6 év

Pontosan emlékszem, mikor 2014 őszén a céges portál jobb felső sarkában megjelenő visszaszámlálást nézegettem. 

5 days until joining.

4 days until joining. 

.

.

.

Joining today. 

6 évvel ezelőtt, szeptember havának 17. napján elindultam életem eddigi legnagyobb kalandja felé. 

6 évvel ezelőtt még fogalmam sem volt arról, hogy milyen eszméletlen flörtöt fogok levágni a Világgal. 

A történetemet ismeritek, így nem írnám le ismét. Igazából arról akartam írni, hogy most mi történik bennem. Most, hogy a céges portálon a jobb felső sarokban a számláló már csak a megmaradt napjaimat számolja vissza itt, az Emirates-nél, annál a légitársaságnál, ahol életem nagy élményeit, rácsodálkozásait és nagy történeteit éltem. 

Nem nehéz elérnem, hogy pillanatok alatt könnybelábadjon a szemem. És nem is tagadom, hogy rettentően fáj, hogy emlékké kell, hogy fakuljanak ezek az élmények. Míg repültem, minden utazás, tapasztalat elevenen élt bennem, ugráltam az idő dimenzióin, minden emléket egy karnyújtásnyira éreztem. Most, hogy távolodik ez az éra, valahogy át kell, hogy fordítsam ezt az élénk érzést édes nosztalgiába. Például mikor életemben először repültem crew-ként egy cairo-i járaton.

Vagy mikor ott Bangkokban megismertem azt a furcsa alakot, aki később olyan érzelmi hullámvasutat indított el bennem, amit így visszagondolva kicsit szégyenlek is - bár semmit sem bánok. Arról a sydney-i útról nem is beszélve, ahol belebotlottam egy másodpilótába, vagy arról a csapatról, akikkel az egy hetes utunk alatt kevés józan pillanatunk akadt. Nosztalgiám elbűvölő részei az európai utak is, az ottani semmihez sem fogható kultúrális élet, az épületek antik kacsintásai vagy éppen a brüsszeli tivornyázás sok-sok liter sör után. Nizza, ahol futnom kellett a hullámok elől, Barcelona ahol otthagytam a jegyzeteimet, London, ahol mindig összefutottam egy-két jóbaráttal, a friss Guinness Dublinban, Timmendorfer strand ahol oda voltam a retro napozóágyakért és Frankfurt ahol életem legfinomabb csokis fánkját ettem. Említést érdemel Róma is, ahol minden lépésben benne volt a dolce vita, Milánó, ahonnan egy köpés a ködös, esős, romantikus comó-i tó. Stockholm és Oslo, ahol mindig nagyokat lélegeztem a friss és hűvös levegőből, és csodálattal néztem a repülők sokáig mozdulatlanul ékeskedő kondenzcsíkjait a fényes nyári estéken. Koppenhága a karácsony előestéjén, mikor mi voltunk az egyetlenek akik 2 fokban a Tivoli kertben hánytatós hullámvasutakra ültünk. Ott van Lisszabon is, ahol a legfinomabb egg tart-ot ettem miközben fado-t hallgattam, vagy Madrid, ahol órákat tudtam sétálni a Retiro parkban. Párizsban szerettem kicsit Amelie lenni és créme brülée-t törni a Montmartre-on. Lyonban jól esett mászkálni a vasárnapi piacon, ahogy Zürichben is, miként a tó felől érkező jeges szél teljessen elzsibbasztotta az arcom. Emlékeim sokszor visszavezetnek a genfi biciklitúrára, ahol rikítóan sárga repcemezőkön keresztül vezetett utunk, és ahol pitypangot fújtunk a hegyek közé. Edinburgh valósággá vált Harry Potter világa mindig elvarázsolt, ahogy Amszerdam virág- és bicikliözöne is. 

