Évzárás Nannuschásan

Az Óév utolsó néhány órájában vagyunk. Annyi dolog történt, annyi élmény, annyi keserédes szívritmuszavarral forrt össze a boldogság. Hogyan is lehetne minderről egy teljesen tiszta és elengedő képet írni? Hogyan is tudnám megidézni a múltat úgy, hogy annak kevéske csöppjét engedem csak át az Új esztendőbe?

Kezdem egyszerűen csak egy szimpla írással, ahogy szoktam, utazásaimról, tapasztalataimról.

Moszkva.

Jéghideg verembe tombolt akkor a szívem, mikor december elején a fagyos Moszkvába repített a boeing. Csak az rémlik, hogy engedek a kísértésnek, hogy kollégáim magukkal ráncigáljanak valami belvárosi szórakozóhelyre. Legócskább farmerem és pulcsimat hordva éppen tanácsot adok az egyik stewardnak, miként tartson ki egy lány mellett, és azt játszom mennyire otthon vagyok a lelki és szerelmi viszályok színpadán. Tökéletes időtöltés volt ez, míg megérkeztünk a szórakozónegyedbe, addig sem kellett saját szívem bénító vonyítását hallgatnom. Leginkább egy lepukkant bárra vágytam volna, ahol deci-számra vedelik a russian-standard-et, de asztalunk volt foglalva egy helyre, ahova belépésünkkor erőteljesen megbámultak a karszalagot osztogató hostesslányok s idegen tekinteteket szórtak rám a ruhatárosok, miközben azt találgatták melyik eredeti szőrmebunda mellé akasszák fel egyszerű télikabátomat a kötött sapkával és kesztyűvel. Míg a két vodka-cranberry koktél valamelyest segített oldódnom, de ennek az estének mégsem tudtam teljesen átadni magam. Ott motoszkált bennem minden, ami az azelőtti napokban történt. Még beszélni sem tudtam róla. Visszatérve hotelszobámba üzenetek fogadtak a világ különböző pontjairól. Fájt mindegyik. Mert, amit addig csak sejtettem, arra rányomta csúf pecsétjét az igazság. Túlcsordult a poharam, több is volt ez az utolsó cseppnél. A hazugságnak a tárgya lettem, és annak eszközévé akartak tenni. Én nem tudok hazudni, sosem tudtam, és ennek rendkívül örülök. Bennem egy titok van, az én vagyok, de a világ rajtam őszintén tükröződik. Mindig! Akkor és ott, az orosz ridegségben, a moszkvai keménységben levetettem magamról a szenvedés és kesergés béklyóit. Nem voltam hajlandó tovább játszani, megszűnt létezni mindaz, ami illúzióként vakította el a tisztánlátásom. Békét és szeretetet küldve, képzeletbeli öleléssel lélegeztem ki utolsó fájdalmas gondolatom, miként kihasználva, megalázva és összetörve kerültem ki ebből a szerelmi csatározásból, ami sosem volt méltó azokhoz, akik mi voltunk valaha.

Chicago.

Mikor a '30as években éltem, rajongója voltam ennek a városnak. Imádtam inni a szesztilalom idején a pezsgőket, bámulva ki az ablakon a szélfútta utcára, ahol akkor még csak néhány Ford T-modell állt. Elméláztam a szembelévő sötét téglaépületek tetején levő víztározókon s azon milyen izgalmas lenne egyszer egy tűzlétrát használva elszökni a maffiózók elől futva, egészen a Michigan-tó végtelenül hűvös partszakaszáig. Mindig swinget hallgattam és élveztem, ahogy a vérvörös boa tollacskái csiklandozzák a vállam.

Chicago ilyen. 

A 15 órás út után nem vágytam másra csak némi nyugalomra, egy finom vacsorára s egy pohár vörösborra. Ahogy minden áhított körülmény megvalósult, elkezdtem írni a jegyzetfüzetembe. 

