Tokyo éjjel Narita nappal

Megannyi inspiráló gondolat futott végig szellemem csipkeboltozatos bonyolultságán az utóbbi néhány napban. Talán mert elmentem Japánba. Az érzékelésnek egy olyan szintjére tévedtem ismét, mint mikor folyamatosan ihletteli angyalok suttognak fülembe jobbnál jobb eszméket, tesznek fel kérdéseket és néha még válaszolnak is rájuk. Nos ez történt. Talán tényleg Japán miatt.
A hajnali 3 órás indulás már meg sem kottyan. Kicsit úgy érzem, mintha valami szokványos útra készülnék. Csak kimondani furcsa. Megyek Japánba. Fogamam sincs milyen lehet. Olyan messzinek és olyan elérhetetlennek tűnik. Tőlem, s tudasomtól mindenképpen távolinak. Mit tudhatok én az ottani életről, az elszigetelt kultúráról, a történelemről, az egész atmoszféráról. Kínos nem ismerni és ezért tartok tőle. Félek, nem fog befogadni. Ekkor belémnyillal: milyen csodás lenne utánaolvasni minden egyes desztináció történelmének, kultúrájának s lényegének ahova éppen igyekszem. Aztán forgok egyet magamkörül és rádöbbenek, hogy ez szinte lehetetlen. Minden héten más városban landolok, ennyi információra nem vagyok kapacitálható, elfelejteném, összekeverném. Mennyivel egyszerűbb a jelent megélni, alkotva ezzel a jövő történelmét, aminek ekkor már részesévé is váltam az adott szélességi és hosszúsági kör metszetén.
Ennyire unalmas csapattal még sohasem utaztam. Ingerszegény, humortalan emberek, csupa fehérnép a 3 pilótán és a francia szépfiún kívül, aki halálosan idegesít. Nem is kellene erre figyelnem. Végzem a munkám, és gondolatokat csámcsogok a 10 órás út alatt. Meglepően nem érintenek meg a többiek. A pilótafülkébe sem megyek be, s még a fiatal, egészen jóképű olasz first officer sem érdekel. Mondjuk gyűrű van az újján, de ez ebben a szakmában azt hiszem nem sokat jelent. Persze már az is becsülendő, hogy a csapatnak megtartott briefing után nem vette le. Lehet nem látott fogára való leányzót közben. Vagy ő más. Igen. Hiszek a kivételekben.

Mivel a semmiről semmilyen nyelven nem tudok beszélni, így egyre sűrűbben tekintek ki a Boeing leghátsó ablakán. Az éjszakai sötétséget meglepő gyorsasággal váltja a kelet világossága. Szembeszegülve az időnek haladunk a jövőbe. S ahogy paradoxonok hada trappol át az agyamon meglátom azt a csodát 11 ezer méter magasból, amit annyira szeretek. A bolygó egy olyan felületének látványa tárul elém, amit nehéz szavakba zúdítani. Kína egyik lélektelen síkságja a Himalája hegyeibe fut bele hirtelen, alkotva ezzel velem majdnem egymagas csúcsokat. Tetejükön a fagyos semmi karcolja a troposzféra plafonját, s úgy állnak ott bölcsen, mintha sejtenék, hogy egy Istennő csókjainak lenyomatát tükrüzik kacéran. Landoláshoz készülődve nem tudom levenni szemeimet azokról a sötétzöldbe öltözött hegyekről, amik sűrűjébe szamurájokat és tanítványaikat képzelem, vagy éppen geishákat, ahogy szomorúan mossák le a fehér púdert az arcukról. Fantáziám csak úgy száguld Japán felhői között, melyek élesen verik vissza a lemenő nap egészen különleges tónusú narancsárga fényét, ami a kabin egészében jár táncot, ahogy a gép ráfordul a kifutópályára. Ritka ennél szebb érzés létezik. Landolni a felkelő Nap országában, mikor az éppen Nyugat felé tűnik el a horizonton. Leszálláskor az előttem ülő japán kisfiú nem sokban különbözik attól a plüss koala macitól, amit izgatottan szorongat. Annyira aranyos a hasonlóság, hogy tényleg nehezen tartom vissza a könnyeimet a nevetéstől. Japán érdekes lesz. Ezzel a mondattal a fejemben lépek ki a repülőből, beszippantva első lélegzetem erről a vidékről.

