Egy hónap a jóga hazájában

Roppantul nehéz úgy hozzáfognom ehhez az íráshoz, hogy mindent át szeretnék adni abból, amit átéltem, tanultam az Indiában töltött egy hónapom alatt. 

Aztán megnyugtatom magam, hogy nem kötelező mindent megosztanom. Egyrészt, mert az egész élmény egy végtelenül intim belső utazás volt, másrészt pedig lehetetlennek érzem mindazt a hatalmas tudásanyagot elmesélni, aminek birtokába kerültem. 

Így csak írok, minden kezdet és vég nélkül, a konklúziót pedig úgyis ott rejtőzik majd valahol a sorok között. 

Miután felszállt velem a gép India felé, amin maximum 3-an voltunk nők s én egyedül szőke, többször megkérdőjeleztem, hogy valóban jó ötlet volt-e ez az izgalmasnak tűnő utazás. Egy lucknow-i átszállás, majd a dehradun-i reptéren való landolás utáni zötykölődés és borzalmas közlekedési viszonyok sem igazán győztek meg az ellenkezőjéről. Az utat itt-ott megkarcolt, összetört kasznis autókkal rótták a helyiek, dudálva minden percben, jelezvén, hogy "vigyázat, jönnek". A tuk-tuk-osok, motorosok, biciklisek vadul kerülgették az út kellős közepén békésen pihenő teheneket és az életüket kockáztató gyalogosokat. Az ablakot is érdemes volt felhúzva tartani a kleptomániás majmok miatt. 

Megérkezve a jóga iskolához végtelenül kedvesen fogadtak én viszont cseppet sem voltam meggyőződve arról, hogy jó helyen járok. Persze minden kezdet nehéz, és azt is tudtam, hogy mindent meg lehet szokni. Elfoglalva szobámat rögtön takarítani kezdtem és eldöntöttem, hogy minden hozzátartozómat meg fogom kérni arra, hogy ha bármi kalandot kitalálok még erre az évre, akkor határozottan beszéljenek le róla. 

Az elsők között voltam, akik megérkeztek a yogashala-ba, majd idővel szép kis csapattá nőttünk. Volt közöttük mexikói, francia, szingapúri, indiai, üzbég, chilei, osztrák s én mint magyar. 

A következő nap pedig elkezdőtött az, amiért odamentem, Rishikesh külvárosi, Tapovan negyedébe (olyan hely, mely alklmas a spiritualitás fejlesztésére). 

Napjaink 99%-a ugyanúgy telt, 6.30-tól vinyasa jóga, majd pranayama (légzéstechnika), shatkarma (belső testi tiszítás), mantra, ismét jóga, anatómia, filozófia, hatha jóga és a nap végén meditáció. Napközbeni szüneteink legtöbbször csupán az étkezésre szolgáltak, ami egyébként remek volt minden alkalommal. Friss vegetáriánus ételeket ettem egészséges indiai fűszerezéssel. Se kávé, se hús se alkohol nem volt engedélyezett. 

Egyre mélyebben kezdtem élni saját magam, nem voltam sokat társaságban, és ezért biztosan furcsán is tekintettek rám a többiek. Idővel figyelmem befelé fordult, szinte akaratlanul, észrevétlenül. Eleinte zavart körülöttem a csoporttársaim tartalmatlan csacsogása, instragrammozása és selfie-zése. Furcsának tartottam, hogy miként születhetnek hisztériukusan szoros kötődések 3-4 nap alatt közöttük, s kicsit irigyeltem azt a mérhetetlen nyitottságukat egymás felé. De észre kellett vegyem, hogy akármilyen szigorúan is hangzik, én nem barátkozni mentem oda. Tudatom teljesen a tudásra fókuszált, annak hagyott helyet, amire szüksége volt, ami érdekelte. 

Vasárnapjaink pihenőnapok voltak, és az iskola mindig szervezett alternatív programokat számunkra. Így vettem részt életemben elöször a Ganga Aarti-n. Indiában három ganga aarti szent hely közül Rishikesh a leghíresebb, melyet az ottani Parmarth Niketan Ashram lakói tartanak. Ekkor áldoznak imával, mantrával, illatokkal, virággal s tűzzel a Gangesz Istennőnek, a életet adó Anyának, s köszönik meg vizét s az emberi bűnöktől való megtisztulás lehetőségét. Hitük szerint a Gangeszt, Bagiratha király hozta le a mennyből, hogy ősei hamvait megmoshassa benne, ám hogy nagy sodrása nehogy elpusztítsa az embereket, először Shiva (többeközött a jóga és a meditáció istene is) fejére öntötte azt, akinek fürtjein csendben végigfolyt a víz s hozta létre a mai Gangesz - amúgy még mindig egészen erős áramlását. A csoportból négyen vásárlás helyett, inkább hamarabb odaérkeztünk az aarti helyszínére, így volt esélyünk áldást kapni a nagy tömegben mielőtt elkezdődött a szertartás. Minden szeánsz alkalmával festenek egy pontot szemöldökünk közé, annak érdekében, hogy harmadik szemünk, a "láthatatlan látására" szolgáló érzékszervünk, vagyis az Ajna chakra erősödjön.

Emellett piros cérnából tekernek csuklónkra egy karkötőt, mely védelmet és szerencsét ad. A 10 perces rítus után elfoglaltuk helyünket a lépcsőkön kialakított ülőhelyeken ahonnan a Gangesz sáros és hűvös hullámai csiklandozták a talpainkat. A távolban a folyó fölé misztikus, egybefüggő köd telepedett, mintha Istenek a fagyos fátylaik mögé rejtőztek volna. Mantra énekléssel meg is kezdték az aarti-t melyet a füstölők meggyújtása majd lángok követtek. Az egész ceremónia végeztével a Nap is lement, így a kis csónakocskákban úszó virágok és gyertyaláng melyeket egyenként lehetett a folyóra tenni áldozatul, csak úgy fénylettek a sordásban. Az egész hangulattól meg lehetett részegedni, így a ceremónia végeztével mindenki térdig belerongyolt a Gangeszbe, s táncolt addig, míg a zene el nem halkult. 

Az egész trainig felénél jártam, mikor éreztem, hogy közeledik a mélypont. A testem elkezdett fáradni, lefogytam, szellemileg túlcsordultam és érzelmileg sem voltam stabil. Egy reggeli shatkarma után, melyen kunjal-t végeztünk (akit érdekel, olvasson utána :) ) minden szinten lemerültem. Képtelen voltam rendesen lélegezni, zaklatott voltam, módfelett pesszimista, s egy jóga pózt sem sikerült rendesen kitartanom. Nem értettem mit keresek ebben az egész helyzetben. Az ebéd helyett a szobámban bőgtem. Érzelmek serege dőlt ki belőlem, dühös voltam, kétségbeesett, olyan mérgek kerültek felszínre, melyekről nem is tudtam, hogy bennem vannak. A tiszulás egy nagyon komoly szintje megkezdődött. Elkezdtem elengedni mindazt, amihez ragaszkodtam. Az illúzióim olvadni kezdek, az elvárásaim semmivé váltak és a kötődésem a materiális világ dolgaihoz egészen gyengévé lettek. Ezután a nap után a nem-reagálás művészete erőlködés nélkül ment olyan esetekben, melyek előtte nehézséget okoztak. Ha nincs reakció, nem alakul ki kötödés. Ha nincs kötődés, a szellemünk sokkal könnyebbé válik. Ha könnyű a szellem, hamarabb elérhetjük a moksha-t, vagyis a végső szabadságot. Ez persze egy végtelenül lebutított verziója annak, melyről a jóga filozófia beszél, de akkor abban a pillanatban, ahogy megéltem a mélypontot, sokat segített ez a primitív gondolatmenet. 

