Nyári napforuló

Olyan meleg volt ma, ahogy érkeztem hazafelé, hogy a forró pára és a nap rettentő sugara között létrejött harmonikus egyveleg kezdte ki újonnan beszőkített hajam jobb oldalát. A Vörös Oroszlánt olvasva zavart a gondolat, hogy most nem tud lekötni a történet. Azon merengtem, mennyire szükségem van arra, hogy megéljem az önállóság és függetlenség korlátolt határait s azokat addig feszegessem, míg a tökéletes összhang ezzel a világgal létre nem jön.
Elég egyetlen szó vagy tekintet, hogy az addig igaznak hitt érzésemet vagy meggyőződésemet a sarokba dobjam, s helyette - ugyan felvetve annak hamisságát - egy új megtapasztalásba, egy új hitbe legyek rajongással teli. Persze az sem tart sokáig. Alapvető lényünk igénye ez az egyensúlytalanság. Talán enélkül nem is találnánk meg azokat a macskaköves utakat, amiken rajta kell sétálnunk. Az élet furcsán babrált ellentmondása ez. A határainkat feszegetjük, de valójában azt sem tudjuk, hogy hol vannak azok a határok. Vannak-e egyáltalán, érdemes-e megbojgatni őket. A harmónia csak akkor tapasztalható, ha elfelejtjük, hogy léteznek ezek a gátak, majd eggyé válunk a határainkkal és az általa körbefont voltaképpen transzcendens világot nem csupán érzékeljük, de értjük is.
Aha...nem.
Inkább nem, mert értelme nem sok van ennek. Nyilván csak próbálom összekuporgatni azokat az apró csillámbogarakat a fejemben, amik ott zümmögnek s ki akarnak törni valami megváltó képlettel...tudod...amitől majd minden jó lesz....ha van ennél jobb...

pedig már igazán lehetne

Új bejegyzés...most talán van is miről írni. Mikor utaztam hazafelé a nagy nagy spleen közepette csak elfeledkeztem magamról és a HÉV koszos falának dőlve néztem az ablakban a visszatükröződő naplemente fényeit (grr, ez egy kissé nyálasra sikeredett, de tényleg így volt). Azt hiszem megint picit a jelenben lettem. Kiugrott a fejemből az összes vizsga, a munka, a barátok, a párkapcsolat. Aztán ezt az érzést elütötte a szembejövő HÉV, ami eltakarta a tükröződést.
Egyébként néha úgy érzem, mintha allergiás lennék a világra, a levegőre a környezetemre. A nagy semmi és a végtelen sok lehetőség között imbolygok egyfolytában, várva azt a kurva pillanatot, amikor végre úgy tényleg, úgy igazán leesik valami. Valami, ami továbbvisz, éltet, inspirál. Tudod. Nem gondolom, hogy csak én vagyok az, aki így szenved bele a világba időnként. A másik percben meg valami olyan energia kap el, a semmiből jött ősi erő, és a giga élvezet adta táguló világot tudom magam körül, ami néha már akkora öröm, hogy a torkom és a tüdőm között valami feszült állapot próbálja tudtomra adni, hogy már le kell, hogy álljak, mert nem bírom tovább. Ez életem sinus görbéje. Bioritmusa. Bár ha jobban meggondolom, nem is görbe ha koordináta rendszerben szeretném ábrázolni a hangulatom. Talán inkább 2 pont közötti egyenes, aminek az egyik pontja +100-on, a másik -100-on van. Vagy...továbbmegyek. Egy megfejthetetlen függvény vagyok a koordináta rendszerben, melynek végtelen pontja van, amik nincsenek összefüggésbe egymással. A pontok egyenlők minusz és plusz 100-al, és törvényszerűen követik egymást. És nekem is törvényszerűen van két rohadt utam... Csak egyik sem lesz teljes a másik nélkül. És ezt már most tudom, pedig még egyikre sem mertem úgy igazán rálépni...