Olyan távoli helyekre utaztam ahova valószínüleg sosem jutottam volna el másként. Ázsia egy külön bolygó, egy teljesen más rendszer, mint amit én európaiként megszoktam. Ahogy eszembejut Peking szinte érzem a körülölelő szmogot, másrészt eszembejut a bob pálya, amin lecsúsztam a Nagy Fal-tól. Erősen él emlékeimben Shanghai nyüzsgése az Oriental Pearl-el a közepén, vagy Guangzhou, ahol életem legkényelmesebb matracán aludtam úgy 20 órát. Emlékszem az egyik hongkongi bulira (hogy hogyan azt nem tudom), mikor Bon Jovit üvöltve zselé alkoholt ettem a Lan Kwai Fong-on vagy mikor a Nagy Buddhához kirándultam a várost körülölelő hegyekbe kicsit lecsendesedni. Ázsiában mindig nagyokat lehetett mulatozni, ahogy sikerült is Angeles city-ben, Clark-on, a Fülöp-szigeteken, miután hatalmasat kanyoningoztunk Cebu-n a Kawasan vízesésnél. Mélyen él emlékeimben a szingapúri Buddha foga templom, ahova minden alkalommal ellátogattam meditálni vagy Kuala Lumpur, mikor napfelkelte előtt sétáltam a Petronas tornyok tövében. Pillanatok alatt fel tudom idézni, ahogy Vietnámban a Mekong folyó deltáján csónakáztunk vagy ahogy a Halong Bay Avatarba illő magas és vadregényes, a tengerből kiemelkedő hegyeibe beleveszett a tekintetem. Szinte érzem a taipei-i teaültetvény aromáját és a hegyi hűvös ragacsos tea illatú párát, amit a világ rápermetezett a bőrömre. Eszemben van az éjszakai piac iszonyatos bűze is Jakartában, mint ahogy a Seoulban meglátogatott skanzen élménye is. Még mindig nevetek magamon amiért azt hittem, hogy Tokyo belvárosából éjszaka 2-kor sima ügynek hittem eljutni a Naritai reptérig. A számban érzem még mindig a sri lankai és indiai fűszerek elképesztő tüzes táncát. Megborzongok, ahogy előkerül emlékeim közül egy mauritius-i vízesés, ahol a szomorúság egy pillanatra elfelejtett létezni.  

Afrika, a világ bölcsője, egy rendkívül szerethető bukét hagyott az ajkaimon. Mindig mosolygok, mikor felidézem a bébi elefántokat Nairobiban, vagy ahogy Zimbabwe-ben lovagoltam a szavanna közepén. Azt a kedves tekintetet sem felejtem el soha, amivel az a bájos zsiráf tisztelt meg Johannesburgban. Durban partjainál cápákkal úsztam egy hajnalon és Fokvárosban láttam, ahogy két óceán egymásbaszeret miközben a hajamat kacéran kócolta össze a szél. Luandában szúnyogokat kergettem, míg Lagosban örültem a fejemnek, hogy 1 literes söröket lehet a hotelben kapni. Emlékszem, ahogy Ugandában a Viktória tó partján néztem a napfelkeltét és ahogy Accrában fergeteges 29. születésnapot ünnepeltem. Még mindig meghat, ha arra a képre gondolok, amit Conakryban láttam, azt a csoda naplementét, ami a narancs nemlétező árnyalataira festette az Atlanti óceánt. Előttem van a dakari rózsaszín tó is és az óceánparti quadozás, vagy a Gorée sziget s annak története.  

Amerikába mindig szívesen utaztam. Annyira sokszínű, annyira menő és én nagyon készségesen készültem tervekkel bármelyik vidékére küldtek is. Lehetett az New York, Manhattan, aminek a hangulatára nem igazán találok szavakat (talán a mindent magábafoglaló zsizsgés szó jó rá), vagy Chicago, ahol beleszerettem a tűzlétrákba, vagy Boston mókusokkal telített parkja. Orlando ahol megállíthatlan röhögőgörcs jött rám, vagy a Cape Canaveral és a Kennedy Space Center. Fort Lauderdale, ahol hatalmasat estem miközben nagy lelkesen futottam a homokban, hogy megsimogassam az óceánt. Emlékszem a floridai Naples-re, ahol a legfinomabb tuna steak-et ettem vagy a everglades-i cuki aligatátorokra. Houstonban életem első baseball meccsére, amiből semmit nem értettem és a NASA történelmi mission control termére. Emlékeimben szerepel Dallasban az X-el jelzett rész az Elm utcában, ahol Kennedy-t meggyilkolták. Los Angeles számomra álom az álomban. Akárhányszor ott jártam, mindig felhívta a figyelmem arra, hogy el ne felejtsek álmodozni kicsit. San Franciscoban szerettem elbiciklizni Sausalitoig a Golden Gate hídon át, és Seattleben mindig megálltam a világ legfinomabb kagylólevesére. Még mindig érzem a Niagara dübörgését a mellkasomban. Csak úgy, mint ahogy hallom az argentín tangó zenéjét, és látom, ahogy az a pár táncol rá ott a színes La boca negyedben Buenos Airesben. Emlékszem, arra a rengeteg caipirinha-ra, amit Rióban ittam, és az esőre meg a ködre, ami miatt nem láttam a Megváltó Krisztus szobrát. Cserébe él bennem a Copacabana ritmusa és az ígéret, hogy oda még vissza kell mennem. 