Ezekben a napokban egy hajnalon felmentünk a Kunjapuri templomhoz napfelkeltét nézni. Ugyan a sűrű pára mögött csak egyszer-egyszer bukkant elő Surya (Nap), de a friss és hűvös levegő teljesen lehűtötte bennem a pitta-t (tüzet), és finom nyugalmat lehelt lelkemre. Elkezdtem nyitottabb lenni és sokkal befogadóbb mint az előző napokban. Az introvertált fókusz és a külvilággal való kötődés-mentes kapcsolatom harmóniába kezdett érkezni. Igyekeztem nem ítélkezni és reagálni érzelmi alapon mások életére. A teljes tiszteletet és elfogadást gyakoroltam magam és többiek felé. 

A napok teltek, a monszun hatalmas esőket és viharokat hozott a Himalaya lábához. Úgy zuhogott, ahogy sosem láttam még, s a felhők mögötti naplemente lilás színbe öltöztette Tapovan felett az eget. Másfél napig így nem volt se áramunk, se vizünk, amivel zuhanyozhattunk volna. Közben én odaadóan igyekeztem mindent beleadni a tanulmányaimba, lehetett az fizikai, szellemi vagy lelki. Szabadidőmben nagyon sokat olvastam és tanultam a közeledő elméleti és gyakorlati vizsgára.

A következő szombaton Kirtan estre mentünk, melyet a Bhakti jóga szerint élők tartottak. A Bhakti jóga nem más, mint a Bhagavad Gita által tárgyalt 3 fő jóga egyike, mely a végső szabadságot egy Isten önzetlen és szerető odaadása által kívánja elérni. A további két típus a Jnana jóga, a bölcsesség útja mely a tudásra és introspektív önmegértésre tekint úgy, mint spirituális útra, illetve a karma jóga, ami az erényes, önzetlen cselekedet útján kívánja elérni a moksha-t. Ezt a Kirtan-t a védelem, szeretet és empátia istenének, vagyis Krishna-nak hívei tartották. A Kirtan egyébként nem más, mint egy mantra rezgése által elért meditatív állapot. Ehhez csatlakoznak a hangszerek, a ritmus és az atmoszféra, mely egy idő után transzállapotba hozhatja a résztvevőket. Számomra nem tartott sokáig a feszengés, és igazán át tudtam adni magam a rezgés enerjének. A világon legtöbb ember számára ismert mantrát énekeltük, a Hare Krishna-t, az este alatt többféle dallammal. Ahogy ültem ott törökülésben, csukott szemmel és mantráztam, olyan tiszta szabadság és pillanatnyi boldogság fogott el, hogy kicsordultak a könnyeim. 

Az egész terem kezdett felmelegedni, az emberek a ritmusra mozogtak, a vibrációt a bőrömön éreztem és a hang gyógyító ereje maradéktalanul átitatott. Egészen Julia Roberts-nek éreztem magam az Ízek, imák, szerelmek-ből. Ahogy a ritmus kezdett gyorsulni, emberek elhagyták a helyüket, felállva ugráltak, táncoltak vagy simiztek. Nemsokára az egész terem transztáncba kezdett, minden allűr és ego nélkül. Kissé szürreális, ám fölöttébb felelmelő volt látni, ahogy szerzetesek simiznek egymással. Talán másfél órát tarthatott az egész Kirtan s egy cseppnyi érzetét nem tapasztaltam a fáradtságnak. Miután összeszedtük magunkat, várt ránk egy finom kichuri (pépesített vöröslencse és rizs ghee-vel - egyik legkönnyebben emészthető étel) vacsora is...Egyik legnagyobb élménynek érzem ezt az estét az életemben, hiszen olyan ritkán szabadulhatunk fel, s lehetünk önmagunk, s ha el is engedjük magunkat, legtöbbször nem megy alkohol vagy más szerek nélkül. Azt hiszem a legnagyobb részegség a józanság maga, a valóság leplezetlen állapotának ítélkezés-mentes megélése.

A következő napok mind kemény felkészüléssel teltek a mindennapi óráink mellett. Hatha jóga oktatónk - az egyik legelismertebb, legnagyobb tudású Rishikeshben, akinek nem mellesleg a jógázók körében igazán híres B.K.S. Iyengar volt a guruja - a csoporttal való elégedettsége jeléül megajándékozott minket finom szantál füstölővel, ami azért nagy dolog, mert ilyet még soha egyik csoportjával sem tett. Gyakorlati vizsgám során egy vinyasa flow órát adtam, ami szerintem meglehetősen kreatívra sikerült és a gurutól is jó visszajelzést kaptam. Elméleti vizsgámhoz pedig 7 teljes A4-es oldalt írtam tele, s ha lett volna még időm bőven tudtam volna még többet is.

Az utolsó napunk egy szép ceremóniával zárult, ahol a sikeres vizsgát tett tanulók megkapták okleveleiket. Igaz, úgynevezett 200 órás jógaoktató lettem, de pontosan tudom, hogy a jóga elsajátításához nem elég egy élet. A jóga maga életfilozófia, életmód, mely segít elérni a végső felszabadulást. A testi gyakorlat ebből csupán 10%, a többi életszemlélet, cselekedet, légzés, öntisztítás, diéta stb. Sajnos a nyugati jógaoktatásban a fizikai rész kap nagyobb hangsúlyt, s mögötte észrevétlenül elveszik az amúgy rendkívül fontos elmélet. 

Én bízom abban, hogy olyan jógatanár lesz egyszer belőlem, akire büszkék lehetnek majd a rishikeshi gurui, így a jövőben terveim között szerepel a 300 órás tanfolyam elvégzése, mely után megszerzem a komplett 500 órás oklevelemet. 

És hogy mi a konklúzió? Hogy bizony őrülten jó ötlet volt fölszállni arra az Indiába tartó gépre. 

Sétálni mentem - 4. rész

 7.  nap

Bercianos del Real Camino - El Burgo Ranero - Reliegos

24 km

Egészen motiváltan és kipihenten indultam hajnalban útnak, egy jó alvás elképesztően sokat tud segíteni a gyógyulásban. 7 km után, az első és utolsó köztes faluban Reliegos-ig, megálltam reggelizni, ahol belefutottam Perry-be, az amerikai fizioterapeutába, és Heike-be, a német üzletasszonyba, akivel az előző napok egyikén, a kolostorban töltött éjszakám alatt sikerült néhány szót váltanom közösen viselt vitilligónkról. A további kilométereket együtt tettük meg. Egykoron voltak hasonlóan lassú - a szó legszebb értelmébe vett - beszélgetéseim, s igazán jól esett türelmesen hallgatnom, vagy szépen megválogatva a szavaimat, mesélni történeteimet. A figyelem kézzelfogható volt közöttünk. 

Reliegosban egyetlen kis étterem volt nyitva, úgy 100 méterre a szállásomtól, ahol egymást váltották a magányos vándorok, vagy éppen a kilométerek alatt már összeszokott kis csapatok. Hallgattam az embereket. Volt közöttük svéd optikus, német borász-házaspár, olasz nyelvzseni, brit családapa és megannyi féle-fajta ember. Érdekes volt, ahogy elemezni kezdtem saját érzéseimet  feléjük. Valamilyen formában rögvest véleményt alkottam, ítélkeztem. Hogy miért? Mert a mai világban ez a természetes reakciója az embernek abban az esetben, ha ismeretlennel találkozik. Ez lehet egyfajta védekező mechanizmus is, és persze az ego kicsinyes játéka. Az elmúlt egy hét alatt sokszor magamra kellett szólnom, hogy ne bíráskodjak mások felett és ott abban a kis kocsmában (ahol amúgy kiröhögték a zokni-szandál kombómat a helyiek, nem tudva azt, hogy tökéletesen értem amit mondanak :) - hozzáteszem én is jóízűen nevettem magamon) elhatároztam, hogy innentől minden egyes alkommal magamra fogok szólni, amint észreveszem, hogy gondolataim a rosszindulatú ítélkezés felé haladnak. Mert azzal együtt, hogy itt mindenki a maga útját járja, úgyanúgy keres valamit, ugyanúgy küzd valamivel, ugyanúgy meg akarja találni a saját világát. 

