Találkozások

A minap is úgy jártam, hogy nem tudtam eldönteni melyik arckrémre van szükségem. Az éjszakaira, vagy a nappalira. Mindez délelőtt 10 órakor, éppen lefekvéshez készülődve. Szervezetem kétségtelen nem érti, hogy miért eszem néha hajnali 3-kor, vagy miért indulok éjfélkor dolgozni, dőlök ágynak reggel 7-kor egy olyan időzónában, ahol mondjuk éppen megfelelő az idő az alvásra.
Ugyan most volt időm igazán hozzászokni az "itthoni" öböl időhöz. Több mint 3 napot töltöttem egy időzónában, ami rendkívülinek számít az elmúlt 4 hónapban, mióta aktívan, lelkesen, álmomat élve repkedek oda és vissza, fel és le, néha lábujjhegyen lépkedve a felhőkön, néha trappolva toporzékolva vonulva át egy-egy viharon, ringatózok az időtlenség és a tér nélküliség türkiz és fehér színű hintáján. Megdöbbentően gyorsan  elszaladt ez a fél év, hátam mögött tudhatom a sokszor nehéz döntéseimet, felnőtté válásom legintenzívebb szakaszát, sárga köves utamra való rátalálás és az első lépések talajvesztettségét. Megtanultam hallgatni az érzéseimre, nem félek az lenni, aki vagyok megbékélve tökéletlenségemmel, szexepiljeimmel, áramlani a jelen eseményeivel és dolgozni azon, hogy ne gondolkozzak túl sokat. Az egyedüllét számos dolgot megmutatott.Azt is, hogy mennyire képes alkalmazkodni az ember, milyen rugalmassá és simulékonnyá tette az életem ez a munka. Mégis. Nem volt mindennapi érzés a márciust egy hét kivételével a családommal tölteni.Fantasztikus volt velük lenni, megmutatni hol lakom, mit eszem s iszom, mi a napi rutin - ami nálam a rutin nélküliség. Akkor eszem, amikor éhes vagyok, akkor alszom, amikor álmos, akkor edzem vagy írok, amikor érzem, hogy szükségem van rá. Sokszor megfordult a fejemben az a sztereotípia, miszerint a levegőben dolgozó emberek nem véletlenül találnak szintén hasonló körülmények között élő társat. Amit eddig érzékeltem magamból ezt a gondolatot talán meg is magyarázza. Egy-egy út után falat kenyérként van szükségem a magányra. Átrágni magam az elmúlt 2-3 nap eseményein, visszaidézni az illatokat, a színeket, melyek végtelen intenzitással törtnek be receptoraim aurájába - elengedhetetlen. Nem is tudom milyen nehéz lehet ezt megérteni annak, aki nem él át ilyen átütő élményeket néhány óra alatt. Persze mindenki megtalálhatja a maga adrenalinját. Szó sincs arról, hogy csak a légikísérők vagy a pilóták élik át ugyanezt. Ezt az érzést azt gondolom számos hivatásban vagy hobbiban meg lehet lelni. A különbség csak ott leledzik, hogy nekünk a bioritmusunk is közbeszól, olyan, mint időzónák hálóján a kötéltánc, a mínusz 10 fokból a fülledt 30 fokba való átúszás, mindezt néhány óra alatt. Nem csupán a test van összezavarodva, de a szellem és a lélek is. Az utazások utáni üresség és telítettség harcolnak egymással, a fényes és a sötét gondolatok néznek farkasszemet. Amint realizálódik, hogy ez így működik, elfogadjuk, s "megvárjuk, míg elmúlik". Nálam körülbelül 12-20 óra alatt cseng le egy ilyen periódus és Béke Nobel-díj jár annak, aki ezt túléli, s türelemmel kezeli. A világfájdalom elmúlik, amint felébredek egy mély 7-8 órás álomból. A világ kitisztul, a szürke köd eloszlik, a Világ ismét színes. S kezdődhet az egész előröl.