Nem szeretnék egyetlen percet sem veszíteni, így engedek annak az ötletnek, amit egy kolléganőm eszmélt ki. Innen, Narita egyik reptéri hoteljéből menjünk be este a másfél óra kocsiútra leő Tokyoba s éjszakára száljunk meg a kapszula hotelek egyikében. Végülis miért ne? Érkezésünk után egy órával már úton is vagyunk a világ egyik legnagyobb gigapolisza felé. Lelkes vagyok kétségtelen, de úgy érzem Tokyo meg fog zabálni esti könnyed vacsorájának előételeként. Nem bízom abban a két lányban, akikhez csatlakozom, mert logikátlan lépéseket tesznek, és nem mellesleg döntésképtelenek.  Ahogy én. Basszus. 3 teljesen határozatlan és idegen nő kedd éjszaka Tokyo belvárosában. Micsoda baleset. A japán jelekkel ellátott térképen próbálnak metró állomást keresni, ahelyett, hogy egy kicsit is a megérzéseikre hagyatkoznának, ami nálam tökéletesen bevállt módszer - kivéve Bangkokban. Mert Bangkok káosz. Tényleg. Végül némi szerencsétlenkedés után sikerül egy ultramodern autómatából metrójegyet szereznünk egészen a híres Shibuya kereszteződésig. A metró tele szürke öltönyös emberekkel, akiknek arcát alig látom, mert eltakarja az okostelefonjuk. Nézem őket. Mennyire mások. Vagy mennyire más vagyok én. Észreveszek közöttük egy fiatal férfit. Kék, magába csíkos öltönye rejti meggyűrt napját. Ébenfekete haja folyton eltakarja a szemét s csak arcának többi részét látom. Van benne valami, ami nagyon tetszik. Ami különböző, talán nemesi, talán valami életekkel ezelőtti ránc. 3 megállón keresztül nézem, ő úgysem lát, mert a telefonja szívja éppen éberségét, az enyémet pedig ő. Jó érzés volt figyelni egy kicsit. Olyan ritka ez manapság.
A Shibuya kereszteződés abban egyedülálló a világon, hogy nyolc irányból egyszerre vált zöldre a forgalmi lámpa a gyalogosok számára. Óránkénk körülbelül százezer ember halad át ezen a zebra dzsungelen, persze nem tudom, hogy például a turisták, akik legalább 14-szer kóvályognak ide-oda egy jó selfie érdekében, ebbe beletartoznak-e...Mindenesetre mi is a tipikus látogatók táborát erősítve a 96. képet elkészítve már úgy érzem inkább ülnék egy sushi bárban Asahit vagy Saket kortyolgatva. Két utitársam miatt legszívesebben véletlenül eltévednék, hiszen az egyik steak-et, a másik McDonald's mocskot enne. Szelíden magyarázom, hogy a japán konyha egészen híres például a sushiról, vagy a tengeri herkentyűkről és még kitudja micsoda finomságok rejtőznek a kivilágított útcák forgatagában. Másfél óra telik el így, mikor felnézek a csillagtalan égre és kérem Sushi istennőt, hogy teremtsen oda elénk egy éttermet, ami mindenki igényeinek megfelel. Magam is megdöbbenek, mikor lenézve egy alagsorban meglátok egy kedves helyet, a menün széles "western" és japán választékkal. Köszöntem Sushi Josei! A kevésbé finom sör és sushi is egészen jólesik, leginkább azért, mert életem leglelkesebb pincére szolgálta fel nekünk azokat. Hajnali negyed 1-kor, vacsoránk után még digestive-ként egy fél órás agonizáció következett, hogy hova is menjünk aludni, hiszen Naritába már nicsenek járatok. Két hotelfajtából az egyik - a kapszula - esélytelennek bizonyult, hiszen a megszólított kedves és segítőkész járókelők előfoglalásról duruzsoltak. A másik az úgynevezett Love Hotel, ami, ahogy a nevéből is kiderül 4-5 órára bérelhető szobákat jelent gyors légyottokra. Ha fiatal lennék és merész, s mondjuk nem két végtelenül egyszerű, válogatós és unalmas lánnyal, lehet, hogy úgy döntenék, hogy maradok ebben az egyre inkább kihalni látszó hajnali éberségben. Internet híján, gyors és kissé meggondolatlan sugallatra hagyatkozva otthagyom a két lányt s az első taxiba bepattanok. Próbálom irányítani a sofőrt az egyetlen helyre, amit Tokyóban ismerek. Talán lesz még busz Naritába. Japán nyelvtudásom lekorlátozódik az 'arigato' és a Taxi című francia vígjátékból ismert 'konicsuá' szóra. Nehézkesen megy ez a mai activity, de a sofőr hamar ráérez a játékra. A google translattel szórakozunk úgy 10 percet, míg rájön, hogy hova szeretnék menni s miért. Találunk egy utolsó utáni buszt a naritai reptérre, ami 20 perc múlva indul onnan, ami 35 perc innen. Na szép, de legalább van busz. Már csak rá kell vennem az öreg harcost, hogy taposson a gázra. Sikerül, s számolva a perceket Tokyo éjszakai útjain száguldok a taxiban, kicsit kétségbeesve, kicsit egyedül, kicsit merészen és reménykedve abban, hogy elég lesz a pénzem, hogy legalább ezt a 'Tokyo-i hajszát' ki tudjam fizetni. Megnyugodva konstatáltam, hogy a Tokyo Station-nél néhány bőröndös kis kropacsek várakozik a pontosan fél perc múlva érkező buszra. Éppen időben. S még maradt is némi pénzem.