Ausztrália és Új-Zéland annyira messze van, hogy olyan az ember érzése, mintha a világ peremén landolt volna. Ezt az érzést szerettem. Elmenekülős volt kicsit. És Sydney-be olyan jó volt elmenekülni, meg végigjárni a Big Ocean Road-ot egészen a 12 apostolig. Brisbaneben szerettem a meleg esőt, Adelaide-ben pedig találkozni régi barátokkal. Perthből mindig elvonatoztam Cottesloe-ba, ahol a terngerpart a legreménytelenebbül romantikus, vagy Fremantle-ben sétáltam és szívtam magamba a nihillt. És élveztem, ahogy Aucklandben a világ margóján kötélténcolok, vagy ahogy Christchurchből délre autózva a semmi közepén találom magam. 

És van emlékem Baliról is. Ahol megismertem azt az embert aki ezt a múltat összekapcsolja a jelenemmel és a jövőmmel. 

És nézzenek oda....leírtam végül egy-egy hellyel kapcsolatos legelső gondolataimat. Mint valami szumma-blog. Ugyan nem az összes desztináció, nem az összes gondolat, de mégis ad egy laza keretet, ami talán nekem is segít. Mert, hogy el kell, hogy pakoljam ezeket a szívem egyik szegletébe - ugyan nem tudom, hogy fognak elférni. 

Nem tudok mást írni, pedig végtelenül repdesnek bennem mindenféle érzelmek. De elnémúltam most kicsit. Azt hiszem ez a folyamat része. Majd újra megered a nyelvem.  Egy dolog viszont biztos. 

A Köszönet és a kimeríthetetlen hála ezért a 6 évért. 

.... 0 day remaining....

Peru 3. rész

A másnapi hosszú buszút során csak egyszer álltunk meg egy kis étteremben a semmi közepén, ahol nagyon finom helyi ételeket ettünk, egészen jóízűen, hiszen akkor még nem tudtuk, hogy később, első cuscói éjszakák alatt versengve fogunk sorbaállni a toalett előtt. De jól felkészülten teletömtük magunkat széntablettával így nyugodtan folythathattuk perui kirándulásunknak ezt a csodás szakaszát.

2019 március 25. Cusco, Peru

A városközponti szállásunk rendkívül megkönnyítette, hogy Cusco fő terét - változatosság kedvéért a a Plaza de Armas-t - már a megérkezésünk estéjén végigsétáljuk. Rettentően hűvös volt az este, így hamar bekuckóztuk magunkat annak az étteremnek a bárjába, ahova későbbiekben is szeretettel néztünk vissza. A Cicciolina nevű helyet a helyi taxisofőr ajánlotta, s amennyire gyanakvó voltam, annyira nagy meglepetés ért. A roppant mód igényes berendezés fókuszában a nyitott konyha állt, ahol olyan helyi ételek extravangáns verzióit készítettek el, melyeknek ízére azóta is tisztán emlékszem. Egy üveg bor mellett megterveztük a következő napi utunkat egészen Aguas Calientes-ig, a Machu Picchu kapujáig.

2019 március 26. Aguas Calientes, Peru

A cuscoi Machu Picchu rail várótermében teljes lázban vártam, hogy induljon a buszunk Ollantaytambo-ba. Az út mélységek és magasságok között vonult. Urubamba kis városkájára a meredek szerpentínes útról fantasztikus kilátást nyílott. Ekkor kezdett valósággá válni bennem ez az egész kaland. Nem tettem mást, csak bámultam ki a kisbusz ablakán egészen míg meg nem érkeztünk Ollantaytambóig, ahol felszálltunk az Aguas Calientesbe induló vonatra. Vadregényes, érintetlen tájak sorát néztük végig az Urubamba folyó mentén a meseszerű városig.