"Kissé elveszett belőlem a művész. Mintha annyira a fájdalomra gondolnék, hogy elfelejtek belőle művet alkotni. Ez önzőség. Pedig milyen szép az érzéseket percről percre teljes realitásában megfogalmazni, újra átélni, atomjaira szedni, megízlelni minden egyes részecskéjét?! Ma, vagyis tegnap úgy indultam útnak, mintha Kistarcsára igyekeznék. Megdöbbent, hogy mennyire nem tud már lázba hozni egy 15 órás út a nagy gengszter városba, amiről tudtam, hogy imádni fogom. Ugyan nem dobog jobban a szívem, mégis...ezek nélkül az élmények nélkül már alig volna pulzusom. A lételememmé vált. A hosszú utak, amiknek a végén gyenge hypoxiát kapunk, hogy kitekintve a repülő ablakán mesebeli látvány tárul elénk, hogy éppen itt ülök egy bárban Chicago kellős közepén a második korty cabernet sauvignon-omtól beccsicsentve, hogy 24 órája nem aludtam, hogy imádok egyedül beülni valahova, mert ez túlfeszíti a komfort zónámat. Minél többet engedek be magamba a világból, annál nagyobb eséllyel történik valami fantasztikus, ami változtat rajtam, paradox és humoros akár. Reggel 6. A sivatagban. Itt pont vacsoraidő. Sokan kérdezik, miként tudok alkalmazkodni 24 óra leforgása alatt egy teljesen más világhoz. Más időjárás, fények, nyelv, időzóna. Egyszer a jövőbe, másszor a múltba utazok, mint valami mágikus esély arra, hogy bármit is változtassunk azokon. Ha egzakt szeretnék lenni, egyszerűen csak annyit válaszolnék: lelkes vagyok és kíváncsi, tele van a testem adrenalinnal, s nem szeretnék elvesztegetni egy értékes percet sem. De létezhet egy sokkal spirituálisabb magyarázata is annak, honnan szerzem azt a tömény energiát a layovereimen. Én hiszek a mindenki EGY elméletben, abban, hogy Te ott vagy bennem, s én ott vagyon Tebenned, hogy Te és Én vagyunk az ISTEN. Ebből kiindulva bármerre megyek ezen a bolygón: otthon vagyok. Mert átveszem a TE ritmusát, beszívom a TE lélegzetét, átélem a chicagoi karácsonyi forgatagot, a bangkoki káoszt, a párizsi romantikát és a stockholmi tisztaságot is, csakúgy mint TE, aki otthon vagy. És elfogyasztva az egy pohár vörösboromat úgy érzem, mintha már egy üvegen túl lennék...." 

Chicago ilyen.

Koppenhága.

Karácsony előestéjén befogadott minket Európa északi gyöngyszeme. Kollégákból hirtelen családtagokká avanzsálva indultunk a fő tér felé erős forraltborozási szándékkal. Térképfelelősként a többiek mély bizalommal adták a kezembe a gyalogos útvonalunk megtervezését, így bőven nyakunkba vehettük a város különböző nevezetességeit, meg-meg állva egy-egy kellemes karácsonyi vásárnál vagy megpihenve éttermek melegében. Akik nem bírták a tempót, hamar visszakanyarodtak a hotelbe. Ketten a végsőkig kitartva mellettem kísértek el a Kis Hableányhoz. Az elképzelt 7 perces séta 47 percessé vált a koppenhágai kietlen, békésen, karácsonyi pompában ékeskedő sétányon. Olyan kellemesen átfújt és felélénkített az északi szellő, hogy felüdülve egyre kibontakozó karácsonyi hangulatunkat megkoronáztuk az este második vacsorájával.
Mindig érdekes történetekkel találkozom. Olyan színes a világ, olyan csodás, hogy teljesen különböző emberekkel sodor össze a munkám. Teljes volt a harmónia a teljesen különböző élethelyzetek és tapasztalatok hálójában. Az amerikai firs officer 32 éves 3 gyerekes családapaként mesélt az életéről nekem s a 30 éves észt lánynak, akinek éppen kibontakozóban levő kapcsolatával akadtak problémái. Komoly beszélgetések váltották néha fel a gyermeki örömöt, az intelligens poénhalmazt és a karácsony közeledtével akaratlanul is érzett boldogságot és izgalmat. Visszatérve a hotelbe se én sem az FO nem voltunk fáradtak, így sikerült rábeszélnünk egymást a közelben lévő Tivoli Park egyik, úgynevezett 'asztronauta kiképző' körhintájának kipróbálására. Nem voltunk rest, bátran felültünk a monstrumra, ami 5G-s erőt fejtett ki ránk, s ha bármelyikünknek kicsatolt volna a biztonsági shieldje egészen biztosan Malmö-ig repültünk volna. Ordítva ömlött ki belőlem a feszültség, imádtam, ahogy nem tudom megkülönböztetni a "fent"-et a "lent"-től, a jobbat a baltól, hogy nem csuktam be a szemem, hanem láttam, miként fordul milliót a világ, ugrok fejest a csillagok közé vagy látom azokat fejjel lefelé. Olyan szép is ez. Ez az erő, amely egy forgó rendszerben fellépő, radikálisan kifelé irányuló tehetetlenségi erő. Tehetetlenség....Amikor csak hagyni kell, hogy hasson rád... Van egy titka, miként lehet élvezni az ilyet. A titok hasonló, ahhoz is, miként lehet élvezni az életet. Csupán ki kell nyitni a szemünket. Látni kell, érzékelni, tudatában lenni annak, amikor fent vagyunk, s annak is, mikor lent. Sokszor nem tudunk útjába állni annak, ami történik az életünkben, saját akaratunkon kívül eső eseményekkor tehetetlenek vagyunk. De azt mi döntjük el, hogy azt az eseményt teljes valójában megéljük és átéljük, vagy elmenekülünk előle, becsukva a szemeinket... Tudni azt, hogy minden fent után jön egy lent, s fordítva. Olyankor nem leszünk rosszul, nem fordul meg a gyomrunk, nem okádunk rá a világra csupa gonosz és kellemetlen érzést. Mert tudjuk mi következik, felkészülhetünk rá, tudatosak lehetünk, betekintést nyerhetünk egy kicsit a jövőbe. De ehhez ki kell nyitni a szemünket, és el kell engedni a biztonsági övet bízva abban, hogy az megvéd. Kitárni a karunkat, s bármi jön szeretettel fogadni. Nem félni, átadni magunkat a tehetetlenségnek, rábízni magunkat az Univerzum bölcsességére, nevetni és nagyokat sikoltozni a 2 celsius fokban, még akkor is, ha lefagy a zománc a fogainkról. Megengedni magunknak, hogy átéljük, érezzük, ami történik. Kinyitni a szemünk. Mindig, nem becsukni, nem félni. Mert akkor hányingerünk lesz. Ez volt idén az én karácsonyi ajándékom, ismét egy metafora, aminek rendkívül megörültem. Visszafelé vezető utunk békésen és kellemesen telt. Letekintve Európa városaira a csend járt át, karácsony esti nyugalom. S mi ott fent, 11 ezer méter magasan olyan remekül lepacsiztunk az angyalokkal, suhanva a végtelenbe, elhintve a szeretet csíráit az alattunk csendesen ünneplő családok meleg otthonaiba. Kivételes feladatunkat sikeresen teljesítettük...

