Az élményről, a bolygómról, az illúzióról, a bonsairól, a tea gyárról és sok másról is

43 perce ülök itt a képernyő előtt és talán ezen az első mondaton kívül képtelennek érzem magam leírni egyetlen értelmes mondatot is. Pedig tudom, hogy leírva már egyértelműbb lesz emlékezni is. Emlékezni magamra,az éppen aktuális érzéseimre, élményeimre. Élmény. Micsoda szó. Benne van az ÉLet. ÉLmény az lenne, mikor ÉLünk? Mikor kicsikét hátrahagyjuk az egót? Mikor kicsit meg merjük tapasztalni a világot és annak közvetlen körülöttünk zsizsgő ízét?  Mikor kicsit megmerészelünk mártózni a hideg vízbe? Mikor nem gondolkodunk előre? Vagy éppen a múlton? Mikor kicsit jelenLÉT van? Jelen? Jelen lenni,létezni igazán az ITTben és a MOSTban. Az önmagában egy élmény. Mert ott a múlt éppen meghal, s a jövő éppen születik. Mindez bennünk és körülöttünk. Mindez általunk! Hatalmas élmények kellős közepén találni magam nem egyszerű. Mert ahogy belép a múlt és közbeszól a jövő rögtön zavarba jövök.

És akkor ennyit sikerült írnom. Napok s utazások teltek el azóta és én egyre inkább éreztem, hogy megfojt valami. Az egész testemet gúsba köti az ihlettelenség. Úgy érzem magam, mint akit acélláncok szorítanak, melyek nem engedik, hogy mélyeket lélegezzek, s minél inkább moccannék, annál feszítőbb az érzés, annál inkább érzem: egyszerűn rá kell kényszerítenem magam arra, hogy írjak. Mert mostanában ez az egyetlen eszköz adatik a kezemben. Ezt én irányítom, ez tőlem függ, belőlem és általam születik s talán társammá és megértőmmé vegyül ezekben a magányos napokban.
A fejlődésemen gondolkodtam. E vágyam kielégíthetetlen lépcsőjén, melynek úgy érzem nincs határa. Ha van is, talán az valahol a csillagok között egy kis bolygó. Egy bolygó,ahol ott van velem a Szeles dunaparti séta, az Augusztusi balatonparti csobbanás, a Baráti fröccsözések, a Hajnalig tartó táncolások a magyaralmási kocsma zenegépére. Olyan ez a bolygó, ahol a Reggeli családi kávézások Pomázt emlegetik, ahol elégedett arcok vesznek körül magamat is beleértve. Ezen a bolygón ugyanúgy van sydney-i hedonizmus, mint ahogy bangkoki elcsendesedés. Vannak sao paulo-i gyümölcsök és sri lankai elefántok. Egy helyen, a bolygó kicsiny szegletében a Kínai Nagyfal egyik bástyája tornyosul, szembe vele pedig a hirtelen párás maláj barlangrendszer. A francia sanzon délutánonként dél-afrikai borral vegyülve az Eiffel-toronyról szól, miután a Big-Ben alatt megittuk az 5 órai teánkat....Valahogy ilyen lehet az én bolygóm. Valahogy ilyen lehet az én boldogságom, az én csúcspontom, fejlődésem "nincstovábbja", emberekkel, akikkel szabadon szerethetjük egymást.
Beleszerettem a Világba.
Mellette viszont néha gyűlölöm az életem.
Illúziókat elengedni végtelenül nehéz. A világ igazságával és káprázatnélküliségével farkasszemet nézni az egyik legkeményebb dolog. Márpedig amit meg kell élni, az elől nem menekülhetünk, még akkor sem, ha 2-3 naponta igyekszünk pozíciót változtatni, ugrálva délről északra vagy keletről nyugatra, menekülve az elől, hogy pofon ne vágjon a módfelett egyszerű igazság. Az utóbbi időben szembetaláltam magam némi általam kreált hamiskás illúzióval. Elképzeltem, milyen tökéletes is lehetne az életem. Elképzeltem, anélkül, hogy a környezetemet és helyzetemet figyelembe vettem volna. Ebben a világban, amit teremtettem csak az én gondolataim és vágyaim szerepeltek,
 az ÉN volt a centrum, és valahogy direkt elkerülve a körülöttem forgó világ akaratát és érdeklődését, belehergeltem magam általam rendezett filmem tekercseibe. Csak ez a film nem csupán az én életem alakította volna. Voltak szereplők is. Az illúzió tárgyai. Az igaz vagy sem. A sorsközösség egyértelműségének hazug mivoltából fogant iszonyatos talajvesztettség, amit hirtelen a kivilágosodás és a csalódás, a filmtekercs egyik fő epizódjának elvesztésekor érzünk. Ez ütött meg pár nappal ezelőtt. Aztán most azt, hogy megint az élet értelmét kutatom.
