Az ígéretről

Olyan piszkozat ez, amit egy végtelenül érdekes helyzetben írtam. A kis noteszom hátsó üres lapjaira. Most, hogy ismét felbukkanni látszanak ezek a rideg és dühítő érzések, megfogadom azt, amit akkor is: Mindenképpen leírom. Ide. Talán eljut a címzetthez. Talán nem. (néhány jelzőt a posztmodern irodalmiság miatt SEM hagytam benne, szóval mondhatjuk fejhangon, hogy ez egy átirat-féleség)

"Tényleg. Az ilyen érzések szülik a jó gondolatokat. Kell, hogy lényegünk némely része néha megalázkodjon.
Ülök. Egyedül. A sark bárban. Annyira leégettnek érzem a helyzetem, hogy elkezdek magyarázkodni a pultosnak. Csak annyi a reakciója unottan, hogy "Mindegyik ilyen". Kikérem ezzel együtt a pohár vörösboromat, és egyre inkább letisztul bennem a kép, amiből választ kaphatok. Lehet, hogy torzat, de legalább választ. Ez az az érzés, ami elvileg megerősít engem, de gyengíti az érzéseimet? Hogy ne legyen annyira elviselhetetlen, ha tényleg elmegyek?
Olyannyira élek mesevilágban, hogy a hollywood-i happy end-ek ehhez képest drámák. Várom. Még mindig. Hogy egyszer csak feltűnjél hirtelen...úgy, ahogy tudom, hogy szeretem. És még mindig várom....várom. Dehát mikor lesz az a pont, amikor rájövök, hogy eszméletlenül nagy illúziót kergetek?
Kezdem magam rendkívül kellemetlenül érezni. Már a körülöttem lévő emberek is látják a helyzetet. A pultos lányok tekintetében a mély szánalom csap pofon."

Rendszerint úgy történik, hogy mérhetetlen elvárásaim vannak. Az én tükröm, az én csalódásom. Abban, hogy hiába fogadom meg, hogy sosem fogok innentől ígéreteket tenni vagy ígéreteknek hinni....valahogy mindig a naivitásom győzedelmeskedik. Óvakodnom kellene minden ígérettől. Az ígéret a mai gyarló világban a legnagyobb bűn. (Reményt ad, vízióba menekít, hamisan nyugtat és ad egy olyan biztonságérzetet ami inkább valamiféle utópia, mintsem tényként kezelhető cselekedetre cserélhető váltó).  Annál jobban nem is lehetne összeporlasztani az embert, mint mikor csalódunk ebben.
Én csak várok. Várom, hogy az ígért kép valósággá növekedjen. Annyiszor, és olyan mélyen facsarja ki a tüdőm az ígéretek nyomasztó börtön-szagú aranymadzagja. És én hiába....nem tanulok eléggé ezekből. Életeket éltem le úgy eddig, hogy ígértem, és ígértek. Ergo: megfosztottak szabadságomtól és szabad akaratomtól. Onnantól az élet már csak alárendeltség, alkalmazkodás és merev elégedetlenség.

Egy dologban mindenképpen hinni kell: az ígéret illúzió, amit ha beleégetnek minden sejtedbe, akkor attól nem hogy szabadulni piszkosul nehéz, de felismerni is. Mitől nem vagyok jól? Miért vagyok zaklatott? Mi rejtőzik a kellemetlen penészízű világom alapjaiban? Mit kellene helyretenni? Mit? Az ígéreteket, amikbe akkor is merészen kapaszkodni látszol, mikor egód elhitette veled, hogy minden rendben. Áss mélyre. Lehelj csókot az ígéret mámoros illúziójának képére. Aztán mutass be neki és törd össze.  És ezután ne várj soha semmit!

Ne ígérj. Ne hitegess. Olyan sebet okoznak, amit nem is sejtesz.

A Hit meg a Konklúzió...vagyis ugyanaz a szar, csak más napon

"Az izgalom melankóliája kezdett el úrrá lenni rajtam. Az eddig csak messzi célnak ítélt illúzióban úszkáltam, minden magabiztosságommal és hitemmel. Aztán valósággá vált bennem, és körülöttem. Keretet adott neki egy dátum, egy könyv, e-mail-ek. És a tudatosságom is határt szabott a végtelenségemnek. Úgy zakatolt a szívem. Hát miképpen fog zubogni, mikor ott leszek?
Azt hiszem, hogy még sosem féltem ennyire. Amennyire jó ez, annyira rossz. Igazgyöngyökből lett súly és teher, amit a vállamon cipelek...A magamba vetett hitem és bizonyosságom egyre inkább megtörni látszik. Ez kedvező lehet. Mert nem szállok el. A KÉTség ismét képviselteti magát bennem. Az örök KÉTely, az örök hit abban, hogy a világunk poláris, kettős. Ellentétek váltják egymást, szinte észrevétlenül. E nélkül nincs fejlődés. Tudom mi lesz:
Őrület, kábulat, elviselhetetlen izzadás és remegés. Feszengés belül, de hitelesen előadott magabiztosság és nyitottság. Szimpatikus vagyok. El is van döntve: kellek nekik. Hazamegyek. Csörög a telefonom. Holnap. Ugyanott. Hasonló, végtelen eufóriával csinálom végig a napot. De már eldöntötték: én kellek nekik. Hazamegyek. Csörög a telefon. Ismét túllépve magamon, a vérnyomásom az egekben, mégis ájulás közeli az élmény. Megjelenek. Itt már nem sok dolog dől el. Hazamegyek. Várok. Várom a telefont. 4 hét múlva megcsörren. Akadozik a vonal, de kiveszem belőle azt, amit kell."

Véletlenül talált piszkozat a sok között...ezt írtam régebben. Talán november elején. Aztán most éppen azon töprengek, hogy mennyire nem a mi akaratunk a döntő, nem a mi elképzelésünk az, ami meghatározza a dolgok menetét.

A piszkozatom eleje stimmel. A vége már kevésbé.

180 ember. Sokféle. Fiú, lány egyveleg, valaki csinos, valaki közönséges, de vannak visszafogott és olyanok is akik azt sem tudják hova jöttek. Többször el kellett, hogy olvassam a kis papírra rávetett angol szöveget. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem nekem akarták adni. Olyan érzés kerülgetett, mint mikor életem szerelme hanyagul közli, hogy 'Kössz, de nem kérek belőled többet....találtam egy jobbat...'. Nyilván: a párkapcsolathoz is két ember kell, hogy akarja.....Hiába akarom....ha a másik nem így van ezzel.
A pupillám hatalmasra nő, az összes vér az agyamba száll, majd liftezik a testemben, a tüdőm összeszűkül és elönti az üresség a testem.
Most mi lesz azután?
Nem igazán térek magamhoz. Elvesztettem valamit...olyan mintha egy részem meghalt volna. Az életkedv, a lelkesedés, a tervezgetés kavalkádja, a bizonyosság, a hit és az erő nagyon messzire elhagy.

