Peru 2. rész

2019 március 22. Arequipa, Peru
A tíz órás buszút a semmi közepén a körülményekhez mérten nem volt kibírhatatlan. A kivilágítatlan út vadregényességéről csak a megannyi kanyar, bedugult és kidugult fül engedett következtetni. A nap már fel-fel kacsintott mikor megérkeztünk Arequipába, a fehér városba. Fáradt lehelletünk még látszódott a hűvös reggeli éterben miközben igyekeztünk megtalálni a történelmi városrészben foglalt szobánkat. Örömmel vettem tudomásul, hogy a hotelszobánk az eddigi legkellemesebbnek bizonyult, tökéletes kilátással a városra mindig hűen vigyázó Misti vulkánra.

Rövid pihenő után rögtön nyakunkbavéve a várost a főtérre igyekeztünk, aminek nem meglepő módon Plaza de Armas a neve - ahogy valószínű minden kisebb-nagyobb perui város főterének egyaránt. Körülötte megannyi sürgő-forgó emberkavalkád, üzlet, szuvenírbolt és a fehéren ragyogó spanyol gyarmati időket felelevenítő épületek sora. Az 1835-1883-ig Peru fővárosaként nyilvántartott hely ma gazdasági és ipari központja a dél-perui térségnek, kultúrális csomópont, melynek végtelen romantikája a sok macskaköves utcában, a pisco sour ízében és a Misti havas, még éjszaka is világító csúcsában rejlik. A Plaza de Armas egyik élelmiszerboltjában lehetett kokalevelet kapni, amit nagy lelkesedéssel kezdtem el rágcsálni. A hatása talán csak annyi, hogy kellmesen zsibbadtá teszi a szájunk belső részét, illetve helyiek szerint az oxigénellátást növeli az agyban, ami Peru több részén a magas fennsíkok miatt igen hasznos. Ezen a tájon semmiféle magaslati betegségünk nem volt, lehet csupán azért, mert a szimulált kabinnyomás és oxigénellátás a repülőgépek esetében is olyan 1000-2000 méteres levegősűrűséget biztosít. Ezért van az, hogy egy-egy hosszabb út után egy pohár sör hatása például felér körülbelül 3 poháréval.

A katedrális oldalában lévő tetőteraszon, mely bárként üzemelt ki is próbáltuk, milyen egy pohár Arequipeña, miközben tökéletes rálátásunk nyílt a belváros alacsony épületeire és a vuklánra. Egy hosszú séta után a Chili folyó mentén, egy helyi által ajánlott étterembe tértünk be, a La Nueva Palominoba. Rögtön egy rikító zöldes-sárga Inka Colával kezdtem, majd andalúz másikfelemet kérdeztem az étlapról, melyből egyetlen szót sem értettem a cerveza-n kívül. Meglepetésemre ő sem. Minden valószínűséggel kecsua és ajmara nyelvvel összekevert spanyol szavakat használtak az ételek elnevezésekor. Zsákbamacskát játszva igyekeztünk olyan ételt választani, aminek jó volt a hangzása. Az adagok émelyítően nagynak de európai szájnak nem túl ízletesnek bizonyultak.
Egy ujabb séta után meglátogattuk a Katedrális múzeumát és tetőteraszát, de az este egészen hamar kedzett ránkhűvösödni. Egy pisco bárban húztuk meg magunkat, míg a Nazcában megismert hongkongi srácra vártunk, hogy kipróbálhassuk a város egyik legjobb éttermét. A Zig Zag nevű helyen ettem életemben először alpakát és ittam tannat szőlőfajtából bort. Felejthetetlen kulináris élményt nyújtott, zseniális társasággal ebben a csodaszép városban.

