Nyakamat a medence szélének támasztva bámulom a felém magasodó felhőkarcolókat, miközben a langyos víz kellemesen csilandozza a vállam, ahol a 40 fokos levegő és a 32 fokos víz összeölelkezik. Hallgatom, s igyekszem megérteni, ahogy dél spanyol akcentussal beszél egyik barátjával a medence egyik sarkában. Mosolygok, tényleg őszinte bölcsességgel értek egyet azzal, amit mondanak. Ez az az élet, ahol illik átesni jó, és illik átesni rossz élményeken. Természetesen nő s férfi más más aspektusból élve ugyanazon helyzetet. Egy idő után már csak tanulunk magunkról és a világról valamit. Ha nem így lenne, s ha nem mosolyognék így a sivatagi felhőket kémlelve, valami nem stimmelne. Mert idővel, a dolgoknak helyére kell kerülniük.
Keserűen, de akkor is mosolygok, mikor egyet kell értsek azzal az egyértelműséggel, miként "túl kell lenni egy libanonin és egy pilótán", hogy az ember utána tiszta képet kapjon az itteni valóságról. Aztán már dönthetünk mennyire hagyjuk magunkat ismételten átbaszni. Tök jogos. Csak mi, nők, pláne az én fajtám, az ilyen helyzeteket erősen átéli. Sőt. Újászületik, majd meghal, hogy megint újjászülessen.
Még mindig itt lüktet a fejemben a London Grammar Strong című száma. Amit akkor hallottam, miután egy átmulatott éjszaka után Sydneyben lesétáltam a szálloda lobbyjába. Reménykedtem, hogy nem jelenik meg az akkor igazán reményteljesnek tűnő katalán pilóta, aki mellet ismeretlenként ébredtem.
És átfut a testemen a When I go I will stay long Gone című Emancipator mű is. Meg az, hogy hagyott ott az a libanoni a nagyvilágban ezzel a dallammal egyedül. Ahogy meg lettem csalva, hogy mennyire hülye voltam, hogy hagytam ezt megtörténni mindannak ellenére, hogy folyamatosan ott volt előttem egy másik út választási lehetősége.
Eszembejutott, hogy lett elegem a folytonos megfelelésből és igentmondásból. Meguntam a kapcarongy szerepét, akibe bármikor 'beletörölhették a farkukat' a párkapcsolati problémától szenvedő és síró férfiak, legyen az házas, elvált, gyerekes, kutyás, magyar vagy nem magyar, perverz vagy impotens.
Nézem a villámokat, ahogy Szingapúrban körülölelik a felhők a repteret. Micsoda energia, micsoda hisztéria. Aztán nesztelenségbe merül. Elfogynak a villámok, elfogynak a felhők könnycseppjei. S olyan mozdulatlanná válok, ahogy a csillagok teszik, amikor kinézek a gép ablakán. Mozdulatlanságomban ordítani tudnék mindig, mert fogalmam sincs éppen mi folyik át rajtam, mi kezdődik, s mi végződik bennem. Fogalmazni régen elfelejtettem, lélegezni csak azért tudok, mert a testem úgy diktálja, mint evidens életmentő funkciót.
És nem értem magam egy percre sem, miért is tartok ennyire az elkötelezettségtől. Pánik-percek sokasága dobbantja meg a szívem annak ellenére, mennyire szeretek éppen s mennyire vagyok szeretve. Vagy pont azért, mert ennyire egyértelmű, logikusan és tökéletesen működőt még sosem éltem meg. Lehet ez lenne a baj? Mert nem érdekel sem a logikus, sem a tökéletesen működő. Túl kevés lenne a dráma? Vagy már nincs több tüdőtszorító hajnali élethalál-érzület, amiről írni vagy festeni lehetne? Vagy azért mert tényleg átléptem egy ponton, amikor már tiszta és támogató szeretet adok és kapok, önzés és nyivákolás nélkül. Mert döbbenten állok előtted és nehezen hiszem el, hogy létezhet számomra olyan tökéletes mint Te. Mint Te, akibe igyekszem nem beleszeretni, akitől igyelszem minden nem együtt töltött pillanatomban igazán távol tartani magam , sikertelenül. Mint Te, aki mellett elfogynak a villámok, s a csillagok mozdulatlanná válnak.
Mint Te aki közé meg énközém szorul a függetlenség akarása. A Te meg Én közé törő önállóság monológja, az önállóság óhaja és az énáltalam s talán őáltala mantrázott "Ne bánts engem mert szeretlek, mint énmagamat" imája.
A villámok és a csillagok jelenlegi lecsedesése az én lecsendesedésem is. A világom hurrikánjait megnyugtattam egy időre, hogy aztán ismét nagy robajjal törhessenek be. Mert a természet sosem alszik. Az én természetem mindig éber. Köszi ambivalencia, köszi énkérdések és énszétszedések. És köszi a választ majd.
