Tengerjárás Holdtöltekor

Szóval itt ülök a denpasari reptéri hotel egyik szobájának ágyán és a teljes felfordulást próbálom elrendezni a fejemben. Alig 24 órám van arra, hogy bekebelezzem, magamévá tegyem Bali szigetét. Látni akarom a naplementét, megkóstolni az indonéz konyhát, amit 2 éve Jakartában nem sikerült, bámulni a teliholdat egy jéghideg gyöngyöző sörrel a kezemben s nézni, hogy elszívja ereje a tenger vizét, aludni akarok 9 óra repülőút után, s holnap reggel frissen felkelni ahhoz, hogy Ubud híres rízsföldjeire eltúrázzak. Ez lehetetlen néhány óra alatt de én csak okoskodom, csak erőltetem magamra a hátramaradt perceimet számolva. Délután 5 és éppen hibáztatom magam ami miatt nem csatlakoztam a csapat egyik feléhez, akik bementek a városba csavarogni. Szóval mit is csináljak? Miért akarok én egyszerre mindig mindent?
Hirtelen eszembe jut, hogy néha nem árt magunknak megbocsáltani s nem történik semmi baj, ha nem látom a sziget minden párás szegletét belepréselve ebbe a néhány megmaradt órába.
Törökülésbe kanyorodik a lábam s becsukom a szemem. Mélyeket lélegzem s mantrázok magamnak. Elkezdek lehiggadni, az anarchia a fejemben renddé alakul lassan. Micsoda hiú ábránd, hogy mindent tökéletesnek szeretnék?  Honnan ered ez a perfekcionizmus, a boldogság elvárása, ami végül mindent elfeketít és örökös elégedetlenségbe teaszít, átsuhanva pillanatokon, amit illene átélni. Sőt átsuhanva pillanatokon, amik a tökéletességnél sokkal életszerűbbek.
Így ülök a hófehér paplanon miközben vetkőzöm le magamról a görcsöt, az elvárás okozta szívszorítást és a kóros akarást. Így engedem át magamat a folyamatnak, az univerzum szívdobogásának és engedem megtörténni, hogy az összefüggések gyönyörűen kirajzolódjanak ebben a földi matériában.
Gondolatban átsuhanok az utóbbi időben tett utazásaimon.

Szeptember elején úgy indultam neki Sao Paulónak, mint aki megváltást vár magától az úttól és a várostól is. Kritérium volt a jó társaság, a sok nevetés, a tökéletes kép, amit Instragramra posztolhatok, az élmények majszolása, megfulladva a szuper, hiper fantaszikusságban. 
Akartam. Megint. Erőszakosan. A folyamatos élmények rabjává lettem. Úgy vágytam az életreszóló élményt, mint narkós a heroint. A mindent akartam abból a városból és ebből  egy centit sem engedtem. De utáltam az egészet. A végtelen megéléséből feketelyuk lett a szívemben amiben magamat emésztettem és észre sem vettem, milyen kétségbeesve vártam mástól a megváltást. Vártam a messiást nem látva azt magaban. Azt hiszem akkortájt a kontinensek között hagytam valahol az önbecsülésem. 

Úgy érkeztem Fokvárosba, hogy pontos terveim voltak azzal kapcsolatban, milyen fantasztikus élményeket kell, hogy beszerezzek ismét. Legalább olyan csodákat,mint másfél éve, mikor először láttam két óceánt egymásbaszeretni, vagy látni hogyan csapódnak a Jóreménység foka szikláihoz a dühös hullámok. Ezen az úton Tábla hegy volt a cél. Ott álltam a tetején, és láttam, ahogy a felhők öntudatlanul beleütköznek majd elidőznek ezen a fennsíkon, éreztem, ahogy átfúj a jeges világ, de görcsben állt a lelkem ott a felhőkbe kapaszkodva és szellemem úgy kűzdött a szívemmel, hogy nem tudtam túlélem-e a bennem háborúban álló ambivalnciám. (Micsoda hülyeség - hát az ambivalencia a háború maga). Valami nem stimmelt. Ismét. Én nem stimmeltem.

Ekkor utaztam haza Magyarországra 2 hétre. Ez megint egy másik történet, amit hamarosan - szép távlatból megírnom látszik, ám még nem tudom szavakkal definiálni, mert igazán csak sejtem milyen mágia történt ekkor. A szeretet, a figyelem, az elfogadás varázslata. Talán a világban, bennem, a világban látott énbennem.

De ez a csoda vagy éppen a bennem megfogalmazódott változásra való áhítat elkezdett dolgozni. Legelőször Chicagóban. Illetve az odavezető 14 órás út alatt. 

