Nem kellene annyit elemezni az érzéseimet. Igazán semmi értelme na. Csak elveszem az időt magamtól - az igazán éntől. A cselekvés csodájától. És úgy haragszom emiatt magamra. De hát ez is csak van valamiért nem? Hogy agyalok, illúziókat kreálok és legfőképpen elképesztő mélyen engedem megélni az érzéseket. Csak egy a bökkenő. Mindig a fájdalmasakat. Aztán mégis megengedem magamnak, hogy az a bágyadt szomorúság belehelje a lelkem. Mintha már nem lenne holnap. Szépen beleengedem magam abba a gödörbe, amibe ketten merültünk bele. A melankólia és a végtelen bú az, ami összeköt minket. Micsoda kapcsolat! S nem jövök rá mi volt előbb: az én fájdalmam vagy az övé, amit végül magamévá éreztem az idők során. Empátia a köbön vagy az ugyanolyanság varázslata? Ez a furcsa alak megmutatta, hogy mennyire lennék képes átvenni a világ rezdüléseit, az emberek vibrációit. Felvetette bennem azt a kérdést, hogy ez valódi szeretet-e vagy csupán cinkosság az önsajnálatban és ebben a szeplős melankóliában? Az érzékenység pipacsai vagyunk, az a tökéletes semmi és a tökéletlen minden terhes lenyomata egymás vállán.
Művészek!
Így emlegetjük magunkat. Milyen jó ilyen szép szavak mögé bújva nem csinálni semmit azért, hogy jobb legyen. Könnyeket ejteni az elbújt ihletért, vágyakozva kutatni a múltat, ami persze mindig jobb volt, vagy édes álmokat kergetni egy lakatlan szigeten a jövő káprázat-fullánkjától megmérgezve.
Én is! Én is! Mintha már én sem bírnám tovább....és legalább együtt kereshetnénk a boldogságot szomorúan a világ egyik elhagyott vidékén. Hát nem csodás kép? Örök bú amiben néha felbukkan egy-egy pillanatnyi öröm.
De nekem ennél sokkal több szebb pillanatom van. Csak mintha elfelejtettem volna emlékezni rájuk. Elfelejtettem hogyan kell a boldogság érzéséről beszélni. Pedig az áll a legjobban. Lelkesedni, teljesen mindegy hogy a múltért, a jelenért vagy a jövőért.
És próbálok írni A Francia Riviéráról, meg Orlandóról. Nem tudok. Nem tudok most írni a jóról.
...5 nap telik el.
Akkor nem ment. Most sem biztos, hogy sikerül, de megpróbálom. Mert mindig azt hiszem, hogy ma többet tudok a tegnapnál. Meg azt, hogy csak nekem fáj néha az élet. Pedig fáj az mindenkinek. Így lett ez kitalálva, s milyen tökéletes fogaskerékként működik az egymásba kapaszkódó fény és sötétség, ahogy a lent lehúzza a fentet és a fent felhúzza a lentet. Az érzelmek násztánca ez, tökéletesen kiszámíthatatlan ritmusra.
Éppen egy gyors fentet megülve utaztam a Francia Riviéra egyik azúr színű ékkövébe, Nizzába. Szeretem a 24 órás layoverekben, hogy gyorsan kell dönteni. 24 órába nem fér bele az agyalás, az első gondolatra kell hallgatni, s menni érzéseink által kijelölt útvonalon - a legjobb térkép nélkül. Így döntöttünk sokadmagunkkal, hogy az egyik nizzai volt kolléga egynapos túrájára befizetünk. Francia almáspitét majszolva mosolyogva hallgattam, ahogy az óváros főterén egy hölgy Édith Piaf-ot énekel. (nagyot szórakozik bennem most a fent és lent). Rövid nizzai sétánk a tengerparti szélben folytatódott. Elmosódott mélyszürke felhők festettek nagy kontrasztot a tenger rikítóan világos kékségével. Láttam, ahogy megállíthatatlan hullámok mossák erre és arra kavicsok felszínét, ahogy néha egy-egy repülőgép vette el figyelmem a tengerről - meghazudtolni nem tudom magam. A közel 10 fős csapatból hárman bizonyoltunk bátornak (én egy fehér kabátban és magassarkú csizmában), hogy másszunk le azokhoz a kolosszus sziklákhoz és élvezzük, ahogy futunk a méteres hullámok elől, vagy ugrálunk őrülten csúszós és meredek köveken...a többieket győzködni kellett, sőt volt olyan, aki visszafordult a hotelbe. Számomra ez megmagyarázhatatlan. De mi futottunk a monumentális víztömeg elöl, s ha esetleg el is talált bennünket, boldogan kacarásztunk miközben próbáltuk tartani a balanszt a vékony, korlátnélküli nedves párkányon.