8. nap

Reliegos - Mansilla de Las Mulas - ... - León

6 + 19 km

Úgy döntöttem, nem veszem magam túl komolyan. A reggeli 6 km-es - általában bemelegítő - séta után - Mansillában buszra száltam Leónig. Csalásnak hangozhat, és eleinte úgy is éltem meg. Sokat töpregve a dolgon viszont több indokom volt erre a szünetre. Muszájnak éreztem pihenőt adni a testemnek. A lábaim és a sebeim képtelenek voltak regenerálódni a mindennapos terhelés miatt. Tudtam, hogy ennek az útnak az is a célja a határaink feszegetése mellett, hogy fel is tudjuk ismerni azt a pontot, amikor tovább már nem lehet erőltetni. Így tiszteletből és szeretetből a testem felé, s annak érdekében, hogy a következő 2 hetet épen, komolyabb sérülés nélkül képes legyek teljesíteni, megengedtem magamnak egy kis pihenőt. Hogy ne veszítsek időt, így 19 km buszozás jött szóba, az amúgy indusztriál, külvárosi szakaszon.   

Megérkezve a szállásomra, ami luxusnak volt mondható saját szobával és fürdővel, rögtön továbbálltam és kiraboltam a gyógyszertár géz és leokoplaszt készletét. Ezután vettem magamnak egy szandált, hogy Margot-nak vissza tudjam adni az övét, és két botot is. Talán az utóbbi volt a legjobb befektetés, hiszen minden egyes lépésnél a súlyom 25%-át vette le a lábamról, így az izületeim innentől kicsit fellélegezhettek. 

Kedvelem a spanyolokat. Persze mindig csodásan éreztem magam ebben az országban, de most, hogy nem akadály a nyelv sem - merthogy nyelvet nyelvről lehet igazán megtanulni :) - így jobban meg tudom érteni a belőlük áradó szenvedélyt, vidámságot, nyitottságot és azt is, hogy ők valóban soha nem sietnek sehová, így a pillanatokat is mélyebben tudják átélni. Persze ez nekem néha Leónban bosszantó is volt, hiszen a siesta időt a spanyolok legalább olyan komolyan veszik, mint magát  a munkát - ha nem komolyabban - így egy olyan étteremet sem találtam, ahol megebédelhettem volna, egészen este 7-ig. Addig viszont volt időm elmélázni León fantasztikus hangulatán. Kasztília központjaként ismert város, már az 1. században nagy szerepet játszott katonai tábor szerepben, majd fővárosa lett az Asztúriai, később a Leóni királyságnak. Értékes történelmi és kultúrális örökségek sorakoznak minden sarkon, a színes házak egymásutánja vadul elszédíti az embert. A 100 évig épült  Katedrális a francia rayonnant (díszítési mód, melyen egy motívum számtalan változatát helyezik el sugálalakban)  stílusú klasszikus gótikus építészet egyik remekműve, tekintélyt parancsolóan magasodik León fölé s néz vissza kis tereire, ahol turisták tömkelege élvezi a nyár esti világosságot. Kolostorok, Gaudí alkotásai és a történelmet túlélő megannyi épület, a gasztronómia és a vendégszeretet pingálja Leónt az egyik leglátogatottabb spanyol várossá. 

9. nap

León - ... - San Martín del Camino

2 + 22 km

A sebeim és izmaim elkezdtek regenerálódni, viszont a bokám duplájára dagadt, így azt a döntést hoztam, hogy ezt a napot is megadom magamnak, és a következő állomás felé is buszra szállok. Ezt terveztem az utolsó "pihenő" napomnak, és igyekeztem ráhangolódni az ezután következő hegymenetre. Nem mondom, hogy nem keltett bennem lelkiismeretfurdalást az, hogy a legtöbben akik  simlisség nélkül nyomták végig az utat 60 és 80 közötti korosztály volt. Példaértékű és jó néhány alkalommal inspirált is. Mindemellett úgy gondolom, hogy mindenki a saját útját járva más és más döntéseket hoz. Mindenkinek vannak miértjei. És ez így van jól. 

Az egész út során az egyik legszívmelengetőbb dolog, mikor megérkezem az albergue-be és ismerős arcokat látok. Úgy meg tudunk örülni egymásnak. Egy-két pohár mellett ilyenkor az egész délutánt el lehet tölteni világmegváltó beszélgetésekkel. Igazán nekem való. A szállásfogadó, mint régi ismerőst köszöntött minden egyes vándort és lelkesen ajánlgatta az esti közös vacsorát. Míg a nagy melegben  szürcsölgettem a frissítő söröm és irkáltam a naplómba, sokan mellémszegődtek beszélgetni, érdeklődni, a francia házaspártól kezdve, az amerikai testvérpáron át a holland flúgos kinézetű manusig. Bennem egyre inkább tisztulni látszott, miben lettem más már ezalatt a kis idő alatt is.  Nyugodtabbnak, lassabbnak és nyitottabbnak éreztem magam. Képes lettem hosszú idő után végre meghallani a saját gondolataimat és elemezni azokat kicsit. Könnyebbnek éreztem kedvesnek és elfogadónak lenni, mint előtte. 

A fogadó egy óriási tál paellát készített körülbelül 50 főre, friss salátával és borral. Ennél finomabb vacsorát el sem tudtam volna képzelni. Mindenki együtt koccintott az eddig megtett útra, és a következő pár száz kilométerre. 

10. nap

San Martín del Camino - Hospital de Órbigo y Puente de Órbigo - San Justo de la Vega - Astorga

24 km

Az éjszakám nem telt gondtalanul. Nyolcan voltunk egy egészen kicsi szobába besűrítve, s az ablakok is csukva voltak. Persze ezen változtattam annak reményében, hogy reggelre senki nem fog megfázni. Már fél 7-kor útrakeltem egy igen kiadós reggeli után. Nyugatról egészen sötét felhők gyülekeztek, ami különleges színét verte vissza a napfelkeltének. Néhány kósza esőcseppet pedig gyémántként villantott meg a fény. Egy postatulajdonos skót fazon társult hozzám utam elején, aki úgy 50 évvel ezelőtt édesapjával tette meg a camino-t, egészen Angliától. Az út nagyrészén esett az eső, de nem volt kibírhatatlan a kellemes társaság miatt. 

Astorgában egy 200 férőhelyes kolostorban száltam meg, s a szeszélyes idő miatt csak a közeli boltba sétáltam le kenyérért, olivabogyóért, jamon-ért és paradicsomért. Ez volt az uzsonnám és vacsorám is. A teraszon üldögélve és fürkészve az egyszer napos, egyszer esőben úszó tájat azon merengtem, hogy se Magyarországról, se a környező országainkból nem találkoztam zarándokokkal. 

Visszamentem a konyhába, hogy elmosogassam magam után a tányérom, de mire visszaértem a helyemet elfoglalták. Ezt látva, egy fickó felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzá s kóstoljam meg  "Cancel" nevű, igazán low cost-nak mondható borát. (Ezen később nevettünk is, mivel tényleg olyan borzasztó volt az a bor, amit ha megiszik valaki, tuti, hogy "cancel"-eli, vagyis törli az összes memóriáját másnapra.) Kiderült, hogy az illető horvát, és éppen várja szlovák cimboráját, Stefant. Lelkesedve említettem, hogy nem sokkal ezelőtt gondoltam magyar szomszédainkra. Csak ki kellett mondanom és csatlakozott hozzánk egy magyar srác is, majd egy lengyel leányzó. Messze az otthontól, otthon éreztem magam és rendkívül helyes délutánt töltöttünk együtt, sokat nevetve, sokat mesélve.   