Azt hiszem 36 és 39 ezer láb közötti magasság s némi oxigénhiány maximálisan megteszi a hatását. Nem tudom elképzelni, hogy valaha elegem lehet az Északi Sarkör látványából, a kontrasztból, amit a majdnem fekete színű hatalmas ríanások felejtenek ott rikító jégmezők közepén elvágva azokat olyan látványosan, hogy a leolvadt szilánkokat a tenger áramlatai kótyagosan rendezheti koreográfiába. Jéghegyek sokasága állt sorban abban a hatalmas örvényben, szigorra igazítva, Fibonaccit rajzolva, amit tátott szájjal néztem s nem mertem azt gondolni, hogy az elkövetkező néhány óra tartogathat még élményeket. Akár még a Földön is. Hiába nem éreztem semmi közöset a két manchesteri business classos kollégámmal, elkezdtem gyakorolni, a beszélgetések minőségi mércéjének általam elvárt szintjének elengedését. Edzettem az egóm, hogy elfogadjam az EGYség jelentését és a tükröt, amit a világ sokszor poénból tart elém.

Szóval landoltunk Chicagóban és nagyon vártam, hogy az esti italozáshoz csatlakozzon a horvát first officer. Rendkívül rendes és értelmes srác volt, nem beszélve arról a szabályos formájáról, ami után szívesen megperdülnek a nők....csupán az zavart kicsit, hogy olyan volt a hangja, mintha megakadt  volna egy legófigura a torkán. De hát nem kell mindig beszélni. 

Az este lendületében 5en el is határoztuk, hogy másnap nyakunkba vesszük azt a várost, ahol a legszebbek a tűzlétrák a világon: Chicagót.

A kényszerességem a tökéletességre kezd alábbhagyni. Nem volt tervem sem. Inkább átadtam magam a kiszámíthatatlanságnak. Fellazult a lelkemen az a béklyó, ami több hónapon át szúrt.

A szeles városban azon a napon a szélcsend uralkodott. A ritkán látott köd ellepte a felhőkarcolók tetejét, a hűvös pára friss réteget képzett az arcunkon s a Nap korongja ritkán erőlködve felnyögött a felhők mögül. Szerettem kiscsapatunk természetességét, s azt, hogy én is képes voltam átadni magam belső hangjaimnak, a pillanat élvezetének, beszélgetéseknek, ráébredéseknek, s annak a látványnak is, amit Navy Pier egyik kihalt bárjából élveztünk....ahogy Chicagót felfalják a felhők, amik a Michigan tó felől osontak a felhőkarcolók közé. Aznap 11 kilométert sétáltunk, meg-megállva szimpatikus éttermek vagy bárok fedele alatt. A napot a Dick's Last Resort nevű bárban zártuk, aminek a különlegessége a bunkó és provokáló felszolgálókban rejlik. Itt nem volt udvariaskodás, se köszönöm se szívesen. Az egész hely bullshit-mentes övezet volt az amerikai ál-udvariaskodás fellegvárában. Így töltöttem el egy hétvégét Chicagóban, szabadulva a korábban magamra öltött egészen frusztrált perspektívától, tervtelenül s ismét kicsit észrevéve a fesztelenség örömét.

Szabálytalan szívritmusom kezdett szabályossá válni, ahogy a londoni sohoban egy régi baráttal igyekeztünk karaoke bárt találni azon a péntek este. Azonban egészen Shanghajig kellett mennem, hogy a hotel lobbyjába megérkezvén a bárból élőzenét és KTV-t (ázsiában így hívják a karaokét) halljak. A fáradtságom elillant és lelkes szervezkedésbe kezdtem az estével kapcsolatban. Ugyan mire leértünk a bárba egy gyors zuhany után a zene abbamaradt, ám nem voltunk rest csocso és billiárdpartyt nyomni a sri lankai kollégákkal. A bár régen bezárt már, mi maradhattunk a room service-el megrendelt pizzával és sörrel, egészen korahajnalig. Úgy csocsóztam, mint annak idején Csabi kocsmájában Magyaralmáson, s a billiárddákó üvegszálai is hasonlóan sértették fel a kezem, mint ott, shanghai belvárosától 16 metrómegállónyira levő külvárosi szálloda bárjában. Néhány óra alvás után megtettem a 16 megállót s a Bundon sétáltam, ami inkább hasonlított egy európai város folyópartjára, mint egy ázsiai metropoliszéra, egészen addig, míg át nem néztem a vízpart másik oldalára, a gigantikus méretű felhőkarcolókra és utopisztikus látványt nyújtó üzleti negyedre az ikonikus Oriental Pearl toronnyal. Kezd hatni a figyelem, a fegyelem s az elvárás illúziója elhalványulni látszott lassan. S így tévedt a kezem éppen arra a kapaszkodóra a metrón, amin ez a néhány sor díszelgett:

"Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek!"