Persze, tudom tudom...semmi nem történik ok nélkül. Ez sem ma fog kiderülni. Várom azt a percet, amikor rájövök, hogy miért történt így az egész.....de ez is olyan kettős....olyan feltételes....és amit egyfolytában mondok: a feltételes mód nincs!
Persze elmélázhatunk a gondolattal....mi lett volna, ha? Oh, hát akkor nem ismerném a mostani a barátaimat....úúú de rossz lenne...
Jah. De ismernék más embereket, más barátaim lennének. Valószínű abban a dimenzióban is hasonlóan kellemetlenül érintene az az érzés, mikor elképzelném, hogy mi lett volna, ha úgy lenne minden, ahogy éppen van?!
Vagyis: ami nincs, az nem is hiányozhat.
Mégis miért akarjuk, hogy hiányozzon valami? Miért engedjük, hogy gondolataink olyan síkokra repítsenek, amikről fogalmunk sincs? Csúnya játék ez a feltételes mód...

A másik a hit kérdése. Miért történt az, hogy valamiben rendkívül hittem (életemben először talán), és tettem érte, akartam, a véremmé vált, energiát fektettem belé, nagy sokrétűt....aztán semmi. Ki volt az, aki kitalálta, hogy 'ha valamit nagyon szeretnél, az úgy lesz?'. Mekkora átcseszés. Már régen nem így történnek a dolgok. Ahhoz túlságosan átadtuk magunkat valami furcsa erőnek.

Mindegy. Konfúzió. Yeaah. Már úgyis régen volt. Nem baj. Ebből lesz a rend.

Az angyalok is pálinkát isznak....

5 éve ez az első Karácsonyom, hogy nem a körmöm rágom vagy csapom magam a földhöz két zokogás és egy-egy vizsgatétel között...Szinte már nem is emlékszem milyen úgy Karácsonyozni, hogy átadhatom magam az ünnepnek, a hóesésnek, készülődésnek, s mindezt úgy, hogy nem nyomja a lelkem valami nagyon nem oda illő dolog....sok esetben a számvitel vagy a pénzügy vizsga, vagy szakdolgozat.
Annyira nagy hitem van abban, hogy a pálinkát sem azért fogom inni, hogy a gyomorgörcsöm kicsit lazuljon, vagy hogy éppen a szokásos lelki ambivalenciámmal próbáljak valahogy dűlőre jutni, sőt! Kerülném a párkapcsolati krízishelyzeteket is úgy a Karácsony tájékán. Nem akaródzik most rosszul lenni.
És ez olyan jó.
A várakozás hangulatában fog telni az ünnep. Egyenlőre legalábbis úgy tűnik. Bár magamat nagyjából ismervén ha nem lesz mint stresszelnem, szerintem úgyis megoldom magamnak, hogy találjak valami frappáns dolgot, ami miatt nem lesz a világom kerek. De valahogy mégis elképzelem:
Délelőtt felkelek, és ahogy kinézek az ablakon a havas táj igyekezve próbálja visszaverni a Nap erőtlen sugarait. Csend van, de mégis hatalmas robaj hallatszik az éterben. A készülődés zaja lehet. A lelkesedésem valahol mélyen elbújt, és jól elő kell, hogy ássam, hogy hajlandóságomat mutassam kievickélni a szobámtól, felöltözni, fogatmosni, átbandázni az Öcsémhez egy kávéval. Ekkor már félig ébren vagyok, de nem túl az első pálinkámon. Összeszedem az összes energiámat, hogy lebattyogjak a lépcsőn, ahol nagymuter pogácsái már reggel óta várnak. Persze nem eszem rendes reggelit, csak hébe-hóba amikor arra járok, elveszem a dobozból a legkisebb sütit, merthát ugye még nem reggeliztem, és csak csipegetek. Itt szokott érkezni az első 'welcome és Isten hozott meg a suzuki' házipálinka, amit ugyan fintorogva, de 'mégiscsak karácsonyvan vagy mi' életérzéssel leküldök, hogy a sokkhatástól, amit a szervezetem átél végre felébredjek és aktívan hozzájárulhassak a karácsonyi készülődés csillámporos lépéseihez. Ekkor már kissé mámorosan. A hófelhők ügyesen gyülekeznek a hegyek fölött. Mintha tudnák mi a dolguk, mikor kell lecsapni. A tűz a kandallóban lelkesen ég, az ebédhez is elkészült minden. Veszekedés nélkül. Miután jól teleesszük magunkat, egy újabb pálinka érkezik, egy amolyan 'csapassuk szét a kaját' féle. Az ágyamig mosolyogva, jó kedvvel ballagok el, és nagyon ügyesen el is tudok szundítani. Szeretek úgy pihenni, hogy nincs elhúzva a függönyöm. Látom, ahogy besötétül, hogy elkezd esni a hó, majd abbamarad, ahogy hallom, hogy pihen a ház, majd kis idővel a lábosok csörömpölését.
Általában nem vagyok az a típus, aki otthon csittifittibe veri magát. Értsd úgy, hogy a hollywood-i filmekkel ellentétben, ha véletlenül egy hétvégi napon bekopogtatsz, tuti hogy legalább kétszer végig kell, hogy nézz rajtam, hogy elhidd, hogy én állok előtted. Ez annyit jelent, hogy általában egy fekete melegítő nacit hordok, sok esetben felemás fehér és kék színű zoknival és 3 számmal nagyobb férfi papuccsal, de a kék zokni legalább harmóniában van a kék alapon ezüstösen csillogó cipzáros melegítőfelsőmmel, amit általában megtetézek egy rózsaszín kockás sállal, mertugye mégiscsak tél van meg hideg. A fejem pedig egyenesen egy szuper paródia hangulatot ébreszt. Bár ilyenkor úgy is érzem magam. Ezzel az érzéssel nézzük végig, hogy a férfiak megpróbálják a szerencsétlen fenyőfát betessékelni a terasz ajtón. Aztán jöhet a díszítés. Persze előtte egy pálinka lecsúszik, merthát ugye 'mégiscsak díszítünk' felkiáltással. Én félmosollyal a búrámon igyekszek serényen németül sziporkázni és piszkálni a Nővéremet mindennel, míg anyu egy-egy röhögés között a Rudolf című multikultúrális karácsonyi slágert próbálja énekli. Nagyfater pedig a szaloncukor felelős. Eközben Apu a konyhában próbál nem gutaütést kapni, hogy minden időben készen legyen és tüchtig. Ekkor is előkerülhetne néha az a pálinka, címszó tekintetében a következővel: 'Mégiscsak Karácsony van, ne stresszeljük agyon a fejünket'.

A karácsonyfa nálunk mindig szép. A csillogóstól, az aranyig, a színes fényektől a natúr fa díszekig, egészen nagy skála fedezhető fel a fán. Dehát így a szép, mert mégiscsak karácsony van....erre inni kell. Nannuscha már a jónéhányadik pálinkáján van túl...nehéz lesz a sminkelés gondolja, de egyekukac, hiszen karácsony van és a fa is kész. Ekkor legtöbbször már olyan hangulatban vagyok, hogy egy irdatlan kuncogás után ha hallok valami meghatót a Kossuth-on, rögtön potyognak a könnyeim. Elkap a szeretet s legalább olyan szinten érzem magam körül, mint Billy Mack az Igazából szerelemből. Menthetetlenül is üzenek régen elfeledett cimboráimnak és ellenségeimnek egyaránt, és fél óránként hívom fel a legkedvesebbiket, hogy én Őt ugyan mennyire szeretem. Mindezt egyszer sírva, egyszer vinnyogva a röhögéstől. Aztán miután kész a kaja, a hó is esik kint, a kandalló pedig adja a meleget, a fa csillog, a gyertyák meggyújtva, együtt vagyunk...kezdetét veszi valami meghitt.

