Az ígéretről

Olyan piszkozat ez, amit egy végtelenül érdekes helyzetben írtam. A kis noteszom hátsó üres lapjaira. Most, hogy ismét felbukkanni látszanak ezek a rideg és dühítő érzések, megfogadom azt, amit akkor is: Mindenképpen leírom. Ide. Talán eljut a címzetthez. Talán nem. (néhány jelzőt a posztmodern irodalmiság miatt SEM hagytam benne, szóval mondhatjuk fejhangon, hogy ez egy átirat-féleség)

"Tényleg. Az ilyen érzések szülik a jó gondolatokat. Kell, hogy lényegünk némely része néha megalázkodjon.
Ülök. Egyedül. A sark bárban. Annyira leégettnek érzem a helyzetem, hogy elkezdek magyarázkodni a pultosnak. Csak annyi a reakciója unottan, hogy "Mindegyik ilyen". Kikérem ezzel együtt a pohár vörösboromat, és egyre inkább letisztul bennem a kép, amiből választ kaphatok. Lehet, hogy torzat, de legalább választ. Ez az az érzés, ami elvileg megerősít engem, de gyengíti az érzéseimet? Hogy ne legyen annyira elviselhetetlen, ha tényleg elmegyek?
Olyannyira élek mesevilágban, hogy a hollywood-i happy end-ek ehhez képest drámák. Várom. Még mindig. Hogy egyszer csak feltűnjél hirtelen...úgy, ahogy tudom, hogy szeretem. És még mindig várom....várom. Dehát mikor lesz az a pont, amikor rájövök, hogy eszméletlenül nagy illúziót kergetek?
Kezdem magam rendkívül kellemetlenül érezni. Már a körülöttem lévő emberek is látják a helyzetet. A pultos lányok tekintetében a mély szánalom csap pofon."

Rendszerint úgy történik, hogy mérhetetlen elvárásaim vannak. Az én tükröm, az én csalódásom. Abban, hogy hiába fogadom meg, hogy sosem fogok innentől ígéreteket tenni vagy ígéreteknek hinni....valahogy mindig a naivitásom győzedelmeskedik. Óvakodnom kellene minden ígérettől. Az ígéret a mai gyarló világban a legnagyobb bűn. (Reményt ad, vízióba menekít, hamisan nyugtat és ad egy olyan biztonságérzetet ami inkább valamiféle utópia, mintsem tényként kezelhető cselekedetre cserélhető váltó).  Annál jobban nem is lehetne összeporlasztani az embert, mint mikor csalódunk ebben.
Én csak várok. Várom, hogy az ígért kép valósággá növekedjen. Annyiszor, és olyan mélyen facsarja ki a tüdőm az ígéretek nyomasztó börtön-szagú aranymadzagja. És én hiába....nem tanulok eléggé ezekből. Életeket éltem le úgy eddig, hogy ígértem, és ígértek. Ergo: megfosztottak szabadságomtól és szabad akaratomtól. Onnantól az élet már csak alárendeltség, alkalmazkodás és merev elégedetlenség.

Egy dologban mindenképpen hinni kell: az ígéret illúzió, amit ha beleégetnek minden sejtedbe, akkor attól nem hogy szabadulni piszkosul nehéz, de felismerni is. Mitől nem vagyok jól? Miért vagyok zaklatott? Mi rejtőzik a kellemetlen penészízű világom alapjaiban? Mit kellene helyretenni? Mit? Az ígéreteket, amikbe akkor is merészen kapaszkodni látszol, mikor egód elhitette veled, hogy minden rendben. Áss mélyre. Lehelj csókot az ígéret mámoros illúziójának képére. Aztán mutass be neki és törd össze.  És ezután ne várj soha semmit!

Ne ígérj. Ne hitegess. Olyan sebet okoznak, amit nem is sejtesz.

A Hit meg a Konklúzió...vagyis ugyanaz a szar, csak más napon

"Az izgalom melankóliája kezdett el úrrá lenni rajtam. Az eddig csak messzi célnak ítélt illúzióban úszkáltam, minden magabiztosságommal és hitemmel. Aztán valósággá vált bennem, és körülöttem. Keretet adott neki egy dátum, egy könyv, e-mail-ek. És a tudatosságom is határt szabott a végtelenségemnek. Úgy zakatolt a szívem. Hát miképpen fog zubogni, mikor ott leszek?
Azt hiszem, hogy még sosem féltem ennyire. Amennyire jó ez, annyira rossz. Igazgyöngyökből lett súly és teher, amit a vállamon cipelek...A magamba vetett hitem és bizonyosságom egyre inkább megtörni látszik. Ez kedvező lehet. Mert nem szállok el. A KÉTség ismét képviselteti magát bennem. Az örök KÉTely, az örök hit abban, hogy a világunk poláris, kettős. Ellentétek váltják egymást, szinte észrevétlenül. E nélkül nincs fejlődés. Tudom mi lesz:
Őrület, kábulat, elviselhetetlen izzadás és remegés. Feszengés belül, de hitelesen előadott magabiztosság és nyitottság. Szimpatikus vagyok. El is van döntve: kellek nekik. Hazamegyek. Csörög a telefonom. Holnap. Ugyanott. Hasonló, végtelen eufóriával csinálom végig a napot. De már eldöntötték: én kellek nekik. Hazamegyek. Csörög a telefon. Ismét túllépve magamon, a vérnyomásom az egekben, mégis ájulás közeli az élmény. Megjelenek. Itt már nem sok dolog dől el. Hazamegyek. Várok. Várom a telefont. 4 hét múlva megcsörren. Akadozik a vonal, de kiveszem belőle azt, amit kell."

Véletlenül talált piszkozat a sok között...ezt írtam régebben. Talán november elején. Aztán most éppen azon töprengek, hogy mennyire nem a mi akaratunk a döntő, nem a mi elképzelésünk az, ami meghatározza a dolgok menetét.

A piszkozatom eleje stimmel. A vége már kevésbé.

180 ember. Sokféle. Fiú, lány egyveleg, valaki csinos, valaki közönséges, de vannak visszafogott és olyanok is akik azt sem tudják hova jöttek. Többször el kellett, hogy olvassam a kis papírra rávetett angol szöveget. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem nekem akarták adni. Olyan érzés kerülgetett, mint mikor életem szerelme hanyagul közli, hogy 'Kössz, de nem kérek belőled többet....találtam egy jobbat...'. Nyilván: a párkapcsolathoz is két ember kell, hogy akarja.....Hiába akarom....ha a másik nem így van ezzel.
A pupillám hatalmasra nő, az összes vér az agyamba száll, majd liftezik a testemben, a tüdőm összeszűkül és elönti az üresség a testem.
Most mi lesz azután?
Nem igazán térek magamhoz. Elvesztettem valamit...olyan mintha egy részem meghalt volna. Az életkedv, a lelkesedés, a tervezgetés kavalkádja, a bizonyosság, a hit és az erő nagyon messzire elhagy.

Persze, tudom tudom...semmi nem történik ok nélkül. Ez sem ma fog kiderülni. Várom azt a percet, amikor rájövök, hogy miért történt így az egész.....de ez is olyan kettős....olyan feltételes....és amit egyfolytában mondok: a feltételes mód nincs!
Persze elmélázhatunk a gondolattal....mi lett volna, ha? Oh, hát akkor nem ismerném a mostani a barátaimat....úúú de rossz lenne...
Jah. De ismernék más embereket, más barátaim lennének. Valószínű abban a dimenzióban is hasonlóan kellemetlenül érintene az az érzés, mikor elképzelném, hogy mi lett volna, ha úgy lenne minden, ahogy éppen van?!
Vagyis: ami nincs, az nem is hiányozhat.
Mégis miért akarjuk, hogy hiányozzon valami? Miért engedjük, hogy gondolataink olyan síkokra repítsenek, amikről fogalmunk sincs? Csúnya játék ez a feltételes mód...

A másik a hit kérdése. Miért történt az, hogy valamiben rendkívül hittem (életemben először talán), és tettem érte, akartam, a véremmé vált, energiát fektettem belé, nagy sokrétűt....aztán semmi. Ki volt az, aki kitalálta, hogy 'ha valamit nagyon szeretnél, az úgy lesz?'. Mekkora átcseszés. Már régen nem így történnek a dolgok. Ahhoz túlságosan átadtuk magunkat valami furcsa erőnek.

Mindegy. Konfúzió. Yeaah. Már úgyis régen volt. Nem baj. Ebből lesz a rend.

Az angyalok is pálinkát isznak....

