Képi szösszenetek az utóbbi bejegyzéseimhez

Fokvárosról, HongKongról és Japánról. Enjoy.

Afrikában jártam, és gyönyörű volt.

Egyszer valaki azt mondta, hogy az alkotásra mindig készen áll. Eddig azt hittem én is, legyen szó festésről, zenéről vagy akár írásról. És pont tegnap éjszaka igyekeztem meggyőzni erről azt a fura alakot néhány háztömbbel odébb a tizenegyediken. Most pedig itt ülök a csendjárta lakásomban és meredten bámulom a mondattalan fehér mezőt, ahogy a kurzor a szívem ritmusát próbálja felvenni.
Nem szeretném, ha ez az írás a piszkozatok elfeledett sufnijába kerülne, ahogy a legutóbbi gondolatmenetem is. Elfeledett, kiradírozott érzések azok tele rikácsoló szenvedéllyel. Olyanokkal, amiket még magam elől is néha elrejtek. Túl őszinte üzenetek lennének azok a világnak.
Írnék inkább a könnyedségről, arról a háborítatlan érzésről, mikor a Jóreménység fokánál a hajamat a magasba kacérkodta a szél. Vagy arról, ahogy a tanzán esőcseppeket aranyaurába vonta a hajnali napfény. De mesém szólhatna a szentendrei macskakövekről is, amik tükörként verték vissza a telihold ásítását. Vagy éppen arról, ahogy a Königsallee csatornáján miként feküdtek fel békésen a novemberi falevelek.

Dél-Afrika legszebb darabja lehet Fokváros. Nem csupán a Table mountain lenyügőző monumentális fennsíkjai miatt, vagy a tengerből büszkén kikacsintó magas szirtek miatt. Ami leginkább varázslatot engedett a szívembe az a tudat, hogy két hatalmas óceánunk szeret hirtelen és nagy robajjal egymásba Afrika ezen partszakaszán. A közel 10 órás útra nem igazán emlékszem, se a kollégáimra, se arra mit álmodhattam a pihenő időnkben. Első emlékem erről az útról, ahogy a reptér fotocellás ajtaját elhagyva megpillantom az előttem elterülő hatalmas hegységet. Ekkor minden fáradtságomat a reptér fényes padlójára dobom s elhatározom: a mai napon randevút engedek Afrika ezen csücskével. Szokás szerint a gyors zuhany és kávé után néhány kollégámmal bepattantunk az autóba és a Jóreménység foka felé vettük az irányt.

 A hegy meredek oldalába bevájt kanyargós autóút alatt az óceán dühös hullámai értek partot, a felhők úgy fodrozóttak és alakultak felettünk mint a tökéletes balettánc és a szél úgy fújta pimaszul a hajamat az égbe, hogy tincseim titkos jeleket alkotva kavarogtak a láthatatlanban. A hegység egyik fennsíkjára érve matricaként ragadtam az autó ablakára kutatva a színes mező végét. Határtalan volt. A horizonttal nagy kontrasztot alkotva sem találtam vékony mezsgyéjét. A Jóreménység fokához érve, ahogy megálltam a szirt tetején a világítótorony árnyékában, az orkán és a hullámok zsivajában megtaláltam a tökéletes csendet magamban. Csak a szívem mozdult, az verte világom ritmusát. Ilyenkor szoktam mondani magamban, hogy boldog vagyok. Ilyenkor nem számít senki és semmi. Elfelejtem a csapzott érzelmi világom, vagy testem kialvatlanságát, elfelejtem, hogy ítélek s ítélve vagyok, nem létezik a bizonytalanság s talán egy pillanatra a jó és a rossz is egymásba vegyül. Visszavezető útunkat egy apró kitérővel színeztük meg. Pingvinek kolóniája s ügyefogyott totyogásuk a hűvös szél és a közeledő eső ellenére kedves mosolyt csalt arcunkra. Annyira feltöltődtem a túra alatt, hogy boldogan csatlakoztam a csapat másik részéhez egy kellemes vacsorára.