És leszállnak közénk az angyalok. Nevetés cseng és béke mindenhol, amit Ők hoztak közénk.
Szerintem az angyalok is pálinkát isznak....  

Na mi legyen a konklúzió?

Mai zeneajánlat:
http://www.youtube.com/watch?v=hLSEH4Bbb8A

Egyre hidegebb van, és egyre gyakrabban találom magam szembe olyan képekkel, amik egyszerre késztetnek a csodálatra és egyszerre ijesztenek meg rettentő egyértelműségükkel. Azt hiszem kezdem érteni a magabiztosság jelentését. Egy-egy percre elkap valami...valami édeskés tapintatú illat. Átjár, átenged annak az érzésnek, hogy önmagam egyetlen igaz ismerője, kifejezője, szeretője és gyűlölője csak és kizárólag én magam lehetek. Amit a világ érzékel rólam, nos annak egy része egy torz tükör, másik része egy tökéletes visszatükröződés, egy parányi rész az éppen aktuálisan lejátszódó csatákról szólnak, és a maradék az a milliónyi gondolat, fény és fekete lyuk és minden és semmi egyvelege, a Isten gyarló játéka. Hát nem gyönyörű? Aztán megengedek magamnak egy önelégült mosolyt, ami miatt máris tovaszáll ez az érzés.
Gondold csak el....Volt egy tökéletes pillanatod. Mert szeretted magad. Ha szereted magad, a világot szereted. Ha a világot szereted, az meglágyul létezni kemény kalapja alatt és elmosódik, elfolyik, szívárványszínbe menekül.
És miután átéltél ilyen köztes stádiumot, mely csupán egy hajszálnyit van közelebb az igazsághoz, mint az illúzióhoz...elkezded érzékelni azt a nagyon furcsa állapotot...hogy vannak még körülötted. Ugyanúgy. Felébrednek, alszanak, esznek, isznak, emésztenek, imádkoznak, utaznak, sírnak, nevetnek dolgoznak, szeretkeznek, csalnak, hazudnak, szeretnek, vetítenek, a tévhit és a bizonyosság közötti purgatóriumban tengetik hétköznapinak vélt életüket. És a milliárdnyi dolog között, amiben különbözöl tőlük, mégis végtelen számú hasonlóság tapasztalható.
Nincs új a nap alatt.
De vannak kötelező körök.
Vagy ilyen, vagy olyan minőségben, de érzelmeket kapunk, amik hasonlóan fájhatnak vagy amik hasonló boldogságot adhatnak.

És miután ezt végiggondolod, nem tudod eldönteni, hogy a létezés most barátságos, vagy végtelenül sötét? Az elfogadás talán segíthet. Tudd, hogy sosem vagy képes olyan emberen segíteni, akinek mindegyik mondata egyenlő a hárítással és kezdődik a magyar nyelv ellentmondásával: a DE szócskával. Mert egyszer már megtanították, hogy a DE előtti mondat nem is létezik. Ha ilyen emberrel találkozol, fogadd el és véletlenül se próbáld megváltoztatni a gondolatait. Mert azok úgy érdekesek, és lesznek egyszer végtelen hasznosak a világnak. Jah...de ez most akkor azt is jelenti, hogy mindent, tényleg mindent el kell fogadnunk? Az nem lenne elképesztő butaság? A történelem, a világunk, a fejlődés, kétségek sorozatából áll. Ha mindent elfogadtunk volna úgy, ahogy van, nem juthattunk volna egy magasabb szintre. Vagy pont ellenkezőleg? Akkor már nem lennénk gyarlók és egoisták? És ismételten beleütközök a világ legfeleslegesebb fogalmába: a feltételes módba.

Mi legyen a konklúzió? Milyen lesz így a visszacsatolás? Ha én megadok egy irányt, az már le is szűkíti a zseniális gondolataidat. Nem akarlak keretek közé fogni. Bízz abban, amikből felépülsz. Meglesz az a a konzekvencia. A sajátod. Tetszeni fog.

Könny és kontaktlencse

Csak most tapasztaltam először, hogy lehetséges sírni. Miközben látok.
Izgalmas lesz. Igen. Egy hónap és már a végső összecsapásra készülök. Magammal. Lehetséges, hogy a félelem motivál? Lehetséges, hogy az ismeretlen?
Annyiszor álmodtam már ezt. Hogy átélek, tisztán csilingelő hangon olyan éteri érzéseket, tapasztalatokat, hogy ..... és itt kitörlődik minden, amit nem kell tudnom.

Hey, biztos boldog vagy? Biztos szabad? Minek olvasol, ha elvileg nincs hiány az életedben? Ne ezzel töltsd ki az űrt, mert válasz nem kapsz rá. Tényleg. Önzőséged lehengerlő. Annyira ocsmány, hogy inkább engedi az ember, minthogy szembeszálljon vele. Mikor örülök, Te azt hiszed, hogy az örömöm nem lehet a Te világodon kívül.
Térj már észhez.

Nem vagy több! Bántó, hogy nem tudom lelked a lelkedhez téríteni, mert annyira eltűnt az egód mámorában, hogy az már kétségbeejtő. Vagy. Senki. És Mindenki. Ugyanolyan mint a másik ember. Se több és nem is kevesebb. Az, hogy azt gondolod, hogy minden dolog érted vagy ellened történik, az hidd el nagy hazugság, mert csupán csak a Te világod forog körülötted. Csak a Tied. Senki vagy! És csak akkor vagy mindenki, hogyha a SENKIT átélted. Gyűlölöm az önelégült mosolyt az arcodon. Gyűlölöm, ahogy mindenkinek hazudsz a életeddel kapcsolatban. Hahó. Azt gyűlölöm, hogy nem vallod be még magadnak sem, hogy mennyire semmirekellő vagy! Mert a 'biznisz és a külsőség' a fontos. A környezeted ezzel eteted. Sajnálom Őket. És Téged is. Ha sírsz. Csak magadban tedd. Ha bevallod, az csak az egódat táplálja sajnálat gyanánt.

És sír a szemem a kontaktlencse alatt. Mert a várva várt tettlegesség még a kilátás színes határán ragyog. Meg lesz. Tudom, hogy sikerülni fog. De ez egy másik érzés. Ez már az, mikor az igaznak akarunk bizonyítani.