Engedjétek meg, hogy most beszúrjak néhány mondatot, az év utolsó útjáról. (A bejegyzés többi részét pár nappal ezelőtt írtam.) :
"Az Új Év elől Bangkokból menekültem nyugat felé, majd néhány óra múlva indulok vissza keletre a hétezer sziget országába, hogy 900 km/órával belelövellhessek a 'Kezdetekbe'. Bangkok tökéletes lezárása volt a mögöttem múló évnek. Ami a munkát illeti természetesen minden megtörtént, ami az egy év alatt nem, kezdve a chek-in-emnél egy random drog és alkohol teszttel. A szép az egészben, hogy teljes mértékben láttam mindent előre, mikor már indultam az apartmanomból sejtettem, hogy ma engem választ ki a gép. Hiába tudtam persze, hogy nincs mitől félnem, az ember mégis szereti látni a lepecsételt papíron, hogy "negatív'. Bangkoki 24 órám felülmúlta elképzelésem. Ismét. Egyszer írtam egy buddhista lúdtalpas szerzetesről, akinek a jelenlétében valami egészen univerzálisat éreztem még áprilisban. Majd nyáron visszatérve a nagy arany Buddha melletti kis kolostorba igyekeztem megtapasztalni hasonlót, sikertelenül. Lehet, mert akkor ez a kedves mosolygós szerzetes sem volt ott. Meglepetésemre tegnap ott találtam. S még nagyobb meglepetésemre felismert. Egy óra relaxáció után - ahogy annak idején tanította, helyes láb és kéztartással - odamentem hozzá áldást kérni. Félig mutogatva, félig gyenge angollal, mosolyogva közölte, hogy nagyon jó amit csinálok, s a kezembe nyomott egy érmét, miközben megkérdezte honnan való vagyok. A szívem ismét megtelt élettel. Tudtam, hogy ide kellett jönnöm. A hazafelé vezető út előtt ritka kellemetlen érzés fogott el, s próbáltam elhessegetni néhány ijesztő képet. Nem szeretem az ilyet felszállás előtt. Az egész boarding alatt rossz érzések gyötörtek, elment az életkedvem, a negatív energia elözönlötte az egész kabint. A 76H ülésen egy fiatal lány utazott volna. Tekintete homályos, testhelyzetei frusztráltak, beszédnek nem nevezhető tőmondatai zavarodottak voltak. Nem volt hajlandó leülni és bekapcsolni a biztonsági övét. Egyik lábáról a másikra billegett, miközben a párnáját szorongatta. A gép már a kifutópálya közelében taxizott, mikor a nyelvet beszélő kollégám próbálta rábírni, hogy tegye amit kérünk, de a lány egyre csak megtagadta, s azt kérte tőle, hogy ölje meg. Kapitányunk úgy döntött leszállítja a lányt, akiről kiderült, hogy az előző, éjszakai járatról is le kellett szállítani. Nem is kell mondanom, hogy a gép felett lebegő baljós felhő rögtön eloszlott. Ha racionális lennék természetesen azt mondanám, hogy be volt gyógyszerezve vagy drogozva, illetve valamiféle pszichés problémája van. De nem vagyok az, így csak azt mondom, hogy amit a gép elindulása előtt éreztem, az maga volt a fénytelenség, a sötétség, maga a gonosz, az ebben a szerencsétlenben akkor benne foglaltatott. Ennek a kellemetlen ismertetőjeleit pedig ha máshonnan nem, de a Star Warsból ismerjük...2 óra késéssel, hulla fáradtan pakolom ki és be a bőröndöm, s számolom hány órám lesz pihenni. Pontosan éjfélkor kell, hogy felkeljek. Ébrenálmodásban ünneplem majd az Új Évet. Jó lesz."

