Nem is az ajtón, de az ablakon, azon majdnem forró sivatagi üvegen kopogtat az álmatlanság. A zajtól nem tudok aludni. A ricsaj a fejemben és a zaklatott igennemek éberen tartanak. Mindig. Már kezdem megszokni. Mikor lehetne, akkor sem tudok 4-5 óránál többet aludni. Abból is csupán 2-3 óra a teljes ájultság.
Milyen jó lenne elájulni kicsit. Elveszteni eszméletem pár napra vagy hétre. Amíg el nem tűnik a vihar, el nem csitul a szél. Milyen jó lenne igai valós arcot mutatni mindenkinek és milyen jó volna, ha mindenkitől én is igazi ezüst tükröt kapnék s nem csupán a néhány óra alatt felmért: szép fényes a hajad, milyen szép hosszú a szempillád, nagyon sexi a festékhiányos rész a bőrödön, gyönyörű a mosolyod, jó a segged, kecsesek a combjaid, benyomásokat kapnám. Egyszerűen áhítozom a feszültségre, a kritikára, a harcra és utána a konklúzióra, a terep felmérésre, arra, hogy mások által lehessek mindig más, mindig kicsikét több mint előzőleg.
Milyen jó volna dühöngve toporzékolni, ordítani és s asztal borítani. Milyen jó lenne földhöz vágni tányérokat s poharakat. Felégetni a ruhadarabokat és rikácsolva zokogni a kétségbeeséstől. milyen ó volna olyan kétségek közt létezni, amik valóságosak. Milyen jó volna két valódi dolog között dönteni.
Nekem egy valódi választásom akadt. Eldönteni, azt, hogy azt akarom ami van éppen. Ha azt akarnám, ami nincs, ami megvalósíthatatlan, ami a feltételes mód egyik alappillére, az csupán szenvedést szülne. Zavarodottság, megingás a jelenben, kérdések, erő elveszés, meglágyulás, harag, düh, kifejezhetetlen szenvedély, ciber pofonok és felesleges szócsaták, aminek egy gombnyomással véget vethetünk. Ilyen ez a több ezek kilométer.
Kell valaki akivel nem szakíthatok meg egy veszekedést egy gombnyomással.
2015. július 28., kedd
2015. július 27., hétfő
2015. július 21., kedd
Őszintén hazudva
Arra kellett rájönnöm, hogy az őszinteség addiktív. Hogy rá lehet szokni, mert tőle a világ kap egy olyan könnyed színt, melyben az acélkék súly csak egy-egy pillanatra nehezedik ránk. És történeteink megtelnek élettel, igazsággal és végtelen adrenalinnal. Amit én annyira szeretek.
Minek játszani és tettetni napokig, hetekig, ha egyetlen mondattal, egyetlen percben körvonalazni tudom magam, az én világom és az én érzéseim. Minek imitálni azt, ami nincs s minek szégyellni a magunk kis világát, amiben olyan sok a képzelet-bolygó, a művészi hold, a szerelmi meteor, melyek a Nap, a Te és Én, a MI körül keringenek a kozmosz indigó és lila színű, levegőtlen időtlenségében?
Ebben a hónapban négyszer landoltam kedvenc városomban, Bangkokban. Szinte már hazajártam, s szinte már megbilincselt az egóm csúfos mosolya ami elhitette velem: Igen, én Bangkokba járok megvilágosodni. Olyannyira arra koncentráltam, hogy valami grandiózus spirituális élményben lesz részem, hogy elfelejtettem körülnézni, elfelejtettem igazán rácsodálkozni az ottani világra. Mikor beléptem a 'kedvenc' kolostoromba, melyben ezelőtt 2 hónappal határtalan szeretet átömlesztést kaptam, kellemetlen és bizonytalan érzés fogott el, mely azt suttogta a fülembe, hogy kicsit sem vagyok odavaló. 