A félig nyitott erkélyajtón meredek ki az esős, nedves világra a 19 emeletről. A felhők seszínűen tükrözik vissza a metropolisz fényét, közlekedési lámpák villognak pirosból zöldbe, s a Marina vize zaklatottan igyekszik követni azokat. Dubaiban utoljára 2 éve esett az eső. Két éve köszöntött be legutóbb a sivatagi tél, a friss esővel öntözött homok.
Vártam arra, hogy a 10 napos karanténom majd meghozza a művészet gyümölcsét. Vártam, hogy majd lesz lehetőségem elővenni az üresen álló festővásznaimat, vagy éppen írni valamiről. Mondjuk a 2 hetes nyári mexikói utamról. Nem tudtam. És ez végtelenül felzaklatott.
És itt vagyok egy olyan kaland közepén ismét, ami rengeteg érzést ébreszt bennem minden nap, és képtelen vagyok írni róla. Talán nem is szabad úgy igazából, úgy igazán őszintén. De bennem van, és előbb-utóbb ki fog kívánkozni....majd a Világkiállítás végén. Talán.
Szóval minden rendben. Azt hiszem. Csak megint elkezdtem keresni az élet értelmét. Azt mondják, az ember a halála pillanatában érkezik meg. Én előbb akarok! Én előbb akarom akarni a semmit. Az édes nihillt, a fényes nirvana-t. Amikor nem vágyódom már se a múltba, s nem kapaszkodom a lehetetlen álmaimba. Amikor nem irigykedem s irigyeim sincsenek, amikor képes vagyok szívembe mindig olyan melegséget tölteni, mint amit csak ritkán sikerül és amikor elfogadom az élet zajlását úgy, ahogy van. Igazából: jó ember szeretnék lenni. Nem elszőrnyedni a valóságon, hanem megérteni azt. Nem ítélkezni mások furcsa útkeresésén s képes lenni mindig mély levegőt venni cselekedeteim és szavaim küszöbén.
Azt hiszem rámszakadt az elmúlt 7 év. Élesen él bennem minden mozzanat. Elég egy hang és ott biciklizem a Genfi-tó körül, egy íz és ott találom magam Thaiföldön, egy kép Sydney-ről és elémtárul életem legvadabb éjszakáinak sorozata, egy hűvös fuvallat és máris Fokvárosban találom magam a Tábla-hegy tetején, egy illat és itt van előttem az indiai fűszerkeverékek színessége vagy egy zabolátlan tengerpart, ami Nyugat-Afrikára emlékeztet. És ott van az új-zélandi fekete homok vagy Észak-Európa, irreálisan világos nyári éjszakája. A világ összes kontinensét egy pillanat alatt fel tudom idézni. És piszkosul hiányzik ez a valóságomból.
Hiányzik a repülés. Hiányzik a szabadság. És ezt félelmetes és fájdalmas bevallanom. Olyan állapotokba, olyan világba repített el engem a térrel és az idővel való játék, hogy félek, hogy soha ilyen már nem lesz. Rettegek attól, hogy olyan fáradt elégedettséggel és izgalommal már sosem látom a napfelkeltét, mint mikor egy-egy út után kiléptem a repülőgépből és a forró szellő párás lehelletet csókolt az arcomra. Félek, hogy unalmassá válok és szürkévé. Bénító belegondolni egy átlagos élet jövőjébe. Fájdalmas azt látni, hogy nem hagyok nyomot s az emlékem már most fakulni látszik. Félek, hogy mozdulatlanná merevedek.
Kint megint eleredt az eső. Furcsa itt a vízcseppek hangját hallani a korláton. Ismeretlen érzés.
Olyan nehéz értelmes embereket találni. Akik fél szavakból értenek. Olyan kevés maradt nekem is 2022-re. Kevés, de meghatározó karakterek. Van, aki a teljes józanságba vezet mindig vissza, van, aki szimplán csak megölel és szeret - és néha mérges magára, mert úgy érzi nem tud segíteni, vagy aki spanyoltanárként barátommá avanzsált, vagy új emberek, akik rengeteget tanítanak nekem arról, milyen függetlenül és tisztességesen dönteni.
Nem másnak látszani akarni. Nem dühösnek és irígynek lenni. Nem komolyan venni az életet. Nem dühösnek lenni magamra, ha megingok a hitemben. Nem másnak mutatkozni. Nem kishitűnek lenni. Nem hamis visszajelzéseknek hinni s azokat gyűjteni.
Szeretni és szeretve lenni. Jó embernek lenni. Örülni, hogy a másiknak megadatik - mert biztos megküzdött érte: vagy így vagy úgy. Nevetni. Tudni, hogy néha bizonytalanok vagyunk. Elviselni magunkat. Bízni. Ismerni az igazat.
Ezeket kívánom szeretettel mindenkinek. Nem csak 2022-re.