Képzeletem tudatossága

Amikor kifújom a levegőt, összeszorítja tüdőmet valami rárakódott, ragadós emlékfoszlány és ismeretlen jövőkép.
Gyönyörű helyek. Tavak és hegyek. Óceánok világi szférája, atmoszféra szelíd zaja. Lebegő testek és ismeretlenség mindenhol. A biztos pont csak egy lehet, önmagamnak egy apró, szinte láthatatlan része. Ami néha fáj, néha boldog, néha a tér az idő és a jelenlét hármasát kénytelen befogadni. Ilyenkor mindig könnyezek. Nem tudom, hogy a felismerés örömétől vagy annak fájdalmától. Jókor jó helyen. Vagyis mindig, itt és most. De mi van, ha az ember próbál felkészülni? Ha tervez?
Elképzeltem már annyiszor.
Ott vagyok. Körülöttem ezeregy ember. De egyedül vagyok. Mindent magam mögött hagytam. Nincs semmim, csak én magam. A tudatom, a döntéseim. Egyetlen dolog lehet csak ismerős: a szívem ritmusa. Minden más ijesztően furcsa még nekem. A szobám pont nyugati fekvésű. Ha a hatalmas ablakhoz odaállok, és kicsit észak felé tekintek, akkor ellátok Magyarország felé. A nap éppen homályosan adja vissza fényét a sivatagi homokszemek szűrt csillogásával. Most, hogy éppen semmi dolgom, megreccsenek. A milliónyi ember és impresszió hatása eltűnik, és én átadom magam magamnak. Lehúzó, mély, súlyos érzés ez. A nap homálya tökéletes tükörképem. De ezt akartam nem?

Életem feladata. Önállóságom illúzióján felülkerekedni, és minden egyes percet átélni, élvezni, ahogy a nap homályosan süt be az ablakomon, élvezni, ahogy visszaintegetek Magyarországra, élvezni, ahogy néha fáj, és élvezni, hogy a reccsenésből mennyi erőt meríthetek másnap. Egyedül vagyunk. Mindig. Ezt most nem csak hihetem, de tudhatom is.

Felismerés egypontegy

...Homály és rekedtség. Nincs hangom, de mosolyogva ülök be a kocsiba. Megpróbálok arra fókuszálni, hogy az érzés ne múljon el. Ne csak másnapig maradjon meg. Mindig velem legyen. Velem, ha éppen elborulok. Ha éppen ismét a mélybe akarnék ugrani ez legyen mi visszahúz.

Ez. Amit képtelen vagyok megfogalmazni.

Felhívom a figyelmed, hogy valamit hallani fogsz. Olyat, amit már biztos, hogy tudsz. Két vodka. Nekem egy fröccs. Csinos vagyok, megtisztelem a pillanatot, akár tajtékozva borítod rám az asztalt, akár egy ölelés kíséretében elküldesz a francba s közlöd: innentől nincs dolgunk egymással. De titkon nem vagyok felkészülve arra, hogy kiakadj. Tudom, hogy nem fogsz. Nem olyan vagy. Vagyis de. Csak nagyon mélyen robbansz. A hasonló atomrobbanásoknak nyomai az arcodon ránc formájában láttatják magukat. És én ezt úgy szeretem. És most én is beköltöztem az egyikbe.

3-4 mély levegő után mégis kapkodok, és akarom, hogy négyszemközt legyünk. Zavaromban olyan buta mosolyt ad arcomra a természetem, aminek semmi értelme nincs, mégsem tudom megbánó arccal elmesélni, amiért idejöttem. Mert volt valamiért. Őszinte akarok lenni. Ezt mondom. Nem egyszer. 

El fogom mondani. 220-as pulzus, mély  levegő, tágra nyílt szemek, vicsorító mosoly.

Elmondom. 200-as pulzus, nem kapok levegőt, megbocsájtásért könyörgő szemek, összeszorított száj.

Elmondtam. 120-as pulzus, mély levegő kifújva, lehunyt szemek, a szám jobb alsó negyedébe harapdálás. 

Keserű mosoly és még egy korty vodka. Tudtam, hogy tudja. És tudtam, hogy megért. És tudtam, hogy kellett. Meg azt is, hogy most valami új van születőben. Valami, ami eddig képtelenség volt. Amiről azt gondoltam, abszurd spirituális maszlag. A Kapcsolat. Kitisztul a kép, kitisztul a kettőnk között feszült tér is. 

A test megszűnik, az aura létezik és a lehelet, amivel üzenünk egymásnak. Lassúság váltja fel a gyorsaságot. Az agressziót a óvó érintések. Mély lélegzetre cserélődik a zihálás. Sikoly helyett éteri hangokat kiáltok. Feszültség nyomába a biztos érzés és tudás vegyül. Mintha grafitceruzából színes ceruza válna. Bizonyosság, szépség, elfogadás, alázat, intuíció, empátia, megértés, elengedés, átélés.

Száz és százezer mocsok érzést felül tud múlni egyetlen olyan pillanat, amit szeretetből élsz át!

A Világ változik. Benne Te is. Én is. A Jelenem kérdéseire megkaptam a választ. És köszönöm...alles gut.  

U.i.: És még mi minden vár rám.....

Felismerés egypontnulla

Az elhatározás ördöge kerülget már egy ideje, hogy írjak. Nem, nem kényszer, csupán félelem attól, hogy nem tudom mindazt visszaadni, ami az elmúlt néhány hétben történt velem. Amit megéltem. Amit átéltem. Ami jött és amit elfogadtam. 

Most életemben először kritériumokat szabtam gondolataim leírásában. 

A lényeg a megtapasztaláson és nem annak mikéntjén van. 

Tényleg úgy van, hogy amint a szakadék szélére kerülsz, és elönt a döntés, miszerint leugrasz, jön valami olyan dolog, ami kilendít. Egy pillanat. Egy sugallat, amit valamiért meghallasz. Amit az Őrangyalod súg a füledbe. Mai napig nem tudom mit és milyen nyelven suttogott a Világ. De meghallottam. És értelmet, jelentést adtam neki. Én voltam benne. 

Egy nap, mikor a szakadékot gondolatban már elhagytam, de testem még itt volt, magamra erőltetvén olyan érzéseket és gondolatokat, melyek azt éreztették, hogy minden teljes rendben van. Azt gondoltam 'ál-szabadságomról', hogy majd jól mutat életem egyik kis mellékágaként, és addig sincs feszülés a világra. Mindenem megvolt, mindent elértem, amit akartam. Legfőképpen azt, hogy kikörvonalazódjon a cél. Körvonalazódott. 

De hiányzott valami. Ismét. Mi hiányozhat már komolyan? Semmi sem elég? Örök elégedetlenség? Mivan???

Ott voltam. Egyértelműen, ahogy Te nekem. Mégjóhogy szeretlek. De mégsem jó így. Én elmegyek. Te is. A közös utunk egyszer talán összeér, de ki tudja. Irigység. Részemről. Te vagy Valaki. Mindenki Valaki mellettem. Tajtékzok. Nem bírom, de kénytelen vagyok elfogadni. Mégiscsak gáz, ha kis csitriként vágom ki a hisztit minden egyes alkalommal, mikor tudatosul bennem középszerűségem. Aztán Te gyűlölsz. Vagyis nem is talán engem. Hanem azt, amit látsz. Mert figyelsz. Egyik ember sem ismeri a másikat...mindig csak figyelünk. A reakciókra. Az arcmozzanatokra. A testre. Figyeltél rám és kétségbeestél. A távolság közöttünk olyan hatalmas volt, mint amilyen vastag ezüstszálon vagyunk egymáshoz láncolva. 