Míg egyre inkább kezdem megszeretni mindazt, amit csinálok, körülöttem sokan pesszimista és negatív gondolatokkal igyekeznek megmérgezni a derűlátó lelkeket - legalábbis, akik hagyják. Én már nem. Legutóbbi utamon valahogy olyan kollégákat fogtam ki, akik mintha teljesen különböző galaxisból lettek volna kiválasztva, a legtávolabbiakból, a leggroteszkebbekből. Ahogy beléptem a briefing terembe már tudtam, hogy Perth városát egymagam fogom feltérképezni. Energiacsápjaim próbálták letapogatni a kollégák auráját, de mintha nem is lett volna nekik. Akinek éppen akadt, az mind taszított - a francia nagyképű seniorom, aki zokon vette, hogy nem sértődök meg folytonos piszkálódásán, a marokkói lány, akinek lelki elégedetlensége evési zavarban manifesztálódott, s hüledezve néztem, ahogy egyfolytában valami csokoládé van a kezében, vagy éppen egymás után eszik meg 3-4 adag ételt. De ott van a horvát lány, aki permanensen azzal ostromolt, hogy fel fog mondani. Oly távolinak éreztem magamtól mindenkit, hogy még angolul is elfelejtettem. Egyszerűen nem volt mit mondanom nekik. Legfelüdítőbb 1 órám a crewnak kialakított pihenőben volt. Ahogy behúztam a függönyöm, átadhattam magam a ringató turbulenciának, a gép hajtóműveinek dübörgésének, melyek a legfantasztikusabb feltételei egy kellemes szunyókálásnak. Mint néhány ezelőtti utamon is, itt is megtapasztaltam milyen érzés sokkal jobban kijönni az utasokkal, mint a kollégákkal, így ha tehettem a cabinban voltam, beszélgettem velük és eleget tettem a cég és a saját elvárásaimnak is. A hotelbe való megérkezésünkkel eszembe jutottak ausztrál emlékeim, s a szokatlanul kényelmetlen ágyban némi elvárással hunytam álomra a szemem a következő nappal kapcsolatban. 4 óra alvás utána korgó gyomomra ébredve lebaktattam reggelizni. Fáradtságtól feldagadt és égő szemeim a másnaposság hangulatát idézték. Ahogy leértem az étterembe meglepetten konstatáltam, hogy a másik asztalnál ismerős arc beszélget valakivel. Napi 3 perth-i járat miatt a szálloda negyedét sokszor a crew foglalja el, ahogy más desztinációk esetében is, nem kizárt, hogy kollégákkal találkozunk, más járatokról. Sao Paulo-i járatom lelkes first officerjével találkoztam, az előttünk lévő járatról és nevetve jegyeztük meg, hogy milyen kicsi is számunkra a világ. Dubaiban élünk, sao paulo-i kiruccanásunkat közösen szerveztük többed magunkkal és most itt reggelizünk Perthbe, a világ - tényleg másik oldalán. Mennyi is az esélye ennek egy olyan cégnél, ahol 30 ezer cabin crew és körülbelül 10 ezer pilóta dolgozik? A következő meglepetés akkor ért, mikor nyakamba véve a várost nekiindultam a híresen és reménytelenül romantikus Cottesloe beachnek. Amúgy is igen furcsa állapotban voltam, elmerülve a zenében, amit hallgattam, az ausztrál levegőt jól elraktározva a tüdőmben csak sétáltam a pályaudvar felé és módfelett különleges élmény volt tudni, hogy a velem szembejövők pontosan tudták, hogy valami nem stimmel velem. Nem vagyok odavalósi. Ahogy felszállni készültem a vonatra egészen leesett az állam, ahogy az a buddhista szerzetes jött velem szemben, akit Dubaiból Bangkokba repítettünk január végén. Tisztán emlékszem az arcára és a tekintetére, hiszen a jump seat-emmel szemben ült s még néhány mondat erejéig beszélgettünk is. Hogy ennek mennyi a valószínűsége azt nem tudom, de igen csekélynek gondolom. Vagy tényleg csak ki kell nyitni a szemünket, látni kell a körülöttünk lévő történéseket? Nincs nagyobb mozi, mint körülnézni. Látni az emberek hátterét, érzékelni a gondolataikat, tudni, hogy mindig történik valami különleges, csak a legtöbbször annyira el vagyunk foglalva saját magunkkal, hogy észre sem vesszük azokat. Mindazonáltal, hogy szórakozásnak sem utolsó, engem mélyen meghat. Meghat, mert ilyenkor egyszerre érzékelem a jót is és a rosszat is. A boldogságot és a boldogtalanságot, az emberi sorsot, a reményt, a meghittséget. Magát az életet és annak keserűségét édes bevonattal, avagy fordítva, kockacukrot tonikba mártva - tőlünk függ melyik. Ahogy leszállok a vonatról és a part felé orientálódok - általában térkép nélkül közlekedem, megérzéseimre hallgatva, de most csaltam. A tenger illata mérvadó segítség volt az irány megválasztásában. A tökéletesség itt is társammá vegyült, ahogy általában Ausztráliában mindig. De most nyoma sem volt a sydney-i hedonizmus érzésnek. Ez most valahol belül zajlott bennem. A hála, a köszönet, a fel nem dolgozott érzés, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy a világ tájainak részese lehetek, hacsak egy-egy napra is, formálhatok, hatással lehetek, alakíthatok az adott eseményeken, embereken, érzéseken, ahogy rajtam, bennem is folyton transzformálódnak az érzések, azoknak feldolgozási metódusai. Csak annyit tapasztalok, ahogy meglátom a tengert, ahogy érzem a vad szelet, s hallom a hullámok robaját, hogy imádom, amiként lecsapódik rajtam az élet. Hogy így csapódik le. És megint elérzékenyülök. A parti séta közben egy olyan lépcsősort találok, amiről eddig azt gondoltam, hogy csupán filmek díszleteiként szerepelnek. Leültem a tetejére, és onnan csodáltam a tiszta s világos homokot, a sötét hullámos tengert, a körülöttem lévő fűt, fát, a sirályokat, akik felfeküdtek az erős szél áramlataira és úgy élvezték a Napot, melyet most fátyolfelhők borítottak. A hűvös őszi szellő néha megborzongat, a Nappal viaskodva tökéletes hőmérsékletet alkot. Órákon át ülök ott a lépcsőn. Nem megy arra gondolnom, amit elterveztem. Nem megy irányítani az elmémet...hiszen minek rontanék el ilyen meseszerű pillanatokat azzal. Ahogy visszafelé veszem az irányt megcsodálom a teljes idill állapotát. A golfpálya melletti családi ház előtt zajló eseményt figyelem, talán túlságosan feltűnően is. A garázs nyitva, ott mutat egy Mercedes a 'Mama' autója, egy Land Rover ha a család túrázni megy, egy Bentley ha a család a városba megy és egy oldtimer nyitott tetős jaguár, melyet éppen a 'Fater' políroz. Ennyit erről, folytatom az utam azon gondolkodva, hogy a világ melyik részén tudnék élni, egyáltalán képes lennék-e valóban nagyon hosszú távon elhagyni Magyarországot.
Visszaérve a városba serényen elkezdek valami ausztrál bort keresni, de 1 óra kóválygás után érzem, veszítettem lelkesedésemből. Térképpel a kezemben, ráncolt homlokkal a mosolynak egy szikráját sem mutatva bolyongok a bevásárló negyedben, mire hirtelen megállít egy 30 körüli srác. Az ausztrál akcentust kevésbé megértve zavartan kérdezem meg mit is jelent az a szó, amit rám mond, amiért voltaképpen megállított. Azért szólított le, mert el szerette volna mondani, hogy mennyire szép vagyok. Hebegve habogva igyekeztem megköszönni, és a pírt az arcomról még a hotelszobámba való belépésemkor sem tudtam lemosni. Elképesztő mennyire fel tudja villanyozni az embert egy ilyen spontán és kedves helyzet. Ausztrália számomra csodával van átitatva, mindig meglep, mindig inspirál, mindig valami különleges lesz nekem. A Világ vége, a határ, ahol az embernek sokszor az az érzése, hogy ha lép még két lépést, leesik az univerzum peremére, ahol a tenger túlsó partja valóban a végtelen, ahol a hullámokat Isten lehelete képzi, ahol a Nap kancsalul, 'télen' melegebb és a levegő déli sarki fuvallattal csillapítja a hőséget.
A világ találkozások hálózata. Ez a lenyűgöző mátrix ügyesen dolgozik bennünk, és körülöttünk. A fogaskerekek kapcsolódnak, a karma él, a viszonzás, a tettek ereje és hatása létező. Amint ezt észrevesszük, elkezdjük figyelni, sokkal érdekesebb és színesebb lesz számunkra a világ.

Most, hogy visszaolvasva próbálok címet adni: azt hiszem fogalmam sincs

Éppen 48 órája nem aludtam. A Napfordulót én már csak így ünneplem. Malajziai utamról hazaérve egészen elképesztő lelkesedés fog el, hogy írjak. A témám már hetekkel korábban megfogalmazódott, de azokhoz a gondolatokhoz még élmények, tapasztalatok, szövődmények is hozzárendeltettek. Ugyan nem feltétlenül a kuala lumpuri kiruccanásom miatt, szimplán csak esélyem volt levegőt venni Dubai után, ami mindig új gondolatokkal bizserget.