Sétálni mentem - 3. rész

 5. nap 

Carrión de los Condes - Calzadilla de la Cueza - Ledigos - Terradillos de los Templarios

30km

Reggel hamar elkezdtek mocorogni a koránkelők, a Nap is még a takarója alatt volt. Megébredve én is elkezdtem lassan összeszedni magam, s az első fénysugarak kíséretében indultam útnak, meglepően jó kedvvel. Ez volt az első napom - s utolsó is -, hogy zenét hallgattam séta közben, és igazán érdekes helyekre vitt gondolatban, elmerülve a muzsika ritmusába és elbambulva a táj szépségén. A zene rengeteget segített, az idő is gyorsabban telt. Előttem s mögöttem megannyi zarándok tette útját, ki gyorsabban, ki lassabban, ki egyedül, ki utitársával. Olyan megható pillanat volt ez, hogy beleborzongtam. És persze felettébb örültem annak, hogy éppen akkor semmim nem fájt. Gondoltam is: milyen jó, hogy lekezeltem a még ép, kb 3x2 centis vízhólyagomat egy speckó és méregdrága tapasszal...

Ahogy megfogant és tudatosult bennem ez a gondolat, abban a pillanatban éreztem, hogy az a bizonyos vízhólyag kidurran, s a benne levő folyadékot, mint kiszáradt föld a vizet szívta magába a pamutzoknim. Miközben cseréltem a zoknimat, arra gondoltam, micsoda analógiát húz a Camino, magával az élettel. Hányszor kerül az ember olyan helyzetbe, hogy mikor már majdnem minden stimmel, minden a helyére kerül, akkor történik valami váratlan, megoldásra váró feladat. (Erről egy meme jut eszembe: "- Én: Végre boldog vagyok! - Élet: Hahaha, várj egy percet!")

Valahogy mindig került mellém valaki, aki akár egy rövidke mondattal, vagy éppen egy kellemes, hosszabb beszélgetéssel, de elterelte a fájdalom s a fáradtság kínjain való bosszankodásom. Mint ahogy az a mexikói fejkendős srác, akinek elfelejtettem a nevét. Még így, néhány nap után is képes voltam megdöbbenni az emberek nyitottságán és figyelmességén. 

20 km után álltam meg először, ahogy terveztem is. Miután elmajszoltam egy szendvicset és kiszellőztettem a lábam, borzalmas nehéz volt ismét belebújni a bakancsomba és hátamra tenni a csomagom. Látva, hogy a már egyszer átcserélt zoknim is úszik a vérben, összeszorítottam a fogam, és nekiveselkedtem az utolsó 10 km-nek. Nehéz mindig felvenni a ritmus egy-egy pihenő után. Éreztem, ahogy a végletekig feszítem a testem. 

Magam mögött hagyva megannyi virító repcemezőt, megérkeztem a kimondottan kényelmesnek tűnő alberguembe, hiszen az összesen négy-ágyas szobákhoz tartozott egy saját fürdőszoba is. Micsoda luxus! Ahogy berendezkedtem arra az egy éjszakára nem kívántam mást, csak egy frissítő zuhanyt. Fájdalmas mozdulatokkal leoperáltam magamról a ruhát, s amint megláttam a lábam, azt hittem rosszul leszek. Nem volt ötletem arra, hogy miként fogok a következő nap 22 km-t gyalogolni ilyen állapotban. Ahogy betadine-al kezelgettem a vízhólaygnak már régen nem nevezhető nyílt sebeimet, az a három fős brazil csapat viharzott be a szobába, akikkel egy étteremben ettünk Carrión de los Condes-ben, napom kiinduló helyszínén. Egyikük, látva, hogy nem volt igazán őszinte a mosolyom, kérdezte, hogy van-e váltócipőm. Persze, hogy van - mondtam, csak éppen az a másik lábamon lévő sebet okozta. Nevetve említettem, hogy van papucsom, legrosszabb esetbem azzal botorkálok el másnap Bercianos-ig. Erre elővette táskájából a szandálját, s odaadta nekem, hogy viseljem azt, míg rendbe nem jön a lábam, hiszen neki teljesen jó a bakancs, amit hord, nincs szüksége váltásra. Alíg hittem a szememnek. Hebegve-habogva vettem el Margot-tól a szandált, szinte szóhoz sem jutottam. Mondta, hogy egy igazi zarándok ott segít, ahol tud, s ezzel ő nem tesz többet, mint ami a zarándoki kötelezettsége s fogadjam el szeretettel, majd visszakerül hozzá úgyis, amikor szüksége lesz rá. 

Kiültem a kertbe. s szokatlanul nyitottan beszélgettem a körülöttem levőkkel. Történeteket szívtam magamba, miközben hálásan vettük magunkhoz a vacsoránkat asztaltársaságommal, egy kanadai hölggyel s a már barátként ismert amerikai testvérpárral.

6. nap

Terradillos de los templanos - Moratinos - San Nicolás de Real Camino - Sahagún - Calzada del Coto - Bercianos del Real Camino

27 km

Pedig csupán 22 km-t terveztem. És nem is volt könnyű ez az etap. Fájtak a lábaim, és kevésbé voltam motivált, hiába volt friss a levegő s hiába merengtem el az előttem haladó egyre rövidülő árnyékomban, ahogy a Nap lassan a fejem búbjához ért..

...Nem értettem mit keresek ott. Úgy éreztem pillanatok választanak el attól, hogy feladjam. Az egészet nem akartam, nem szerettem éppen. Sahagún külterületére érve, betonházak, elhagyott gyárak között lépkedve egy alak közelített felém, a semmiből előbukkanva. Nagy, fogatlan, de annál kedvesebb mosolyával üdvözölt és kérdezte, honnan való vagyok. Nem volt több 2 percnél a beszélgetésünk, mikor a kezembe nyomott egy kis fehér borítékot és jó szorosan megölelt, majd utamra engedett. Ahogy továbbléptem s kinyitottam a papírdarabkát egy ima volt benne:

"Virgen Peregrina

Sánanos, Madre, la herida que nos hace el caminar. Sea tu amor ese hilo que sostiene nuestro andar. Somos futuro en presente. Con tu Aurora llegará. Sé nuestro afán, nuestra guía, Camino a la Libertad...Jesús"

vagyis

"Szűz Zarándok

Gyógyítsd meg a camino okozta sebeinket Anyám, Legyen a szeretet az a fonál, ami miatt továbbmegyünk. Mi vagyunk a jövő a jelenben. Megérkezel a hajnal fényével. Légy lelkesedésünk s vezetőnk a szabadság felé vezető úton...Jézus"

Ahogy meghatódva hátranéztem, nem láttam már senkit. Nem tudtam, hogy angyalok is járják a Caminot, hiányos és jámbor mosollyal.

Itt kezdett derengeni ismét az, amit előző nap éreztem. A párhuzam Élet és Camino között. Mikor nagyon mélyen vagyunk, mikor már feladnánk, mikor már minden fáj és nyűg és kiszállnánk...akkor mindig, mindig jön valami ami miatt mégis továbbmegyünk. Egyik láb, másik láb. Egyszerű mozdulatok nehéz egymásutánja. És a tér és az idő segítségével biztosan történik egy szandál, egy ima vagy akár egy biciklis bíztatása, egy autó dudaszója, ami elég erőt ad ahhoz, hogy képesek legyünk folytatni az utat.

Ahogy beértem a szépséges kisváros centrumába, leültem egy zarándokokkal teli kis kávézóba. Várva a szendvicsemre és kólámra (nagyon nagy lendületet tud adni) éreztem, hogy elveszik az összes erőm. A sorból le kellett, hogy üljek, nehogy összeessek. 