20 perc erőlködés után feladtam és úgy döntöttem ideje kicsit a határaimat feszegetni s megpróbálni visszatalálni a hotelbe, gyalog, térkép nélkül. Bangkok egy káosz. Meleg van és büdös. A szűk utcákat alacsony fák övezik és aprócska, díszes, ám rettentően koszos és megkopott házak aljában nyitott bejáratú üzletek sorakoznak elképesztő spektrumú kínálattal. Ócska gépezeteket javító üzlet, sötét robogó szerelő, kosárkészítő bolt mellett elvétve egy-egy masszázsszalon vagy helyi étkezde, ahol a húst már réges régen megolvadt jégben tárolják s ahol a párás 36 fokban izzadva s jókedvűen esznek-isznak a helyiek. A házak amúgy varázslatos külső dekorációját szinte teljesen eltakarja a rátelepedett mocsok és az a rengeteg kábel, amit az erkélyek és ablakok előtt vezetnek el. 2 óra kóborlás után kezdtem kissé elveszettnek érezni magam, de meg voltam győződve irányom helyességéről. A kiszáradás és az, hogy időre vissza kell érnem a hotelbe feladatta velem felfedező utamat a belvárosban. Magamban kissé csalódottan vágtam be magam taxiba s találkoztam a kollégáimmal egy kellemes vacsora erejéig. Egy olyan éttermet sikerült találnunk nem messze a szállásunktól, ami a múlt században (1987!.) épített lakóházból lett kialakítva. Egyetlen mosdójában lehetett még látni a fürdőszoba eredeti kialakítását. A fűszeres tengeri herkentyűs üvegtészta saláta és a Singha sör meglepően felpörgette szociális funkcióimat, így az este folyamán kiselőadást tartottam a blogomról, a diplomatikusság fontosságáról, a sommelier képesítésemről és a világmegváltó gondolataimról. A másnapi hongkongi turn-around-om alatt egyfolytában az a számomra nagyon kedves horvát first officer motoszkált a fejemben, aki air force-os múltja után egy kínai légitársasághoz szerződött 5 évre. Azóta nem tudja elviselni azt a népséget. És most, ahogy én is közöttük dolgoztam, bebizonyosodott, hogy nem is egy másik bolygó, inkább egy másik univerzum lehet a gyökerük. Hogy igyekezzem leküzdeni e kulturális különbség megértése, elfogadása által létrejött fáradtságot, nagy szervezkedésbe kezdtem az esti vacsorával kapcsolatban. Hajnali 1kor érkeztünk vissza bangkoki szállodánkba, majd egy gyors átöltözés után éttermek nyitva tartásának híján bevállaltuk a híres thaiföldi street food-ot. Bár a mai nem tudom pontosan mit ettem, de finom volt s még élek!
A londoni utam során rájöttem, hogy néha vissza kell, hogy térjek a Földre. Olyan, hogy naptár, meg dátum, meg napszak számomra megszűnt létezni, így csakis az alapján élek és tervezek, hogy megnézem a havi rosterem, melyen ha egy 'X' szerepel, akkor szabadnapos vagyok, ha kék és számok vannak rajta, akkor pedig dolgozom. Emiatt egy találkozót is sikerült elnéznem, így társaság híján egyedül indultam be a városba. Határozott és jókedvű léptekkel haladtam a Piccadillytől a Nemzeti Galériáig, ahol olyan európai csöndre és békére leltem Monet és Van Gogh társaságában, amire nagyon régen vágytam. A kellemes időben hatalmas sétát tettem egészen a Millenium Hídig. Útközben a Temze folyó partján futókat és sétálókat figyeltem. Napom fénypontja a Globe Színház volt, ahol majd' összes Fontomat sikerült elköltenem Shakespeare eredeti összesére.
És akkor az őszinteség teret nyer hirtelen. 2 órát alszom Hongkong előtt, az idő kissé elcsúszott megint. A Sohoban kötünk ki s nem vagyunk rest belevetni magunkat a pénteki esti ázsiai kavalkádba. A fények, amik a a Wing Wah Lane-en kápráznak bevilágítják ezt a híres negyedet, az utcát, aminek bárjaiban a különböző zenei stílusok hívogatják a vendégeket s közelítve feléjük érzem, hogy a basszus és a ritmus ma hatással van rám. Olyan bárokba és magán klubokba léptünk be, ahova csak engedéllyel lehetett volna, olyan érzéssel énekeltünk svéd népdalt egy idegen lépcsőház liftjében, és olyan odaadással táncoltunk és ordítottuk a Bon Jovit meg a YMCA-t idegenekkel az utcán, mint egy vad fesztiválon. A szabadságérzés elöntött, a tánc és az éneklés feloldozott az alkoholos zselés pudingszerű valami pedig felturbózta érzékeinket, a világ hirtelen szívárványszínűvé vált.