Másnap reggel egy helyes, belvárosi pékségben ittuk meg a kávénkat, hogy utána a szomszédos Santa Catalina kolostórban sétálgassunk a végtelen vidám színekre festett falak között. Labirintusszerű kis utcácskákról nyíltak szobák, imahelyek vagy éppen szökőkutattal tarkított belsőkertek. Az 1579-ben épült kolostor a tehetős spanyol családok lányainak adott otthont, több szolgálólánnyal, gazdagon berendezett szobákkal ahol első időkben inkább volt jellemző a hedonizmus és a teljes jóllét, mint a mártíromság. Majd IX. Pius pápa elrendelte a kolostor rendeltetésszerű működését, így a 17. századi időktől egészen az 1958-as és 1960-as pusztító földrengésig szigorúan zajlott az élet a falak mögött. A felújítást követően inkább turizmusból, mint adományokból tartja fent magát a kolostor, noha még mindig él néhány apáca egy teljesen elkerített részén ennek a 20 ezer négyzetméteren elterülő komplexumnak.

Nagy sétát tettünk a gyönyörű, fehér vulkanikus kövekből épített házak között egészen a piacig. A nagy forgatag között kincsekre lehetett találni egy-egy alpaka bundájából készített pulóver vagy perui népi díszekkel hímzett táska formájában. Egy friss gyümölcskoktél után ismét a történelmi városrész egyik bárjában ittuk a napi kötelező pisco sour-unkat, tökéletes befejezéseként az arequipában töltött 2 napunknak.
2019 március 24. Puno, Titicaca-tó, Peru
Arequipából hajnalok hajnalán, még sötétben indultunk egészen Juliacaig. 3000 méter felett kezdtük érezni, hogy a ledöntött háttámlánból a buszon nehezebb a feltápászkodás. Az 5 órás út vége felé már ezzel szórakoztunk vidáman, valószínű hatásaként az oxigénhiánynak is. Az utat megszakítottuk egy kis kitérővel a Mirador Lagunillas, vagyis a Lagunillas tó kilátájónál, melynek magassága pontosan 4444 méter, vagyis 14580 láb volt. Csak úgy mondom, hogy egyes repülőgépek oxigénmaszkjai 14 ezer láb kabinmagasság esetében már automatikusan kipotyognak a plafonból...

A kilátónál kokalevelet rágcsáló, népviseletbe öltözött asszonyok árulták portékáikat, szép nyakláncokat, fülbevalókat, pulóvereket, takarókat. A levegő olyan ritka volt, hogy nehéznek éreztem leguggolni, hogy megkössem a cipőfűzőmet. Az időjárás is egészen megtévesztően viselkedett, hiszen nem igazán tudtam eldönteni, hogy meleg van vagy hűvös. A hűs levegőt teljesen megbolondították a közeli nap égető sugarai, még a sűrű felhőkön keresztül is teljesen leégett az arcunk. Juliaca és Puno közötti fél órás utat egy kisbuszban tettük meg mely egészen a szállásunkig vitt. Már aznap délutánra lefoglaltunk egy 2-3 órás túrát a Titicaca-tavon. Voltak ottalvós vagy egész napos csomagok is, amit utólag visszagondolva jó döntés volt nem igénybevenni. Egy kiadós eső után indultunk neki a túrának.

Egy kis hajó vitt minket a híres Uros úszó-szigetekig, melyet elviekben még mindig a jellegzetesen pufi uros indiánok lakják. Az úszó-szigetek jellegzetessége, hogy alapját a tavon növő nádból s annak györekéből szövik. Az áporodottság miatt azonban sokszor szétesik az alap, így azt minden évben cserélni kell. A nem igazán egészséges környezet miatt sokan már Puno városában laknak, s csupán a turisták kedvéért imitálják a régi uros indiánok életét. S nem is olyan rosszul, hiszen a rövid performansz után, melyben bemutatták miként készítik a szigetek alapján, hogy étkeznek, mivel foglalatoskodnak napközben, megmutatták a kis kuckóikat, ahol kézzel készült kis figurákat árultak, horribilis árakon. Természetesen annyira profik, hogy mi sem mentünk el üres kézzel.
Csak a visszafelé úton realizáltuk mennyire le lettünk húzva. Persze végeredményben ezzel nincs is probléma, hiszen ha valamilyen formában hozzá tudtunk járulni ahhoz, hogy ezek az emberek képesek legyenek fenntartani hagyományaikat, megőrizzék gyökereiket, akkor az már önmagában megérte. Az estét egy helyi család éttermében töltöttük, ahol tipikus punoi népzenét játszott egy zenekar. Ezt a hangzást kicsi koromban hallottam először, miután szüleim hazajöttek perui útjukról.