5 éve ez az első Karácsonyom, hogy nem a körmöm rágom vagy csapom magam a földhöz két zokogás és egy-egy vizsgatétel között...Szinte már nem is emlékszem milyen úgy Karácsonyozni, hogy átadhatom magam az ünnepnek, a hóesésnek, készülődésnek, s mindezt úgy, hogy nem nyomja a lelkem valami nagyon nem oda illő dolog....sok esetben a számvitel vagy a pénzügy vizsga, vagy szakdolgozat.
Annyira nagy hitem van abban, hogy a pálinkát sem azért fogom inni, hogy a gyomorgörcsöm kicsit lazuljon, vagy hogy éppen a szokásos lelki ambivalenciámmal próbáljak valahogy dűlőre jutni, sőt! Kerülném a párkapcsolati krízishelyzeteket is úgy a Karácsony tájékán. Nem akaródzik most rosszul lenni.
És ez olyan jó.
A várakozás hangulatában fog telni az ünnep. Egyenlőre legalábbis úgy tűnik. Bár magamat nagyjából ismervén ha nem lesz mint stresszelnem, szerintem úgyis megoldom magamnak, hogy találjak valami frappáns dolgot, ami miatt nem lesz a világom kerek. De valahogy mégis elképzelem:
Délelőtt felkelek, és ahogy kinézek az ablakon a havas táj igyekezve próbálja visszaverni a Nap erőtlen sugarait. Csend van, de mégis hatalmas robaj hallatszik az éterben. A készülődés zaja lehet. A lelkesedésem valahol mélyen elbújt, és jól elő kell, hogy ássam, hogy hajlandóságomat mutassam kievickélni a szobámtól, felöltözni, fogatmosni, átbandázni az Öcsémhez egy kávéval. Ekkor már félig ébren vagyok, de nem túl az első pálinkámon. Összeszedem az összes energiámat, hogy lebattyogjak a lépcsőn, ahol nagymuter pogácsái már reggel óta várnak. Persze nem eszem rendes reggelit, csak hébe-hóba amikor arra járok, elveszem a dobozból a legkisebb sütit, merthát ugye még nem reggeliztem, és csak csipegetek. Itt szokott érkezni az első 'welcome és Isten hozott meg a suzuki' házipálinka, amit ugyan fintorogva, de 'mégiscsak karácsonyvan vagy mi' életérzéssel leküldök, hogy a sokkhatástól, amit a szervezetem átél végre felébredjek és aktívan hozzájárulhassak a karácsonyi készülődés csillámporos lépéseihez. Ekkor már kissé mámorosan. A hófelhők ügyesen gyülekeznek a hegyek fölött. Mintha tudnák mi a dolguk, mikor kell lecsapni. A tűz a kandallóban lelkesen ég, az ebédhez is elkészült minden. Veszekedés nélkül. Miután jól teleesszük magunkat, egy újabb pálinka érkezik, egy amolyan 'csapassuk szét a kaját' féle. Az ágyamig mosolyogva, jó kedvvel ballagok el, és nagyon ügyesen el is tudok szundítani. Szeretek úgy pihenni, hogy nincs elhúzva a függönyöm. Látom, ahogy besötétül, hogy elkezd esni a hó, majd abbamarad, ahogy hallom, hogy pihen a ház, majd kis idővel a lábosok csörömpölését.
Általában nem vagyok az a típus, aki otthon csittifittibe veri magát. Értsd úgy, hogy a hollywood-i filmekkel ellentétben, ha véletlenül egy hétvégi napon bekopogtatsz, tuti hogy legalább kétszer végig kell, hogy nézz rajtam, hogy elhidd, hogy én állok előtted. Ez annyit jelent, hogy általában egy fekete melegítő nacit hordok, sok esetben felemás fehér és kék színű zoknival és 3 számmal nagyobb férfi papuccsal, de a kék zokni legalább harmóniában van a kék alapon ezüstösen csillogó cipzáros melegítőfelsőmmel, amit általában megtetézek egy rózsaszín kockás sállal, mertugye mégiscsak tél van meg hideg. A fejem pedig egyenesen egy szuper paródia hangulatot ébreszt. Bár ilyenkor úgy is érzem magam. Ezzel az érzéssel nézzük végig, hogy a férfiak megpróbálják a szerencsétlen fenyőfát betessékelni a terasz ajtón. Aztán jöhet a díszítés. Persze előtte egy pálinka lecsúszik, merthát ugye 'mégiscsak díszítünk' felkiáltással. Én félmosollyal a búrámon igyekszek serényen németül sziporkázni és piszkálni a Nővéremet mindennel, míg anyu egy-egy röhögés között a Rudolf című multikultúrális karácsonyi slágert próbálja énekli. Nagyfater pedig a szaloncukor felelős. Eközben Apu a konyhában próbál nem gutaütést kapni, hogy minden időben készen legyen és tüchtig. Ekkor is előkerülhetne néha az a pálinka, címszó tekintetében a következővel: 'Mégiscsak Karácsony van, ne stresszeljük agyon a fejünket'.

A karácsonyfa nálunk mindig szép. A csillogóstól, az aranyig, a színes fényektől a natúr fa díszekig, egészen nagy skála fedezhető fel a fán. Dehát így a szép, mert mégiscsak karácsony van....erre inni kell. Nannuscha már a jónéhányadik pálinkáján van túl...nehéz lesz a sminkelés gondolja, de egyekukac, hiszen karácsony van és a fa is kész. Ekkor legtöbbször már olyan hangulatban vagyok, hogy egy irdatlan kuncogás után ha hallok valami meghatót a Kossuth-on, rögtön potyognak a könnyeim. Elkap a szeretet s legalább olyan szinten érzem magam körül, mint Billy Mack az Igazából szerelemből. Menthetetlenül is üzenek régen elfeledett cimboráimnak és ellenségeimnek egyaránt, és fél óránként hívom fel a legkedvesebbiket, hogy én Őt ugyan mennyire szeretem. Mindezt egyszer sírva, egyszer vinnyogva a röhögéstől. Aztán miután kész a kaja, a hó is esik kint, a kandalló pedig adja a meleget, a fa csillog, a gyertyák meggyújtva, együtt vagyunk...kezdetét veszi valami meghitt.

És leszállnak közénk az angyalok. Nevetés cseng és béke mindenhol, amit Ők hoztak közénk.
Szerintem az angyalok is pálinkát isznak....