 Nem vallom magam spirituálisnak, vagy ezoterikus szemléletűnek, mert ez bekorlátozna. Szimplán hiszek. Hiszek a Minden erejében. A Világban. És újonnan vett Bonsai fámban is. Furcsa, ahogy transzformálódok. Eddig sosem szerettem vásárolni. Most azonban,ahogy a saját kis életemet igyekszem komfortosabbá tenni, megéreztem a pénzköltés furfangos indokát. Így vettem olyan dolgokat, melyek a szobám egyszínű (!) harmóniáját kicsit sem támogatják. Ami rendkívül érdekes, hiszen a balansz híve vagyok. Most azonban valami belső erőt követve a rusztikus és kicsit sem 'odavaló' tárgyak vonzottak. Próbáljuk ki- gondoltam megfeszítve magamat. A legtöbb ember a Bonsai fa vásárlásom után azzal ostromolt, hogy miért nem kezdek inkább egy kaktusszal. Tökéletesen igaz alapokon nyugszik a kérdés engem ismerve. Azonban körülbelül fél órát álltam szemben a növényekkel a boltban, és többször elhessegettem a gondolatot, miszerint élő növényt fogok magamnak venni, ám a plasztik dolgokból elegem van, így úgy döntöttem, megkísérlem a világ egyik legnehezebben ápolható növényét életben tartani. Jól megvagyunk. Eddig. Ő a jelenlegi élettársam. Meglátjuk meddig bírja mellettem. Bár egy fával összeveszni kissé bonyolultabb, meg azért sokszor érzem azt, hogy az embereken kívül minden élőlénnyel tökéletesen ki tudok jönni - kivéve a szúnyogokat!
Valahogy így éreztem a sri lankai utam során is. Mindenféle elvárás nélkül repültem Colomboba. Az út maga semmi különlegeset nem tartogatott, ám amint kiléptünk a reptérről megláttam a távoli villámokat, hallottam a mennydörgést és éreztem a fülledt eső illatát. Hiányérzetem táptalajai. Az este folyamán nem voltam biztos abban, hogy valóban útra fogok kelni másnap hajnalban, ugyanis rendkívül érdekes beszélgetésbe kezdtem két kollégával a nagyon bő és finom, igazi sri lankai fűszeres-csípős vacsora után. Nevettek is piros arcomon és fülemben, miközben fuldokolva mondtam, hogy imádom az erős és csípős ételeket...Azután elvárásaimat felülmúlván egy izgalmas túrán vettem részt. Elefántunk láncba szorítva vitt minket körbe a dzsungel aprócska peremén, ami végtelen szánalmat ébresztett bennem, és rosszul éreztem magam amiatt, mert hiába simogattam a fülét és mormoltam neki köszönetnyilvánításomat, nem igazán érdekelte gondolván -mindegyik idióta turista. Félelem egyáltalán nem volt bennem, így teljes nyugalommal vakarásztam a fülét kókuszhéjjal a borzasztó koszos kis tavacskában. Élmény. Ez az volt!