Egy kis intermezzo:
Ahogy hagyom el Tokyot egészen éber és józan vagyok. Egyre inkább oldódik bennem az a feszültség, amit az egyedüllétemtől való rettegés okoz. Pedig olyan leckék rejlenek ebben a szakaszban. Egyedül élni nem jelent mást, mint megtanulni magamért tenni, olyan döntéseket merni hozni, amik örömet okoznak, amiket nem csupán a másik kedvéért teszek, de amik a MAGot táplálják igazán, őszintén, az ego domborított és homorított tükre nélkül. S míg az táplálva van, a világ is kedvesebb színű. Megtanulni individuumként élni, mások véleményét és ítélkezését mosolyogva levetni a MAGunkról. A MAGunk örömére cselekedni és gondolkodni.
S távolodok Tokyotol, távolodnak bennem egyes emberekhez kötött érzelmeim is. A kép homályossá változik, a csomó, amit az érzelmeimből kötöttem a nyakam köré egyre lazul, s lassan fellélegzem.

A busz a naritai reptér 3-as termináljánál tesz le. Hirtelen nem is tudom merre induljak. Teljesen kihalt így hajnali fél 3 körül. Nem olyan ez mint Dubai, az éjjel nappal nyűzsgő reptéri hangyaboly. Egy biztonsági őrt szólítok le, s igyekszem elmutogatni, hogy a Hiltonig szeretnék elmenni. Mosolyogva szemlélteti, hogy az lehetetlen ebben az időben, de próbáljam meg a 2es terminálon, hátha véletlenül arra téved egy taxis aki megsajnál. Nos eljutni a világ egyik legnagyobb repterén egyik termálról a másikra nem olyan, mint a Liszt Ferencen a 2A-ból a 2B-re. Iszonyú nyomasztó dolog ha egy reptér csendben van. Ha nem búgnak, zúgnak a hajtóművek, ha nincs bőröndkerék hang és kopogós cipő. 20 perc séta útán elérem a 2es terminált, Egyetlen hiéna áll a taxistopban. Egy európai férfi a balomról ugyanolyan tempóban közelít a taxi felé. Egyre közelebb érünk, lépteink egészen felverik a kongó árkádot. Farkasszemet nézve lépünk a hátsó ajtóhoz, ami éppen akkor nyílik ki. Na legyünk diplomatikusak és osszuk meg az utat - annál kevesebbet kell fizetni gondoltam, hiszen rettentő híján vagyok a pénznek. Természetesen ez Japánban nem így működik. Egy ember egyenlő egy helyszínnel. Nyertem. Valószínűleg csak azért, mert nő vagyok. S talán mert látta rajtam a férfi, hogy rettentően kétségbeesett és fáradt. Remélem azért a sofőr visszament érte, ahogy ígérte.






