Zenehatások

Ritmus. De mégsem néz meg senki. Te ott vagy. Én itt. 
...
"Ebből bejegyzés lesz" életérzés fog el.
Végre inspirál valami. Egy zene. Egy fénycsóva az aszfalton. Vagy a sör. 
A vidámzöld szoknyám csakúgy ring a kottasorok között. "Ígyvanezjól"feeling, 
Feels Like We Only Go Backwards Baby"
Tudom, hogy rám gondolsz, és reménykedsz abban, amiben én is. 

És most idézem, amit  mobilomba pötyögtem....ha valaki megfejti emelem a kalapom:
"de így lrdz csak utom a mibiom  el ne felejtsem seni nincs itt"
Mi van? Normális vagyok én? Észnél vagyok?

Vagyok. Van. A szeretet. A szeretet van. És ez elég. 
Zene:
http://www.youtube.com/watch?v=2T6GjZQwVFQ

Te sörözöl és én azon gondolkodom, hogy a zseniális fényekben, amiket észrevettem az aszfalton...mikor szaladsz utánam és fogod meg a kezem, hogy menjünk együtt a végtelenbe. Jön valaki. De nem te vagy. 
Zene:
http://www.youtube.com/watch?v=ZhUM2-rrINs

Nem kell, hogy válaszolj, ez csak egy gondolat volt amit meg akartam osztani.  

Bár megtanulhattam volna, hogy az érték nem érdekel csak az, amivel kapcsolatban okosan bólogathatsz. 

Csak lélegezz

A Nap valóban felkelt ma is. Sőt! Süt is! Mégsem hazudtál. Soha nem hazudtál arról, ami jönni fog. 

A józan ész elvesztése krízishelyzetekben borzasztó érdekes dolog. Az elme, mintha egy sötétzöld, de átlátszó fátyolba burkolózna. Átlátszó, mert láttam, hogy mit kellene cselekednem, éreztem, hogy mi lenne a legjobb, de az örvény, ami mellettem kinyílt magával ragadott. Sötét volt az az örvény de nem egyszínű. Tele volt olykor-olykor megnyugtató, kellemes, biztonságot adó színekkel is. Folyamatosan engedtem magam bele a szivárványos összemosódottságba, és olyan emlékek zúdultak rám, aminek nem is adtam nagy jelentőséget azelőtt. Végigfutott rajtam minden érzés, minden tekintet és pillanat. Nem tudtam anélkül belefúrni magam ábrándom pihe-puha ágyába, hogy ne akartalak volna érezni. Ha csak a kezedet érinthettem volna meg, megnyugtattál volna. De nem voltál sehol. Fent álltál a racionalitás sötét vaskapus vára előtt, és vártad, hogy bemehess rajta...hogy végre magad mögött hagyj egy illúziókból felépített kacsalábon forgó kastélyt, s benne engem. 

Az örvény folyamatában magába szippantva üvöltötte a fejembe, hogy rossz vagyok. A rossz minden értelmében, minden szintjében és gonoszságában zúgott a fejemben visszhangosan a saját ítéletem magam felett. Beleszédültem. 

Mert ami igaz, az igaz. És ha nem csupán egyszer fordul elő, akkor még igazabb. Milyen nehéz lett volna elengedni magam, hagyni, hogy az örvény teljesen elnyeljen, a sötétség átkaroljon, és a fulladás valóságba torkoljon....minden sötétség után legalább ugyanannyi fény rejtőzik. Milyen könnyű lettem volna, ha hagyom, hogy a fájdalom egy lélegzetvétellel átitassa a lelkem. Átengedni magamon és elengedni. Milyen ésszerű lett volna, ha így cselekszem, s nem zavarlak többé. Mennyire hatalmas erő kell ahhoz, hogy ezt a parányi selyemfonalat kettévágjuk?

Rossz álom. Reménykedtem én, ostoba buta liba....mint minden elkövetett hibája után. Van egy pont, amit már nem lehet megbocsájtani. És ezen nincs mit ragozni. A nem nemet jelent, az igen pedig igent. Ennyi. Aztán majd lesz két puszi meg egy ölelés...

...és végre nem dühből és ingerültségből írtam. Köszönöm!

El kéne kussolnom...