Főként, mikor felültem a hátára és ormányával megviccelve hátralocsolt néhányszor. Bár ha jobban belegondolok nem ez volt legnagyobb élményem ezzel kapcsolatban. Inkább az, ahogy belefeküdt a vízbe, elmerült a feje s fél teste, ám néha néha megláttam ravasz ormányát felbukkanni a víz alól, kívül kissé szőrös,belül rózsaszínes árnyalattal, beszippantva az életet adó levegőt. A kis turista látványosságú hely érdekében természetesen létrehoztak egy pajtát is, ahol zuhanyozni lehetett,
ugyan lefogadom, hogy ugyanazzal a vízzel, amiben éppen fürödtem az elefánttal, de ez akkor engem inkább autentikus érzéssel, mint undorral fogadott. A következő helyszín a papírgyár volt, melynek érdekessége abban rejlett, hogy a papírt  elefántürülékből készítették. Láttuk, ahogy színezik, láttuk, ahogy finomítják, s láttuk, ahogy fiatal - 13-17 éves kislányok rajzolnak, festenek a papírokra, készítve ezzel noteszeket, naptárakat, díszített lapokat. Frusztráció fogott el, abban a pillanatban, ahogy beléptünk a gyár végső állomásának helyszínére, ami a többi helyszíntől csupán pár méterre, néhány gerendával volt elválasztva, a 40 fokos párás levegőt pedig 3 ventilátor enyhítette, ahogy az okos telefonommal videókat és fényképeket készítettem hétköznapi életükről. Undorító értéktelen turistának éreztem magam. Legszívesebben beálltam volna én is rajzolni, festeni. Pénzt nem sajnálva vásároltam, majd utunkat egy ayurvedikus fűszeres kertben folytattuk. Mesterek és tanítványaik vezettek minket körbe a gondosan ápolt növények és fák között elmagyarázva milyen életet és egészséget adó élőlények is ezek. A kakaótea után, melyet éppen az akkor leszedett termésből készítettek nekünk, részesei lehettünk egy ayurvedikus fej és vállmasszázsnak, melyhez az ott készített olajokat és kenőcsöket használták. Kellemes álmosság és euforikus állapotomból kifolyólag ott is hagytam egy raklap pénzt, hiúságom okából többek között mindenféle szépségápolási kenceficébe fektettem. Tény és való, használva az egyiket bőröm tényleg simább és hidratáltabb. De az sem kizárt, hogy a placebo hatás rendkívüli eredményességgel dolgozik az agyamban. Következő állomásunk a ceylon teagyár volt. A 40 fokos hőségből belépve a 45 fokos, párás teacefre illatú présházba teljes elégedettséggel töltött el. A gépek zaja, az idős dolgozók mosolygós tekintete, akiknek ereiben az igazi tea gyógyító folyama áramlik, a hőség, a fülledt és erős tea aroma teljesen megrészegített. Szinte elfelejtettem figyelni túravezetőnkre, csak akkor eszméltem mikor megkóstoltam a gyárban szárított és gondosan kiválogatott fűből készült italt. Teljes derű fogott el, s lelkesedésem méginkább kiült arcomra, mikor az útszéli nénitől vásároltunk piros banánt és kókuszt, melynek teje és húsa összehasonlíthatatlan volt az eddig kóstoltakéval.

Mielőtt az ananászföldre érkeztünk volna, ahol a gyümölcsöt sóval, borssal és pirospaprikával kóstoltuk, megebédeltünk egy olyan helyen, melynek képe örökre beleégett a szemembe. Sri Lanka káoszos útjait elhagyva az esőerdő felé vettük az irányt, ahol 4-5 kilométerenként egy-egy sárból épített kis viskó álldogált. Körülöttük egyik oldalon rizsföldek sorakoztak, mint valami csillogó tisztások, másik oldalon a sűrű erdő párás levegője fogta közre az út kanyargó vonalát. Egy idő után már teljesen megszoktuk, hogy itt-ott elvétve sovány teheneket látunk békésen kérődzni. Így volt ez amellett a házikó mellett is ahol ebédünket fogyasztottuk, az úgynevezett rotit, a rizspitát. Csípős fűszeres mártást téve rá isteni finom volt, majd desszertként ugyanezt, csak éppen banánnal fogyasztottuk, mellé jól megcukrozott teát szürcsölve. Az eső néha megeredt, néha kisütött mellette a Nap okozva ezzel fulladásig nyirkos meleg levegőt. Fantasztikus volt bepillantást nyerni az ottani működésbe, megérteni a hátterét az embereknek, látni, miként élik egyszerű hétköznapjaikat, mit esznek s isznak. Az a kellemetlen érzésem támadt, miszerint most, hogy már ismerem ezt a kultúrát, megfigyeltem az emberek szokásait, sokkal inkább lelkesebben tudom majd a munkámat is végezni, talán kedvesebben, mintha régi cimborákat üdvözölnék a fedélzeten. Azt hiszem ez az, ami az afrikai járatok esetében kimaradt. Talán ezért nem élveztem a nigériai utam, ahol képtelennek éreztem magam elsiklani az ottaniak - európai szemmel tekintve modortalan stílusa felett. Lagosba való utam alatt nem igazán volt lehetőségünk elhagyni a szállodát. Nem csupán azért, mert voltaképpen kis koszos és szegény negyedekre bukkantunk volna, hanem azért sem, mert egy fehérnek kimerészkedni egyedül az utcára egyenlő az öngyilkossággal. Buszunkat is nínózó security autó kísérte a reptértől a szállodáig s vissza. A másik afrikai utam során, Luandában a legközelebbi bevásárlóközpontig azért sikerült kijutnom, de ez is olyan volt, mint bárhol máshol a világon. Nem éreztem így meg ezeknek a helyeknek az esszenciáját, így a megértés is elmaradt a kultúrájuk felé. Pedig biztosan tudom, hogy a csoda ott is jelen van, csak éppen nem a városokban, hanem a meseszép természeti kincseikben, valahol ezen országok szívében és aminek lüktetését az ottani törzsek táncai és ősi tudása tartja fent.
