Egészen sok embertől kaptam meg a kérdést mostanában.
Hogy vagy? Mi van benned?
Nos bevallom őszintén: rettentően frusztrál az a felismerés, miszerint ezekre a végtelenül egyszerű kérdésekre nem tudom megadni a pontos válaszomat.
Jól vagyok. Minden oké.
Sokféle érzés, véges számú spektrumban. De egyik sem megfogható, vagy kifejezhető szavakkal. Egyik sem spirituális vagy földi, egyik sem jó vagy rossz, egyik sem olyan, mint amilyen választ szeretnének kapni az emberek.
Ha azt válaszolom, hogy 'sose volt még ilyen jó', akkor magamnak hazudok. Ha azt válaszolom, hogy nehéz, akkor meghökkent arcokat látok magam előtt.
A legtöbbször használt kifejezésem válaszként az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre az 'érdekes' szó. Ebbe szinte minden érzelem belepasszírozható, és talán még izgalmasnak és rejtélyesnek is tűnik, csakhogy mégis megtartsam lényem egyik fontos tulajdonságát.
Amúgy pedig repülök az újtól, az álomtól, beleborzongok a tudattól, hogy megfordulni látszik velem a világ és a saját életem is. Emellett pedig reszketek a félelemtől és kénytelen vagyok elviselni, ahogy a fájdalom előre nem várt pillanatokban sokszor vág nyakon majd fúr lyukat a szívem és a tüdőm között valahol félúton.
Tehát még most sem hagyott el a híres ambivalenciám. Pedig már kezdtem aggódni. Nekem ez a mozgatórugóm, ez a szellemem hajtóműve, lelkem robotpilótája. Enélkül nem lenne kérdés és válasz sem, sem pedig feszültség. Tudod. Amit úgy szeretek.
Jó érzés. Persze. Mert egy álom valóra válni látszik. Azt, amit több mint 20 éve szeretnék. Ami az enyém, amivel kapcsolatban nincs kérdés. Mert utazni fogok, világot látni, tanulni és önismerni. Végre. Végre felnőtté érek és a tűz most még melegebb lánggal fog lobogni bennem. És büszke vagyok. Mert nem adtam fel. Sosem adtam fel.
Rossz érzés. Nyilván. Mert hiány lesz. Mert a megszokást más megszokás kell, hogy felváltsa. Mert a vasárnapi ebédek és a teraszon kávézások nélkülem folytatódnak. Mert szerelmes vagyok és e tiszta érzést most arra kényszerítem, hogy kezdjen halványodni, emlékké fakulni. A szentendrei éjszakák és nevetések olyan messziként fognak visszhangozni a füleben, mintha nem is ebben az életemben tapasztaltam volna őket.
Az álom valóra vált. És ahogy valósággá érett, már nem is maradt álom. Jelenné avanzsált. És tudnom kell úgy bánni vele. Jól. Érezni, érteni, átengedni magamon, kilélegezni. Engednem kell, hogy hasson az álmom a jelenemben és hogy új álmokat szőhessek, továbbléphessek, hogy majd más álmaimat tegyem jelenemmé.
És hogy a jó meg a rossz érzés találkozhasson: csak engednem kell történni, lélegezni, lazítani szeretettel, bízva mátrixunk tökéletes működésében.
