Csendet keresve zajt találok

Annyira le vagyok maradva, hogy muszájnak érzem, hogy írjak. Erőltetnem kell magam egy kicsit mostanában mert valahogy nem jön se a szó se a beszéd, se írás se semmiféle közlés magától. 

Keresem a csendet, és ahogy haladok felé, megdöbbent mennyire vágyom ennek a rég elfeledett barátnak néma erejére. 

Nem esik nehezemre csendben maradni. Vagy nem beszélni akár napokig. De most igyekszem közölni, mert 7 éve, mikor ez a blog megszületett ígéretett tettem arról, hogy....nem tudom miről. Talán, hogy írni fogok mert az menő. Vagy mert segít kibogózni lelkem gubancait. 

Most úgy érzem, hogy a sok sok csomót amit illene kioldani nem megy másként csak zajtalan beszélgetéssel önmagammal. 

Csakhogy ennél sokkal gyönyörűbb a világ, mintsem magamba tartsam. Nem lenne fair. Így írok kicsit. Pótolom a lemaradásom. És Kedves Olvasó, kérlek bocsáss meg ha nem annyira "Nannuschás" mert az ihlet lemaradt valahol útközben...vagy éppen, hogy túlzeng tőle a fejem s nem látom benne csupán a konfúziót.

Genfről egyszer már meséltem. Mikor majdnem sikerült megcsodálnom a Mont Blanc csúcsát. Mikor másodjára tértem vissza, terveim között ismét hegyek és völgyek szerepeltek. De azt nem gondoltam, hogy ezeket 50 kilométeren át biciklivel fogom megcsodálni. Két pilótám meglepetten és kissé cinikusan meredt rám, mikor vacsoránál - ahol csak mi hárman voltunk - 2 sör után bátran jelentkeztem, hogy szivesen velük tartok a másnapi bicajtúrára. Mikor másnap reggel a megbeszélt időpontban izgatottan ott ültem a hotel lobbyjában egy szűk farmerben és egy sportcipőnek jóindulattal sem nevezhető csukában, kis cuki sárga oldaltáskával vagányan mondtam, hogy strapabíró vagyok, látva aggódó tekintetüket, hogy majd 10 perc után valószínűleg ott fogok a nyakukban vinnyogni....Aggódni csak akkor kezdtem egy kicsit, mikor megláttam milyen bicikliket fogunk bérelni. Az én szótáramban a canga túra azt jelenti, hogy szépen könnyedén eltekergek erre arra egy kosárkával és csengővel felszerelt kempingbicajon és közben romantikusan bámulom a svájci teheneket, ahogy békésen legelésznek. Mikor megkérdezték, hogy mi a méretem, gyorsan visszaszívva a hirtelen gondolt "S-es" válaszomat inkább azt mondtam, hogy nem tudom. De bátran felültem arra a vad és egészen profi biciklire, amit alám adtak és ugyan alig értem el a féket, ahogy kiértünk Genf forgatagából lassan megszoktam ezt a frucsa szerkezetet.

A friss levegő megcsapott és én olyan energiával tekertem a rikítóan sárga virágmezők között, látva távolban a francia alpok havas hegycsúcsait kacérkodva, hogy minden kényelmetlenségem megszűnt létezni. Szinte repültem a széllel versenyt szállva, pihenve az árnyék oltalma alatt és szörfözve a nap sugarain. Farmokat és apró falvakat érintve értünk el egy apró vendéglőbe. Francia sanzonok hangjai áramlottak ki a falakból. Múltszázadi telefon csörgött lelkesen így délidőben. Sajt bűze és bíborszínű vörösbor csilingelése hallatszott, ahogy a kancsóból a pohárba löttyent. Nem tudtam, hogy hol vagyunk csupán azt, hogy a legjobb helyen éppen. Ahogy visszafelé dolgoztuk le a finom ebédet, megálltunk egy dombtetőn, ahonnan a Genfi-tó zavaros hullámait láttuk nekicsapódni a tó másik felén elterülő Francia hegyek lábujjának. Hátunkra fekve lélegeztük be e csodás nap békéjét. s én néha pitypangot fújtam a végtelenbe, mert az olyan jó! És pitypang reppent, ahogy aztán mi is vissza. Vissza a kietlenségbe, csakhogy pihenjek a következő élményeimre.