A vonatból kilépve megütött minket a fülledt meleg levegő, ami teljesen ellentéte volt a Cuscoban tapasztalt száraz, hűvös időjárásnak. Az egyutcás falucska a rejtett ékszerdoboza volt az őt körülvevő hatalmas hegyeknek és misztikus rejtekhelye az arra tévedteknek. Ez lehet az a hely, ahova mindig szívesen visszatérnék elbújni a világ elől. A zöld, esőerdők övezte város az Urubamba, az Alcamayo és az Aguas Calientes folyó találkozásánál gyűjti magába gyógyító energiáit. Ezeken a köveken sétálni, magamba szívni az itteni levegőt vagy szimplán elveszni a teljesen fekete éjszakában felér egy szakrális lépcsőfokkal. Enigmatikus, hatalmas kövekkel, lépcsőkkel berendezett szállásunk két lépésre volt a város főterétől, amit kivételesen nem Plaza de armasnak, hanem Plaza manco capac-nak hívtak.

Pontosan emlékszem arra a Shirley McLean életrajzi filmre, melynek a címe Ég és Föld között. Ezt a filmet talán 12 évesen láttam, és tisztán fel tudom idézni azt a részt, mikor a főhősnő elhagyja a testét egy melegvízű fürdőben ülve, egy gyertyába meredve. Testét lelkéhez egy selyemszál fűzte míg saját magát fentről, majd az Andok vonulatát, a világot, az univerzumot látta. Ez a jelenet úgy hiszem Aguas Calientesben játszódott. Hogy ennek a transzcendens élménynek keresése miatt, vagy amúgy is, de rettentően vonzott ez a hely. Talán jobban, mint maga Machu Picchu.
A vacsorát egy étteremben fogyasztottuk, melynek terasza közvetlenül az Urubamba folyó zuhatogos, hatalmas sziklákat kerülgető, rettentő erőt sugárzó folyamára nézett. Olyan hangosan zubogott mellettünk, hogy kiabálnunk kellett, hogy halljuk egymást. Rocoto relleno-t ettünk, ami egy az egyben ugyanaz, mint az otthoni töltött paprika. Egyben éreztem magam Magyarországon és a világnak egy teljesen lehetetlen pontján.

2019 március 27. Machu Picchu, Huayna Picchu, Peru 

Az időjárás miatt sajnos a gyalogtúrát a Machu Picchu bejáratáig nem tudtuk megtenni. Így a 20 perces buszút közben néztük, hogy elképesztő erővel zúdul a völgybe a zápor. Mindent pára borított a buszon, az ablakot folyton törölnöm kellett, hogy lássam mi történik odakint. Miután áthaladtunk az Urubamba felett, rátértünk a cikk-cakkos, körülbelül 7 kilométeres útra, a Machu Picchu highway-re, a Hiram Binghamra. Egészen nehezen lehetett bármit is látni, ahogy haladtunk felfelé, mert a felhők minden négyzetméteren ott pihentették magukat. Miután elállt az eső hatalmas köd lepte be a teret, s én csak remélni mertem, hogy szebb időnk lesz amint felérünk a csúcsra.

Hirtelen, ahogy egyre magasabbra ért a busz, meg-meg mutatta magát a felkelő nap fénye, igyekezett áttörni a köd fátylán, s betekintést adni az alattunk meredeken elhúzódó völgyre, s a körülöttünk lévő érintetlen hegyekre. Mint egy dimenziókapun, léptünk ki a teljes ködből a napfényre, s a leveleken megpihent pára ékszerként csillogta be a tájat. Előre lefoglalt időpontunk volt, mikor beléphettünk az inkák egyik leghíresebb szent területére. A napfényben tökéletes rálátásunk nyílt részleteiben megcsodálni a fennmaradt romokat. Nem írnék részletesen Machu Picchu eredetéről, csupán a legfontosabb információikként említenék meg néhányat. Az Andok meredek csúcsai között megbújt romvárost 1450 körül építtetette az akkori inka király, melyet 1570-ben el is hagytak. Majd 400 év érintetlenség után fedezte fel a helyet Hiram Bingham a Yale egyetem kutatója, perui expedíciója során. A több térből, templomból, lakó negyedből álló város mivolta tekintetében rengeteg feltételezés került szóba az elmúlt évszázadban. A rejtett, nehezen megközelíthető helyet sokan szakrális központnak vélik, inka zarándokhelynek.