Másfél órát tudtam aludni hajnalban. A szívem a jet lag mámorában ide-oda ritmustalanul zakatolt. A reggeli kávéscsészémen megvillant a felkelő Nap legelső harsány sugara. Na ezért jöttem. Meg a naritai Buddhista templom park miatt.

Fogom magam és felszállok az ingyenes buszjáratra ami a hotel és Narita központja között közlekedik. 20 perccel ezután már sétálok a korareggeli kis leejtős utcán a Templomkert felé. Én vagyok az egyedüli turista ilyen tájt, így meg tudom figyelni a helyiek szokásait, rituáléit. A kert egy-egy kis tavacskáját vízesés táplálja, a sziklákon teknősök meditálnak bölcsen, nagyra nőtt aranyhalak játszanak a tó közepén, egy-két macska rikító sárga pillangóval játszik, nagyranőtt színes pókok hatalmas hálókat szőnek s én csak megyek, figyelek, létezem, gondolatmentesen egy kicsit. És ez jól esik.

Japán ennél jóval több. Ennél több volt az a 26 óra is, amit ott töltöttem. De most belémrekedt az ihlet. Máskor talán ismét előbukkan nem beárnyékolva ilyen fáradt homállyal.

Talán aludnom kellene. Igen. Jó éjt!
(09:01)  

A nyár és az ősz határa

Előző bejegyzésemet meg sem osztottam. Nem volt hozzá bátorságom. A drámáról szólt. Arról, amit néha olyan jó átérezni, eljátszani. Ilyenkor a világ a színpad, mi a színészek és ha van kedvünk túl is játszhatjuk a fájdalmat, megtréfálva magunkat elhihetjük négy percre, hogy nekünk a legrosszabb most.
Mennyiszer kell összetörnünk ahhoz, hogy azt mondjuk: nem tudunk ismét felállni.
Mennyiszer kell feállnunk ahhoz, hogy azt mondjuk: a következő alkalommal már nem lesz erre erőnk.
Elszaladt a nyár. Ez a nyár, ami megtanított annyi mindenre. Megtanított megbocsáltani. És szeretni. Azt hiszem. Megtanított arra, hogy néha van olyan, mikor elkésünk, néha van úgy, hogy nem kapunk levegőt. Mikor a fejünket a párnába temetve zokogunk vagy éppen egymás kezét simogatva a másik bőrébe szeretnénk bújni. Vagy mikor eltűnnek az ellenségek és csak embereket látunk magunk körül. Nehézségekkel, mosollyal vagy könnyel. Ugyanolyanok mint mi. Esendőek. Emberiek. Ugyanúgy kétségbe vannak esve néha, és hasonlóan egy néma ima hagyja el szívüket esténként, mikor fáradtan az ágyba zuhannak.

