolat gyűlt össze ezelatt az idő alatt. És mindig megelégedtem azzal, hogy csak úgy elmeséltem. (Most is vért izzadok....mintha az a sok sok gondolat megrekedt volna valahol belül...hiába akar kitörtni, valami nem engedi....)

Idén két alkalommal írtam.
Egyszer nagyapám sírjára dobtam be a neki szánt búcsúmat, amit személyesen nem volt alkalmam Neki elmondani.
A másik alkalom pedig nővérem lánybúcsújára összekapott néhány szó volt.
Egyik sem igazán fejezte ki, mennyivel többet érzek.

Dallasban vagyok. Vettem pár hete egy kis laptopot, amit magammal hurcolhatok minden layoveremere. Csak azért, ha éppen jön az a már régen megakadt ihlet, legyen gyorsan hova leírnom.
Papír?
Írott szavaim nem a blog energiát hordozzák, ezért mellőzöm a papírt s ceruzát (amúgy is elhagytam már néhány jegyzetem Barcelonában....). Leveleimet mindig valakinek írom, személyesen, belerakva csak magamat, elengedve szeszélyeimet és kiszámíthatatlanságomat. Írott szavaimban tények vannak, nem pedig széltépdelte csellengő érzések alvajárása. Valóban más klaviatúrán írni, képernyőn látni, s bármikor a DEL-t megnyomni, mint írni, szépen szedett betűsorral, előre igazán megfogalmazni, mit is szeretnék megosztani. Az nehéz, azt csak a profik tudják. Szóval maradok a 21. század adta lehetőségnél, ha tehetem a világ bármely pontján.

A minap megkaptam azt a kritikát, hogy másnak - a közönségnek írok. Hogy elfelejtettem magamnak alkotni. Az öröm és azért a flow élmény újra és újra tapasztalásáért. Ilyenkor eszembejut az, mikor kicsit több mint 9 éve elkezdtem írni.

Magamnak írtam. Emlékszem éppen annyira fájt valami, olyan csalódás ért, amit valahogy muszáj voltam kiadni magamból. Mindig érdekelt a művészet, de sosem gondoltam arra, hogy egyszer író lehetnék. Szóval nem érdekelt a vége a dolognak, hidegen hagyott az, hogy mennyire értékes vagy értéktelen az amit csinálok, mert számomra akkor az írás egy hihetetlen feloldozást jelentett. Tisztán emlékszem, ahogy újraéltem minden pillanatot mikor írtam. Igazi terápia. Könyörület nélkül foglamaztam meg mindazt amit éreztem.
Magamnak.
Nem Neked vagy neki. Önterápia és nem 'lájkterápia' volt ez.
A blogot teljes véletlenségből osztottam meg. Szimpla figyelmetlenségemből kifolyólag valószínüleg bepipáltam egy "Megosztom a Google-n" kis rublikát.
Az akkori történeteim "főhöse" közölte, mennyire tetszenek neki az írások - annak ellenére, hogy nem a boldogságról és a kiteljesedésrő szólnak - Így tudtam meg, hogy minden szavam elérhető és szó szerint nyitott 21. századi könyv lett az életemből.
Tudtom nélkül emberek kezdték el olvasni legbensőbb, igazán intim élményeimről szóló történeteimet, akaratom nélkül.
Igazán bizakodó visszajzések hada fogadott minden írásom után. Végtelen energiát kaptam, szinte már művésznek éreztem magam, aki ad. Aki ad magából mindig egy szeletet emlékeztetve az olvasót arra, hogy mindenki elépesztóen törékeny s ezzel nincsen semmi baj. Sőt.
Aztán jöttek fentek és lentek, ihletek és ihlettelenségek, görcsök és áramlások, meddő vagy éppen rettentően termékeny időszakok.
Voltak egészen menő gondolataim - nem csaltam, tényleg saját tapasztalat alapján leírt szenvedésből született áriák, de voltak totál bullshitek is. És persze ezzel sem volt semmi gond.

És hirtelen egy másik földrészen találtam magam. Írástevékenységem amplitudója az egekbeszökött. Sharjaba, az egyik bevásárlóköztpont kavézójába jártam át írni, mert még nem volt laptopom. Ez volt akkor az egyetlen igaz kapcsolatom a Világgal. Az írás lett a gyógyszerem, a vígaszom, az örömöm, a mindenem. Testvéremmé vált a sivatagi Közel-Keleten, ahol igazán egymagam kellett kitalálnom életem következő epizódját.

Nagy sikerrel berobbantak az utazásaimról írt novellák, a találkozásokról megosztott romantikus és végtelenül izgalmas szálak. Mint egy szappanoperaszereplő éreztem magam néha, miközben zokogva írtam le csalódásaimat, s osztottam meg őket like-okért kurválkodva.

Az egész életem akkor - annak ellenére, hogy elképesztő fájdalmakat, csalódásokat s mélységeket éltem meg -  rettentő vonzó lett mások számára. Izgalmas, meseszerű, szinte hihetetlen történetek a világ minden egyes pontjáról. Ázsiai sprituális inger, amerikai feeling, afrikai "Fanni baszki ez is része a világnak élmény"....Európai tivornyák, ausztrál hedonista megmozdulások, jatleg által okozott kábulat, 52 órás ébrenlétek, mámor a függöny mögött, szédület a padlón...és mind ez nekem internacionális forrásból, a földön és levegőben egyaránt....



U.i.: Megannyi történetem van még megírásra várva....