Találkozunk?

5 percre a kérdésemre jött a válasz. Hogyne. Szokásos hely. Munka után. Oké. Gyűjtöttem az erőmet és a bátorságot, hogy életem legpofátlanabb kérdésével rukkoljak elő, nem is tisztán realizálva azt, amit előtte okoztam.
Velem jössz? Átbeszélheténk. Mindent. Téged. Meg engem is kicsit.
Kikerekedett szeme legmélyebb csillaga adott választ. Hirtelen a megkönnyebbülés és a hazatérés örvényébe folytunk egybe. Itt már nem számított se a vörösbor, se a Budai Vár teraszára pimaszul felkacsintó városi fények.
Persze, hogy veled megyek.
A lapot eltéptük, elégettük, és egy újat vettünk helyette. Nem csupán tiszta volt, de a nap fényét is izgatott extázissal verte vissza. A világ előtti hallgatás cinkos érzéssel töltötte csurig érzelmeink korsóját. Már csak egy feladatsor volt hátra, hogy a tiszta lapra ráírjuk első, közös sorainkat: Megbocsájtani, tudni, önmagunk lenni a másikban.
Imponáló nevetések, zagyva mondatok, flúgos képjelenetek színesítették az igazzá hitt perceket. Ébredések, tekintetek s halk suttogások biztosítottak arról, hogy a lehető legjobb úton vagyunk. Ketten.
Még egy hét és nem így lett volna. Bezárt volna, mint ahogy később megtette. Elege lett. Vége volt. Fallal vonta magát körös körül, hogy több sebet ne ejtsen rajta az elme szelleme, ami sokszor megszállt engem gyengébb pillanataimban. Rúgtam, kapálóztam a saját hazug igazságomért. Bántottam, ütöttem vertem, köptem és haraptam a kettőnk között kifeszített selyemfonalat. Addig téptem, míg az szakadni kezdett. S most...mit ér már ez a selyemfonál, ha szakadt részt csak én akarnám befoltozni?

nekem egyszer elmagyarázták

Az öröm többféleképpen magyarázható, definiálható...legfőképpen okozható. Vagyis azt gondoljuk egy az útja. Valakinek "ez", valakinek az. A test, mint egy önmagát rekreáló receptor,a kis saját belső világunknak ad hangot, s utasít a tettre melyről igazából meggyőződést ad a szégyen helytelensége. Krisztusi dogmák elmélete ez. Nincs helye a ruhának, s sötétségnek és az egónak. Képzeld el ahogy szorít belül, ráfog mind az 5 ujjal, szorít, de tudod még, hogy kell kéj, hogy elárazd a világot energiával. Beszélgetsz. Mit s hogyan? Voltál már két nővel? Két férfivel? Tudod milyen? Simogatod, s a kéj legádázabb hangja pattan fel, melynek nincs helye igazán a világban. Se a férfi, se a nő, vagy se a férfiak se a nők nem tudják igazán értelmezni a helyzetet. Csak magyarázzák. Tudod milyen...érzed.
5 ujj rádfog. Neked is jó nem csak nekem. Majd tanít(?) tovább. Nézd: ilyen ha máshol vagy: 5 ujj ráfog, de ez most szorít, több ingert generálva, mint amit eddig éreztél. Ingerek tömkelege s a megalázottság érzése fog el. De végül rájössz: nem tettél olyat amit más meg ne próbált volna.

Nyári napforuló

Olyan meleg volt ma, ahogy érkeztem hazafelé, hogy a forró pára és a nap rettentő sugara között létrejött harmonikus egyveleg kezdte ki újonnan beszőkített hajam jobb oldalát. A Vörös Oroszlánt olvasva zavart a gondolat, hogy most nem tud lekötni a történet. Azon merengtem, mennyire szükségem van arra, hogy megéljem az önállóság és függetlenség korlátolt határait s azokat addig feszegessem, míg a tökéletes összhang ezzel a világgal létre nem jön.
Elég egyetlen szó vagy tekintet, hogy az addig igaznak hitt érzésemet vagy meggyőződésemet a sarokba dobjam, s helyette - ugyan felvetve annak hamisságát - egy új megtapasztalásba, egy új hitbe legyek rajongással teli. Persze az sem tart sokáig. Alapvető lényünk igénye ez az egyensúlytalanság. Talán enélkül nem is találnánk meg azokat a macskaköves utakat, amiken rajta kell sétálnunk. Az élet furcsán babrált ellentmondása ez. A határainkat feszegetjük, de valójában azt sem tudjuk, hogy hol vannak azok a határok. Vannak-e egyáltalán, érdemes-e megbojgatni őket. A harmónia csak akkor tapasztalható, ha elfelejtjük, hogy léteznek ezek a gátak, majd eggyé válunk a határainkkal és az általa körbefont voltaképpen transzcendens világot nem csupán érzékeljük, de értjük is.
Aha...nem.
Inkább nem, mert értelme nem sok van ennek. Nyilván csak próbálom összekuporgatni azokat az apró csillámbogarakat a fejemben, amik ott zümmögnek s ki akarnak törni valami megváltó képlettel...tudod...amitől majd minden jó lesz....ha van ennél jobb...

pedig már igazán lehetne

Új bejegyzés...most talán van is miről írni. Mikor utaztam hazafelé a nagy nagy spleen közepette csak elfeledkeztem magamról és a HÉV koszos falának dőlve néztem az ablakban a visszatükröződő naplemente fényeit (grr, ez egy kissé nyálasra sikeredett, de tényleg így volt). Azt hiszem megint picit a jelenben lettem. Kiugrott a fejemből az összes vizsga, a munka, a barátok, a párkapcsolat. Aztán ezt az érzést elütötte a szembejövő HÉV, ami eltakarta a tükröződést.
Egyébként néha úgy érzem, mintha allergiás lennék a világra, a levegőre a környezetemre. A nagy semmi és a végtelen sok lehetőség között imbolygok egyfolytában, várva azt a kurva pillanatot, amikor végre úgy tényleg, úgy igazán leesik valami. Valami, ami továbbvisz, éltet, inspirál. Tudod. Nem gondolom, hogy csak én vagyok az, aki így szenved bele a világba időnként. A másik percben meg valami olyan energia kap el, a semmiből jött ősi erő, és a giga élvezet adta táguló világot tudom magam körül, ami néha már akkora öröm, hogy a torkom és a tüdőm között valami feszült állapot próbálja tudtomra adni, hogy már le kell, hogy álljak, mert nem bírom tovább. Ez életem sinus görbéje. Bioritmusa. Bár ha jobban meggondolom, nem is görbe ha koordináta rendszerben szeretném ábrázolni a hangulatom. Talán inkább 2 pont közötti egyenes, aminek az egyik pontja +100-on, a másik -100-on van. Vagy...továbbmegyek. Egy megfejthetetlen függvény vagyok a koordináta rendszerben, melynek végtelen pontja van, amik nincsenek összefüggésbe egymással. A pontok egyenlők minusz és plusz 100-al, és törvényszerűen követik egymást. És nekem is törvényszerűen van két rohadt utam... Csak egyik sem lesz teljes a másik nélkül. És ezt már most tudom, pedig még egyikre sem mertem úgy igazán rálépni...