Úgy volt, hogy arról írok, milyen csodás és spontán módon jártam meg Jeruzsálemet Húsvétkor, vagy söröztem a tel avivi tengerpaton majd töltöttem két éjszakát Iszambul romantikájában. Akartam is, el is kezdtem megfoglmazni miként jutottuk el kertek-alatt, csodás tájakat, és határmenti hegyeket látva az ammani repülőtértől a jordán-izraeli határig, vagy hogy onnan mily meglepően könnyen engedtek be Izraelbe, s vittek egészen Ciszjordánia elémleti választófaláig, Jeruzsálemig.
Jeruzsálemig, ahol a régi várost egy hatalmas fal veszi körül, s melyben 3 világvallás metszi egymás mezsgyéit. Ahol az iszlám, a keresztény és a zsidó feszültség a régi város tökéletes mértani közepén ütközik egymásnak. Ott, ahol meg lehet csodálni a Siratófalat, vagy éppen a Szent Sír Templomot, mely a régi Golgota megfelelője, ahol végig lehet menni a passió útján, vagy éppen ahol az egyik legcsodálatosabb és az iszlám szerint a harmadik legszentebb, Al-Aksza mecset található (mely kertjének egyik fala maga a Siratófal). Írhatnék arról, milyen élmény volt letekinteni Jeruzsálemre az Olajfák hegyéről, ahol Jézus sokat fordult meg egyedül imádkozva, vagy tanítványaival. Vagy éppen arról, milyen tisztaság és rendezettség fogadott a zsidó negyedben, ellentétben a muszlim területen, ahol viszont olyan finom pitát és helyi sört(!) lehetett kapni, amilyet még sosem kóstoltam. Zsidó, keresztény és muszlim él együtt.
Békének azért nem nevezném, mert minden nagyobb sarkon géppiztolyos őrök figyelik a rendet. Mesélnék arról, mennyire ámulatbaejtett minket a hatás, amire nem számítottunk, mondván hozzá vagyunk szokva a kultúsokkhoz, az öntőtégely életmódhoz, ahhoz a környezethez, ahol mindenki megfordulhat a világ különböző szegletéből. Hogy mennyire rezgett az az energia, mennyire összerezgett az a feszültség, az a valláskülönbözet, az egyet nem értés, mégis együttélés kénytelensége és értelemszerűsége. Mert ha nem így volna azon a néhány négyzetméteren, nem így volna a világban sem.
Írhattam volna arról is, hogyan sikerült cigány módon buszjegyet venni Tel Avivba, vagy miként kiabáltam a sofőrrel, hogy várjon meg minket, vagy éppen milyen rossz kávét ittunk a mocskos tel avivi buszpályaudvaron miközben próbáltuk kitalálni, hogyan juthatunk el a hotelünkhöz. S azt minképpen megemlítettem volna, hogy egy rövid séta után mennyire jól esett a naplementében kortyolni a kóser sört (KóSer :) ) s beszélgetni könnyedségről vagy éppen megváltani a világot egy kicsit. Oh igen és arról, hogyan jutottunk el a szálloda századfordulós berendezésű koktélbárjától a sarki élőzenés karaoké kocsmáig, ahonnan kitudja mikor keveredtünk vissza. Egy egész bejegyzést tudnék annak szentelni, hogy késtük le az isztambuli gépünket, vagy mesélni arról, hogy kutattak át minket a tel avivi reptéren mondván arab országban dolgozunk. Részleteiben még mindig megalázó lenne, hogyan kellett levennem a nadrágomat, vagy hogyan pakoltak ki minden egyes dolgot a táskánkból. Ugyan mindketten hozzá vagyunk szokva a reptéri ellenőrzésekhez, ilyet sosem tapasztaltunk még.
Írtam volna arról is, milyen gyönyörű volt a naplemente az isztambuli öblök felett. Vagy arról, milyen elképesztően jót ettünk egy halpiac étkezdéjében egy este. Vagy a kilátásról, ami reggel a szállodánk tetejéről fogadott minket reggeli közben. Írnék arról, milyen gondozott, rendezett is Isztambul, s a maga csodás történelmével, épitészetével és hangulatával együtt kötelező jellegű látnivaló. Említettem volna még a Hagia Sofia gyönyörű arany mozaijkait s azt, hány vallást kellett ennek az épületnek túlélnie. Vagy azt, milyen csodás a Kék mecset szimmetriája, s hogy milyen kellemeset kávéztunk a Galata torony árnyékában.
Írtam volna arról is, milyan nagyot sétáltunk az Istiklal Caddesi bavásárlóutcában, ahol a nosztalgiavillamos úgy óránként elcsillingelt mellettünk, s közben élvezhettük a frissen készített baklavák illatát, vagy a gyönyörű kirakatok látványát. Megjegyeztem volna azt a bárt, amit órákig kerestünk tudatlanul, melyre csak úgy rábukkantunk napunk végeztével. Ahol egy könnyed s nagyon finom török(!) vörösbort kortyoltunk, miközben túl őszintén beszélve egymásbavesztünk. Írhattam volna arról is, miként szeretkeztünk abban a Galata híd melletti szállodaszobában.
És biztos említettem volna, hogy ezalatt a hat nap alatt, hány kilométert gyalogoltunk. Hatvan kilométert mutatott a telefon. S mert úgy hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy beosztjuk azt az általában 24 órát, ami adatig egy-egy út során, így hatékonyan gazdálkodtunk az idővel s térrel magunk körül. Oh igen, s hogy nem tudtunk hazajutni a reptérről, ahogy el kellett Isztambulból jutni előbb Düsseldorfba, s onnan Dubaiba. S írtam volna arról, mennyire siettem, hogy hajnalban elérjem azt a járatot, amin dolgoznom kell, s hogy barátaim, hogy pakolták össze az egyenruhámat, s hozták be nekem a munkahelyre, hogy gyorsan át tudjak öltözni. S arról, mennyire éreztem, ahogy élek. És hogy a humor mennyire jól jön, meg az elengedés, meg a mosoly amit egy ölelés után kaphatok.
Úgy írtam volna erről részletesen, de nem tudtam. Csak így, nagyvonalakban s kutyafuttában. Haragszom is magamra.. Nem tudok aprólékosan írni arról, ami tökéletes. Akkor tudok mélyrahtóan írni, ha abba vegyül némi kétely. Ha abban van valami nem odavaló. Valami, ami bánt. Ebben nem volt. Pedig kerestem ahogy szoktam. Nem baj. A világ nem tökéletes. Majd jön az ambivalencia.
Írtam volna arról is, milyen gyönyörű volt a naplemente az isztambuli öblök felett. Vagy arról, milyen elképesztően jót ettünk egy halpiac étkezdéjében egy este. Vagy a kilátásról, ami reggel a szállodánk tetejéről fogadott minket reggeli közben. Írnék arról, milyen gondozott, rendezett is Isztambul, s a maga csodás történelmével, épitészetével és hangulatával együtt kötelező jellegű látnivaló. Említettem volna még a Hagia Sofia gyönyörű arany mozaijkait s azt, hány vallást kellett ennek az épületnek túlélnie. Vagy azt, milyen csodás a Kék mecset szimmetriája, s hogy milyen kellemeset kávéztunk a Galata torony árnyékában.
