Monogámia

PreCaution!
A tartalom olyan emberekre alapoz, akik tudatosak, fejlődni vágynak, követik álmaikat és véletlenül sem hazudnak maguknak. Olyan lelkekre vonatkozik néhány állítás, akik a soknál többet és a kevésnél kevesebbet vágynak. Olyanokra, akik értik az energia és a közös vibráció törvényét, érzik azt a bizonyos feszültséget és véletlenül sem szeretnek félrebeszélni.

Emlékszem, milyen elszántsággal határoztam el, hogy véget vetek beteges ragaszkodásomnak. Nem leszek én részese semmiféle nyilt kapcsolatnak. Infantilis és elítélendő.  Nem engedem megferőzni magam ilyen káros és egészségtelen hedonizmus-ízzel. Nem leszek harmadik. Se második, sem első a háremből. Nem osztozom, mert így tanultam. És mert félek. Félek a sérüléstől.
Gondoltam akkor az új esztendő első néhány órájában.

2017. január végefelé, mikor még olyan itt a sivatagban az időjárás, hogy át tudok sétálni hozzá........
Nem tudok aludni. Ott van a fejemben. És a szívem küzdőterén harcolok magammal megállás nélkül. Mert én akkor ott január elsején búcsút intettem neki, olyan részeges könnyedtséggel, ahogy annak idején Sydney egyik bárjában énekeltük az American Pie-t. Üzenete legkevésbé sem váratlan. Éterben összekötve levén, több mint sejtettem. Ezen a párás reggelen bátorságomat magamra öltve rúgom magam előtt a homokot 7 percig. A lakásomtól a lakásáig. Piszok kíváncsi vagyok. Annyira, hogy kockáztatva érzelmi labilitásom kóstolgatom a sátán almáját. És ott hárman, ahogy beszélgetünk az élet megfejteni kívánt kérdéseiről, vagy ahogy táncolunk a '50-es évekbeli dalokra, és nevetve, mikor megkérdezzük a pizzafutárt, hogy mit gondol a paralell univerzumokról, meglátok egy másik perspektívát. Megérteni kívánó, feldolgozandó és mások által egyáltalán nem normálisnak tartott látásmódot.

A monogámián gondolozom. Hogy mi értelme annak, ha senki sem tartja annak szentségét be. Csalunk és csalva vagyunk. Milyen csúnyán hangzik. Megfogadunk valamit, majd vágyunkat, érzéseinket, kiteljesedni kívánt szenvedélyeinket elfojtva fusztrálódunk a fullasztó, őszinte szavak nélküli kapcsolatunkban. De hát abban, hogy nem csupán egy ember van az életünkben, akivel megosztanánk univerzumunkat azzal nincsen semmi baj. És azzal sem, ha ez éppen egy időben történik. Addig, míg magunknak és a másiknak is képesek vagyunk bevallani ezt az emberi tulajdonságot, társadalmi paradoxont.
Mert senki sem jelentheti ugyanazt a számunkra. Nincs egy és ugyanolyan beszélgetés, se érintés, se csók. A Te és én dimenziója egy új étert teremtve minden addigi és utána tapasztalt érzéstől különböző. Se tér sem idő nem lehet ugyanaz, így például a féltékenységnek sincs önmagában semmi értelme.
És fejtegetem magamban. Hogyan is fogadhatnám el ezt a helyzetet. De hát mindenki hazudik. Mindenki csal.
És ez csakis azért történhet, mert elfelejtettünk őszintén önmagunk lenni a másik elött.
Így folytatom amit elkezdtem 2016-ban. Micsoda luxus lenne eltaszítani magamtól valakit, akivel ugyanazon csillagködből származunk csak azért, mert az egóm képtelen elviselni, hogy csillogó világát nem csak velem osztja meg.
Hülye vagy! Ennél többet érdemelsz! - mondják.
Szerintem pont azt érdemlek, amit kapok. Magamat az Ő zsebébe téve élem meg ezt a furcsa egótlanító fél szemesztert.

A szeretet szemével minden más értelmet nyer. - ez a mondat a mantrám.

Elfogadom az Ő döntését. És megértem. Mert ismerem Őt. És így szeretem. A magam módján, ahogy eddig senki mást. És Ő is így szeret. A maga módján, ahogy eddig senki mást még, és már.

Emberek igyekeznek jók lenni. Társadalomnak megfelelni. De azt hiszem egy bizonyos pont felett nincs más választásunk, mint önmagunk belső hangjára hallgatni. Különben a társadalom műanyag és levegőtlen fogaskerekébe szorolunk. Ébredie kellene már a világnak, mert ebben a kómában nyoma sincs se a szabadságnak, se az elfogadásnak és a szeretet is híján van.

És az őszinteség figyelem, a figyelem szeretet, a szeretet elfogadás, az elfogadás szabadság, a szabadság béke.
Nincs reláció, egyenlőség van. Vagyis az őszinteség béke. Ez ma még csak abban az esetben elképzelhető egyenlet, ha azt nem rondítja az egó, mint változó. Azt hiszem nincs shortcut, nincs ugrás. Hogy önmagunk békéjét megéljük, az összes tényező tapasztalása szükséges. Értelmet ezeknek az üresnek és a bullshitnek látszó szavaknak csak az ad, ha egyszer fájdalmunkban rádöbbenünk a megoldást nyújtható elengedésre. Ha a szenvedéstől zsibbadó testünket ellazítva lélegzünk egy nagyot, és igyekszünk megfogalmazni, vajon mit is élhetünk át jelen pillanatban. Az talán már a figyelem.....

Rágom magam. Érzelmek hada szórakozik bennem. Nem is tudom mit gondoljak. Ítélkezzek? Vagy hagyjam magam? Vagy hagyjam magam, hogy ítélkezzenek felettem? Valahogy mindenki megérti döntésem. Mert logikus. Mégha néha fáj is, a magyarázat nem csupán értelmi, de érzelmi szinten is teljes mértékben elfogadható.

Kezdem megérteni és megfogalmazni mi folyik le benne és bennem. És ahogy érzem és értem, azt hiszem megtanultam a leckét.
És ekkor csap pofon a hír. Elmegy. Tényleg. Örökre. Követi az álmait. Ahogy mondta mindig is.

Ma elbúcsúztam Tőle....