Petőfi Sándor: Honfidal

Pekingi utam során csak arra vágytam, hogy a természet körülölelhessen a Fragrant Hill egyik lenyűgőző őszi színekben pompázó parkjában. Egyedül kívántam lenni a fárasztó út után, ahol kollégáimtól csak negatív károgást és panaszt hallottam. Lefárasztott ugyan, de nem hatott rám csak a felszínen. Ez jó jel volt. Használ a fókusz, hatásos a gyakorlás. A Fragrant gardenbe alig lehetett bejutni a tömeg miatt. Fél Kína oda csoportosult a szezonnak és a hétvégének köszönhetően. Néhány percre lehettem csak egymagam, de ez a csend is termékenynek bizonyult. Visszafelé úton az éjszakai égboltra tapadván a gép ablakain át 8 hullócsillagot számoltam, s mindnek annyira megörültem, mintha az elsőt láttam volna.




S most itt ülök a hotelszobámban Balin s tisztán emlékszem, milyen elvárással és elképesztő zsizsgő feszültséggel indultam neki ennek útnak előző éjjel hajnali 1-kor. Koncentrálok, hogy lekerüljön rólam ez a teher, s engedjem magam megtalálni a hullámnak, amit meg kell ma lovagolnom. Ahogy kifújom a fáradt levegőt kezdek készülődni, hogy a csapat másik felével találkozzak egy gyors vacsora erejéig.
Hatan indulunk el Bali egyik híres beach clubjába a Potato Head-hez. Visszafogott vagyok, nem beszélek sokat, azt meghagyom a puerto rico-i kapitánynak és a spanyol first officernek. A taxink a dugóban lépésben halad s magam körül turisták rengetegét látom, ahogy hömpölyög a péntek esti kavalkádban. Elérünk a kiszemelt clubhoz.

Azt érzem, hogy megérkeztem. Paradicsomi érzés fog el, ahogy a zene és a tenger hatalmas hullámainak a zaja egy ritmusra rezdül. Ahogy letelepedünk és belekortyolunk a hideg helyi sörbe, egészen más értelmet nyer az a párás, meleg, tenger illatú levegő, aminek verejtékeit a telihold nevetve csillantja meg az arcunkon. Elkezdek beszélni, elkezd lehullani rólam a görcs, a megfigyelés álcája. Indonéz vacsoránk után sétálva gondolunk visszakeveredni Seminyak központi terére. Útközben bárok és éttermek mutatják hívogató arcaikat. Mindegyik hely teljesen más stílusú, egyedi berendezés s építészeti remekek sorakoznak a kis utcákon. Rögtön felcsillan a szemem, ahogy a spanyol FO-é is, ahogy élőzenét hallunk az egyik bárból. Mi ugyan vissza nem megyünk a hotelbe, egy grátisz sör pedig még senkinek nem ártott meg - győzködjük a többieket is. Néhány perc múlva azt veszem észre, hogy a színpadon táncolok miközben Ricky Martint üvöltök torkom szakadtából. Egy pillanatra sem ütköztem bele az egóm falaiba, egy pillanatra sem éreztem, hogy bárminek is történnie kell, mert különben nem tökéletes az este. Abból a feszültségből, amiből lelkem ma elindult már csak egy rossz emlék maradt. S ott a szobámban törökülésben jó döntések és jó érzések sorát indítottam el, mikor azért imádkotam, hogy képes legyek együtt rezegni az események sorával s elengedni elképzeléseimet ezzel az úttal kapcsolatban. Ahogy a zenekar befejezi a koncertet mi utcára kerülünk és elkezdünk alkudozni a taxisokkal, hogy visszajussunk a szállodába. Ahogy bepréseljük magunkat 6an a 4 fős autóba, eszembejut egy élmény még talán Horvátországból.  Akkor éjszakai fürdésre mentünk és a holdfény olyan erősen világította meg a tenger felszínét, hogy a buborékok gyöngyházszerű csillogást kaptak még a víz alatt is. Olyan volt, mintha drágakőben úsztunk volna. Ezt meg is említem a többieknek s nem telik bele 40 perc, egy kihalt parton találjuk magunkat a szállodától nem messze.

Fürdőruháért ugyan teszünk egy kitérőt a hotelbe, de azután, hogy beleszaladunk a langyos óceán vizébe a bikinire már nincs is szükség. Ott fekszünk a víz ringató körülölelésében meztelenül és a teliholdat bámuljuk Bali partjainál. A hullámok, ahogy a parthoz közel megtörnek szinte rikítanak a holdfényben. Ahogy átadom magam az érzésnek, fesztelenségem eltűnik, hálásan köpködöm a sós vizet magam előtt ahogy az erős sodrással szemben úszok. A Hold merészen elszívja előlünk a vizet s egészen távol kerülünk a ledobott ruháinktól. Hajnali 3 óra van, az erőtlen esőfelhők el-el takarják a Holdat előlünk. Ahogy mezítláb sétálunk vissza a hotelbe a szeretet érzés nem múló védelmét érzem. Mosolyogva alszom el akkor éjszaka mert tudom, hogy az ilyen élményeknek csak utat kell engedni, engedni megtörténni, s elengedni az akarást, mert amit elengedünk az később úgyis beáramlik, ahogy tengerjáráskor a víz megy, s jön, türelmesen váltakozva engedva magát a Hold trükkös játékának.