Az őszinteség pedig ekkor tetté avanzsált. Hiszen miért ne közölhetném az érzéseimet? Mennyivel könnyebb lettem váratlanul, ahogy több hónap kérdőjel és játszma után közöltem azzal a pilótával, hogy bizony az a layover nem csupán a desztináció miatt a legkedvesebb számomra. A válasz már úgyis létezik, s a választ ezért tudom is. Nem miatta, magam miatt voltam tiszta és őszinte. És olyan jól esett. Mert ember emberből van, mert mindenki amennyire különböző annyira egy, s mert magamban levő biztosságom és önismeretem elért egy bizonyos határt, ami után már nem érez vágyat a játszmákra. A tettetés és a tusakodás időigényes. S nekem abból egyre kevesebb van s egyre inkább az igazságot szeretném a ferdítéssel szemben. A hit abban, hogy a feddhetetlenség a magasabb rezgést hozza életünkbe, csak erősödött. Bármennyire fájó néha. Persze, amint elküldtem az üzenetet már nem tűnt annyira jó ötletnek, de megbánás mégsem volt bennem.
Hongkongi idő szerint hajnali negyed 4kor pedig furcsa álomra felriadva, észlelve, hogy éppen ezelőtt 2 perccel érkezett egy üzenet. Csak éppen nem attól, akinek kifejtettem mélyebb érzéseimet körülbelül másfél órával ezelőtt. Hagytam a kísértésnek s kihasználva a Skype egyébként dicséretes funkcióit, úgy 2 órán keresztül beszélgettem Vele. Nem is tudom, talán valami elégedett, egós érzés kerített hatalmába, mikor olyan dolgokat közölt, amiket tán lassan 4 évvel ezelőtt rólam, rólunk, amik miatt előnyben éreztem magam, mert az addig érzett féltékenység az új "táncpartnerrel" kapcsolatban múlni kezdett. Némi nehézkes érzéssel villant be egy kép, melyekre egyre inkább hallgatnom kellene. Egy kép, hogy ez az egész ferdítés, szimpla lelki áramszünet, hiány és zavarodottság szülte vergődés a lehetséges és a lehetetlen és a nehéz meg a könnyű út között.
Duna part. 200 méterről is megismerem a hátad. De mégsem vagyok biztos abban, hogy te vagy, mert van melletted valaki. Akiről azt mondtad nincs. Tudod, még Hongkongban. A Skype-on. Mély levegő egy. Mély levegő kettő. Tudtam, hogy így lesz, de nem mertem hinni e látomásnak. Lassan megjósolom a jövőt is. Odalépek. Bemutatkozok. Úgy érzem, mintha kettéroppantanám, pedig mosolygok, kedves vagyok. Tényleg. Nem bírja, így pár méterrel odébb vonul, mintha nem is akarna tudomást szerezni létezésemről. Érthető. Az én egóm sem bírná könnyen, ha ekkora kontrasztot vennék észre annak ellenére, hogy ez az egész nem véletlenül alakult így. A nők sokszor gonoszok s akármi történik, ők szeretik megmutatni, hogy ki éppen az anyatigris, ki van éppen a színen.Ők szeretnek tudni, koordinálni, jelen lenni, a jelen lét negatívabb értelmében, felügyelni és ha kell hisztériázni az ellen, aminek úgyis meg kell történnie. Mély levegőket veszek és közben szétrobbantom magam körül a világot. Nem vagyok ott, valahol inkább egy éteri, kettős létben. A nagyon színes és illatos és a színtelen és illattalan síkok között. És megint elegem van a ferdítésből és a hazugságból, így útnak indulok. Szerencsére otthon vagyok. Az utcák kacsintó és óvó szellemei, a levegő íze és a fények mint kedves barátaim. Nehéz elfogadnom, hogy át lettem verve, hogy mégsem vagyok ennyire fontos. Nehéz elfogadnom, hogy hittem egy egyszerű Skype beszélgetésnek. Aztán megjelensz. Nem önszántadból. Hanem mert az események így sodortak. S megint beszélsz és cselekszel, megint úgy, mint Hongkongban a Skype-on, csak plusz valódisággal, mínusz 10000 km-el. Zéró távolsággal, hűtlenül a jelenedhez, az elképzelésedhez, ahhoz, ami akkor van, mikor én nem. Mégis ott vagyok hagyva. Mint, ahogy mindig. Nem az a baj, hogy a választás tárgya nem én vagyok. Az a baj, amiket akkor teszel és mondasz, mielőtt választanál.
Ideje volna mély levegőt venni. Ideje volna őszintén ordítva toporzékolva engedni, hogy fájjon. Ideje volna utána kinyitni a szemet és beengedni a jövőt. Ideje volna őszintén gyűlölni és szeretni. Ideje volna őszintén kérdéseket feltenni és azokra válaszolni.