Az utolsó 10 km-en elméláztam azon, hogy az utóbbi néhány hónapban mennyire elveszítettem a hitem az emberiségben. Olyan gondolataim támadtak, melyeket magam szégyeltem. Mindig csak zajt hallottam, amiben az emberség lényegesen elhalkult. Az utóbbi pár napban viszont kezdett visszatérni a bizodalmam abban, hogy az ember alapjaiban véve jó. 

Megérkezve a szuper kényelmes alberguébe, éreztem, hogy szépen lassan én is bizalmasabb leszek a körülöttem levő ismerős arcokkal. Ott volt a mexikói fazon, a francia repülőgépszerelő és beszélgetésbe elegyedtem egy szintén amerikai, hasonló korú férfi testvérpárral, mint akikkel az előző napokban társalogtam. Persze voltak bizarr alakok is, akiktől ki tudott rázni a hideg, mint ahogy a groteszk mosolyú francia író, akinek a szemében ritka őrületet lehetett felfedezni. 

Sétálni mentem - 2. rész

 3. nap

Castrojeríz - Itero del Castillo - Itero de la Vega - Boadilla del Camino - Frómista

30 km

Reggel ugyan nehezen, de mégis lábra tudtam állni. Az emeletes ágyon lévő létrafokok egészen kegyetlenül hasítottak bele a talpközépbe, de lassan ezt is megszoktam.  

A hajnali tájat azt hiszem csak az éjszakai csillagos ég látványa múlja felül. Ilyenkor a meg nem fejtett misztikum tovaröppen a fénnyel s felváltja azt a párás és tiszta jövő. A harmatos friss levegőbe szinte kapaszkodni lehetett, ahogy elindultam aznapi utamat teljesíteni. Castrojeríz kis utcáinak mentén a házak falain meg-meg bújt az árnyékom, ahogy a Nap csipásan igyekezett felébreszteni a falut végtelen erejével. A ropogós hajnali pára mögött egy hatalmas domboldal terült elém, aminek megmászása reggeli ébresztőm  lett.

 

Már utam elején olyan tervvel rendelkeztem, miszerint minden második napon cipőt cserélek. Volt egy túrabakancsom (nem volt régi, nem volt igazán betörve), illetve egy sport túracipőm, ami tökéletesen alkalmas volt a Huayna Picchu megmászására is - bár az a Camino egyes részeihez mérten "kis" kirándulás volt. Az utóbbi cipöt magamra öltve, s felérve a dombtetőre, mely kapuja volt a meseta-nak, amellett, hogy lélegzetállító látvány tárult elém, s felismertem néhány ismerős arcot, akik mellett kellemesen kiliheghettük magunkat az emelkedő után, nyugtáztam, hogy rendkívül okos döntés volt cipőt váltani, hiszen a bakancs már kikezdte a bal sarkam belső oldalán a bőrt. 

A meseszép fennsík végtelen mezőkkel és felhőtlen égbolttal lett megáldva akkor, így hiába kezdte el törni a jobb sarkamat a szuper-cipő, nem akartam róla tudomást venni. Egy falucska egyik kávézójának teraszán megpihenve egy ausztrál pszichiáternőnek meséltem lelkesen az elmúlt 3 napomról, miközben abban reménykedtem, hogy lábra tudok állni ismét a 15 perces pihenőm után. Benyomva a teámat (mert útközben nem járja a bor, mert ugyan nem gondolná az ember, de elképesztő koncentrációra és fókszra van szükség) és magamhoz véve egy kis magnéziumos szőlőcukrot folytattam utamat, kissé nehézkesen. A fájdalom miatt, amit a lábaimban éreztem nem igazán tudtam elmerülni a táj szépségeiben, azonban figyelmes lettem egy kolostorra, ahol ingyen teát és kávét osztogattak. Ehhez a helyhez akkor még nem fűzött történet, csupán pár napra rá, ahogy Astorgában egy lengyel lány mesélt itt tapasztalt élményeiről. Most az ő szavait adom át:

"Mindent megterveztem az utam elején, le voltak foglalva a szállások, mert tudtam, hogy szükségem van a biztonságérzetemre. Ahogy te is mondod, teljesen megértelek, hogy akkor alszol nyugodtan, ha tudod hogy lesz másnap is hol pihenned. Viszont valahol Burgos után elhatároztam, hogy nem azért jöttem ide, hogy megtervezzek mindent. Hiszen a Camino egyik csodája abban rejlik, hogy engedjük azt, aminek történnie kell. Így fogtam magam és lemondtam az összes szállásomat. Aznap Frómista előtt megláttam egy kolostort, ahol ingyen teát és kávét osztottak. Körülnéztem, lepihentem, elméláztam. Elméláztam azon, hogy ma ugyan hol a francban fogok aludni. Ebben a pillanatban megjelent egy idősebb, végtelenül sármos alak egy igazán menő autóval, amiből 3 fiatal csinos lány is kiszállt. Ahogy teltek múltak a percek, s miközben egy kihajthatós napágyon pihent a férfi s körülötte legyeskedtek a hölgyek, kiderült, hogy ő egy olasz egyetemi tanár, övé ez a kolosor és a deoratív lányok pedig tanítványai. Nem is kell mondanom, mire gondoltam, azonban felkeltette az érdeklődésem az, hogy ígértek valami közös imádságot. Úgy döntöttem várok még. Ahogy kezdett lebukni a Nap, a kolosorban egy körbe rendeződtünk, székekre ülve. Nem is igazán tudtam mire számítsak, milyen szektába kerültem éppen bele. Az olasz férfi elkezdte a fohászát, ezzel teljesen megváltoztatva az atmoszférát, majd letérdelt mindenki elé és miután mindannyiunk csupasz lábfejét megmosta és megcsókolta, hálát és a köszönetett adott a zarándokoknak. Most is könnybelábad a szemem, ahogy ezt mesélem. Azt hiszem az ilyet hívják meghatározó élménynek. S mindezt azon a napon, mikor töröltem az összes foglalást s rábíztam magam valami sokkal bölcsebbre mint amilyen én vagyok. És persze ott aludtunk a kolostorban, a rettenet hidegben. De megérte."

Továbbhaladva a kolostortól egyre nehezebbnek éreztem a hátizsákom. Ismerős és ismeretlen arcok gyalogoltak el mellettem, olyan tempóban, amit én képtelen voltam tartani, és ez méginkább csak hátrált. Alíg bírtam a jobb lábamra állni, mert minden egyes lépésnél a bokámon lévő kiszakadt vízhólyag égette belém a szuszt. Próbáltam a murvával kirakott nyom helyett a füvön botorkálni, így puhább talajra érkezett a talpam. Izzadtam, rosszul voltam és már oda akartam érni a következő faluba. Az elmúlt napok leghezebb pillanatai voltak ezek. A könnyeimmel kűzdöttem a kikerülhetetlen fájdalomtól. Hogy ne arra koncentráljak, így számoltam. Ha nem számoltam, akkor pedig tudatosítottam magamban, hogy nem kell többet tennem, mint a bal lábamat a jobb elé, s jobb lábamat a bal elé. Minden fél méter egy örökkévalóságnak tűnt, miközben igyekeztem a figyelmem elterelni arról, hogy feladjam, összeessek, vagy éppen elhánnyam magam.

Néhány kilométer után megérkeztem a kiszemelt alberguémbe. Az emeletes ágyra alíg tudtam felmászni, és zuhanyozni is nehezemre esett. Lázadt a testem. Lázas volt minden izmom és se a hideg se a meleg víz nem segített. Kibotorkálva a kertbe, egy flúgos német férfi kínált kamillateával látva mennyire nem vagyok jó passzban. Teám után bíztam abban, hogy a közelben találok valami helyet, ahol ehetek is valamit. A 400 méterre lévő Chiringito de los peregrinos-t választottam (Zarándokok bárocskája). A teraszán egy pár ült, kortyolgatva a sörüket, így örültem, hogy a siesta idején is nyitva találtam valamit. Ahogy közeledtem a bejárat felé szóltak, hogy csak 6-kor nyitnak. Fél 5 volt. Kérték, hogy csatlakozzak hozzájuk, majd jeleztem, hogy semmi másra csak egy pohár fájdalomcsillapítóra és saláta helyett végre proteinre van szükségem. Alíg ültem le (bár ez abban az állapotban meglepően  sokáig tartott), már hozott is a férfi, José egy pohár bort. 