Pekingből hozott sörömet kortyolgatva azon gondolatok árasztanak el, miszerint mennyire szerencsés ember lehetek én. Az én. Aki vagyok. A test, a szellem, a lélek együttes harmóniájából adódó valami energia maszlag, összeköttetésben a Világgal, a Földdel és azzal a csodás Éggel. És persze a Nappal, s annak fordulójával, melyet saját maga is kellő szentséggel ünnepelt, mutatva magából az eltűnés, fogyatkozás lehetőségét a Világ egyik táján élő embereknek. Kuala Lumpurban a reptére menet vezető úton szintén éreztem a szerencse szelét. A Napunk "kanyarának" egyik negyedénél én kivételesen sokat láthatom fent az égen. Malajziában 4 órával előbb bukkannak elő sugarai, melyet a mai napon láttam is, s most itt ülök az apartmanomban a közel-keleten, maláj idő szerint este fél9-kor, s még mindig látom ezt a végtelen Csillagot, amit fogok is még 2 órán át. Mily csoda, hogy eme ünnepnek alkalmából nekem kicsit több jut a fényből! Áldás, s én ezt nagyon köszönöm!
Másrészről azonban ott érzem az ízületeimben, hogy a kialvatlanság dolgozik az elmémben is. A sok élmény, a maláj forró és párás levegő, a Batu Cave lenyűgöző hatalmassága, a barlangi réseken beszűrődő pár perces fénycsóvákban való fürdés, a végtelen megmászandó lépcsősor  a Petronas ikertornyok masszív monumentalitása, vagy éppen a chillis peri-peri csirke pita mégsem engedett pihenni akkor, mikor lehetőségem lett volna. Egyszerűen túl sok íz kerül a nyelvemre a Világ tájairól. Mégis imádom ezeket a zamatokat, melyek életem legmeghatározóbb döntésének eredményeként forgószélként robbannak be tudatomba, azzal a ténnyel körítve, hogy gyermeki álmaim után vágyódva saját megérzéseimre hallgatva vagyok ott, ahol éppen...

Ha visszagondolok 5-6 éves koromra, melyre a családom talán jobban emlékszik, mint jómagam, valahogy mindig az cseng a fülemben, amit a "Fannika, mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre adtam válaszul.
Sztyuájdesz.
Ennyi volt, annak ellenére, hogy akkor tájt még a repülőgépek közelébe sem nagyon kerültem, s életemben először utasszállító járaton 15 éves koromban szálltam. Hogy miként, s milyen intuitív forrásból költözött a gondolataim közé ez a 'fogalom', mai napig nem tudom. Egyszerűen olyan egyértelmű volt. Kamasz koromban elvesztettem ezt a fonalat. Csak azt tudtam, milyen típusú nővé szeretnék érni 20as éveim végére. 20as éveim elején azonban rettentő kétségbeesve konstatáltam, hogy nagyon messzinek tűnik az a kép, amit elképzeltem magamról. Nem hagyott sosem nyugodtan a kicsiként folyton mondogatott...életforma.

Visszatalálni gyerekkori, igaz álmaink mezejére egészen lélegzetelállító érzés. Valahogy sejteni, hogy nem véletlen karcolódnak bele lelkünkbe ezek a gondolatok, hogy végigkísérnek éveken, tapasztalatokon, boldogságon és fájdalmon keresztül. Sejteni. Sejt szinten érzékelni. A sejtjeink rezgését leolvasni, álmokra hallgatni és megküzdeni. Türelmesnek lenni, hogy eljöjjön a pillanat. Lenyelni és kicsit elhessegetni, mikor eltántorítanak. Egy kicsit elfogadni, hogy ez az álom majd a következő életre marad. Kicsit megsemmisülni abban, hogy elengeded és lemondasz róla, még akkor is, ha tudod, hogy feladatod volna. A legmeghatározóbb döntést azonban nem jókedvünkben hozzuk. Inkább mélypontok szériája, a változtatni való képességben bízás, a fulladás állapot, ami az életösztönt hívja segítségül, ami végül a sejt szintre emeli a tudatot, s végezetül visszatérünk a rég elfeledni akart álmainkhoz. (Még mindig világos van kint) Én egy mélypontban elhatároztam magam. A történet többi részét már ismeritek. Az előzmény és talán az inger homályos még. A hosszútávú hatást természetesen én sem tudom. Bizonyos vagyok abban, hogy úgy vannak jó oldalai, mint ahogy rosszak. Azonban a rövidtávú impressziót már érzékelem. A legtöbb, mely lelki, tudati átalakulás talán sokatoknak egyértelmű, érzékelhető. Amit azonban most ki szeretnék emelni az a test innovációja. Természetesen csak amennyiben hallgatunk a belső hangra. Hiszem azt, hogy létezésünknek célja van, hiszem, hogy a gondolati teher fájdalmas manifesztációként csapódik le az emberi szervezetben. Hiszek az alternatív medicina olyan magas labdájában, mely azt hirdeti, hogy testi betegségeink lelki eredetűek. Számtalan cikk, okosság, beszámoló, igehirdetés találtatik manapság szinte minden fórumon a témáról. Én azonban egy olyannal sem találkoztam, ami azt az egyszerű gondolatot hangoztatná, miszerint:
Kövesd az álmod!