Én valóban rettentő önző tudok lenni. Melyik a jobb, ha szabad akaratból, vagy ha véletlenül vagyok az? A véletlenség mindig csak utólag derül ki, és talán veszélyesebb, mert mélyebbről jön.
Elvárások sokasága tette ki az elmúlt hónapjaimat. Mások felé és magam felé is. Türelmet, kényeztetést, figyelmet, elismerést! Ezt akartam. Akartam. Akartam. Akartam. Ha nem így történt robbantam:
Zaklatások, bocsánat kérések, idegesség. Nézd ezt el nekem, most nehéz időszakon megyek keresztül. Baszd meg és takarodj az életemből. Nyugodj meg kérlek, hiszen szeretlek. Ezután minden jó lesz. Végzel és nem lesz több feszültség. Ne bánts, már nincs sok türelmem. Kurvára sajnáljon mindenki. Csak én szenvedek. Hiányzol! Elegem van, mikor lesz vége.
És vége volt. Egy délelőtt alatt. Úgy izgultam mint még soha.
Lélegeztem. Mélyen és egyenletesen. Izzadtam és két lehetőség között vacilláltam:
1. Fogom magam és elhúzok a francba. Elmenekülök és végigzokogom a következő napokat.
2. Maradok s megcsinálom, bárhogyan is alakul.
Maradtam.
Jól tettem.
Profinak mutattam magam és bevált. Az nem vált be, hogy azt hittem, hogy szabadulok a már általam is megutált önbizalomhiányomtól. Vártam, hogy a szikla, ami a szívemen pihen leessen olyan mélyre, hogy megszabadulva a súlytól az egekben kössek ki. De csak mély unalom és a nagy semmi nehezedett rám. Igen, nehezedett. Mert nem maradt feszültség az életemben. És én márpedig azt imádom, nélküle nem tudok létezni.
Nem baj. Türelmes leszek. Úgyis hamarosan kitalálok magamnak egy illúziót, egy elképzelt tökéletes világot, ahol mindenki boldog és megtalálja a helyét...általam. Nem volt nehéz. A szabadságot valahol nagyon mélyen elkezdtem érzékelni. Valahol a gyomrom és a szívem között. A szabadság ez a maszlag, egy képlékeny izé, amit nem lehet félig tapasztalni. Vagy átérzed, vagy nem.
Szabad vagy, ha nincs semmid! Ennyire egyszerű. Nekem túl sok mindenem van ahhoz, hogy szabad lehessek. Szóval szelektálok. Aztán elengedem.

Nem gondoltam volna, hogy egy utazásom a tömött és büdös metrón ennyire befolyásol, miközben ezt a zenét hallgatom:  
http://www.youtube.com/watch?v=ZhUM2-rrINs

Annyira összeszorított valami. A szabadság, amit némileg érzékelni véltem a gyomromnál elkezdte a jelenlegi életem összes momentumát megfojtani. Alig kaptam levegőt. Megrogytam. A ráncaim mélyebbek lettek. Fájt a világ, fájt benne az összes döntésem és lehetőségem, az összes érzelmem és még az az álmom is, ami miatt mindent magam mögött akarok hagyni. Csúcs érzés. Csak tudnám, hogy ugyan mi a cifra lónyál hatására találhatom már meg azt a bizonyos érzést: azt a kibaszott elégedettséget, harmóniát? Minek mindig az a tetves ambivalencia? Haragszom magamra, mert én teszem ezt magammal. Semmi se jó, pedig minden tökéletes. Paradoxon. Persze. (ahogy a napokban az álmaim: mindeni együtt, én viszont búcsúzkodom....)

Aztán hirtelen egy szakadás....azt sem tudom mit mondjak, hebegek-habogok, semmit sem fogalmaztam meg előtte... és a minden szálat el akarok magam mögött égetni életérzés ismét felüti sötét arcát és a fejembe vigyorog. Nincs helyem sehol, nem ismer senki. NincsSeholSenki. Ezt akartam.

És önző dög vagyok. Mert a türelmet, kényeztetést, figyelmet, elismerést mind megkaptam. De ebből én vissza semmit nem adtam.
Lélegzem. Mélyen és egyenletesen. Izzadok és két lehetőség között vacillálok:
1. Fogom magam és elhúzok a francba. Elmenekülök és végigzokogom a következő napokat.
2. Maradok s megcsinálom, bárhogyan is alakul.

Tipp?