Vacogva ültünk vissza az autóba, amivel olyan kilátókba sikerült eljutni, ahonnan a Riviéra legszebb gyönyszemeit csodálhattuk. A nap is előbújt, a felhők csak azért állták útját, hogy a fény szebben fodrozódhasson a térben. A világ legdrágább falvait érintve értünk el Ezé Village leghíres
ebb hoteljébe, amit 2014-ben a világ legromantikusabb szállodájává választottak. Nem volt kétségem a miértjében, és fantáziámat útnak engedve kalandoztam be a sikátoros sziklára épült, olyan igazán franciásan és elegánsan mediterrán hangulattal meghintett területet. A tejszínhabra öntött forrócsoki és a kilátás az egyik erkélyről igazi feltöltődést jelentett, mielőtt Monaco utcáiról a luxus yachtok sorait, méregdrága apartmanházait és a csillogós alagúti aszfaltot láttuk volna. A Forma1 útvonalát végigautókázva kötöttünk ki Monte Carloban, a Casinók királyának épülete előtt. Túránkat azzal az egyedülálló látvánnyal zártuk, hogy egyszerre láthattuk 3 ország békésen csillámló esti fényeit. A távolban Olaszország riviérája pompázott tompán, majd Franciaország tergerparti fényei táncoltak, s éppenhogy egybeolvadtak az előttünk heverő Monaco szikráival. Tökéletes napunkat egy nizzai, jó hírnevű olasz étteremben zártuk.
Akkor fent lettem hirtelen, majd lent. És lent is hagyott engem az élet ritmusa, mígnem Orlando, Florida állam egyik izgalmas városa felé nem találtam magam 40 ezer láb magasan a kis boeinggel, fantaszikus és jó humorú kollégákkal. A 15 órás út alatt mindenki a Disney Land-es programot szervezte, ahova jómagam is lelkesen csatlakoztam volna, ha nem kaptam volna azt a fülest, hogy a Kennedy Űrállomás - ahol a földi űrtörténelem tulajdonléppen kezdődött és folytatódik - egészen közel van és egy külön múzeum mutatja be az eddigi legizgalmasabb momentumokat, mint a Holdra szállást vagy az Apollo programok sikereit illetve balsorsra jutott eseteit. Alig birtam az egyenruhámban maradni örömömben, mikor realizálódott, hogy minden, amit annak idején a houstoni Johnson Space Centerben láttam, az itt válik valósággá. Míg a többiek talákoztak Micky egérrel és a tarkójukon pörögtek a Harry Potter stúdióban (majd legközelebb), addig mi négyen autót béreltünk, és a 2 órás utat végigröhögve elértük a hatalmas területen elhelyezkedő űrállomást.
Rakétákat, szkafandereket, holdkőzetet, eredeti fényképeket és filmeket nézve forgott le elöttünk az Atlantis, az első űrsikló tervezésének folyamata vagy a Holdralépés illusztrációja, a kilövések izgalma és mi gyerekként lelkesedve ámultuk az Apollo gigantikus méretét felettünk. Úgy vágytam volna oda fel. Az univerzum súlytalan és hangtalan nyomasztó szabadságába, abba a kararzisba, amit jelenthet odafentről megpillantani a Földet, vagy halkan számolni a 10 másodpercet a kilövésig, és érezni, ahogy a többezer tonna üzemanyag megrázza a kabint majd olyan gyorsasággal emelkedni, mint a puskagyolyó, észre sem venni, hogy néhány pillanat elteltével a súly megszűnik létezni és a nagy üresség és végtelenség lelünkre nehezedve kezd el kápráztatni. Ki akartam volna magam lövetni a Holdra. De aztán nekiindultunk Orlando városának, és kellett ki navigáljon az anyósülésen. Majd legközelebb. Orlando picike, és végtelenül kedves belvárosa egy szökőkutas tavacskával, éttermekkel és élőzenével meghintett idilliségét csak a naplemente árnyékában úszkáló hattyúk tetézték giccsessé. De nincs ezzel gond. Sőt!
A fent most fent maradt, tesós hétnek néztem elébe egy sri lankai kiruccanással, sok sok beszélgetéssel és nevetéssel, tánccal egészen illumináltan szórakozva a sivatagi éjszakában, vihar nézéssel és elmélkedéssel.