Nem másból, mint leginkább magamból indulnék ki. Csak olyat mondok, és csak olyan felett említek véleményt, amit megtapasztaltam, s igyekszem mindezt előítélet nélkül, elfogadással. Eddigi bejegyzéseim a lelki intimitás peremeit súrolták, a következő történet a megfeszült megfelelni vágyás, az elnyomás, a szabad akarat nélküliség, a nőiesség megkérdőjelezése, s ezeknek testi tüneteiről szóló apró gondolat lesz.
Ez az apró gondolat pedig:
20as éveim elején különböző nőiességgel kapcsolatos problémák és fertőzések sújtottak. 20as éveim közepén párkapcsolati változásokból kifolyólag testem ellenállása odaadásba lényegült. Testi tüneteim abban a percben elmúltak, amint saját magamban hagytam lecsengeni a változás fájdalmas leheletét. 20as éveim végére, amint az álmaimnak való 'igent' mondást feldolgoztam, s amint tudtam élni, lelkiismeret furdalás és önsanyargatás nélkül úgy, hogy elfogadtam a tényt: Az álmomat kell élem - minden testi tünet, mely zavarossá tette a Hold ciklusát, megszűnni látszott. A Nő ezennel megszületőben van bennem, általam, körülöttem, követve az univerzális periódust. Az univerzális fázis pedig bennünk van, saját ritmusunk, saját gondolatunk gyümölcseként. Nem küzdeni kell, csupán engedni annak, amit a belső hang mond, hiába fájdalmas az adott pillanatban vagy hiába tűnik éppen lehetetlennek., hiába mutatkozik a ritkábban választott nehezebb útnak - hiszen általában sok lemondással jár.... Az álmokat komolyan kell venni. Nem véletlenül vannak, s még köröket is megspórolhatunk földi létünk inkarnációit számolva.
És térjünk majd vissza erre a bejegyzésre pár év múlva, hogy bebizonyítsam avagy megcáfolhassam ezen gondolatokat hosszútávon tekintve.

Félévfordulóra

3 nap híján fél éve hagytam magam mögött szeretett kis országomat, hogy valami rendkívülit élhessek át, tapasztalhassak, tanulhassak a Világból, a Világ által. Annyit már biztosan tudok, hogy a levegőben akaratomon kívül mindent sikerül elengednem, elfelejtenem, minden problémám elszáll a magunk mögött hagyott kondenzcsíkkal együtt s elpárolog néhány másodperc alatt. Ahogy tekintek ki az ablakon a táj alattam úgy változik, ahogy az élet is elénk tárja különböző lehetőségeit - csak mi hajlamosak vagyunk nem kinézni az ablakunkon, bebábozódni és nem megcsodálni azt, ami körülöttünk forog, mozog, él, minden pillanatban valami egyedi a világ és az élet lenyűgöző metamorfózisa. Meghódít. Ahogy a Himalaya egyre nagyobb, felénk magasodó hegycsúcsait is elképedve nézem. A hegyek, a csúcsok hangtalansága a fülemben cseng, a béke és a tisztaság a ridegség helyett megtisztít, ahogy látom a keleti csúcsokon megcsillanni a Nap első sugarait, míg nyugati oldala szinte kéken vibrál a fénytelenségben, megborzongva a látványtól csak abban reménykedtem, hogy soha nem fogom elfelejteni ezeket a képsorozatokat.