Kissé restellem. Túl sokat írtam szerelmi tragikomédiámról az elmúlt időszakban. Egyszerűen csak történik velem. Hagyom, hogy alakítson és nem félek elég bátornak lenni ahhoz, hogy meg is éljem a szerelem mennyországát és poklát. Mellette pedig megemészthetetlenül özönlik lelkembe az információ, amit a Világ lehel belém. Néha fulladásig töm, túladagol. Ha pedig nincs, elvonási tüneteim csapnak nyakon a valósággal, a szárnytalan, meddő gondolatokkal, elmém kreálmányaival, egóm gyermekeivel.
Most is úgy írnék arról a furcsa figuráról. Úgy leírnám megint azt, ki Ő nekem. Egy őrangyalnak hitt démon? Egy előzőéletbeli emlék halvány lenyomata? Egy mély belégzés? Vagy egyik nagy tanítómesterem, aki arra okít: nem illik elkésni az érzelmeinkkel.
Az augusztusi beosztásom meglepetésszerűen érkezett a cégtől. A gyógyító New York, ami aznap reggel hatalmas esővel fogadott hirtelen üressé és értelmetlenné vált. Nem tudtam megtölteni élettel és érzéssel. A zsizsgő Time Square idegesítő tömegnyomorrá változott, a pocsolyákban nem láttam meg a világ szépséges és színes tükörképét, a boltok értéktelen holmikat árasztottak magukból, a 5th Avenue koszosnak mutatkozott az Empire State Building árnyékában, a Madison Square aurája folyamatosan szurkálta a bőröm, Manhattan egyszerűen idegesített. Nem töltöttem meg élettel. Nem élveztem minden lépést, amit tettem, ahogy azelőtt szoktam. Ki voltam merülve. Üresnek és teljesen száraznak éreztem a lelkem. Aztán a sivatagi extázis újra feldobott a bárpult tetejére és ismét engedett egy rumbát. Mégegyszer utoljára. A furcsa figura így ünnepelte azt, hogy utamra enged.  A tánccipőnket így is bepiszkoltuk már múltkor, hiszen egy hónapja párkapcsolatban él. De a gyakorló táncórák kellenek ahhoz, hogy a verseny színpadán jól teljesítsünk. Külön. Vagy tán mással.
Mond el. Milyen szemrebbenés nélkül úgy élni, hogy hivatalosan feleséged van, mellette egy barátnőd és én? S ismét én tudok mindent. És ismét én kell, hogy titkot tartsak. S ismét rajtam keresztül futnak a szálak. Mert én elbírom. A többi nő nem biztos. Sajnálom őket. És imádkozom, hogy az én életembe sose jöjjön olyan nő, mint amilyen én vagyok.