Utazás. Ideges vagyok. Nem elég laza, de tudom néhány fröccs segít majd. Jól indul. Ismét spontánnak érzem magam, ami miatt vagánynak. Ez feltölt.

Zene. Tömeg. Fröccs. Hőség. Víz. Cigi. Humor. Szarkazmus. Füstgép. Kémia. Karma?

Ha az univerzumot, mint végtelent tekintjük, melyben karmikus létek, síkok adják át lelkeknek a teret és időt, akkor mindig örülünk, ha találkozunk egy régi ismerőssel. Az ember ezt érzi, majd megpróbálja bekategorizálni. Lelki társ? Szerelem? Ellenség? Haver? Mi lehet? Melyik a kellő távolság, amire ebben az életben szükség van? Persze, hogy kóstolgatunk. 

Én is megtettem. A karma és a szabad akarat találkozásából született bizonyosságot átélni csudajó dolog. Véletlenek vannak. Már ha persze véletlen alatt legalább két individuum szabad akaratát, intuícióit, szinkronban létezését tekintjük. Volt ott Univerzum 1, 2, 3, .... X. Eképpen hívtuk Őket. Mindegyik a maga szerepével és jellemével csodás volt és külön élmény. 

Nevetés. Beszélgetés. Pesszimizmus. Ego masszás. Tisztázás. Megőrülés. Elveszés. Mosoly. Koncert. Fények. Szélvihar. Pánik. Simizés. 

Csak utólag láttam. Hogy átéltem valamit. Valami megfoghatatlant. Minden és mindenki felé. A szeretet lehetett az, az az áhított egységérzet, amibe nem kerülhetett se harag, se kétség, se irigység és még az ego sem. 

Ez az amitől féltem. Nem tudom leírni a leírhatatlant, mert a szavak törvényszerűsége, hogy szűkítenek. Mindenkinek mást jelentenek a puszta szavak. A szabadság nekem már mást jelent, mint néhány hónapja, mikor képes lettem volna megfogalmazni. Ahogy az őszinteség is. És a szeretetet is. A bizonyosság, melyet megtapasztaltam ettől a rendkívüli szimbiózis-érzéstől, új erőkkel töltött fel és újra kívánt értelmezni néhány fogalmat. 

...

 

Zenehatások

Ritmus. De mégsem néz meg senki. Te ott vagy. Én itt. 
...
"Ebből bejegyzés lesz" életérzés fog el.
Végre inspirál valami. Egy zene. Egy fénycsóva az aszfalton. Vagy a sör. 
A vidámzöld szoknyám csakúgy ring a kottasorok között. "Ígyvanezjól"feeling, 
Feels Like We Only Go Backwards Baby"
Tudom, hogy rám gondolsz, és reménykedsz abban, amiben én is. 

És most idézem, amit  mobilomba pötyögtem....ha valaki megfejti emelem a kalapom:
"de így lrdz csak utom a mibiom  el ne felejtsem seni nincs itt"
Mi van? Normális vagyok én? Észnél vagyok?

Vagyok. Van. A szeretet. A szeretet van. És ez elég. 
Zene:
http://www.youtube.com/watch?v=2T6GjZQwVFQ

Te sörözöl és én azon gondolkodom, hogy a zseniális fényekben, amiket észrevettem az aszfalton...mikor szaladsz utánam és fogod meg a kezem, hogy menjünk együtt a végtelenbe. Jön valaki. De nem te vagy. 
Zene:
http://www.youtube.com/watch?v=ZhUM2-rrINs

Nem kell, hogy válaszolj, ez csak egy gondolat volt amit meg akartam osztani.  

Bár megtanulhattam volna, hogy az érték nem érdekel csak az, amivel kapcsolatban okosan bólogathatsz. 

Csak lélegezz

A Nap valóban felkelt ma is. Sőt! Süt is! Mégsem hazudtál. Soha nem hazudtál arról, ami jönni fog. 

A józan ész elvesztése krízishelyzetekben borzasztó érdekes dolog. Az elme, mintha egy sötétzöld, de átlátszó fátyolba burkolózna. Átlátszó, mert láttam, hogy mit kellene cselekednem, éreztem, hogy mi lenne a legjobb, de az örvény, ami mellettem kinyílt magával ragadott. Sötét volt az az örvény de nem egyszínű. Tele volt olykor-olykor megnyugtató, kellemes, biztonságot adó színekkel is. Folyamatosan engedtem magam bele a szivárványos összemosódottságba, és olyan emlékek zúdultak rám, aminek nem is adtam nagy jelentőséget azelőtt. Végigfutott rajtam minden érzés, minden tekintet és pillanat. Nem tudtam anélkül belefúrni magam ábrándom pihe-puha ágyába, hogy ne akartalak volna érezni. Ha csak a kezedet érinthettem volna meg, megnyugtattál volna. De nem voltál sehol. Fent álltál a racionalitás sötét vaskapus vára előtt, és vártad, hogy bemehess rajta...hogy végre magad mögött hagyj egy illúziókból felépített kacsalábon forgó kastélyt, s benne engem. 

Az örvény folyamatában magába szippantva üvöltötte a fejembe, hogy rossz vagyok. A rossz minden értelmében, minden szintjében és gonoszságában zúgott a fejemben visszhangosan a saját ítéletem magam felett. Beleszédültem. 

Mert ami igaz, az igaz. És ha nem csupán egyszer fordul elő, akkor még igazabb. Milyen nehéz lett volna elengedni magam, hagyni, hogy az örvény teljesen elnyeljen, a sötétség átkaroljon, és a fulladás valóságba torkoljon....minden sötétség után legalább ugyanannyi fény rejtőzik. Milyen könnyű lettem volna, ha hagyom, hogy a fájdalom egy lélegzetvétellel átitassa a lelkem. Átengedni magamon és elengedni. Milyen ésszerű lett volna, ha így cselekszem, s nem zavarlak többé. Mennyire hatalmas erő kell ahhoz, hogy ezt a parányi selyemfonalat kettévágjuk?

Rossz álom. Reménykedtem én, ostoba buta liba....mint minden elkövetett hibája után. Van egy pont, amit már nem lehet megbocsájtani. És ezen nincs mit ragozni. A nem nemet jelent, az igen pedig igent. Ennyi. Aztán majd lesz két puszi meg egy ölelés...

...és végre nem dühből és ingerültségből írtam. Köszönöm!

El kéne kussolnom...