Ideje volna összeszedni magunkat!
Én például holnap megyek, s kilövetem magam a Holdra.
Az utóbbi történet persze csupán a képzelet szüleménye... A szerk.
Minek játszani és tettetni napokig, hetekig, ha egyetlen mondattal, egyetlen percben körvonalazni tudom magam, az én világom és az én érzéseim. Minek imitálni azt, ami nincs s minek szégyellni a magunk kis világát, amiben olyan sok a képzelet-bolygó, a művészi hold, a szerelmi meteor, melyek a Nap, a Te és Én, a MI körül keringenek a kozmosz indigó és lila színű, levegőtlen időtlenségében?
Ebben a hónapban négyszer landoltam kedvenc városomban, Bangkokban. Szinte már hazajártam, s szinte már megbilincselt az egóm csúfos mosolya ami elhitette velem: Igen, én Bangkokba járok megvilágosodni. Olyannyira arra koncentráltam, hogy valami grandiózus spirituális élményben lesz részem, hogy elfelejtettem körülnézni, elfelejtettem igazán rácsodálkozni az ottani világra. Mikor beléptem a 'kedvenc' kolostoromba, melyben ezelőtt 2 hónappal határtalan szeretet átömlesztést kaptam, kellemetlen és bizonytalan érzés fogott el, mely azt suttogta a fülembe, hogy kicsit sem vagyok odavaló. 20 perc erőlködés után feladtam és úgy döntöttem ideje kicsit a határaimat feszegetni s megpróbálni visszatalálni a hotelbe, gyalog, térkép nélkül. Bangkok egy káosz. Meleg van és büdös. A szűk utcákat alacsony fák övezik és aprócska, díszes, ám rettentően koszos és megkopott házak aljában nyitott bejáratú üzletek sorakoznak elképesztő spektrumú kínálattal. Ócska gépezeteket javító üzlet, sötét robogó szerelő, kosárkészítő bolt mellett elvétve egy-egy masszázsszalon vagy helyi étkezde, ahol a húst már réges régen megolvadt jégben tárolják s ahol a párás 36 fokban izzadva s jókedvűen esznek-isznak a helyiek. A házak amúgy varázslatos külső dekorációját szinte teljesen eltakarja a rátelepedett mocsok és az a rengeteg kábel, amit az erkélyek és ablakok előtt vezetnek el. 2 óra kóborlás után kezdtem kissé elveszettnek érezni magam, de meg voltam győződve irányom helyességéről. A kiszáradás és az, hogy időre vissza kell érnem a hotelbe feladatta velem felfedező utamat a belvárosban. Magamban kissé csalódottan vágtam be magam taxiba s találkoztam a kollégáimmal egy kellemes vacsora erejéig. Egy olyan éttermet sikerült találnunk nem messze a szállásunktól, ami a múlt században (1987!.) épített lakóházból lett kialakítva. Egyetlen mosdójában lehetett még látni a fürdőszoba eredeti kialakítását. A fűszeres tengeri herkentyűs üvegtészta saláta és a Singha sör meglepően felpörgette szociális funkcióimat, így az este folyamán kiselőadást tartottam a blogomról, a diplomatikusság fontosságáról, a sommelier képesítésemről és a világmegváltó gondolataimról. A másnapi hongkongi turn-around-om alatt egyfolytában az a számomra nagyon kedves horvát first officer motoszkált a fejemben, aki air force-os múltja után egy kínai légitársasághoz szerződött 5 évre. Azóta nem tudja elviselni azt a népséget. És most, ahogy én is közöttük dolgoztam, bebizonyosodott, hogy nem is egy másik bolygó, inkább egy másik univerzum lehet a gyökerük. Hogy igyekezzem leküzdeni e kulturális különbség megértése, elfogadása által létrejött fáradtságot, nagy szervezkedésbe kezdtem az esti vacsorával kapcsolatban. Hajnali 1kor érkeztünk vissza bangkoki szállodánkba, majd egy gyors átöltözés után éttermek nyitva tartásának híján bevállaltuk a híres thaiföldi street food-ot. Bár a mai nem tudom pontosan mit ettem, de finom volt s még élek!