A Nelsons eye nevű steakhouseban volt foglalásunk, ahol életem egyik legfinomabb steakjét ettem leöblítve azt egy gyönyörűen gömbölyű dél afrikai shirazzal. Nagyszerű befejezése volt egy remek napnak.
Kipakoltam. Bepakoltam. Már rutin, ahol legkedvesebb társam a bőröndöm. Nyaralni megyek. És nem egyedül. Nem kell aggódnom majd amiatt, hogy a csendet a bennem lezajló megválaszolatlanul maradt kérdések zavarják majd meg. Mindent elmodhatok, és mindent elmondhatnak. Barátnőmmel nyakunkba kaptuk Zanzibár szigetét, a tanzán szigetvilág kincsestárát. Természetesen annyi mondanivalónk volt egymásnak, hogy elbeszélgetve az időt a final call-ra lettünk figyelmesek. Rohanva a kapuhoz csak háromszor hagytam el a kutyafuttában kezeink közé vett pulcsit vagy kalapot.Annyira nevettünk, hogy futni is nehéz volt. Felszálltunk. Leszálltunk. A Dar es Salaam-i reptér olyan volt mint az összes többi fekete afrikai reptér. Poros, fülledt, kifakult, korrupt, szegény. A tömeggel hömpölyögtünk a kijárat felé, mikor kollégáim piros kalapjai láttán a tömeg elcsendesedett és mint sötét égbolt csillagait nézték, ahogy mosolyogva kérnek maguknak utat. Felfedeztem egy ismerős arcot. Milyen kicsi a világ. Ő vot az. Annak a fura alaknak a volt felesége. Gyönyörűen sugárzott. Azt hiszem Ő túljutott azon a fura figután. Milyen jó neki.
Fél óra várakozás után kezdtem elveszíteni a türelmem. Milyen egyszerű ez az egész reptéri mizéria, ha stewardessként landolok. Bátorságomat elővéve szólítom meg a hatalmas termetű fekete határőrt, hogy ugyan engedjen már minket előre, mert illene elérnünk a zanzibári csatlakozásunkat. Meg különben is. Kollégák vagyunk és mint a filmekben, felmutattam az igazolványom. A hatás elmaradt. Nem is volt olyan mint a filmekben. Egyáltalán nem izgatta kik vagyunk és honnan jöttünk. Úgyhogy mégegyszer, kicsit erőteljesebb hanggal igyekeztem elintézni, hogy a 2 órás várakozás helyett kicsit hamarabb megkaphassuk a vízumunkat....A számunkra sos-ben kiadott engedéllyel a kezünkben igyekeztünk a régi reptér felé. A váróterem inkább hasonlított egy kis falu buszpályaudvarához mint egy reptérhez, de a frissítő sör, amire állítólag a tanzán elnök biztonsági szolgálatának emberei hívtak meg minket, meglehetősen jól esett a fülledt 35 fokban. Egy kis cessna röpített minket 20 perc alatt Zanzibárra, a Julius Nyerere reptérre. Fejenként egy egy címletes 100 amerikai dollárt váltottunk tanzán schillingre, amiért egy kötegben kaptuk a tízezer schillinges címleteket. Végre egy ország - gondoltam - ahol gyengébb a helyi pénznem mint a Forint. Szállásunk egy óra kocsiútra volt dél kelet felé. A lemenő nap fénye gyengéd narancs színt adott a pálmafáknak. Már sötétben érkeztünk a tengerparti szállásra, ahol végtelenül kedves személyzet fogadott minket. Másnap együtt ébredtünk a Nappal. A sárga milliónyi árnyalatába néhány sötétszürke felhő lopózott be búsan és a trópusi esőcseppek hirtelen nagy robajjal zúgtak alá.

A reggel eső bukéjú lett, és a Föld felé sziporkázó cseppek aranyként kacsintottak felénk, háttérben a Nap egyre erősödő fényességével. Az egész napot a tengerparton töltöttük kipihenve az utazás izgalmait. Egészen furcsa érzés volt nem összepakolni 24 óra után. Nem volt más dolgunk csak élvezni a fehér homokot, a kék eget és a kellemes keleti szellőt, ahogy bőrünket csiklandozza.

Másnap a 3 km-re levő The Rock étterembe mentünk, ami tulajdonképpen egy, a parttól pár száz méterre levő sziklán pihent. Dagálykor csak kis csónakkal lehetett volna megközelíteni. Mi begyalogoltunk, s a látvány ami elénk tárult képeslapba illő volt. Az apály gyönyörűen kirajzolta a szikla formáját, a homokdombok lágyan merészkedtek ki a türkiz tengerből s a szikla peremein lévő növenyzet idilli árnyékot szórt ránk, míg ebédünkre várakoztunk. Az utat, az apálynak köszönhetően a tengerparton, gyalog tettük meg visszafelé. Meredek sziklaszirtek hajoltak be a homokdűnék felé, amiket több ezer év alatt a hullámok művészkedtek ilyen élessé. A naplemente cifra fényeket adott a stég hosszan benyúló pallóinak és az előtte húzódó pálmafasornak. És mi akkor annyira élveztük ezt a giccses romantikát.