Mint kiderült ők ketten dolgoznak itt, tulajdonosok. A férfi a báros illetve pincér, felesége pedig a konyhában tevékenykedik. Meglepődtem, hogy mennyire fel tudtam oldódni, s milyen folyékonyan beszéltem spanyolul arról, hogyan sikerült tönkretennem a lábam, vagy a pandémiáról, arról, hogy milyen volt itt az élet zarándokok nélkül, arról, micsoda történetek zajlottak le ebben a kis chiringitoban. José  többször megkönnyezte, ahogy a Camino krónikáit, emlékezetes találkozásokat és pillanatokat mesélt abban a kis, világtól elzárt aprócska faluban. 

A nagy dolgok nem nagy helyeken történnek. 

A konyhát miattam hamarabb kinyitották, hogy mihamarabb tudjak enni. Ahogy vártam az ételre José adott egy vízhólyagra kreált csodakrémet, amit serényen kenegettem, miközben rengeteg történetet mesélt melynek szemtanúja volt abban a kis étteremben. 

A Camino testvériség. - mondta

4. nap

Frómista - Población de Campos - Revenga de Campos - Villarmentero de Campos - 

Villalcázar de Sigra - Carrión de los Condes

21 km

Megdöbbentett mennyire jól aludtam s keltem frissen. Az előző este megtelített ismét hittel és energiával. Jól esett a reggeli frissesség, az elindulás, a továbblépés. Ugyan fájtak a lábaim, minden izmom pihenésért kiáltott, de erre a napra nem terveztem sokat. Csupán cirka 20 km-t. Világító repcemezőkön keltem át, magányos fák magányos árnyékát láttam a mezők szélein, patakok folydogáltak békében mellettem, majd egy templom melleti padon eszegetve almámat találkoztam Perry-vel, az amerikai fizioterapeutával. Onnantól együtt tettük meg az út  utolsó egyharmadát, beszélgetve, egymásra figyelve, ami módfeletti gyógyír volt arra hogy eltereljem a gondolataimat a lábam állapotáról, vagy a táskám súlyáról. 

Carrión de los Condes-ben a Szűz Mária kolostorban, apácáknál szálltam meg. Mennyire érdekes dolog ez is. Miért választja egy nő Istenhez való örök hűségét? Úgy beszélgettem volna velük, de mindig siettek valahova. 

Itt mostam először az utam során. A ruháim - miközben ezeket a sorokat írtam-  szépen meg is száradtak a langyos szellőben a templomkertben. Ahogy összehajtogattam azokat, sétálni mentem annak reményében, hogy találok a közelben egy helyet, ahol ilyen későn is adnak még napi menüt, ami általában egy előételből, főételből, desszertből és borból állt. Több ismerős arccal is találkoztam ezalatt a néhány méter alatt, ahogy a francia, kedves úriemberrel is, akinek a nevét sajnos nem jegyeztem meg, annyit viszont tudok róla, hogy repülőgépmérnök. Szakmábavág. Amúgy is: ez az egész - mikor megérkeznek a zarándokok egy faluba, ugyan különböző helyeken szállnak meg, mégis ha találkoznak - hasonló kérdéseket tesznek fel egymásnak...mint a layovereken. Ez az én nomád layorevem. Teljesen különboző életkorú, nemzetiségű, beállítottságú, tapasztalatú emberek találkoznak, miközben a cél látszólag ugyanaz, mégis teljesen egyedi. 

Ebéd közben egy brazil nő testvérpárra és legjobb cimborájuk hármasára leszek figyelmes, ahogy a melletük lévő asztalnál falatozó fiatalokkal beszélgetnek. Kedves volt hallgatni, ahogy nyelvi nehézségek ellenére egészen frappánsan fejezik ki magukat. Mindenhol megtörténhetnek a találkozások, mindenhol lehet "Heuréka!" érzése az embernek, a világ bármely szegletében képesnek kellene lennünk tudni azt, hogy minden pillanat számít, mert az a része az egésznek, a rendszernek, s azok nélkül a pillanatok nélkül a világ nem lenne olyan amilyen. 

"Megtanultam, hogy a kezdet félelmetes, a elmúlás szomorú és ami igazán fontos, az az út."

Miután bevásároltam gyümölcsből (ami mindig volt nálam), egy nagy hálóteremben tértem nyugovóra, körülbelül negyvenedmagammal. Itt bárkinek bármilyen státusza lehet, bármennyi pénze, bármekkora tudása, egója, önérzete, autója vagy villája: a Caminon ugyanott alszik, mint bárki más, ugyanott zuhanyzik vagy jár mosdóba, ugyanúgy fáj a lába és van vízhólyagja. Ugyanúgy megkérdezi magától, hogy mit kerestt itt...de ugyanúgy továbbmegy.     

Sétálni mentem - 1. rész

0. nap

Budapest - Madrid - Burgos

Hajnalban a madridi gépen ülve valami egészen izgalmas, régi érzés kerített hatalmába. Kellemes adrenalinnal átitatott félelem volt ez. Az a bizonytalan bizonyosság, hogy tudom, hogy jó lesz, csak azt nem tudom, hogyan. Az ismeretlen és a végtelenül nemmindennapi izgalma kavart szinte hányingert bennem. Utoljára hasonlót majd' 8 évvel ezelőtt éreztem, a sivatagba való kiköltözésemkor. 

Még alíg néhány órája lehettem Burgosban, de már akkor több olyan defektet, feloldásra váró frusztrációt találtam magamban, mint gondoltam. Nem is esett jól ez a hirtelen tükör. Az eső esett, nem volt több 10 foknál, és a város szürkesége cseppet sem volt befogadó. Rettentően kívülállónak éreztem magam. Igaz - gondoltam - még korán, illetve késő van ahhoz, hogy zarándokokkal találkozzak, hiszen akik itt töltötték az éjjelt, már hanjalban továbbálltak, s a délután 1 óra még igazán korai az érkezésre is. 

Zavart, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan kell zarándokolni. Hol fogok aludni, mit fogok enni kikkel fogok beszélni... Képtelen voltam belelátni a Camino hogyanjába. Azon tűnődtem, ugyan mennyi időmbe fog telni, míg belejövök az egész zarándok létezésbe. Sokan nyíván már a Francia Pireneusokból értek lassan Burgosba, s bizonyos voltam benne, hogy számukra már minden mozzanat rutin.

Miután kiváltottam a credencial-omat (zarándok útlevél), melybe pecsétek kerültek idővel az összes falucskából, ahol megszálltam, továbbálltam megkeresni a szállásomat, ami így az első alkalommal egy kis hotelben volt Burgos külvárosában, megengedve magamnak némi kezdeti luxust. Az 5km-es gyaloglás a szállásig egyáltalán nem ejtett kétségbe, bár a 11 kg-os hátizsákom adott némi aggodalomra okot, hiszen a fáma szerint annak tömege nem jó, ha meghaladja az ember testsúlyának 10%-át. Nekem persze azért sikerült majdnem 20%-al elindulni...