Peru 1. rész

2019 március 18. Chennai, India

Várom a wake up - callt a szállodaszobámban, ami csak nem érkezik. Pedig Indiából való pontos indulásom a kulcsa az egész perui utazásunknak. Ha innen késve indulok, akkor lekéssük a Dubai - Madrid, majd a Madrid - Lima gépet. Vagyis úszik az egész lefixált dél-perui busztúra. Már éppen lefoglalni készülöm a Dubai - Barcelona repjegyet, ami talán még egy opciója lenne annak, hogy eljussak Dél-Amerikába, mikor megszólal a telefonom. Rendben. Csak egy óra késés. Egy kisebb csodával még elérhetem a gépet. A kisebb csoda olyannyira megmutatkozott, hogy egy teljesen full indiai járat boardingját 20 perc alatt lezavartuk. 

2019 március 18. Dubai, UAE

Dubaiban landolva riasztottam egyik kedves barátom, hogy indulhat a bőröndömmel otthonról, amit majd Peruba viszek magammal én addig a mosdóban átöltözöm civilbe. Kerékcsikorgatva kanyarogtunk az 5 perces úton míg megérkeztünk a 3as terminálhoz. Egészen a madridi gép kapujáig futottam azt a félmaratont, amiután kapkodva a levegőt konstatáltam, hogy tökéletes időben érkeztem, szinte időt és teret ugorva, lihegve, hogy többet én ilyet nem csinálok. 

2019 március 18. Madrid Barajas reptér, Spanyolország

Madridi reptérhez nem fűznek rózsás emlékek, valahogy mindig meggyűlik a bajom a spanyol földi személyzettel, amit most kizártnak tartottam, hiszem másik felem igazi vérbleli andalúzként biztos, hogy minden problémát tökéletesen meg tud itt oldani, ha más nem majd szentimentálisan, nagy kézmozdulatokkal kiabálnak egymással. Az előbbiben reménykedtem, de az utóbbi történt, mikor odaértünk az AirEuropa kapujához, és staff - standby jegyünket nem akarták elfogadni. Két jegy újrafoglalása és egy gutaütés után felengedtek a gépre, ahol viszont a cabin személyzet rendkívül kedvesen fogadott minket. Ahogy megtudták, hogy másik légitársaság alkalmazottai vagyunk, rögtön kaptunk ingyen fülhallgatót és capuccinot. Az út rettenetesen hosszú volt. Vagy csak annak tűnt így, hogy nem dolgoztunk. 

 2019 március 19. Lima, Peru 

Hajnali 6-kor léptünk ki a reptérről a meleg tenger illatú limai kavalkádba. Mirafloresben foglaltunk szállást egy éjszakára, hogy másnap a nagy letlaget kipihenve indulhassunk Paracasba, majd Huacachinába. Egy rövid és zaklatott szúnyóka után felkerekedtünk, hogy belekóstoljunk a perui konyha ízeibe. A La Mar Cebicheria Miraflores egyik gyöngyszeme, ahol életem legfinomabb cevichéjét ettem. Ez egy tipikus helyi étel nyers halból, citrus léből és chiliből korianderrel fűszerezve. Előétel, amit bámikor ennék főételként is. A pisco sour és a jetlag teljesen ledöntött a lábamról ezekkel az ízékkel együtt. Egy nagy séta után, a meredek tengerpartra néző koktélbárban kötöttünk ki, ahonnan tökéletes látvány nyílt a csendes óceáni naplementére. 

2019 március 20. Paracas, Huacachina, Peru

Hajnalban indult a busz, ami végül aznapi állomásunkra, Huacachinába szállított minket. Tettünk egy kitérőt Paracasban is, ahol hajóra szállva láthattuk a viccesen krákogó oroszlánfókákat, pelikánokat és pingvineket a terület nemzeti parkja részeként nyilvántartott Ballestas szigeteken. A helyes kis tengerparti város után egyenesen Huacachinába, Peru sivatagi dűnéihez érkeztünk, Ica városától néhány kilométerre levő apró oázis leginkább egy hippi faluhoz hasonlít, de a kis tavat körülölelő hatalmas homokdűnék mégis némi szigort gyakoroltak a völgyben pihenő hostelekre és apró szállodákra.