Hogy lezárásként mit is mondhatnék erről az évről? Nem elég egyetlen szó, talán még egy egész könyv sem ahhoz, hogy leírjam milyen érzések kavarognak bennem. Sokat tanultam a fájdalomról és a boldogságról, a kapcsolatokról. Arról, hogy mindenki eredendően jó, hogy ennek ellenére mennyire nehéz megbocsátani. Sok tapasztalatot nyertem a világ tájaiból, különböző kultúráiból. Be lettem oltva türelemmel és kitartással. Talán elérkeztem saját felnőttkorom küszöbére. Ebben az évben a legtöbbet magamról tanultam, s arról, miként tudom szeretni magam, hogyan tudok másokat szeretni, hogyan is működik az a híres elengedés, hogyan lehet lélegezni mikor fulladok, hogyan kell lecsitítanom az egom, és tudok tiszta önmagam legjobb barátja lenni. Megtapasztaltam milyen nagyon mélyen lenni, s mindeközben szerepet játszani, hogy milyen megbántani s milyen megbántottnak lenni. Belekóstoltam, milyen mikor elkap a gépszíj, milyen mikor túl sok egyszerre az élmény. Megtapasztaltam milyen teli torokból nevetni idegenekkel, milyen jó előítéletek nélkül élni és megérteni a másikat. Érzékeltem bolygónk csodáját és sokszínűségét, s hogy mennyire különbözőek mégis ugyanolyanok vagyunk. Megéltem saját magam a világ különböző hosszúsági és szélességi körein, a Földön és a levegőben, vigyázva állva vagy 900 km/h sebességgel haladva.
Idén kénytelen voltam tükörbe nézni.
2015-öt 2015-ben hagyom. Csupán emlékként és tapasztalatként van rá szükségem. Még néhány óra, s már nem benne élek. Egy új dolog kezdődik, hiába számomra az idő mit sem jelent, a világ energiája az újra összepontosít a régi levetésére van berendezve ilyenkor. December 31. egy szimbólum. Elsiratjuk az óév fájdalmait és örömeit, s keblünkre öleljük a várva várt lehetőségeket és boldog pillanatokat, melyeket az újévtől remélünk.
Egy dolgot kell tudni: Semmi baj nem lehet, ha nyitva van a szemed és a szíved! Tudod, mint a körhintán!

Én így kívánok MIndenkinek MIndent az Új Évre. Ígérem jó lesz!
Nannuscha


  

6.

Igyekszem behozni a lemaradásomat a klipjeimmel kapcsolatban. Íme néhány szeptemberi és októberi képkocka.

Maldív szigetek - a (rém)álomnyaralás

Ritka dolognak tartom, hogy manapság egy egész család el tudjon utazni előkarácsonyozni egy trópusi országba, közel a egyenlítőhöz, olyan környezetbe, amit csak katalógusokból láthatunk, pálmafák árnyékában szürcsölgetve a koktélokat, miközben az indiai óceán langyos vize csiklandozza a lábainkat. 

Mi olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy idén volt erre lehetőségünk, és a fent említett életérzésből is kaphattunk némi ízelítőt...ha nem is teljesen stresszmentes keretbe zárva, álomnyaralásunk néha a döbbenet kútjába esett. 