Első éjszakám álmatlanságát nem csupán az ismeretlen miatti izgalom okozta, hanem az is, hogy kiderült, hogy nem lehetek túl spontán a szállásfoglalással kapcsolatban, hiszen nagyon sok a zarándok Szent Jakab éve miatt, illetve azt se felejtsük el, hogy 2 évig be volt zárva a Világ. Így éjszaka még email-eket küldtem, s telefonáltam annak reményében, hogy másnap lesz hol letenni a fejem. Mikor éppen elengedtem az egészet, azt tervezgetve, hogy miként fogok a szabad ég alatt aludni, jött egy üzenet - egy olyan szállásadótól, aki előtte írta, hogy nem tud fogadni, mert tele van az albergue (turistaszállás), - hogy éppen ebben a pillanatban mondta le valaki, így felszabadult egy ágy. Itt akkor már sejtettem, hogy a Camino bizony tele van turpissággal. 

1. nap

Gamonal - Burgos - Tardajos - Rabé de las Calzadas - Hornillos del Camino

25 km

Nagy izgatottsággal pakoltam reggel magamra a 11 kilós táskát és hatalmas, büszke mosollyal indultam Caminom első etapját teljesíteni. Történelmi jelentőségű volt számomra az első kagylónak és nyílnak a látványa, ahogy rendületlenül mutatják az irányt egészen Santiago de Composteláig. 

Az első néhány kilométer alatt konstatáltam, hogy ez az egész nem nagy ügy. Minden ment mint a karikacsapás egészen az utolsó 5 kilométerig. Leginkább vonszolni tudtam volna magam. Kényelmetlen volt a házizsák, begörcsölt az egyik lábujjam, a vállaim és karjaim elzsibbadtak a súly alatt és a bal térdhajlatom (amiből valami valahogyan letört egyik jógapóz próbálgatásakor) rettentően sajgott. Ennek ellenére rendületlenül folytattam az utam, hiszen mindig találtam valami természeti szépséget, melyen megpihentettem a tekintetem, míg fel nem töltődtem ismét. Dombokon s völgyekben ücsörgő kicsiny falvakon mentem keresztül, míg egy dombtetőről megláttam a csupán 70 léleknek otthont adó Hornillos del Camino-t, és a hozzá tekergő, fehéren világító utat, melyet mélyzöld fiatal gabonamező ölelt. Ahogy beértem a faluba, két magyar biciklistára lettem figyelmes. Oda is köszöntem nekik. Egyikük nagyon vidám kedvében lévén, s örömére annak, hogy én vagyok az eslő honfitárs akivel találkoznak, közös fotót is készített, majd jelezte, hogy igazából a Camino nem is nehéz. Csak egyik lépés után jön a másik. Bal majd a jobb és megint a bal és a jobb. Gondoltam, hogy könnyen beszél az, akinek kerekek vannak a lábai alatt, mégha azokat hajtani is kell. Meg is lepődött, hogy 25 km után nem folytatom az utam. Hiába, aki bringával van, legalább kétszer megteszi egy gyalogos távját naponta. 

La vida es el camino, no decaigas, continua ... (Az élet az út maga, ne add fel, folytasd...)

 

A szálláson olyan kedvességgel és nyitottsággal fogadtak, ami teljesen megdöbbentett. Távolivá vált tőlem ez a közvetlenség egy olyan világból kilépvén, ahol a szomszédaim még a liftbe belépve sem köszönnek...se rám, de még vissza is ritkán. A szálláson berendezkedve teljesen a háttérbe húzódva figyeltem további zarándokok megérkezését és beszélgetéseiket. Még vacsorát sem kértem, ahol esélyem lehetett volna szocializálódni. Mint aki megnémult, alíg ejtettem ki a számon egy-egy mondatot. Rosszul esett ez a felismerés, hiszen régebben, akár gyerekkoromra visszagondolva, be nem állt a szám, mindig nagyon hamar találtam közös nevezőt mindenkivel, aki utamba került. Azonban tele lettem gátlással idővel, s úgy éreztem, nekem aztán igazán nincs mit mondanom. Tűnődtem, változhat-e ez bennem a Camino alatt, képes leszek-e nyitni az emberek felé, bízni bennük s elfogadni őket olyannak amilyenek. Egyáltalán változhat-e az ember az út alatt? Tudni fogom-e kimutatni a bennem zajló érzéseket? Nem csak a fájdalmat vagy nyomorúságot, de az örömöt és pillanatnyi boldogságot is? Egyáltalán fogok-e még igazán mélyről jövő örömöt érezni úgy, hogy az nem vegyül semmiféle félelemmel vagy keserűséggel? S képes leszek-e ezekről beszélni? 

Ilyen dolgok jártak az agyamba, míg a kis ablakon keresztül néztem a végtelen mezőket s hallgattam a lentről felcsörömpölő vacsorahangokat. És ez így jól is esett. A Camino elkezdett dolgozni bennem. 

2. nap

Hornillos del Camino - Arroyo San Bol - Hontanas - Castrojeriz

20km

Nehezen telt az első éjszakám, hiszen a 6 ágyas hálóteremben ketten horkoltak s az emeletes ágyam alsó szintjén pedig a német Cybill folyton mocorgott. Már ez az éjszaka elég volt ahhoz, hogy konstatáljam: a füldugóm igazán nagy kincsemmé látszott avanzsálni. Reggel esélytelen volt mosdóba kerülni, de végül emlékeztettem magam arra, hogy ez nem azért lehet baj, mert valamiről lekések...Mindenki a saját tempója szerint halad. Valakihez képest ugyanis mindig vagy lassú, vagy gyors leszek. A lényeg az lett a továbbiakban, hogy magamhoz mérten hogyan teszem meg az aznapi távot. 

Magambaszívtam a felhőtlen hajnalt s elindultam. Végenincs mezők a zöldnek olyan árnyalatát adták vissza, melyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. A friss szél csak úgy simogatta a búzatengert, s messze a dombok tetején ott magasodtak a szélerőművek s a hatalmas mélasággal forgó lapátaik. Alíg két napos tapasztalataim arra engedtek következtetni, hogy az első néhány km-t szinte pillanatok alatt maga mögött hagyja az ember a reggel megújúlt energiáinak és frissességének köszönhetően. Mivel kezemben volt az útvonaltervem s az adott napon megtenni kívánt távolság a fejemben, mint valami bűvös szám keringett, így a tudatom képes volt a testemet úgy irányítani s felkészíteni, hogy erőmet megfelelően tudjam beosztani. Így végülis teljesen mindegy, hogy 15, vagy 25 km-t kívánok megtenni egy nap, attól függően, melyik információt tudatosítottam. 

Castrojerízhez közeledve az utolsó néhány km-t Páduai Szent Antal nevéhez fűződő kolostor romjai tették érdekessé. A XIV. század óta álló, ma is látható romok annak idején a klastrom alagútjának adtak otthon, mely részét képezte a korházként is működő épületnek. Az itt tevékenykedő hívők a Camino-n megbetegedetteken segítettek, kifejezetten a Szent Antal tüzében, vagyis orbáncban szenvedőkön. 

A következő két és fél kilométer nehezen ment. Látva a célt, a domboldalon szunnyadó Castrojeríz-t és a dombtetőn álldogáló kastély romjait, mintha minden lépéssel távolabbak lettek volna. Nehezen, de egy nagy mosollyal érkeztem meg a szállásra, ahol ugyanúgy, kedvesen és örömmel fogadott egy kóreai nő. Felhúztam a párnámra és a matracomra az általában minden szálláson járó nemszőtt texilt, elrendeztem a felszereléseimet és lezuhanyoztam, majd úgy döntöttem elsétálok a város centrumába uzsonnázni valamit. 50 méter után alíg bírtam járni. Így visszafordulva alberguemhez kirendeltem a salátámat - mondván, nem árt, ha egészségesen eszem s hús helyett is zöldséggel igyekszem beérni.   