A csodás naplementét legalább egy óra nehézkes homokban gyaloglás után csodálhattuk. Úgy tünt el az égitest a szemeink elől, mintha nem is létezett volna. A finom, meleg homokon elterülve láttunk a végtelenig, és megfordulva Ica városáig. A visszafele utat megkönnyítette a teljesen koordinálatlan lefelé futás és hempergés ebben a lágy homokban. Olyan könnyeden léptünk benne, mintha valamiféle zéro gravitáció lenne készülőben körülöttünk. A cipőnkből tonnástól öntöttük ki az oda befurakodó szemeket s másnap reggelre még mindig recegett a fogaim alatt egy két merészen ott ragadt homokszem. 

Huacachina, amilyen kis apró volt, olyan nagy élet volt benne. Bárokat, zenét, pisco koktélokat és backpacker fiatalok hadát rejtették az olmadozó falak. Sokan egyedül érkeztek, bátran tapasztalatra, kalandra vágyva a világot beszippantani akaró fiatalok gyűrűjébe. Senkiben nem láttam keserűséget. És engem is olyan elégedettséggel és békével töltött el az, hogy láttam kialakulni beszélgetéseket, láttam miként ismeri meg egymást teljesen más korosztály vagy náció. Aztán rájöttem tulajdonképpen én ezt csinálom minden nap a munkám során. Azonban kívülről látni, ahogy egy kapcsolat elkezdődik két teljesen más háttérrel rendelkező, messziről jött ember között, félelmetesen izgalmas. 

2019 március 21. Nazca, Peru

Néhány óra busz túra után, ami lenyűgöző tájakra engedett betekintést, megérkeztünk Nazcaba mely a dél-perui partvidék legjelentősebb kultúrájának adott otthont. Nazca geoglifáit, a csupán magasból látható, különböző ábrákat alkotó vonalakat érkeztünk megcsodálni egy kis 6 személyes repülőgéppel. 

Annyiféle gondolat és teória kapcsolódik ehhez a területhez. Sokan gondolják, hogy az ábrák csillagászati térképet határoznak meg, az év különböző időszakaiban melyek segítettek a mezőgazdasági tevékenységben. Vagy éppen üzeneteket rejtenek azoknak a civilizációknak, akik messzi csillagképekben élnek. Egy újabb elgondolás szerint ezek a magukat nem keresztező vonalak zarándokutak voltak szertartások alatt. Azonban annyira szabályosak az arányok és a figurák, hogy kellett legyen valami repülőeszközük. Tudósok szerint a Nazca kultúra eszközeinek felhasználásával képesek lehettek hőlégballonokat alkotni, s azzal akár 350 méter magasra emelkedni, ahonnan irányíthatták a vonalak és figurák kialakítását. Személy szerint én szeretném azt hinni, hogy a Nazca vagy akár az Inka kultúra sokkal fejlettebb volt annál, mint amit mi most gondolunk. Csak azért mert időben sokkal előbb léteztek ezek a civilizációk, az nem jelenti azt, hogy fejletlenek voltak. Sőt. 

A repülőút nem volt annyira egyszerű, mint azt reméltem. Az alacsony magasság és az egyfolytában jobbra-balra való kanyarodás, hogy tökéletes rálátásunk lehessen a vonalakra, teljesen kikészítette a gyomrom. Nekem! Ez azért nem fordul elő mindennap. Volt időnk regenerálódni, hiszen a buszunk csak 5 óra múlva indult a hosszú éjszakai útra, a sivatagon keresztül, egészen Arequipáig. 

Cebu és Clark

Most van időm. Olyan dolgokra, amikre eddig azt hittem nem volt. Olyan valótlannak tűnik ez a mostani helyzet, hogy rengeteg új gondolatot hozott felszínre. Többekközött azt is, hogy illene lenne megörökítenem a jelenlegi helyzetet...mert történelmi.
Na de nem szeretnék az időben ugrálni sem, s annyi olyan helyen jártam, annyi csodás dolgot láttam azóta, mióta nem írtam, mióta rákentem az időre, hogy nekem olyan nincs, hogy most igazán itt az alkalom arra, hogy ismét meséljek.