Maléba való érkezésünkkor már tudtuk, hogy esélytelen lesz elérni a kompot, ami a kicsinyke Rasdhoo szigetre vitt volna minket, így aktív kutatásba kezdtem a további lehetőségekről. Mivel a komp hetente háromszor jár arrafelé, így kénytelenek voltunk valami drágább megoldáshoz folyamodni. Ugyan háromszor próbáltam a reptérről hívni a szállodánkat, hogy mégis miként juthatunk el oda, választ már nem kaptam. Nem mondom, hogy komfortosan éreztük magunkat a lepukkant, légkondicionáló nélkül működő reptéren, ahol horibilis összegekért lehetett inni egy kávét vagy enni valami gusztustalanul összerakott börgerkinges mocskot, így kénytelenek voltunk 95 amerikai dollárért fejenként befizetni egy speed boat útra. Naivitásom akkor még az egekben volt, így nem is képzelhettem mást, mint hogy ennyi pénzért legalább egy luxus jachtot adnak alánk. Miután megláttam a rozsdásodó, félig rohadó hajót menekülőre fogtam és még egyszer utoljára megkérdeztem a kikötőben álló hajósoktól, hogy tudnak-e valami más megoldást arra, hogy azt a 60 km-t megtegyük, olcsóbban.

Egy resort szigetre érkeztünk, ahonnan egy kis motorcsónak vitt minket tovább arra a szigetre, ahol a szállásunk is volt. Egy talicskával fogadott minket a szállás kirendeltsége, amire a bőröndjeinket pakolták, majd útnak indultunk a sziget másik oldalára. Döbbenetünk csak fokozódott, mikor a betonozatlan, sáros, pocsolyákkal teli kis utcákon lépdeltünk, ahol a félig kész házikókból lestek minket a helyi muszlimok, mint valami helyi látványosságot. Szállásunkhoz érve, egy-két szívrohamon túl, azt gondoltuk több meglepetés nem igazán érhet minket.

Kiderült, hogy a szigeten nem lehet alkoholt kapni!

Ebben a pillanatban mindenki törölte azt file-t az agyából, hogy a tengerparton a pálmafák alatt szürcsölgetjük majd a tequila sunriset vagy legalább egy jó hideg sört. Nem baj. Detox nyaralás. Nincs is jobb az alkoholmentes gintoniknál vagy sörnél mint tudjuk. A 7 szobás hotelnek a legjobb indulattal sem nevezhető vendégház másik lakója egy félig bolond, ujján kalózos koponyás gyűrűt viselő svéd búvár volt, aki ódákat zengett erről a helyről és elégedettségéről. 

Egy kellemes tengerparti napozás és némi búvárkodás után az ember nem is vágyhat többre, mint egy finom friss seafood vacsorára a naplementében. Miután a szállóban nem volt étterem(!) így kénytelenek voltunk nekivágni a kis lakatlan sziget belsejébe, ahol álmunkban nem gondoltuk volna, hogy nincs egy értelmes étterem sem. A kisbolt ekkorra már zárva volt, így első vacsoránk a Maldív szigeteken a magunkkal hozott müzliszeletekből és banánból állt. Sürgősen elkezdtünk másik szállás után nézni egy resort szigeten, ám szabad szobák híján kénytelenek voltunk beletörődni, hogy nyaralásunk terápiás, szanatóriumos jellegűre sikerült. Reggeliről már nem is voltak egyéb illúzióink. 3, párától szikkadt toast kenyér, valami kihűlt tojásrántottaféleség, két összeesett virsli, jam, vaj, víz, mango juice és ihatatlan kávé. Minden nap. Vacsoránkat zacskós leves alkotta, mert sütésre, főzésre sem volt lehetőségünk, ugyanis a szálláson még egy merőkanál sem volt. Néha úgy éreztük, hogy valóban egy lakatlan, civilizálatlan helyre csöppentünk. Jó sok pénzért. S bár jobban belegondolva, sokan ilyen túlélőtúrákért akár dupla ennyit is képesek fizetni. 

Utolsó csepp a poharamba a szálloda szobáinak a fizetésekor került. A recepción lévő terminál ERROR-okat mutatva nem fogadta el a kártyánkat, hiába próbálták többszörösen lehúzni. Kértem a személyzetet, hogy másnapra oldják meg ezt a problémát, mert más módon nem tudjuk kifizetni a szállást. Azonban néhány percre rá sms-t kaptam a bankomtól, hogy 2 tranzakció sikeresen megtörtént, vagyis dupla annyi pénzt húztak le a számlámról. Tajtékozva viharzottam ki a recepcióhoz és megkezdődött a 3 órás intenzív angol tanfolyam és stresszkezelési terápia. Végül jegyzőkönyvet írva félig eltorzult fejjel magyaráztam a személyzetnek, hogy ugyan nem tudom miféle maffia működik ebben az országban, de azért az összegért, amit mi alapvetően kifizetünk, mind a TripAdvisoron, mind a Booking.com-on említett és hirdetett szolgáltatások árnyékait sem látjuk, mint az étterem, a fittness center és még sorolhatnám.