Én valóban rettentő önző tudok lenni. Melyik a jobb, ha szabad akaratból, vagy ha véletlenül vagyok az? A véletlenség mindig csak utólag derül ki, és talán veszélyesebb, mert mélyebbről jön.
Elvárások sokasága tette ki az elmúlt hónapjaimat. Mások felé és magam felé is. Türelmet, kényeztetést, figyelmet, elismerést! Ezt akartam. Akartam. Akartam. Akartam. Ha nem így történt robbantam:
Zaklatások, bocsánat kérések, idegesség. Nézd ezt el nekem, most nehéz időszakon megyek keresztül. Baszd meg és takarodj az életemből. Nyugodj meg kérlek, hiszen szeretlek. Ezután minden jó lesz. Végzel és nem lesz több feszültség. Ne bánts, már nincs sok türelmem. Kurvára sajnáljon mindenki. Csak én szenvedek. Hiányzol! Elegem van, mikor lesz vége.
És vége volt. Egy délelőtt alatt. Úgy izgultam mint még soha.
Lélegeztem. Mélyen és egyenletesen. Izzadtam és két lehetőség között vacilláltam:
1. Fogom magam és elhúzok a francba. Elmenekülök és végigzokogom a következő napokat.
2. Maradok s megcsinálom, bárhogyan is alakul.
Maradtam.
Jól tettem.
Profinak mutattam magam és bevált. Az nem vált be, hogy azt hittem, hogy szabadulok a már általam is megutált önbizalomhiányomtól. Vártam, hogy a szikla, ami a szívemen pihen leessen olyan mélyre, hogy megszabadulva a súlytól az egekben kössek ki. De csak mély unalom és a nagy semmi nehezedett rám. Igen, nehezedett. Mert nem maradt feszültség az életemben. És én márpedig azt imádom, nélküle nem tudok létezni.
Nem baj. Türelmes leszek. Úgyis hamarosan kitalálok magamnak egy illúziót, egy elképzelt tökéletes világot, ahol mindenki boldog és megtalálja a helyét...általam. Nem volt nehéz. A szabadságot valahol nagyon mélyen elkezdtem érzékelni. Valahol a gyomrom és a szívem között. A szabadság ez a maszlag, egy képlékeny izé, amit nem lehet félig tapasztalni. Vagy átérzed, vagy nem.
Szabad vagy, ha nincs semmid! Ennyire egyszerű. Nekem túl sok mindenem van ahhoz, hogy szabad lehessek. Szóval szelektálok. Aztán elengedem.

Nem gondoltam volna, hogy egy utazásom a tömött és büdös metrón ennyire befolyásol, miközben ezt a zenét hallgatom:  
http://www.youtube.com/watch?v=ZhUM2-rrINs

Annyira összeszorított valami. A szabadság, amit némileg érzékelni véltem a gyomromnál elkezdte a jelenlegi életem összes momentumát megfojtani. Alig kaptam levegőt. Megrogytam. A ráncaim mélyebbek lettek. Fájt a világ, fájt benne az összes döntésem és lehetőségem, az összes érzelmem és még az az álmom is, ami miatt mindent magam mögött akarok hagyni. Csúcs érzés. Csak tudnám, hogy ugyan mi a cifra lónyál hatására találhatom már meg azt a bizonyos érzést: azt a kibaszott elégedettséget, harmóniát? Minek mindig az a tetves ambivalencia? Haragszom magamra, mert én teszem ezt magammal. Semmi se jó, pedig minden tökéletes. Paradoxon. Persze. (ahogy a napokban az álmaim: mindeni együtt, én viszont búcsúzkodom....)

Aztán hirtelen egy szakadás....azt sem tudom mit mondjak, hebegek-habogok, semmit sem fogalmaztam meg előtte... és a minden szálat el akarok magam mögött égetni életérzés ismét felüti sötét arcát és a fejembe vigyorog. Nincs helyem sehol, nem ismer senki. NincsSeholSenki. Ezt akartam.

És önző dög vagyok. Mert a türelmet, kényeztetést, figyelmet, elismerést mind megkaptam. De ebből én vissza semmit nem adtam.
Lélegzem. Mélyen és egyenletesen. Izzadok és két lehetőség között vacillálok:
1. Fogom magam és elhúzok a francba. Elmenekülök és végigzokogom a következő napokat.
2. Maradok s megcsinálom, bárhogyan is alakul.

Tipp?

Majd egyszer....

Bizonyára mindenki érezte már azt, mielőtt a vihar közeleg, vagy valami a világban történni készülődik...feszültebb, zaklatottabb. Mintha magunkban tartanánk a levegőt s nem mernénk kifújni. A tüdő egy ideig elviseli a feszülést, aztán az ösztönök arra kényszerítenének minket, hogy azonnal fújjuk ki a megfáradt oxigént testünkből...Makacsság. Halálhoz vezet. Saját magunknak akarjuk bizonyítani, hogy a halál órája a mi kezünkben van. De az ösztön és rendeltetés mindig nyer. Hacsak a pisztolyt nem sütjük el véletlenül melynek tarkónk ad támaszt.
Szóval szerintem létezik olyan, hogy Sors. A Sors az ami választási lehetőséget ad A B C között. Az utak másnak tűnnek, de pont olyan közel vannak egymáshoz, hogy a rajta megtett mérföldeknek pont ugyanannyi legyen a tanulsága és tapasztalása. Vagyis szabad akarat csak kötött mivoltában van jelen. Addig szabad, míg a sorsunk engedi. Véleményem szerint mindenki rendeltetett valamire. Illetve nem is ez a véleményem. Én ebben rettentően reménykedem. Ha vagyunk valamiért, egy konkrét célért, akkor azt a célt nem teljesíthetjük be akárhogyan. Ha akárhogyan teljesítenénk a napjainkat, akkor mi magunk nem biztos, hogy arra az útra terelődnénk, melyen a helyünk volna. Vagyis mindenki pont azon az úton jár, ahol lenni kell éppen most.
Na okés. Ezt jól megmagyaráztuk. De tetszik ez az út? Van más, amit szeretnénk, de tudjuk, hogy az mondjuk 'más korra' marad?
Mindig több álmom volt. És én mindig jól lemondtam róluk. Az álmaim csodásak voltak és rendkívül testhezállóak. Aztán gyenge voltam mert egy-egy kudarc megrendített a hitemben. (most akkor ezek tényleg álmok voltak vagy csak valamilyen gyenge érzések, amiket tapasztalni szerettem volna?). Hogy lehetnék híres hollywood-i színésznő? Vagy vadászpilóta? Vagy űrhajós? Vagy stewardess?
És az álmaim körvonalazódni látszanak. Lehet, hogy volt egy-két melléfogásom a színésznőcskés dologgal vagy az űrhajózással kapcsolatban. De már kicsiként megéreztem, hogy engem a szabadság, az a faramuci módon megízlelt szabad akaratnak tűnő valami inspirál. És én ez ellen mindig küzdöttem. Hiszen a szabad akarat felelősség. Nekem pedig valljuk be nem sok közöm van ahhoz.
Egy új módszert próbálok ki magamon. A türelmet. És a rangsorolást. A szabad akarat korlátoltságát és a sejtöregedést, illetve az idő illúziójának kombinációját alkalmazom mentőövemként. Mi az, amit most, közel 26 évesen tudok csinálni. S mi az, amit az idők során lehetőségem lesz, ráncosabban, öregebben, fáradtabban s tapasztaltabban.
Repülni fogok. Bármilyen módon, de repülni.
Tapasztalok, észlelek, érzékelek, feleség leszek akár többször is, gyereket szülök akár annál is többször, nevelek, s minden olyan dolgot művelek, amit más is...aztán a repülést lehet, hogy elhagyom, de belekóstolok a természet gyógyító erejébe, a lelki mivoltunk spirituális maszlagába, majd a végén...a végén úgyis művész leszek. Nem az élet művésze. Nem. Saját magam művésze. A festővászonomé, az ecseteimé, a hangomé és a gitáromé....s talán az írásaimé. 