De léteznek olyan teóriák is, melyek szerint az UFO-k segítségével építhették a városban megtalálható, egyébként tökletesen megmunkált, a földrengésnek is teljesen ellenálló építmények nagy részét. Ugyan ezt kicsit túlzásnak tartom, mégsem vetem el azt a gondolatot, hogy az inkák rendkívül érzékenyek voltak a transzcendens energiákra, s hitüknek segítségével alkották meg birodalmukat, építették városaikat annak tekintetében, hogy mindig tiszteleghessenek isteneiknek. A birodalom istene Inti volt, a Nap a dinasztia őse, akit a téli napfordulókkor jelképesen kifeszítettek, biztosítva azt, hogy a következő évben visszatérjen. Így vált Machu Picchu legszentebb helyévé Intihuatana, a Nap tartóoszlopa "a hely, ahová kipányvázták a Napot". Az inka birodalom nagyvárosainak fekvését geológiailag is érdemes megvizsgálni, hiszen azokat az Andok hegyvonalutának törésvonalaira építették, segítve ezzel a leömlő eskővizet szabályozni. Ezek a hosszú törésvonalak egy X-ben keresztezik egymást (egyik északkelet - délnyugat, a másik északnyugat - délkeleti irányú) melynek érintési pontjában pontosan a Machu Picchu áll.

Megannyi templomot, szent helyet jártunk végig, mielőtt rátertünk a Huayna Picchu felé vezető ösvényre. A fiatal csúcsra 600 meredek lépcsőfok mellett csúszós emelkedők, barlangok, nagy gránitsziklák övezte csapások vezettek. Ahogy kitértünk egy-egy tisztásra a mélységből felemlekedő pára egészen rendkívüli látványt nyújtott. Mintha lelkek szálltak volna a magasba, a Nap felé. Közeledve a csúcshoz egyre inkább tériszonyom támadt ahogy a korlátnélküli csúszós lépcsőkön haladtunk felfelé, s alattam veszélyesen tátongott az Urubamba által kigravírozott mélység. A Huayna Picchunak is nagy szerepe volt a birodalom életében. A legenda szerint a csúcson volt a főpap és a napszüzek szállása, ahonnan minden reggel napfelkelte előtt lesétáltak az Öreg csúcshoz (Macchu Picchu) hogy ezzel jelezzék az új nap eljövetelét, illetve a csúcson található a még mindig rendkívül jó állapotban lévő Hold templom is. Ahogy ereszkedtünk le a hegy másik oldalán, az egyik kis teraszon megpihenve tökéletes rálátásunk nyílt Machu Picchu falujára és az ahhoz vezető kacskaringós útra. A pára kezdett teljesen eltünni, így körbenézve láttuk a többi fölénk magasodó hegyek végtelen áramlatát és a folyamatosan zakatoló folyó áradatát, melynek robaja egészen elhallatszott felénk több mint fél kilométeres távolságból is. Néha elállt a lélegzetünk a látványtól, vagy éppen a 2700 méter tengerszintfeletti magasságtól, és a folyton változó hőmérséklettől.

Utunk egyből a Machu Picchu térség egy erődjéhez vezetett a Nap kapujához. Inti Punku annak idején a Machu Picchu főbejárata volt, egyben a híres Inka útvonal utolsó állomása, mielőtt a zarándok belépett a szent helyre. A Nap kapujának nevezik, ugyanis a nyári napfordulókor  pontosan a kapu közepén tűnik fel a reggeli Nap. Megmászva régi szikláit gyönyörű panoráma fogadott minket egészen a Machu és a Huayna Picchu térségére. Ahogy elfordultunk észak felé Aguas Calientes apró városkáját is lehetett látni. A hegyek felett gyülekezni kezdtek a felhők, a Nap sem sutött már olyan harsányan, így a Machu Picchut ismét körbejárva, emlékezetünkbe vésve a csodás látványt, az érzést, elhalmozva az energiákat útnak indultunk visszafelé, hogy elérjük vonatunkat Ollantaytamboba, majd a buszt egészen Cuscoig.