Phuketi utamat küszködve tettem meg. Tudtam, hogy vége a táncnak, mert ajtót rácsapva és meggondolatlan mondatokat szórva rá hagytam ott a liftnél, száguldva el színes szoknyámban. A hajnali párában mocskos érzés kerülgetett. Testem kihasználva, lelkem dühtől forrón, szellemem tébollyal küzdve probált lélegzetért kapkodni. Tükörbe nézve igyekszeztem magam megnyugtatni. Elmúlik. Minden elmúlik. A thaiföldi utamon nem ismertem magamra. Életemben először sírtam a jump seat-emen. Alattunk egyre közelített a thaiföldi kifutópálya. Nem érdekeltek a kollégák. Még a pilóták se. Meg is lepődtem. El voltam veszve a lelkemben és a szívemben zakatoló háborúban. Minden erre a furcsa figurára emlékeztetett. Ő szervezett annak idején Thaiföldön full moon partikat. Ott zenélt évekig. Ez a kedvenc helye. Meg különben is. Ő az, aki bemutatta nekem a thaiföldi rezgéseket és energiákat. Még akkor ott 2015 telén. Az este belekeveredtünk egy kínai céges mulatságba. Egészen groteszk képet festettek le a részeg kínai üzeletemberek, kontrolljukat teljesen elveszítve, egymásra ájulva, de barátságosan befogadva minket, köszöntve több tíz liter Singha sörrel. Másnap csupán egy óra erejéig merészkedtem ki a trópusi napfényt takaró párás felhők alá. Nem hagyott csillapodni a gondolat: Kibírom emellett a furcsa figura mellett? Meg tudom tenni érte, hogy barátok maradunk, ahogy kérte? Határozott igen volt a válaszom. Ez is egy lecke. Gondoltam. Landolva thaiföldről utam egyől hozzá vezetve kértem bocsánatot azért, mert ajtaját rácsapva briteket meghazudtoló módon káromkodtam előző alkalommal. A karma talán kisimult. És én nem akarom elveszíteni őt az életemből. Ez egy döntés. Gondoltam. Megteszem érte. És talán magamért. Csodálatos és tiszta érzés repkedett körülöttem. Én azt hiszem ismét minden tőlem telhetőt megtettem.
A szeptember gyönyörű fényekkel ébredt. Kedvenc hónapom. Talán a színek miatt. Meg születésnapom szeptember végére esik. Mint 10 évesen. Úgy vártam, hogy betölthessem 29. életévem. Elég menő. Lassan 30. San Franciscoba repített a double decker. Se az indulás előtt, se a gépen nem aludtam. Megérkezve a hotelbe kosztümben ájultam be az ágyba, majd köhögésemre ébredve 2 óra múlva eszméltem rá, hogy egy percet nem szeretnék elvesztegetni ebből a városból, ahova annyira vágytam már. Könnyű farmerkabátomat magamra öltve indultam többed magammal Frisco egyik híres külvárosi hippi negyedébe a Mission Districtbe, ahol a GTA számítógépes játék is játszódik. Kurvák és zöldségárusok a falra festett graffitik tekintetében, két sarkonkénti no-name egyházi mise, leginkább spanyol nyelven szintetizátorral és lila virágokkal. Kocsmák és hipsterek, felnyírt hajú punkok és elképesző hideg. Betérve egy pubba csak egy teára vágytam, hogy hangomat valahogy másnapra meg tudjam őrizni. A teából tequila lett, és a hideg levegő kicsit megtelt melegséggel. Vacsoránk után egy koncertterem bárjában kötöttünk ki, ahol a régi és új berendezések miatt egészen megzavarodtam. Olasz kollégámmal folytatott vitám az univerzum és a lélek működéséről teljesen elterelte a figyelmem a kezemben tartott erős koktélról. Csak beszéltem és igyekeztem meggyőzni őt arról, hogy minden a legnagyobb rendben van. Tökéletes és érthető érveket hozott fel állításom ellen. Csak azért nem értettem vele egyet, mert az egóm közbeszólt: ki kell állnom amellett, amit kijelentettem. (Milyen bizarr egy kettősség.) A másnap napfénnyel köszöntött valahol onnan, ami a sivatagan ébben lemenőben van. A világban valahol mindig van fény. És ez csak változik, elmúlik és megjelenik. Ez az élet lüktetése. Csak meg kell ismerni a ritmust úgy, ahogy a nappalokat és éjszakákat. Ezek nálam nem léteznek. Talán ezért vagyok néha kicsit összezavarodva. Biciklinket a Pier39-hez, a híres mólóhoz közel béreltük. 12 fős csapatunkból ketten maradtunk, akik kimerülés nélkül végigcangázták az utat San Fransisco belvárosától Sausalitóig, a Golden Gate híd másik oldalán lévő kis halászfalucskáig. Meglátva a Golden Gate hidat realizálódott, hogy azon a helyen vagyok, ahol a bibliám játszódik, Dan Millman Békés harcos útja című regénye. Magamba szippantottam a sorok közötti mondanivalót és igyekeztem azzal a tekintettel látni a világot, ahogy a könyvben látták.