Azt a fentet megint lehúzta a lent és én el akartam tűnni. Érzelmeim és önismeretlenségem kihúzta a lábam alól az amúgy sem stabil talajt. Kapálóztam és véletlenül sem ismertem magamra egyetlen mozzanatomból sem. A depresszió annyira elsötétítette a lelkem, hogy ki sem keltem az ágyból, nem ettem, nem ittam, aludtam csak, azt is nyugtatókkal. Üveges tekintetem a behúzott függönyt bámulta órákon át és a minden és a semmi háborúzott a tüdőmmel egy magasságban, a volt és a nincs, a lesz és van körhintája hánytatott és nem találtam semmiben sem a kiutat. Dühöngve gyűlöltem magam és az életem észre nem véve hálátlanságom folytogatott.
Csak az eszemet kéne néha használnom, nem ekkora utat engedve az érzelmeimnek. Fókusz, figyelem és egy aprócska cél... Business classos előléptetésem tréningjére készülök már néhány napja. Ám lelkesedésem inkább legutóbbi utamnak köszenhetem.
Életemben először Svájcban jártam. A fent most fizikailag is érezhető volt. Azok felett a sűrű és sötétnek tűnő felhők felett úgy szikrázott a nap, hogy a géptörzs alig bírta azt visszaverni. Mielőtt belehajoltunk volna ebbe a tejszínhabos púderbe megláttam a Mont Blanc csúcsát, ami büszkén és méltóságteljesen emelkedett ki a 4 ezer méteren lustálkodó felhők andalgásából.
Elhatároztam, hogy másnap reggel odamegyek és tiszteletemet teszem ennél a mimózalelkű dámánál. Buszjegyemet napfelkelte előttre foglaltam és a másfél órás út alatt megannyi csoda sorakozott elém. A Napot franciául láttam felbukkanni a svájci hegyek mögül, ki-ki pislákolva egy-egy baljós felhő hátterében. A hegyek sorra tűntek fel a reggeli párában, és egyre monumentálisabban ölelték át a hegyi utakat ahol haladtunk a világ egyik legmagasabban fekvő hegye, Európa csúcsa felé. A Nap bújócskát játszott a felhőkkel és a sziklás hegyekkel, a havas csúcsok merészen és valószínűtlenül tisztán verték vissza kozmikus fényét. Az utak mentén zöldellő legelők és farmok éltek békésen. Az egész túl idilli volt, túl tökéletes.
Ahogy tartottunk a Mont Blanc felé a köd nagy cseppekben kezdett szitálni. Megérkeztem a 1924-es, első téli olimpia helyszínére, Chamonix-be, ahonnan a lanovka (körülbelül 23 éve használtam ezt a szót) indul Aiguille du midi-be, 3842 méter magasra, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a Mont Blanc masszívumára. Ám eső, köd és jéghideg fogadott. Időjárási viszonyok miatt aznap esélyem nem lett volna látni a fehér dámát, aki akkor elbújt előlem, ott fent 4810 méter magasságban. Mert Ő olyan hatalmas, hogy akkor mutatja meg magát és annak, akinek éppen szeszélyes kedve tartja. Csalódott voltam. Persze. De nem mindent kap meg az ember, amit szeretne. És már legalább tudom, hogy ide mindenképpen vissza kell térnem, hogy ne csupán a lélegzetét érezzem a lábaim alatt ennek a kolosszális gyönyörűségnek, de láthassam is, hogy elálhasson a lélegzetem, hogy sírhassak a látványtól és rájöjjek ismét, hogy ezek miatt a pillanatok miatt érdemes élni. Fél óra elteltével vissza is indultam Svájcba. Az úton sziklarengetegeket láttam felhőkbe takarózni, vízeséseket kiözönleni meredek hegyoldalakból, hegyi csermelyek sierős árát és néha a Nap is megmutatta magát, ahogy tenger közeli szinte érkeztünk.
A napomat Genfben sétálva töltöttem. Gyönyörködtem a Genfi Tóban, a jól öltözött, elegáns férfiakban, a futókban a tó körül, akik mind piros, fehér és fekete edzőruhában voltak. Próbáltam átérezni a némileg sznob genfi milliőt. Nem tudtam. A szívem ott ragadt valamelyik hegycsúcs árnyékában a Mont Blanc közelében.
És tessék sikerült: a csodáról írnom magáról. Csak idő kellett míg rájöjjek: ebben élek, ismét fent.