  

Kivárni vagy közbeszólni?

Ma, ahogy rettenet ijedtség fogott el attól, hogy a boltban véletlenül nekimentem egy fazonnak, rájöttem, hogy kicsit többet kellene szocializálódnom. Annyira el vagyok mélyülve a saját gondolataimban, hogy a külvilágot, amit úgy szeretek szinte már észre sem veszem. A magány hulláma ismét elért, pedig ha igazán szeretném bőven lenne hova mennem, s talán ember is akadna társamként.
Persze kitaláltam magamnak, hogy míg ismét össze nem szedem magam lelkileg addig szabadidőmben edzeni, angolozni és olvasni fogok, hogy jó táptalaj legyen az edzés a windsurfnek, az angol a franciának, az olvasás pedig szavaim kincsestárának bővítésének. Csak ezeket olyan kellemetlen keserű szájízzel csinálni.
Amikor várunk valamit, amikor ketté szakadunk attól az izgalomtól, hogy "na majd a következő nap" történik valami...az Univerzum hangosan beleröhög a képünkbe s gyengéden azt kérdi, hogy "Miért gondolod azt, hogy a történéseket bele kellene gyömöszölni egy idő által közrefogott laposüvegbe?". Aminek meg kell történnie, úgyis megtörténik. A 'mikor' teljesen mindegy innentől kezdve. És ebben az a legviccesebb, hogy mi irányítjuk az egészet. Vagyis ha forszírozunk valamit, ha ellene megyünk egy kicsit az univerzális akaratnak, és direkt úgy alakítjuk az életünket, hogy az nekünk éppen az adott pillanatban a legkedvezőbb legyen, s az adott esemény tegyük fel meg is valósul....akkor mennyit változtatunk a lehetséges jövőn? Azon a jövőn, ami akkor következett volna be, ha mi nem erőltetünk egy bizonyos esemény megtörténtét. Vagy akár maga az általunk végrehajtott végtelen türelmetlen robbanás is a játék része, a forgatókönyv egyik fontos mondata lett volna? Mert azáltal alakulnak úgy a dolgok, ahogy azt a Sors megírta? Hogy annak a tettnek meg kellett történnie, legyen az éppen aktuálisan kellemetlen vagy kellemes számunkra?! Vagy mi lett volna, ha csak úgy várunk? Ismét rábízva magunkat arra a valami életszagú tutajra ott a hullámzó tengeren, engedve, hogy úgy sodorjanak a hullámok, ahogy éppen  kedvük tartja, beleszólásunk, szabad akaratunkon kívüli fölényességgel. De az is lehet, hogy mindkét verziónak iszonyú létjogosultsága van az életünkben. Valamikor hagyni kell, hogy áramoljunk a történésekkel, valamikor azonban szükségszerű, hogy beleszóljunk. Hogy miként érezzük meg melyik lehet a helyes lépés? Fogalmam sincs. Sok sok elkövetett hiba, számtalan jogtalan elgáncsolása az áramlatnak kell ahhoz, hogy az ember ráismerjen arra, hogy mikor kell várnia. Valahol hallottam: Aki várni tud, mindent tud. De én kiegészíteném azzal, hogy aki türelme ellenére képes a megfelelő pillanatban lépni, talán még annál is többet tud.
A tegnapi indiai járatom előtt - ahol restellem, de olyan idegállapotba kerültem, hogy egy hangyányi választott el attól, hogy megverjem a kedves utasainkat - Bangkokban jártam. Ausztrália után talán ez az a hely amit nem tudom miért, de rendkívül szeretek. Már maga az út a reptérről a hotelig lenyűgöz. Mintha a város felett lebegnék, ahogy a körgyűrű több tíz méter magasan alátapossa a várost, apró és nagyobb házaival együtt, ahogy az út magába foglalja a metropolisz egészét, s ahogy én hajnali 2-kor még egy-két koszos kis lakás által - melyeknek ablaka az útra tekint - bepillantást nyerek helyiek egyszerű életébe. A hotelbe már szinte visszajáró vendégként térek be, ám most klasszisokkal jobb szobát kaptam, mint januárban. Órákig azon vigyorogtam elégedetten, hogy a szobám ablaka arra a hotelre néz, ahol a Másnaposok 2. című film több jelenetét is forgatták. Nagyon fellelkesültem, így elhatároztam, hogy másnap a korai reggelim után én fogom elnyelni Bangkokot....