A londoni utam során rájöttem, hogy néha vissza kell, hogy térjek a Földre. Olyan, hogy naptár, meg dátum, meg napszak számomra megszűnt létezni, így csakis az alapján élek és tervezek, hogy megnézem a havi rosterem, melyen ha egy 'X' szerepel, akkor szabadnapos vagyok, ha kék és számok vannak rajta, akkor pedig dolgozom. Emiatt egy találkozót is sikerült elnéznem, így társaság híján egyedül indultam be a városba. Határozott és jókedvű léptekkel haladtam a Piccadillytől a Nemzeti Galériáig, ahol olyan európai csöndre és békére leltem Monet és Van Gogh társaságában, amire nagyon régen vágytam. A kellemes időben hatalmas sétát tettem egészen a Millenium Hídig. Útközben a Temze folyó partján futókat és sétálókat figyeltem. Napom fénypontja a Globe Színház volt, ahol majd' összes Fontomat sikerült elköltenem Shakespeare eredeti összesére.
És akkor az őszinteség teret nyer hirtelen. 2 órát alszom Hongkong előtt, az idő kissé elcsúszott megint. A Sohoban kötünk ki s nem vagyunk rest belevetni magunkat a pénteki esti ázsiai kavalkádba. A fények, amik a a Wing Wah Lane-en kápráznak bevilágítják ezt a híres negyedet, az utcát, aminek bárjaiban a különböző zenei stílusok hívogatják a vendégeket s közelítve feléjük érzem, hogy a basszus és a ritmus ma hatással van rám. Olyan bárokba és magán klubokba léptünk be, ahova csak engedéllyel lehetett volna, olyan érzéssel énekeltünk svéd népdalt egy idegen lépcsőház liftjében, és olyan odaadással táncoltunk és ordítottuk a Bon Jovit meg a YMCA-t idegenekkel az utcán, mint egy vad fesztiválon. A szabadságérzés elöntött, a tánc és az éneklés feloldozott az alkoholos zselés pudingszerű valami pedig felturbózta érzékeinket, a világ hirtelen szívárványszínűvé vált.
Az őszinteség pedig ekkor tetté avanzsált. Hiszen miért ne közölhetném az érzéseimet? Mennyivel könnyebb lettem váratlanul, ahogy több hónap kérdőjel és játszma után közöltem azzal a pilótával, hogy bizony az a layover nem csupán a desztináció miatt a legkedvesebb számomra. A válasz már úgyis létezik, s a választ ezért tudom is. Nem miatta, magam miatt voltam tiszta és őszinte. És olyan jól esett. Mert ember emberből van, mert mindenki amennyire különböző annyira egy, s mert magamban levő biztosságom és önismeretem elért egy bizonyos határt, ami után már nem érez vágyat a játszmákra. A tettetés és a tusakodás időigényes. S nekem abból egyre kevesebb van s egyre inkább az igazságot szeretném a ferdítéssel szemben. A hit abban, hogy a feddhetetlenség a magasabb rezgést hozza életünkbe, csak erősödött. Bármennyire fájó néha. Persze, amint elküldtem az üzenetet már nem tűnt annyira jó ötletnek, de megbánás mégsem volt bennem.
Duna part. 200 méterről is megismerem a hátad. De mégsem vagyok biztos abban, hogy te vagy, mert van melletted valaki. Akiről azt mondtad nincs. Tudod, még Hongkongban. A Skype-on. Mély levegő egy. Mély levegő kettő. Tudtam, hogy így lesz, de nem mertem hinni e látomásnak. Lassan megjósolom a jövőt is. Odalépek. Bemutatkozok. Úgy érzem, mintha kettéroppantanám, pedig mosolygok, kedves vagyok. Tényleg. Nem bírja, így pár méterrel odébb vonul, mintha nem is akarna tudomást szerezni létezésemről. Érthető. Az én egóm sem bírná könnyen, ha ekkora kontrasztot vennék észre annak ellenére, hogy ez az egész nem véletlenül alakult így. A nők sokszor gonoszok s akármi történik, ők szeretik megmutatni, hogy ki éppen az anyatigris, ki van éppen a színen.Ők szeretnek tudni, koordinálni, jelen lenni, a jelen lét negatívabb értelmében, felügyelni és ha kell hisztériázni az ellen, aminek úgyis meg kell történnie. Mély levegőket veszek és közben szétrobbantom magam körül a világot. Nem vagyok ott, valahol inkább egy éteri, kettős létben. A nagyon színes és illatos és a színtelen és illattalan síkok között. És megint elegem van a ferdítésből és a hazugságból, így útnak indulok. Szerencsére otthon vagyok. Az utcák kacsintó és óvó szellemei, a levegő íze és a fények mint kedves barátaim. Nehéz elfogadnom, hogy át lettem verve, hogy mégsem vagyok ennyire fontos. Nehéz elfogadnom, hogy hittem egy egyszerű Skype beszélgetésnek. Aztán megjelensz. Nem önszántadból. Hanem mert az események így sodortak. S megint beszélsz és cselekszel, megint úgy, mint Hongkongban a Skype-on, csak plusz valódisággal, mínusz 10000 km-el. Zéró távolsággal, hűtlenül a jelenedhez, az elképzelésedhez, ahhoz, ami akkor van, mikor én nem. Mégis ott vagyok hagyva. Mint, ahogy mindig. Nem az a baj, hogy a választás tárgya nem én vagyok. Az a baj, amiket akkor teszel és mondasz, mielőtt választanál.