Kétszínűség, felszínesség, álszentség...lájkolod?

Nincs élet fény és sötétség, szeretet és gyűlölet, hideg és meleg, szentség és álszentség nélkül. Komolyan elhittem azt, hogy léteznek olyanok akik el is hiszik mind azt a szépet ami elhagyja szájukat? Aki ezzel próbálkozik csak segget csinál belőle. Miért nem vállaljuk fel, hogy hibásak vagyunk? És hogy ezen nincs mit szépíteni? Miért akarjuk becsomagolni magunkat színes bársonylepedőbe? Hogy hamisat lásson a szembejövő? Miért jó becsapni Őket? Fogadjuk el tökéletlenségünket és ha nem hazudunk magunknak azzal, hogy annak tüntessük fel magunkat mások előtt, akkor van is esélyünk elérni azt, hogy magunk által tökéleteset alkossunk. Akkor tökéletes egy mű, egy festmény, egy írás, ha a saját tökéletlenségüket festjük vagy írjuk meg.

Egy kicsit elorientálódtam más felé....( ha ilyen zenét hallgatok, nem is csodálom: http://www.youtube.com/watch?v=y8bHBpi3qBc )

Képzeld el...
Belül feszülsz. Sír a lelked. Nem tudod pontosan, hogy ki vagy. Ismered nagyjából a hibáid, néha a pozitívumokat is észreveszed. De nem érzed magad teljesnek. Elhiteted magaddal, hogy Te jó vagy. Azt gondolod, hogy figyelsz. Hogy jól táplálkozol. Hogy edzed tested és szellemed is. Meditálsz. Empatikus vagy. Mindenféle olyannak elgondolod magad, ami nem is igazán belülről jön. Hiszel más emberek...guruk tanításában. Hiszel olyanban, aki nem is ismer. Hiszel egy sztereotípiában. Egy elméletben. Egy szerben. Mi a francnak hiszel mindenben és mindenkiben, ha Magadban nem? Ezen persze nem gondolkozol el, mert fájdalmas lenne a tükör. (Mindenképpen megtapasztalod, maximum később.....nekem is hátra van a nagy felismeréses katarktikus rádöbbenéses zokogva nevetős történet...) Szóval hiszel. És ennek hangot is adsz. Barátoknak, ismerősöknek. Elhiteted velük, hogy mennyire fasza vagy. Ők hisznek neked. Miért ne tennék, hiszen jófej vagy, kedves, és bónuszban még jó is nézel ki. Aztán jobb esetben elkezded magad rettentő rosszul érezni. Mert mindenkinek azt mondtad amit hallani akar. Akár jó dolog róla....akár rossz a másik emberről! Bólogatsz. Mosolyogsz. Elcseszettül empatikus vagy és még a facebookon is lájkolod a rettenetesen közhelyes, Coelhotól kölcsönzött idézeteit, bejegyzéseit. Aztán a másik pillanatban pedig éppen róla mondasz olyat egy harmadik embernek, ami nem feltétlenül szép. És a harmadik ember találja meg veled hirtelen az összhangot. Valóban így működik? Az én ellenségem ellensége az én barátom? Csak mindez lefordítva és beleágyazva némi XXI. századi maszlagba s megmagyarázva spirituális eszmékkel? Remek. Mert meg lehet magyarázni... De a magyarázat feszíti az embert. Az igaz dolgokat nem kell magyarázni. Azok csak úgy vannak. Persze Te abban a hitben élsz, hogy szuper vagy, 'I'm simply the best'. Mert meditálsz, törődsz magaddal és mások érzéseivel stb, stb....

Aztán egyszer eljön a pont. Mert nem szeretni, ahogy szeretni is, mert ez a tökéletlenségünk része! Rá kell jönnöd Neked is, hogy nincs élet fény és sötétség, szeretet és gyűlölet, hideg és meleg, szentség és álszentség nélkül. Ne is próbálkozz mást gondolni....

Kinyílik az ajtó

Fáradtan pislogok egyetlen szabad napomon a héten. Próbálok koncentrálni a kopott kis asztalon heverő limonádé és a végtelenül könnyed lányregény közös zamatára. A tavaszi napfény éppen csak próbálja felmelegíteni az előszoba falait. Csupán csak egy-két órára látom, hiszen a körülöttem levő bérházak nagy árnyékokat vetnek albérletem ablakaira. Kellemesen keserédes érzés, de legalább az enyém. Végre csakis magamra vagyok utalva, nagybetűsen TŐLEM függ az életem, nagybetűsen MAGAM alkotom a körülményeket, és végre tényleg azt csinálok, ami igazán jól esik, ami IGAZ az életemre mindenféle alkalmazkodás és pofavizit nélkül. Ha kedvem tartja mély önsajnálatba merülök és rettentő szenvedés közepette csapkodom magam a földhöz és kacérkodok néhány olyan gondolattal, amikről tudom, hogy sosem válnak valósággá. Vagy éppen elképesztő lelkesedéssel és magamba vetett hittel repülök abba az illúzióba, hogy az életem tökéletes és benne én is az vagyok.

Naponta gondolok vissza régi életem főbb pillanataira. Úgy repülnek át agyamon, mintha újra és újra átélném őket. Szöget ütnek. Érzem a fejemben. Majd a szívemet dobogtatják meg. Nem gondolok arra, hogy milyen lett volna. Annak igazán semmi értelme.

A világgal az a baj, hogy létrehoztuk benne a feltételes módot.
Hiszen az nincs!


Igyekszem minden régi életemhez tartozott emberhez egy-egy külön kis érzést csatolni. Nem félek nem szeretni, és nem is erőlködöm azon, hogy bárki, akit nem szerettem, most az idő és a földrajzi távolság miatt hirtelen szeretetem tárgyává váljon.
Ahogy ma is, elmélázom azokon a dolgokon, amiken eddig is. Csak a megfelelési vágy nélkül, és némi hittel önmagamban látom régi és mostani helyzeteimet. Számomra nem létezik olyan dolog, ami megoldhatatlan, ha az IGAZ, és ha az ENYÉM.

A limonádé és a könyv unalmas harmóniája elengedi a fantáziámat, és emlékeket ébreszt, helyzeteket hoz elő, amik hatására hirtelen összeszorítom a szám, mert nem akarok teli torokból röhögni. És az összeszorított száj hirtelen ismét egy érzést hoz elő. És az az érzés egy illatot ébreszt, s az az illat pedig a számba varázsolja az elfeledni akart ízeket. Hátradőlök, és behunyom a szemem, ahogy azt az elmúlt hónapokban is tettem, lejátszom magamban a filmet. Amit imádok.
Ami olyan, mint egy üdítő hűvös fuvallat egy mámoros forró Duna parti éjszakában. A képek gyorsak, és az érzések is rutinszerűen hatnak a lelkemre. Nem teljes filmet látok csak jól összevágott arcokat, helyeket, jól összevágott zenéket hallok és már-már az érintéseket és érzem. Jó utómunka. Gondolom ezt is, ironikus mosollyal az arcomon.