És ami a legszebb ebben az egészben. A Család átment a vizsgán. Felülmúlhatatlan humorral és olyan stand-up szövegekkel sikerült percek alatt a feszültséget nevetéssé varázsolni és meglátni a kincset érő paradoxonokat ebben a helyzetben, hogy biztos vagyok benne: sokáig fogjuk még vidáman mesélni az ott tapasztaltakat. 

A Maldív szigeteken amikhez nincs köze az embereknek, az csodálatos, és leírhatatlanul tökéletes.  

Az 5 nap alatt igazi búvárokká avanzsáltunk, teknősökkel, cápákkal és rájákkal úsztunk együtt az óceán kékségében. Szívárványszínű halak és csoda korallzátonyok között lebegtünk a hullámokkal. Megfizethetetlen élményt jelentettek azok a színek, amikről eddig azt gondoltuk, hogy photoshop alkotja őket. A víz rikító türkisze élt harmóniában az ég mélykék árnyalatával, amibe néha néha beletévedt egy hófehér felhő. A végtelen horizontot sokszor egy távoli vihar mutatta, vagy éppen a sárgán és vörösen izzó naplemente elé bújó fekete felhők, melyek libasorban kúsztak az ég peremén nyugat felé. Ahogy lebukott a nap milliónyi csillag fénye kezdett úgy ragyogni, ahogy csak a mesefilmekben látni. Csillagködöket tükrözött az ájult óceán.   

  

- Sose akarok elmenni innen. Olyan jó ember vagy. Sose kérded honnan jöttem.
- Bolond ember az, aki azt kutatja, ami volt.