Éjszakánként az Orion őrizte baldahinos álmunk. Meglepően virító csillagképek táncolták napi keringőjüket az égen. A fehér homok kontrasztja a tenger mélyfeketeségével mesevilágba repített. Apály és dagály váltakoztak óránként a Hold kedve-kénye szerint. A természet tökéletes.
Életemben most először béreltem autót külföldön. Életemben most először vezettem jobbkormányos, automata váltós kocsit. Teljes magabiztossággal dobtam be magam a jobb ülésre magyarázva a tulajnak, hogy ne aggódjon, profi vagyok. Bacsukva az ajtót, lenézve a pedálokra röhögve kérdeztem meg Csilla barátnőmet, hogy ugyan csak 2 pedál van, de ebből melyik a fék és melyik a gáz. Kétségbeesve mondta, hogy nem tudja, de örülne, ha levenném mindkét pedálról a lábam. Így történt, hogy módfelett óvatosan indultunk el a sziget útjain, a híres Stone town felé. Természetesen üres tankkal kaptuk meg az autót, így miután a legközelebbi benzinkútnál óvatosan leparkoltam Csillával kérdően néztünk a másikra, hogy az biztos tudja, hogy benzint vagy dieselt kell tankolni. Természetesen fogalmunk sem volt, így egy laza performanszt nyomtunk le a kutasnak, hogy ugyan mondja már meg, hogy mit eszik az autónk. Megtankolva, reménykedve, hogy a nehezén túlvagyunk, megszokva, hogy az index helyett konstans az ablaktörlőt indítom be, végleg ráálltunk a város felé vezető útra. Stone town igazi káosz, megszorozva a szegénységgel. Kis sikátorok, romos házak, ékesen faragott kapualjak labirintusa vezet a tenger vagy a piac felé. Fűszerek hadát vásároltuk, az igazi sáfrány fillérekért kapható itt. 

Két és fél óra után egészen fáradtan, ètlen szomjan, izzadtan, büdösen beültem a volán mögé a visszavezető útra felkészülve. Az első 10 percben mikor éppen a 2 sávos út - ami amúgy néha 4 vagy 5 sávos - baloldalon hirtelen leparkolt buszt igyekeztem kikerulni. Sikertelenül. Az persze meg sem állt s mi is csupán egy apró súrlódást éreztünk. Mikor először megálltunk megnézni mekkora lehet a karcolás, hirtelen olyan rosszúl lettem hogy a mellettünk lévő bódéból árult finom ananásztól is elment a kedvem. Összetörtem a bérelt autót. De úgy rendesen. Úgy hogy nem lehetett kinyitni az anyósülés ajtaját. Igazából meg sem lepődtem. Pontosan tudtam: ha kalandot akarok, megkapom.
A következő reggelen korán indultunk a sziget déli csücskébe. Motorcsónakba szálltunk és behajóztunk az Indiai óceán végtelen és kiapadhatatlan vizeire. A víz egyre sötétebb és komorabb lett annak ellenére, hogy a Nap a reggeli órákat meghazudtolva erősen sütött. Nem voltam biztos abban, hogy valóban be akarok-e ugrani. Ebbe a sötét kozmoszba, ebbe a határtalan mélységbe, ismeretlenségbe. Mikor azonban megláttam néhány delfint játékosan ugrálni a csónak körül nem gondolkodtam. Ahogy felém úsztak a kékségben a félelmem eszembe sem jutott. Minden pillanat egy csoda volt a béke élményével ötvözve odalent. A több méteres hullámokkal kellett tartanom a tempót, ami négány perc alatt teljesen kifacsart. Ahogy a természetes közegükben egy karnyújtásnyira haladtak el ezek a csodák ismét hálás voltam ezért az élményért.
Zanzibári kalandunk így alakult. És én annyira boldog voltam, hogy ezt megoszthattam. Hogy beszélhettem, elmondhattam. Hogy egy barátom is a részese volt és nem egyedül erősítettem magányom bástyáját. Köszönöm!

Megunhatatlan szerelem ez. A folytonos élménymámor. A hedonista mindenemet már megint.... Ezek a dolgok sosem okoznak csalódást. Mindenkinek az életbe kellene szerelmesnek lennie. Nekem is végre már.

Folyt köv arról, hogy pont emiatt nem hiszek a párkapcsolatokban.