Ideje volna mély levegőt venni. Ideje volna őszintén ordítva toporzékolva engedni, hogy fájjon. Ideje volna utána kinyitni a szemet és beengedni a jövőt. Ideje volna őszintén gyűlölni és szeretni. Ideje volna őszintén kérdéseket feltenni és azokra válaszolni.
Ideje volna összeszedni magunkat!
Én például holnap megyek, s kilövetem magam a Holdra.
Az utóbbi történet persze csupán a képzelet szüleménye... A szerk.
2015. július 13., hétfő
Szerelem
Szerelmes vagyok.
Ahogy bepúderezem az arcom és szempilláimat nagyobbra sodrom. Ahogy utolsó ecsetvonásként felfestem ajkaimra a vérvörös rúzst. Ahogy becsukom magam mögött apartmanom ajtaját átgondolva, minden iratom a táskámban van-e, minden nélkülözhetetlen holmim a bőröndömben. Ahogy izgalmas és bizsergő érzés motoszkál az egyenruhám alatt mielőtt becsekkolok.
Szerelmes vagyok.
Ahogy végignézem kollégáim arcát, megérzem hangulatukat, tudom őket 2 perc leforgása alatt. Tudom, miként kell kezelni őket, mit szeretnek s mit nem. Tudom, hogy fájdalom vagy öröm van a szemükben, hiába mosolyog mindegyik. Felmérem a terepet. Megfigyelő vagyok. És szerelmes.
Szerelmes vagyok.
Mikor beszállok a buszba. Mikor átgondolom, hogy pozíciómmal milyen felelősségem van. Mikor meglátom azt a gyönyörű gépezetet. Szerelmem egyik ékkövét. Kilépek a buszból, megüt a 44 fok. Ahogy felém magasodik a repülőgép, a monstrum a gigászi titán, s ahogy megdobban a szívem, ahogy a folyosóról átlépek a belsejébe.
Szerelmes vagyok.
Abba, ahogy érzem, amint a tolató autó rácsatlakozik erre a tonnás gépezetre s elindul. Amint érzem, hogy ráállunk a körülbelül 5 km-es kifutópályára. Ahogy hallom, hogy "Cabin crew prepare for take off".
Szerelmes vagyok.
Ahogy felpörögnek alattam a motorok. Ahogy olyan frekvencia csapja meg a dobhártyám, ami élvezetet vezérel idegrendszerembe. Nekifutunk, hatalmas sebességgel igyekszünk ellentmondani Newton törvényének. A természetellenesség, a gravitáció megcáfolása gyönyörrel tölt el.
Szerelmes vagyok.
Ahogy a gyomrom a torkomban köt ki. Ahogy kinézek az ablakon és látom magam alatt a tengert, vagy éppen az univerzum Földi peremét. Ahogy a bolygóval derékszöget zár be a szárny s vele együtt én is. Ahogy magasságunk egyre növekszik, s egyre közelebb kerülök a Világ egy másik részéhez.
Szerelmes vagyok.
Abba, ahogy megkezdi süllyedését e kapitális masina. Az élet minden apró tűszúrása és simogatása a testemen van, ahogy félig szédülve vonulok végig a kabinon. Egyszer jobbra aztán balra dől a gép, oxigén híján kábultan készítem elő a gépet a leszálláshoz. Többsörös csekk, hogy minden rendben van-e. Majd ájult állapot a fáradtság miatt. Közelítek a Földhöz, most engedünk Newton törvényének. Touchdown. Fellélegzem. A szerelmi nász most véget ért egy kicsit. S már alig várom a következőt.
Szerelmes vagyok.
Miként hallom a kis bőröndöm kerekeinek zaját, amint súrolják a fényesre csiszolt padlót a reptéren.
Szerelmes vagyok.
A munkámba.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)