Boldog mosoly. Tündérlány. Maflás. Kézfogás. Cigi. Fröccs. Beszéd. Hallgatás. Eltűnés. Tekintet. Borosta.
Facebook. Üzenetek. Randi. Sör. Késdobáló. Séta. Szeptember. Terasz. Ölelés.
Dobogókő. Alkoholmentes sör. Fotó. Csak egy puszika. Röhögés. Autó ablaküveg.
Tánc. Részegség. Születésnap. Aszalt áfonyák. Gesztenye. Margit sziget.
Barcelona.
Kezdődik valami. Valami furcsa szabadság a fogságban. Vidék. Kályha. Rádöbbenés. Elégedettség. Hiány ha nincs ott. Szeretkezések. Szédítések. Éjjeli verekedések, jógázások és egykezes fekvőtámaszok. Még egy üveg bor. Másnapok. Tervek. Beszélgetések, hajnalig. Csúszós úton eltaknyolások. Bárpulton táncolások. Asztalon táncolások és leesések. Kék-zöld foltok. Hencsergések. Filmek. Szuszmorgások. Tavasz. Nyár.
Teli torokból üvöltött Boldogság.

Aztán hirtelen megnő a pulzusom. Kopogtatnak az ajtón. Amióta idejöttem csak havonta egyszer kopogtattak, hó elején. A lakbérért. Most hó közepe van és el sem tudom képzelni, hogy ki lehet az, aki kora délután engem, egy ismeretlen külföldi nőt keres.
Minden félelem és bizalom hiánya nélkül ajtót nyitok.
Ott áll előttem. A személyes kábítószerem. Fáradt a hosszú úttól, de semmit nem változott. Maximum csak a tekintete. Most tudja mit akar, és azt is tudja, hogy azt nem lehet. Nem beszélek, mintha vártam volna, hogy ez egyszer megtörténjen, s nem akartam elrontani a pillanatot azzal, hogy olyan kérdéseket teszek fel, amikre pontosan tudom a választ.
Összeszorítom a szám, nehogy butuska nevetésben törjek ki, miközben gallérjánál fogva szinte beráncigálom a lakásba. Ideje sincs körbenézni. És innentől megszűnik létezni az idő és a tér. Se gondolatok és kérdések csak totális ösztönszerűség. Se komolyak se vidámak nem vagyunk, se boldogok se boldogtalanok. Mi vagyunk a semmi és a minden. Mi ketten vagyunk, összemosva a beszűrődő gyenge napfénnyel, a limonádémmal, a könyvvel, az Ő utazótáskájával, a szobanövénnyel és mindennel. Univerzumunk megfoganni látszik, mintha az ősrobbanást élnénk át egymásban.
Aztán hirtelen megnő a pulzusom. Arra, hogy nem kopogtatnak az ajtón. Amióta idejöttem csak havonta egyszer kopogtattak, hó elején. A lakbérért. S ez most sem változott.  

Arról, hogy aki hisz, az hazudik

Mikor kaphatom meg a legnagyobb visszaigazolást, ha érzem, hogy a hitem kicsúszik a lábam alól? Igazi hit és szenvedély volt-e akkor? Nem önámítás azt gondolni, hogy létezik valami, amire rákenhetjük saját gyarlóságunkat és tévedéseinket? Nem önzőség és kibúvó abban a tudatban létezni, hogy minden történik valamiért? A naivak gondolata ez. Miért lenne bárkinek is célja az, hogy helyettünk mossa meg kezeit?
Érezted már azt, hogy nem tudod ki vagy? Érezted már azt, hogy ezzel szemben pontosan ismered reakcióid minden egyes rezdülését?

Azért voltak jók azok gyerekkori játékok, amikben egy esély volt a túlélésre, mert nem akartuk meg nem történtté tenni a veszteséget. A modern Y generáció egyfolytában arra törekszik, hogy a veszteséget minden áron meghiúsítsa. Gondoljunk csak bele: számítógépes játékaink megadják nekünk az esélyt arra, hogy több életünk legyen. Egy hamis virtuális világba invitál bennünket, ahol ha hibázol nem történik probléma, mert van még 4-5 életed, hogy kijavítsd azokat. És mi történik akkor, ha még ezt sem vagyunk képesek elfogadni? Ha egy-egy hibánál megnyomjuk az Esc.-et, csak azért, hogy tökéletesen végigvigyük a pályát.... Ez inkább reális, mint a 4-5 életlehetőség a pálya megoldása közben, nem?

Miért nem vagyunk képesek a megbocsájtásra, saját lelkünk megnyugtatására? Miért gondoljuk, hogy mindig mi magunk hibáztunk és ha hibáztunk is, az kijavíthatatlan.
A hibák sebeket ejtenek, és a sebek sosem gyógyulnak be igazán. Nyomot hagynak, ami mindig meg fog látszani, és emlékeztetni fognak arra, mit nem szeretsz. Innentől nincs esély a tökéletes megnyugvásra. Ekkor tovább kell állni, és új emberekben csalódni. Valahol innentől kezdünk kapaszkodni valaki által kitalált gondolatba, elméletbe, hitbe. Ahelyett, hogy magunk sebeibe kezdenénk hinni.

Ideig-óráig még elő is lehet adni. Gondold el: találkozol egy emberrel, aki végtelen természetességgel vezet be egy másik világba, egy másik elméletbe. Szinte rémisztően igaznak véled, amit mond, és borzasztó csodálattal vágysz arra, hogy Te is legalább annyira legyél képes hinni, és megbocsájtani magadnak, mint Ő. A szerep gyönyörű. Megnyugtató. Biztonságot adó. Neked is kell.
Meg lettél győzve arról, hogy Te is képes vagy ezekre a csodákra. Meg lettél győzve arról, hogy Te magad vagy a csoda. Olyan életérzéssel, átéléssel kezded el élni az életed, hogy Te sem hiszed, hogy a józanság mámoránál hogy gondolhattad, hogy jobb a tudatlanság. Értelmi hedonizmusba hajszolod magad, majd várod a megvilágosodást, még akkor is, ha száz és százezer akadály érkezik az utadba. Ez persze jó, mert közhelyekkel és a hit alattomos mivoltával meg lehet magyarázni a mélypontok jelentőségét.
És egyszer csak azt veszed észre, hogy aki mindezt megmutatta és elhitette, aki megihlette az életed...az egyik legnagyobb képviselője a hitetlenségnek. Aki azt gondolja, hogyha 100%-ig hinnénk valamiben, akkor nem e világiak lennénk. Aki tudja, hogyha valaki teljes erejével hisz, az magának hazudik a legnagyobbat. a Mert akkor nem lenne célja az életnek. Akkor nem lennénk emberiek....

Nem fogod kitalálni melyik vagyok én...