A szabadság huzata végigmosott, a szél, ami olyan hűvösen fújt keresztül rajtam megtisztított, a hajam tökéletes káoszban landolt és szállt fel a levegőben, sálammal kergetőzött a szél és én ott álltam biciklimet megtámasztva, tárt karokkal a Golden Gate híd egyik oldalán, nagy mosolyommal nyelve az orkán erejű lélekmozgató szelet. Előttem a Csendes Óceán hullámai mosták a sziklás szirtet egyre fényesebbre és élesebbre, a Nap erősen vakította el szemem elől a hófehér katamaránok oriás vitorláit. Nem volt más tennivalóm. Élveztem a súlyos jelent. Nannuscha és San Fransisco. Legalább olyan páros, mint New York, mikor éppen jó kedvem van. Sausalito városkájából közel 2 óra sorban állás után komppal tértünk vissza a belvárosi kikötők egyikébe. Az úton elkényeztette szemeim és fantáziám a Golden Gate mögött lassan elbújó Nap, hogy aztán valahol a sivatagban nemsokára életre hívja a világot. Az Alcatraz mellett elhajózva összeszorult gyomorral láttam magam előtt a régi idők szökni igyekvő rabjait, ahogy küzdenek azzal a furcsa áramlattal, amit ez az öböl teremt. Fáradtságtól majdnem összeesve sétálunk Sanfran belvárosában. A felfelé futó villamosíneken megcsillant a naplemente utolsó sugara, s én ekkor elhatározom: ide is vissza fogok még térni.
Következő utam Magyarországra vezetett. Jelenleg azaz élmény, amit ott kaptam tart életben. A család, a barátok, régi cimborák, karma simítások, ölelések és megbocsáltások, allűr-vetkőzések és őszinte beszélgetések. A szeretet és az, hogy furcsa, hogy nincs több ismeretlen, amitől félni lehetne. A teljes biztonság és a tisztelet energiája fon koszorút a menyasszony homloka köré, amiből mi is kapunk egy aprócska érzés-szeletet. Nincs is mit írnom erről, mert annyira tökéletes. Köszönöm.
S visszatértem a sivatagba. Nagy várakozásokkal, elhitetve magammal, hogy képes vagyok eljátszani a barát szerepét.

 Perth városába vezet első utam. Furcsa de nem emlékszem magára a repülésre. Rutinszerűen csináltam már mindent. Izgalom nélkül. És ez bosszant. Perthből vonattal indultunk Fremantle mesebeli tengerparti városkájába.
Olyan volt, mintha egy western film stúdiójába csöppentem volna. A házak, a fények, az idill, amielőtt a konfliktus ki nem alakul a filmben. Ez volt érezhető. Segítőkész, mosolygós ausztrálok igazítottak minket utunkra a Little creatures sörgyár felé, az indiai óceán hűvös tengerpartját érintve. A nyugat ausztrál tengerpartot szeretem. Átmosnak a hullámok, és átfúj a déli sarkról egyenesen idetartó hűvös szél. Van mit mosni, van mit átfújni.
S a születésnapom reggelére ébredve, már 5 órakor a briefing szobában mosolyogtam. Nem hittem volna, hogy ennyire el tudok pirulni arra, hogy az egész csapat a "Happy birthday"-t énekli nekem. Arról nem is beszélve, hogy a kapitány is így kezdte a mondandóját. 8 órás repülésünk közben egyszer kinéztem a gép ablakán. A Szahara kietlenségét és a felettünk levő rikítókék égbolton haladó fátyolfelhőket nézve mély levegőt vettem. Mint talán anno 29 évvel ezelőtt - először. Mosolygós szemeim megteltek könnyel. Olyan jólesően. Olyan hálásan.
Kellemes utunk után még vagy hatszor megkaptam a Happy birthday-t, ami a három napos túra alatt már megszokássá avanzsált. Meg kell, hogy szokjam, hogy egy ideig még ismeretlenekkel és a világ valamelyik pontján ünneplem születésem napját. Izgalmas. Mert nem vagyok otthon,családdal és barátokkal. Mégis otthon vagyok az aznapra kinevezett aktuális kis családommal.
Nos hiába omlunk össze. Mindig egyszer csak felemelkedünk. Nincs olyan, hogy lent maradunk. Ha fáj, hát had fájjon. Inkább szeretek, mint gyűlölök. Inkább megbocsáltok, mint haragszom. Inkább elengedem, mint ragaszkodok. És egyszer...egyszer talán szabad lehetek. Olyan szabad, mint amilyen természetesen vált a nyár ősszé...

Nannuscha experiences 11

https://www.youtube.com/watch?v=aDKwAZAFQLQ&feature=youtu.be