Élveztem a csendet, s élveztem azt is, ha mellettem hasonló cipőben járó emberek kezdtek beszélgetni. Élveztem, hogy nagyjából a semmi közepén vagyok, s a madárcsicsergést, a macskák nyávogását és este a közös kóraei vacsorát is, ahol beszélgetésbe elegyedtem egy amerikai 65 év körüli testvérpárral, Paullal és Fosterrel, illetve Perryvel, egy volt fizioterapeutával Wyoming-ból. Mint ahogy a legtöbben, ők Saint Jean Pied de Port-ból, a Francia út "hivatalos" kezdőpontjából indultak. Végtelen érdeklődéssel és humorral teli csevegés volt, néhány pohár igazi házi vörösborral körítve, hiszen mint ahogy tanultam az albergue házigazdájától: 

"No vino, no camino."

Itt tartózkodásom alatt ütközött velem szembe az, hogy emberek életét változtatta meg a Camino, mint ahogyan a szállás tualjdonosának, Dani feleségének is. Kóreából érkezett zarándokolni néhány évvel ezelőtt, s úgy döntött itt is marad. Ahogy fogalmazott:

"Egyszerűbb életre vágytam, aztán  az, hogy elhagytam a gyökereimet, az bonyolított meg mindent. Sehol sem egyszerűbb, mindenhol azt kapjuk amiből tanulni kell, csak más köntösben." 

Nem tudom, hogy a beszélgetés, a bor vagy az egyszerűség misztikuma miatt, de ekkor kezdtem érezni valami nagyon megindítót, valami végtelenül mélyet. Lassan kézzelfoghatóvá váltak a régen hallott bölcseletek, az üresnek hitt szavak pedig kezdtek megtelni valódi tartalommal. 

Sétálni mentem - Előszó

Zarándok lettem. 

Elindulni akartam a bárhonnan s odaérni akartam a bármerre. 

Világgá mentem. 

Igazán sok okot tudnék felsorolni miért döntöttem úgy, hogy az El Camino,  Francia útjának egy részét megteszem. Akkor a nagy zsivajban a gondolatok, az elvárások és a megfoghatatlan célok csak úgy röpködtek körülöttem, a teljes konfúzióból alig tudtam kihalászni, hogy igazából miért is akarok én 500 km-t gyalogolni. 

Talán elcsendesedésre vágytam. Hogy képes lehessek ismét tisztán érzékelni azt a hangot, amit az elmúlt hónapokban alíg hallottam. Ami mindig irányba fordított. 

Vagy új prespektívát látni? 

Vagy megélni milyen is valójában az alapokhoz visszatérni?

Eddig ismeretlen aspektusra vágytam és arra, hogy ez a Világból látott káoszom egyszerűségbe rendeződjön bennem. 

Áhitoztam arra, hogy a bizalmam és a hitem ismét megtaláljon, hogy képes legyek ráülni a hullámokra, tudva, hogy biztonságban vagyok. Ismét örülni, apró mozzanatoktól és pillanatoktól az egységgé válni. 

Nem véletlenül voltak ilyen komoly elvárásaim. Hiszen teljesen eltávolodtam magamtól. Olyan érzetek és gondolatok fogságában nyűglődtem, melyeket magam is szégyelltem. Nem voltam más csak egy dühös, türelmetlen, irígy és lelkiismeretfurdalással teli 34 éves. 

Ez nem tetszett. 

Szóval ezért mentem el sétálni. 

2021-2022

A félig nyitott erkélyajtón meredek ki az esős, nedves világra a 19 emeletről. A felhők seszínűen tükrözik vissza a metropolisz fényét, közlekedési lámpák villognak pirosból zöldbe, s a Marina vize zaklatottan igyekszik követni azokat. Dubaiban utoljára 2 éve esett az eső. Két éve köszöntött be legutóbb a sivatagi tél, a friss esővel öntözött homok. 

Vártam arra, hogy a 10 napos karanténom majd meghozza a művészet gyümölcsét. Vártam, hogy majd lesz lehetőségem elővenni az üresen álló festővásznaimat, vagy éppen írni valamiről. Mondjuk a 2 hetes nyári mexikói utamról. Nem tudtam. És ez végtelenül felzaklatott. 

És itt vagyok egy olyan kaland közepén ismét, ami rengeteg érzést ébreszt bennem minden nap, és képtelen vagyok írni róla. Talán nem is szabad úgy igazából, úgy igazán őszintén. De bennem van, és előbb-utóbb ki fog kívánkozni....majd a Világkiállítás végén. Talán. 

Szóval minden rendben. Azt hiszem. Csak megint elkezdtem keresni az élet értelmét. Azt mondják, az ember a halála pillanatában érkezik meg. Én előbb akarok! Én előbb akarom akarni a semmit. Az édes nihillt, a fényes nirvana-t. Amikor nem vágyódom már se a múltba, s nem kapaszkodom a lehetetlen álmaimba. Amikor nem irigykedem s irigyeim sincsenek, amikor képes vagyok szívembe mindig olyan melegséget tölteni, mint amit csak ritkán sikerül és amikor elfogadom az élet zajlását úgy, ahogy van. Igazából: jó ember szeretnék lenni. Nem elszőrnyedni a valóságon, hanem megérteni azt. Nem ítélkezni mások furcsa útkeresésén s képes lenni mindig mély levegőt venni cselekedeteim és szavaim küszöbén. 

Azt hiszem rámszakadt az elmúlt 7 év. Élesen él bennem minden mozzanat. Elég egy hang és ott biciklizem a Genfi-tó körül, egy íz és ott találom magam Thaiföldön, egy kép Sydney-ről és elémtárul életem legvadabb éjszakáinak sorozata, egy hűvös fuvallat és máris Fokvárosban találom magam a Tábla-hegy tetején, egy illat és itt van előttem az indiai fűszerkeverékek színessége vagy egy zabolátlan tengerpart, ami Nyugat-Afrikára emlékeztet. És ott van az új-zélandi fekete homok vagy Észak-Európa, irreálisan világos nyári éjszakája.  A világ összes kontinensét egy pillanat alatt fel tudom idézni. És piszkosul hiányzik ez a valóságomból. 

Hiányzik a repülés. Hiányzik a szabadság. És ezt félelmetes és fájdalmas bevallanom. Olyan állapotokba, olyan világba repített el engem a térrel és az idővel való játék, hogy félek, hogy soha ilyen már nem lesz. Rettegek attól, hogy olyan fáradt elégedettséggel és izgalommal már sosem látom a napfelkeltét, mint mikor egy-egy út után kiléptem a repülőgépből és a forró szellő párás lehelletet csókolt az arcomra. Félek, hogy unalmassá válok és szürkévé. Bénító belegondolni egy átlagos élet jövőjébe. Fájdalmas azt látni, hogy nem hagyok nyomot s az emlékem már most fakulni látszik. Félek, hogy mozdulatlanná merevedek. 

Kint megint eleredt az eső. Furcsa itt a vízcseppek hangját hallani a korláton. Ismeretlen érzés. 

Olyan nehéz értelmes embereket találni. Akik fél szavakból értenek. Olyan kevés maradt nekem is 2022-re. Kevés, de meghatározó karakterek. Van, aki a teljes józanságba vezet mindig vissza, van, aki szimplán csak megölel és szeret - és néha mérges magára, mert úgy érzi nem tud segíteni, vagy aki spanyoltanárként barátommá avanzsált, vagy új emberek, akik rengeteget tanítanak nekem arról, milyen függetlenül és tisztességesen dönteni. 

Nem másnak látszani akarni. Nem dühösnek és irígynek lenni. Nem komolyan venni az életet. Nem dühösnek lenni magamra, ha megingok a hitemben. Nem másnak mutatkozni. Nem kishitűnek lenni. Nem hamis visszajelzéseknek hinni s azokat gyűjteni. 

Szeretni és szeretve lenni. Jó embernek lenni. Örülni, hogy a másiknak megadatik - mert biztos megküzdött érte: vagy így vagy úgy. Nevetni. Tudni, hogy néha bizonytalanok vagyunk. Elviselni magunkat. Bízni. Ismerni az igazat. 

Ezeket kívánom szeretettel mindenkinek. Nem csak 2022-re.