Tavaly november óta nem írtam egy szót sem arról merre járok éppen a világban. Vagy ha írtam is, akkor is körülölelte jegyzetemet valami túl idilli gejl. Nem arról szólt, amiről szokott. Valljuk be az én blogom - nem boldog blog és kész. Ez van. Nem tudok, csak a balansz megszeppenéséről, a fájdalom mélységéről vagy a pillanatnyi öröm eufóriájáról írni rendesen. A hosszantartó, kitartó harmónia, a boldogság, a szeretve és a szeretetben levés olyan módon, ahogy mindig is áhíttottam - mint téma valahogy nem az én műfajom. Sokszor megcsapott annak a szele, hogy abbahagyom az írást, hogy ennek az egész 10 éves történetnek igazán szép véget sikerült kovácsolnom, és hogy ennek így van jó vége. De nem megy. Imádom, mikor elsodor valami teljesen vad, szürreális kép, amit kifejeznék, körülírnék, átélnék többször...azonban gyakorlás híján, ez sokszor csak meg nem írt novella lesz valahol a fejemben, az univerzum könyvespolcán. Az ember rendkívül el tud kényelmesdni. Magamraöltöttem az immunisság unalmas-szürke köppenyét is. Mintha egy-egy utazás már valami megszokott kötelező légyott lenne. Magam tervezem a layovereimet, nehogy véletlenül valakire is számítani kelljen. Inkább vagyok egyedül sokszor, minthogy ugyanazokat a diskurzusokat folytassam milliomodszorra, vagy előtörjön belőlem az ítélkezés borzas gonoszsága, vagy érezzem magam teljesen hiábavalónak.
Najó, az utak nem mindegyike ilyen.
Ahogy tavalyelőtt novemberben a fülöp-szigetek-i multiszektorom sem volt teljesen hatástalan.
Cebu. Talán 2 óra alvás után, a hajnal teljes sötátségében kellett felkelnünk ahhoz, hogy a városból kikecmeregve a Kawasan vízesés közelébe érjünk. Egy útmenti bódénál álltunk meg, ahol a védőfelszereléseinket magunkra ölthettük, majd hármasával felpréselődve, ócska simson motorokon száguldva vitték le kis csapatunkat ahhoz a ponthoz, ahonnan a canyoning indult. A nap felkelőben volt, a hűvös pára átcsapott meleg izzadságba az arcomon.
A Matutinao folyó művét látva, a kőkemény sziklákba vájt kanyonokat, meredek szirteket, a folyó türkisz átlátszóságát megcsodálva egészen megborzongtam. Ahogy lenéztem láttam a lábam a kristálytiszta jéghideg vízben, éreztem ahogy a tompára csiszolt kavicsok masszírozzák a talpam okozva ezzel csiklandos libabőrt egészen a combomig. Ahogy egyre felfelé haladt a tekintetem, láttam a masszív sziklákak, éles barázdáikkal, tekintélyt követelő magasságukkal, s láttam a rajtuk megpihent élénkzöld növényeket, ahogy kalandot keresve nyújtózkodnak fel vagy alá, némelyik egészen a víz szintjéig vagy a sötétkék égig. Az esőerdő közepén, a természet vad és egyben szelíd bölcsőjében sétáltam térdig a vízben vagy éppen úszva barlangokban, ugrálva több tíz méterről lekűzdve félelmemet vagy csak lebegtem a felszínen és élveztem ahogy a néha megeredő eső cseppjei ellepik arcom minden pontját. Hallgatva a közeli  vízesések zaját és nesztelenül venni a friss legevőt szimplán olyan élményt adott, amit sosem fogok elfelejteni. Az adrenalin és a béke ritmikus egymásutánját megélve, teljes elégedettséggel indultam a fülöp-szigeteki Las Vegas-ba, a romlott városba, Clarkba avagy Angeles City-be.