Madridban akkor jártam először. Az út egyike volt a business class-os előléptetésem előtti útjaimnak. Talán ezért is élveztem annyira. Seniornak számítottam túrista osztályon. Menő. Persze abba még nem mertem belegondolni, mennyire fognak majd szívtani ha felkerülök a business-re. Az úton igyekeztem használni spanyol tudásom, ami jelenleg is még pont azon a szinten van, amikor még bőven elrabolhatnak úgy, hogy még bele is egyezem. De a manzana meg az agua és az ollé azért bőven ment.

Így bátran szerveztem a szállodába érve egy kis közös vacsorát, természetesen figyelembevéve, hogy a spanyol first officer elgondolkodtatóan sármos volt. Szokás szerint a vacsorán én vettem részt egyedül, amit végül nem bántam, mert így utánaolvashattam Madridnak s megtervezhettem a másnapi városnéző túrámat. S így kerültem másnap reggel a színes házak árnyékától övezett kis utcák macskaköveire ami a Puerta del Sol teréről nyíltak, majd a Plaza Mayor-ra vezettek. Innen a San Miguel piac csupán néhány lépés volt. Élvezve a mediterrán tavaszt, követve a napfényt találtam magam a Királyi palota előtt. Nem is időztem sokat egy-egy helyen. Minél többet akartam felfedezni, látni, érezni, enni s inni, beszippantani a spanyol virtus egy hétköznapi változatát. Élveztem, hogy annak ellenére, hogy először jártam Madridban, úgy vettem lépteimet, vagy úgy szálltam fel egyik metróról a másikra, mint aki otthon van. Kétségem sem volt afelől, hogy jó irányba megyek-e. Tehát biztonságban visszaértem a szállodába.....és onnan ismét a sivatagba. Az én csendem műanyagízű otthonába.

Ám a plasztik zamatot hamar elvette a távolkeleti aroma. Méghozzá Észak-Vietnám, Hanoi. Délután derekán érkezhettünk meg s rögtön le is foglaltuk a másnap, hajnali fél 5-kor induló túrát a világhíres Ha Long Bay-be. Természetesen egy percet nem aludtam a mögöttem  hagyott multiszektoros utam után, köszönhetően jó cimborámnak a jatlegnek, így némi kávét magamba döntve kezdtem meg 4 órás autóutam negyedmagammal az öböl felé. Nem pontosan emlékszem az útra, csupán egy-egy kép maradt meg a keskeny, színes és szigorúan befejezetlen házakról az út mentén. Egy helyen megálltunk reggelizni, de én nagylelkűen lemondva a kora reggeli noodles-ről látva a körülményeket inkább mosdó után érdeklődtem, ami Vietnámban egészen speciális...mikor már másodjára jártam ott egészen megszoktam a domorított üvegajtót -ami régen a panelekben volt- vagy a kolosszális pókokat a klotyóban. A további 2 órában sem igazán tudtam pihenni a méretes kátyúk és a folytonos dudálások miatt. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a dubai közlekedési szokásokat montírozták volna össze a magyar útviszonyokkal. De sebaj, néhányszor már kibírtam több napot is alvás nélkül. Egy kikötőből indult a nekünk kibérelt hajó, ami legalább 50 főnek adhatott volna még férőhelyet. Elindulva a Ha Long Öböl felé lassan elénktárult a mi Földünkbeli Avatar. Vagyis annak némivel koszosabb és kihasználtabb változata. Egy barlang bejáratánál ki is kötüttünk. Szép volt, de a mi Aggteleking szerintem sok szempontból veri ezt a szintén nagy csodát.