Belégzés....Kilégzés

Pontosan tudtam milyen lesz. Szívem kalimpálva hadakozott, egyhangú békém nyugtalan mocorgásba kezdett s órák leforgása alatt győztem meg magamat arról, hogy így helyes, vagy éppen annak fordítottjáról. Nehezebben lehetett volna ennél hosszadalmasabb utat szervezni, mégis egyértelmű volt. Csak hogy még egyszer, talán utoljára láthasson. Csak egy kávéra a reptéren. Nem, inkább legyen 3 nap. Legyen idő, töltsük be a teret. Telítsük meg szívünket az eddig elhallgatott históriákkal, vagy öntsük rá a másikra a megbántottság és a fájdalom jégkásáját. Ehhez nem elég 3 nap. Minél több, annál jobb. Legyen 12. Akkor talán lesz elég időnk mindenre, még egyszer utoljára. Hiszen milyen szép is az, mikor belélegezhetjük egymást végül, hogy aztán kilélegezhessük a másikat. Bizonytalanságom arról, hogy jól döntöttem-e azzal kapcsolatban, hogy ismét beengedtem az életembe, egészen mostanáig kísért. Lehetett volna úgy is, hogy kezébe nyomok néhány dirhamot a reptéren, megölelem és Isten Veledet mondok. Mert rettegtem attól, hogy megint összetöri a szívem. De nem tehettem. Tudta Ő is. Tudja, hogy én mindig ott leszek. Hogy én sosem hagyom Őt cserben.
Büszkén mutattam, hogy miként lett az apartmanomból otthon, szentély, búvóhely a Világ zaja elől. Teljesen egyértelmű lett minden mozzanat, pillantás, érintés, hang és magát a teljes biztonságot adó aura ami tökéletesen egybeolvasztott minket.
A múlt éles fogai azonban szétcincálták a jelen tökéletességét. Úgy szerettem volna jó ember lenni. Sosem kérdezni honnan jött, mit tett, mit érzett. Mert bolond aki a múltat kutatja. Megbántottság, reszketés az ego mocsaras leple alatt, a tisztánlátás hiánya, a birtoklás és versengés okádékszínű őrülete lett úrrá rajtam időnként. Igazságtalanságot, és végtelen kihasználtságot érzett minden egyes sejtem, fulladtam a néha-néha elkapott gyűlölettől, fojtott az az általam kreált gondolat, hogy én már nem is számítok, hogy nem vagyok fontos és, hogy már nem szeret. Undorodtam magamtól, mert képtelen voltam a szeretetre és a megbocsátásra. Mert a könnyebb utat választva rákönyököltem a múlt rozsdás leplére és csak hajtogattam, és mondtam, és nyögtem és visítottam. Pedig Neki több oka lett volna erre. De csendben tűrt. Várta, hogy elmúljon a vihar, hogy végre kifújjam a görcsöt mint a füstöt és ismét helyet adjak a szeretetnek.
Belül rettegtem. Haláliszonya volt a szívemnek. Mert megint itt leszek hagyva. Egyedül. Szomorú volt a lelkem, s én dühös voltam, amiért nem tudom fenntartani a jelen-létemet, az EGYütt tökéletességét és örömét. Nyugodt és békés állapotaink mondhatni ritkák voltak.
De sokat beszélgettünk.
Elmondta.
Én is.
A mocskos víz tisztulni készül. Ehhez tökéletes segítség az idő és a távolság. Az a majd' 14 ezer kilométer. Néha közelebb leszek, néha távolabb, de mit sem számít ez, ha össze vagyunk kötve valahol odafent, ahol a csillagok járják keringőjüket.
Brazíliáig elkísértem. A 15 órás út alatt teli energiával és izgalommal kevertem Neki a gin-tonikokat, bemutattam kollégáimnak, akik közül többen dél-amerikaiak voltak, s lelkesen meséltek az ottani életről és adtak tippeket. Advent első vasárnapja és az első gyertya a hotel bárjában ért utol minket. Nem kellett több 1-2 sörnél s caipirinhjánál, hogy teljes kimerültségünkben nyugtalan álomba ringjunk.
Eltelt az utolsó 24 óránk. A reptérre menet elképzelni sem tudtam milyen lesz. Csendben potyogtak a könnyeim a buszon ülve és szorítva a kezét és a jövőről kérdezgettem. Én kétségbeesett buta kis liba. Majd alakítjuk. A reptéren csendben, mellettem húzta a bőröndjét, én egyenes, büszke háttal tettem ugyanezt az egyenruhámban. S elérkeztünk ahhoz a ponthoz ahol én a mozgólépcsőn fel, Ő balra kellett, hogy menjen. Mint egy lassított felvétel úgy rémlik az a kacsintás, amit Tőle kaptam. Arcom elpirult, majd egy nagy mosollyal és egy Vigyázz Magadrával elváltak útjaink. Kollégáimat követve vonultam a reptéren, fájdalomtól eltorzult arcomra mosolyt erőltetve és elharapva a könnyeimet, olyan erővel szorítva bőröndjeimet, hogy körmeim nyoma még órákon át ott pompázott a tenyereim alján. Szívemet jégcsapok szurkálták és csak arra voltam képes, hogy magamban mantrázzam a Minden rendben van varázsigét. Pontosan nem is emlékszem a briefingre, vagy hogy hogyan jutottam fel a gépre, s hogy mi történt a 14 órás út alatt, vissza ide a sivatag peremére egyre távolodva, elengedve Őt.
Most pedig az van, amitől féltem. Mozdulatlanság, lefagyott aura, vegetáció, egyedüllét, zavarodottság, ambivalencia az ambivalenciában. Kérdések vulkánja. Mi az ami ebből igaz volt? Őszinte volt-e? Mit mondhatott másnak? Dermedtségemen most az érzéseim és lelkem forradalma igyekszik változtatni. A semmittevés delíriumában a nappalok és éjszakák észrevétlenül pörögnek el mellettem. Csupán várom, hogy a pillanatok egymást érintve elmúljanak. Alig merek mozogni. Mert az még fáj. Bárhová nézek ott van. Megtalálom Őt a keresztrejtvénybe írt csálé G betűjében, a lepedőn pihenő ébenfekete hajszálában, a lúdtalpas lábnyomában az erkély homokjában, az ágy mellé, földre száműzött zöld törölközőben, a hűtőben heverő befejezetlen sajttálban, a falra ragasztott világtérkép minden csücskében és a cigarettacsikkjeiben.
De rendben van ez így. Örök álmodók vagyunk, örök mozgásban, vihar előtti csendben s viharban is vagy utána. Minden pillanatban kezdődik valami csodás. Minden mindegy én is és Te is, Istenek vagyunk, s csak emlékeznünk kell, az út már rémlik, nem hiábavaló a távolság. Azért megyünk el, hogy visszatérhessünk, legyen az bármilyen formában. Megbocsátás és szeretet fény. Boldogság pillangók belélegzése. Tapasztalat és változás. A reptéri mosolyom paradoxona. Nevetés és ölelés. Megtalálás és elengedés, Orion-öv és őserdő.
Ott vagyok s Te itt vagy.