Nem volt más tervem csupán kipihenni az előző napi túrát, azonban egy diszkrét vacsora közben a hotelben - ahol ingyenes volt a sör és a bor - eldöntöttük, hogy nekivágunk Angeles híres - hírhedt éjszakájának.  Ahogy kitettük a lábunkat a taxiból, a Fields avenue dealerei egyből ránkvetették magunkat és óvszert, vacak drogot, cigarettát vagy éppen különböző szexuális segédeszközöket akartak ránk sózni. A sétálóutca tele volt emberekkel akikről nem feltátlenül lehetett megállapítani, hogy férfiak-e vagy nők. Egy nyitott sörözőben kötöttünk ki, ahol gyorsan magunkba vertünk még néhány Red Horse-t, hogy hatásosabban megszokjuk ezt a végtelenül absztrakt környezetet, ahol egyik asztalnál fiatal filippin lányok kéjelegnek kopaszodó, kövér angol vagy ausztrál perverzekkel, vagy éppen tökéletes testű, gyönyörűen kisminkelt lányok árulják magukat, akikről általában később kiderül, hogy férfiak.

A nagy emberáradatban, és a már kellőképpen kábult állapotban úgy döntöttünk, hogy betérünk a környék legelegánsabbnak és leghíresebbnek titulált szórakozóhelyére, a High Society-be. A sor hosszan kígyózott a hely előtt, azonban látva, hogy európaiak vagyunk, velünk kivételt téve körülbelül 2 perc alatt bejutottunk Angeles city fertőjének epicentrumába.
A nap már jócskán csiklandozta a horizontot, mikor kirúgtak minket a helyről. Gyerekek jöttek oda hozzánk kondulni, s a zsebembe belegyűrt 100 pesokat - amiket a High Society-ben sikerült megszereznem, ahogy minden órában szélgéppel fújtak a tánctérre megannyi 100-ast - adtam oda a kis koldusoknak. Elég nagy volt a kontraszt ahhoz, hogy megint egy kicsit elkezdjek haragudni a világra. A hotelbe taxival sikerült visszajutnunk, üvöltve az AC/DC Thunderstruck c számát, leengedett ablakokkal, a biztonsági őrökkel és rendőrökkel felügyelt szállodabejárat előtt. Nem emlékszem, miként jutottam fel a szobámba, de arra a fejfájásra még mindig, amit a 12 óra alvás után éreztem.