Tovább hajózva gyönyörű, és végtelen magas sziklák nyújtózkodtak ki a tengerből, tetejükön rendszerint egy mini esőerdővel. Tenger, égig érő szikla és mélyzöld növényzet övezte a lagúnát, ahova betekintést nyertünk. Egy úszófaluba érkeztünk, ahol a vietnámi családok csónakokban, jobb esetben hajókban élnek. Úgy 20 percet hajókáztunk is, ahol néhány pillanatra megcsapott a csend egy mozzanata. A nesztelenségbe a csónakot lelkesen evező vietmáni nő csapott bele tündérszerű énekével. A víz áramlása adta a rimtust, s a csönd volt a másik szólam. Némán ültünk, megbabonázva, tátott szájjal s szívvel ott valahol Vietnám északi vállán, ahol másvilági neszt engedett hallatni a világ. Erre vágytam akkor és kértem ne is érjen ez véget. De vissza kellett ugornunk a valóságba(?). 

Azonban a következő vietnámi utam ért igazán utol engem. Az úton senki sem akart arra a túrára befizetni, amit én kinéztem magamnak, mert mindenki a Ha Long Bay-be akart volna menni. Mélyen koncentráltam, hogy jöjjön közbe valami, ami miatt kénytelen lesznek a Trang An túrát választani. Volt is eredménye, ugyanis a Ha Long Bay túra betelt másnapra, így mindenki kétségmentesen fizetett be az általam preferált kirándulásra. Egy egészen elképesztő tengeri kütyüs vacsora után néhány órára el is indultunk a 2 órára levő Trang An történelmi és természeti világörökség felé.

Csónakba ülve láttunk két hegy völgye között megbújt kolostort, szeltünk alacsony barlangokon át, rettegve és trenírozva egymást a felettünk himbálózó pókok miatt, bukva le egy-egy a barlang tetejéből mereven kiálló szikladarab alatt, látva minden barlang után valami csodás és új tájat, a zöld olyan árnyalataiban amilyeneket minden valószínűséggel csupán a mesékben léteznek. A víz békésen tökrüzte a színek és formák egymásutánját, virágok és fák nőttek ki a vízből. Csak a sziklák és a növények állták útják annak, hogy kéjesen egymásbaolvadjon az ég és a víz. Mintha a pára lecsapódott volna a tüdőmben okozva ezzel valamiféle földöntúli eufóriát. Rezzenéstelen víz elöttünk, színes szitakötők és pillangók és sötét barlangok mögöttünk. Végetnemérő evezés a természet egy olyan kicsesládájában, amiről eddig azt hittem már nem lézetik. A elengedés és béke boldogsága ismét felütötte a fejét egy percre.

Ha nem lett volna elég ez a "naturalshock", még biciklire is szálltunk. S mint ahogy tudjuk a cangának én sosem mondok nemet. 15 km-t letekerve a 36 fokban és 100%-os párában a földutak mentén épített vietnámi parasztházak és tavirózsamezők között számomra maga volt a kánaán, pláne mert a végére már igencsak a határaimat feszegettem. Sokak hőguta gyanúval vonszolták be magukat a kisbuszba, s persze nekem sem ment könnyen a levegővétel. Mégis annyira élveztem, annyira éltem, annyira fájt ahogy a forró, nyirkos levegő ölelt körbe és olyan leírhatatlan fáradtságot éreztem, amiért mindez megérte. Csak a csend és a lélegzetem volt jelen. És pont elég volt. Ennél sosem kell több.  

És tessék. Kipréselődött néhány élmény. Bármennyire csupán a magammal való beszélgetésre vágyom, ripcskodásom nem ismer akadályt. De talán most könnyebb lettem. S lesz még szó egy üzenetről és arról, hogyan kapott el a gépszíjj, saját valóságunk perifériáiról, vagy arról, hogy sosem ismerjük meg magunkat igazán, Dél-Kóreáról, Svédországról, a türelemről s talán Hongkongról is egy kicsit.

 

De addig is a művészetem: elcsendesedni miközben a világ őrülten zajlik körülöttem.