Earth shadow és a befejezetlen bejegyz

Ha van valami vagy valaki, aki az életemet rendezi, felgyorsítja vagy éppen lelassítja a pillanatok egymásutánját, aki elgondolja, miként lenne a legjobb, aki olyan akadályokat tesz elém, ami mellett mindig megtalálható a segítség is, akkor az a valaki vagy valami végtelenül jól csinálja a dolgát. Azt gondolom, hogy mindenki így lát rá az életére, egyfajta filmtekercsként látjuk néha saját magunkat a gömb alakú mozitermünkben. Szinte vágóra sincs szükség, hiszen idővel jóformán a jelentéktelen mozzanatok elfakulnak, míg az a bizonyos meghatározó minutum, mintha örökre beleégne az emlékezetünkbe. Sok esetben még szívesen fényeljük is, vagy rakunk hozzá némi izgalmas effektet. De az alapsztorija mindenkinek tökéletesen egyedi, és Oscart érdemelne.
Sok üzenetet kaptam a napokban. Mégis mi van velem, hogy vagyok, miként élem meg az események fordulatait? Csak röviden válaszoltam, hogy majd írok egy délceg, megkérdőjelezhetetlenül igaz gondolatsort a mostanában történt hétköznapjaimról. Ez nem marad el ígérem, de egy kis ízelítőt, egy kis keretet engedjetek meg adni a továbbiaknak...csak, hogy értsétek, s amit nem győzök hangsúlyozni: Bármi is történik, az mindig érdekünkben, értünk van. Még akkor is, ha éppen jégcsappá mered a lelked, vagy a nihil teljes ürességében vegetálsz.
Voltál már a Napnál magasabban? Láttad már a kozmosz szélén a Föld árnyékát? Tudtad, hogy a kondenzcsík igazából fekete? Ha most vissza kellene emlékeznem az elmúlt egy hónapi beosztásomra, talán egy-két desztinációt tudnék felsorolni a sok közül. Lényegében már nem is fontos merre reptetek fura és idegen embereket, vagy éppen honnan érkezem meg s hová 24 óra ébrenlét után, s már az sem tűnik fel, hogy alig alszom, vagy éppen mit eszem s iszom. A lényeg a megfelelő vágáson van, azon, ami fontos igazán, ami inspirál, megmarad.
Európa ködbe és sűrű felhőbe burkolózott az elmúlt időszakban. A Napot valóban csupán a felhők felett lehetett látni. S én láttam, befogadtam a homályos fényével együtt, mely éppen egy alattunk lévő felhőrétegből merte megcsillantania magát, vörösen, sárgán, rózsaszínen. A Nap, az a verőfényes energiabomba, az élet feltétele, eltűnni látszott alattam, kereken,beletörődően, új reményeket adva ezzel azon a tájon, ahol éppen előbukkan. Ritkán láttam ennél szebb csodát. Mert láttam a kontrasztját. A másik oldalon, a horizont felett előtűnt egy jegestengeri sötétkék, rideg és fenyegető csík. Gyönyörű átmenetet igézett a világoskékkel és a narancsrózsa milliónyi árnyalatával. Ezt hívják Earth shadow-nak, vagyis Föld árnyéknak. Onnan....onnan fentről így manifesztálódunk a világűrben, mely a földi atmoszférából tekintve egy végtelennek tűnő vonal. És fény és árnyék, a tánc, a meg nem szűnő ki és belélegzés. Az ellentétek, a dualitás örökös csodájának szívdobbantó defibrillátora. Mindig visszatérít a jelenbe. Varázsereje van, akár annak is, mikor rájövünk, hogy a fehér igazából lehet fekete is, csupán aspektus kérdése. A Földről a repülő kondenzcsíkját fehér, elillanó felhőcsíkként látjuk. Azonban, követve egy, egy szinten suhanó repülőgépet, melyet a Napfény hátulról kerget, a kondenzcsíkja fekete színben lövell bele a semmibe mutatva a tökéletes turbulens szakaszt.

Ellentétek. Dualitás. Kétség. Ambivalencia. Az a híres, amit imádok, s amit képes vagyok megtalálni még a lehető leggyötrőbb fájdalomban, vagy legcsodálatosabb örömben is, mert mindben megvan a másik csírája.
Az történt, nem is olyan rég, hogy ....  nem megy tovább. Majd menni fog. De nem látom még magam azon a gömb alakú mozivásznon. A pillanatok megmaradtak, a vágás jó. S majd ha feldolgozta lelkem őket, talán meg is tudom őket fogalmazni, megágyazva a történetnek az akkor tapasztalt érzéseimmel....