Pekingbe érkeztem, a világ egyik legnagyobb és talán legérdekesebb metropoliszába. Sokat töprengtem azon, hogy a különböző népek mind 'más bolygóról' érkeztek. Olyan alapjaiban vett különbözőségek mutatkoznak nép és nép, szokás és szokás, vagy akár kinézet és kinézet között, hogy az eredetet  egyezőségét szinte boldogan meg tudnám cáfolni. Bár ha ezt meg akarnám cáfolni, akkor nem hinnék a 'minden egy' elméletben, abban a nagy valamiben ami oly sok millió évvel, vagy néhány pillanattal ezelőtt történt, vagy fog történni...vagy most történik, az egyből keletkezett végtelen és a semmiből lett mindenben, vagy akár fordítva. Ha viszont így van, akkor a mutáció oly módon elfajult az emberiség fejlődésében, hogy ijesztő különbségeket produkált életformánkban, testfelépítésünkben, gondolatainkban és szellemiségünkben is. Amennyiben így tekintjük, akkor a különböző vallások is egyfajta mutációi az eredeti - számomra eredeti - univerzális Isten hitnek, azaz a magamban és mindenkiben lévő hitnek. Vagyis minden egyes új gondolat egyfajta variánsa az előzőnek, asszociáció, gondolati tágulás, elméleti bővülés, melynek teremtő ereje, manifesztációra hajlamos energiája bővíti tovább az önmagában már az anyag miatt is táguló teret és időt, a mindenséget, a kozmoszt.
Szóval Peking. És a Nagy Fal. Tényleg nagy. Ezt nem csak a látványból derült ki, de abból is, hogy egészen jó fizikumom mellett is többször meg kellett állnom, hogy pihenjek, míg a hegyek-völgyek között az ősrégi, lekopott lépcsőkön másztam fel s le. A hegyek körülöttünk úgy tornyosultak, mint őrző távoli bástyák, nyugalommal és a sokat látott tudásukkal lélegeztek együtt a Földdel s az oly közeli ég határaival. A néhány celsius fok ellenére kimelegedve, pirosló arccal és nagy nevetéssel csúsztunk le a bob pályáról, melyet az olyan infantilis turistáknak alakítottak ki, mint amilyenek általában mi vagyunk, akik a libegő vagy a gyaloglás helyett némi izgalmat is szeretnének, az ilyenkor amúgy is magas adrenalin szintet megtetézve. A Pekinghez képest meglepően friss levegő miatt éhesen értünk vissza a városba, ahol egy olyan helyi éttermet sikerült találni, ahol a székeken és asztalokon kívül minden nagyon furcsa volt. A pincérek bársony lila öltözéke, a mellettünk lévő teremben a családi találkozó, ahol természetes volt a kiabálás, a balkáni mosdó, a rengeteg mennyiségű  bizarr étel, amit megosztva fogyasztottunk, a kellemes zöld tea, evőpálcika miatt begörcsölt kéz és némi rosszul lét a gigantikus mennyiségű vagy minőségű étel miatt.

Ahogy egyik bejegyzésemben is említettem, azt hiszem a munkám, az utazás az én kábítószerem. Rászoktam s hiányzik, ha nem csinálom, minden kellemes és bosszantó tulajdonsága miatt vagy ellenére. Legutóbbi utam igazán nagy kontrasztot engedett mutatni a kínai járattal. Frankfurt, Európa pénzügyi, közlekedési és kereskedelmi centruma, bankok és tőzsdék fellegvára és kedvenc fánkozós helyemnek otthona. Németországért amúgy is rajongok - bár nem tudom honnan ez a lelkesedés, egyszerűen szeretem a rendezett, logikus és tiszta gondolkodást, a városok makulátlanságát a minőségi életet. Csupán 3-4 órás sétát tettem a belvárosban, igyekeztem magamba szippantani az európai levegőt, az európai egyáltalán nem plasztik hangulatot, úgy kortyolni a sörömbe, hogy tudom, hogy tudatában vagyok milyen kivételes dolgom van ott a Römer Platzon, ahol zenei kíséretként egyik kedvenc éteri hangszeremen (Hang drum) játszott egy fiatal srác. Micsoda 'europanizált' érzés. Magyarként egy angollal és egy cseh lánnyal, Németországban, egy állítólag svájci hangszert hallgatok.
A Világ kitárul s én pedig élvezem, hogy az én gondolataim és tapasztalataim, élményeim is hasonló ritmusban pulzálnak, egyre nagyobb amplitúdóban. Már sejtem, hogy hol s mit keresek, kutatom a hátteret és igyekszek jelentést adni minden mozzanatnak, pillanatnak a világban. Okkal zajlik körülöttünk minden...és én ezt úgy szeretem.
Folyt.köv.