4 óra alvás utáni ébresztőm kissé redukálta előző éjszakai lelkesedésem, ám nagy nehezen erőt kapva magamon nekiindultam a világ legnagyobb arany Buddha szobrát őrző kolostornak. Őszintén szólva a tömeg és az iszonyatos meleg nem engedte elcsendesedni az elmém. Néhány percig ücsöröghettem Buddha árnyékában, majd körbesétálva a kolostor ezen szentélyét tulajdonképpen indulni is szerettem volna kedvenc bangkoki bevásárlóközpontomba, ahol még januárban kiszemeltem egy Fibonacci mintájú hangulatlámpát - természetesen fillérekért. Ahogy igyekeztem le a lépcsőn egy másik kisebb épületet pillantottam meg, amit a tömeg már nem falt fel annyira. A kellemes klíma és a kevéske ember maradásra késztetett, így leültem egy csendes sarokba, onnan néztem, ahogy az egyik szerzetes éppen készülődik a hívek fogadására. Fiatal kinézetű lúdtalpas szerzetes volt, végtelen bölcs tekintettel és békés aurával. 4-5 méter távolságból figyeltem, ahogy egyesével megáldja a hívőket. Elképesztő kíváncsiság futott át rajtam. Egy szintén európai lány törte meg nálam a jeget. Ha neki volt bátorsága, nekem is lesz - gondoltam. Talán fél óra is eltelt a hezitálásommal, miután rászántam magam: odamegyek. Nem vagyok buddhista, nem nagy a tudásom, így nem is igazán tudom mi történik ilyenkor. Mindenkit akit addig láttam leutánoztam, így mentem oda a szerzetes elé s térdeltem le imára fogott kézzel, becsukott szemmel. Megáldott, majd mikor felnéztem rá kérte, hogy próbáljak úgy ülni, ahogy Ő, fél lótusz ülésben. Nem tudott angolul, így kedves mutogatással teltek a következő percek. Mosolyogva szemléltette, miként tartsam helyesen a kezem az ölemben, húzzam ki magam és nem árt többször, s mélyebben levegőt vennem. Kaptam tőle egy Buddha medált és a kezemre kötött fonállal engedett utamra. Teli vigyorral köszöntünk egymásnak, ám nem éreztem, hogy most mennem kellene. Visszaültem a helyemre és felvettem azt a pozíciót amit az imént tanultam. A szerzetes mosolyogva látta, hogy próbálkozom, majd így néhány méter távolságról is mutatta, hogy a bal talpam merészebben forduljon az ég felé. Miután így tettem, mély levegőt vett és behunyta a szemét. Én is így tettem. És ekkor nem csupán éreztem, de tökéletesen tudtam is: összekapcsolódtunk az éterben. Csukott szemmel is patakokban folyt a könnyem és közben mosolyogtam. A szívcsakrám felrobbanni készült. Ilyen forróságot talán még soha nem éreztem a lelkem körül. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, de tudtam, ha még egy percig is maradok szétszakad a testem az egyetemes szeretetmennyiségtől. Minden átfolyt rajtam akkor. Minden ami jó és minden ami rossz. Megmutatkozott a szeretet és a gyűlölet, a vágy és az elengedés, a fájdalom és az öröm, az öröklét és a múlhatatlan tökéletesség biztonsága rázott meg. Szinte menekültem a kolostor azon épületéből. Erre nem voltam felkészülve. Még vagy negyed óráig nem tudtam abbahagyni a zokogást, de olyan jól esett...
Aznap még felmentem az Arany Hegyre a Wat Saket-ba, ahol szintén sok kis Buddha szobornak lehetett tiszteletet adni - mint amúgy Bangkokban egészen sok helyen. Gyönyörű volt a kilátás onnan, és a felvezető lépcsősor is tartogatott meglepetéseket, annak ellenére, hogy a 40 fokban már nem voltam messze attól, hogy megüssön a guta. Harangokkal és gongokkal játszottam, olyanokkal, melyek gyógyító rezgést közvetítenek a Világba.
Visszaérkezésem egy-egy ilyen útról, mindig a hűvös valósággal csap nyakon. Ilyenkor ha éppen van kedvem kikelni az ágyból, eltervezem, hogy edzek, angolozok és olvasok....igazából leginkább csak azért, hogy elmúljanak ezek a magányos napok várva a következő utamat, a következő élményt, amit kivártam.