Lelassulunk

Egy olyan időszak kellős közepén találjuk ma magunkat, amit biztos bele lehet majd írni a jövőbeli történelemkönyvekbe. Ha lesznek. Nem tudok néhány sor megírása nélkül elmenni emellett az esemény mellett. Annyira pörögnek a gondolataim, annyi minden foglalkoztat ezzel kapcsolatban.
Minden percről percre változik, olyan képlékeny és érzékeny lett a világ, amilyenre az én emlékezetemben nincsen példa.
Pár napja még azon töprengtem, hogy ez az egész koronavírus történet egy hatalmas blöff, egy fikció, amit az a néhány száz ember talált ki egy gigantikus terv részeként, akik ezt a világot irányítják. A média rettentően el van süllyedve a témában. Nem szól se tv se rádió, se online felület másról, mint a COVID19 terjedéséről. Márpedig ha a média ennyire erőltet valamit, akkor ott egy-két dolog biztos, hogy nem igaz. Szóval kamu lenne minden? Hiszen nem ismerek olyat, aki elkapta volna a vírust. Se olyat, akinek a valakije kapta volna el. Teljesen kézzelfoghatatlan. Mintha csak elültették volna az ötlet magját mindenki agyában, aztán ezt öntözgette a média, s voila...megszületett a tökéletes történet, ami végül teljesen át fogja alakítani a világ gazdasági térképét. Csak mi, halandó emberek, a képzelet által. Hát ekkora ereje lehet az agynak, a gondolatnak, a hitnek, hogy képesek vagyunk nem létezőből létezőt teremteni.
Ez az elméletem akkor kezdett hanyatlani, mikor Tom Hanks és felesége bejelentették, hogy ők is megkapták ezt a fránya vírust. A színész számomra mindig is egy szavahihető, teljesen normális emberi értékrenddel rendelkező valaki volt. Úgyhogy Ő nem lehet a Nagy Terv része, amit azok ott fent kitörpöltek. Akkor kell, hogy legyen valóságalap. Kicsit kezdtem magam egy Tom Hanks-es katasztrófafilmben érezi. De hát ő mindent túl él, megold, visszajön a Földre, vízen landol, el kap (és tényleg), úgyhogy nincs mitől félnünk. Az egesz járvány egy híres színész emberi emberisége miatt lett számomra hihető. Pedig ha belegoondolunk ez minden csak nem logikus, hiszen egy kétszeres Oscar díjjas színművészről beszélünk...valószínű mindent el tud játszani.
A konspirációs elméleteim alól persze nem csúszhat ki az sem, amit valószínű a legtöbb ember gondol. Az a gonosz Trump hinthette el ezt az írtó vírust valahol Kína közepén. Persze ez így teljesen konzekvensnek hangzott addig, amíg az USA sem került a nagyban fertőzött területek egyike közé. Sőt, ahogy hallottam maga az elnök is egészen közel áll ahhoz, hogy megfertőződjön. Bumm. A fagyi visszanyal. Szerintem Trump amúgy sem ennyire gonosz és hülye, csak elképesztően nagy tahó. De az már más téma.
Most kezdem 'big picture'-ben látni a dolgokat. Események zajlanak, naponta törölnek járatokat, országokat zárnak karantén alá, beutazást vagy kiutazást tiltanak meg egyik percről a másikra, a repülőjárataink kevesebb mint fele telítettséggel igyekeznek túlélni, a repterek üresek...ijesztően üresek. És tanúja vagyok annak, hogy minden lelassul. Lehet, hogy ez az a tüsszentés a Föld bolygó részéről, amiről egyszer már írtam a globális felmelegedés, a végtelen szennyezés, a természeti katasztrófák kapcsán, amire pislogva és értetlenül nézünk, pedig már minden második ember ezt szajkózta, s minden ötödik ember váltott vegán életmódra, és amiből egyébként már baromi elegünk volt, mert nem éreztük a helyzetet a sajátunkénak. Nagyon egyetérthettünk ugyan Gretaval (bár szerintem ment volna vádaskodás és hiszti helyett iskolába) vagy Leoval, vagy az összes többi aktivistával, de legtöbbünk az egyetértésen kívül nem hiszem, hogy tett volna bármit is annak érdekében, hogy lassítsunk a szinte már visszafordíthatatlan természeti helyzeten.
Vagyis a globális slamasztika, globális maradt.
Ez a vírus az egyén szintjére kényszerült hozni a megoldandó feladatot. Egy globális probléma, ami nagyon keményen rákényszerít minket arra, hogy a saját házunk körül seperjünk.
Zseniális.
Mert hogy van mit seperni. S ha nem így teszünk szó szerint elfogyhat a levegőnk. Ha sikerül lelassulni, akkor mi is és a Föld is magához tér. Ez az időszak az ember egyik nagy próbája, egy tökéletes lehetőség a fejlődésre, a magunkbanézésre, a lelassulásra. Amilyen elképesztő iramban éltük az életünket, az a rengeteg információ, amit naponta hajkurásztunk, az a mennyiségű ember, akivel találkoztunk, akik miatt felbosszanthattuk magunkat, a tömeg, a forgalom, a negatív zsizsgés, a kiabálás, a stressz, a lélegzetvisszafolytás, a pánik, a pénzhajhászat,  az erőszak és a levegőtlenség....ezen itt a lehetőség változtatni.
Megállni. Kikapcsolni. Elmélyedni. Otthon maradni. Takarítani külsőt és belsőt. Beszélgetni. Nevetni. Sírni. Jelenben lenni. Együtt áramlani ezzel az intenzív változással.
Ez az egyetlen módja annak, hogy a nagyobb kárt elkerüljük. A fegyelmezettség. Mert egyértelmű sajnos, hogy a súlyos gazdasági következmény elkerülhetetlen. De az egyén szintjén úgy gondolom ez a hatás is csökkenthető, vagy legalábbis rövidíthető. Itt a nagy alkalom egy nagy levegővételre, a tiszta lappal kezdésre.

Szóval maradj otthon...