2019 március 28. Cusco, Peru

A másnapot Cusco belvárosának bejárásával töltöttük. Az annak idején az Inka Birodalom fővárosaként funkcionált város 3600 méteren magasan terül el, s körös-körül 4 - 6 ezer méter magas hegyeket látni. A Plaza de armas tele volt turista-vadászó eladókkal, ottani indiánokkal akik személyes idegenvezetést ajánlottak nem is olcsón. Az egész belváros kis macskaköves utcákból áll, spanyol gyarmati időkben épített házakkal és azok színes erkélyeivel, ablakaival. Kicsit olyan volt, mintha egy andalúz faluban sétáltunk volna.

A város főterétől minden irányba menet teplomok, szépen rendezett terek, éttermek, kávézók sorakoztak. A San Cristobal és a Santa Ana térről tökéletes kilátás nyílt a völgyben lévő Plaza de armas-ra és a katedrálisra, illetve egész Cuscora, mely a legenda szerint az inkák szent állatának, a pumának formáját ölti.

Miután csavarogtunk egyet a színpompás piacon s vettünk egy utitáskát - hogy beleférjenek a szuvenírek és ajándékok - betértünk a Pisco múzeumban, ahol számtalan pisco alapú koktélt lehetett inni, és természetesen közben tanulni erről az itteni erős borpárlatról. Az este rendkívül hűvös volt, így az általunk ismert legközelebbi étterembe, ismét a Cicciolinába ültünk be, hogy még több inycsiklandotó andoki finomságot kóstolhassunk.

2019 március 29. Lima, Peru
Cuscoból fél óránként indulnak repülőjáratok a fővárosba, így kényelmesen értünk ki a reptérre délelőtt. Az út nem volt több másfél óránál, így délután már ismét Miraflores egyik éttermében beszélgettünk jókedvűen ottani ismerőseinkkel. Utolsó esténket egy tengerparti koktélbárban töltöttük pisco sour-ok hadát ízlelgetve, méltó befejezéseként ennek az élménydús kirándulásnak. Akkor még nem tudtuk, hogy a hazautunk sem lesz teljesen döccenőmentes.

2019 március 30. Jorge Chávez Nemzetközi repülőtér, Lima, Peru
Limából egyenesen Madridba volt standby repülöjegyünk, hogy onnan elérjük a még aznap este induló dubaji járatot. A honlapon, amihez crew-ként van hozzáférésünk, s ahol igénybe lehet venni az olcsóbb, azonban standby jegyeinket azt mutatta még előző este, hogy van esélyünk arra, hogy felférjünk erre a járatra. A repülő telítettsége azonban az éjszaka során teljesen felszökött. Megveszekedetten igyekeztünk más légitársaságok európai járataira helyet találni, azonban esélytelen volt. Az USÁ-ba tartó gépek is tele voltak a következő pár napban, így úgy döntöttünk lerepülünk Brazíliába, Sao Paolóba, ahonnan ha szerencsénk van, egyenesen Dubaiig repülhetünk. Az 5 órás út nagyon kényelmesen telt, majd némi stresszel körítve a sao paoloi reptéren, aggódva attól, hogy ott ragadunk.

2019 április 1. Dubai, UAE
A 15 órás út után úgy zuhantunk álomba, mint aki alatt 3 napja nem volt rendes ágy. A jetlag, a fáradtság, az élmények és emlékek csődülete érdekes álomba kalauzolt és a következő napokat is még Peru sejtelmesen izgalmas hatása alatt éltem. 

Peru 2. rész

2019 március 22. Arequipa, Peru
A tíz órás buszút a semmi közepén a körülményekhez mérten nem volt kibírhatatlan. A kivilágítatlan út vadregényességéről csak a megannyi kanyar, bedugult és kidugult fül engedett következtetni. A nap már fel-fel kacsintott mikor megérkeztünk Arequipába, a fehér városba. Fáradt lehelletünk még látszódott a hűvös reggeli éterben miközben igyekeztünk megtalálni a történelmi városrészben foglalt szobánkat. Örömmel vettem tudomásul, hogy a hotelszobánk az eddigi legkellemesebbnek bizonyult, tökéletes kilátással a városra mindig hűen vigyázó Misti vulkánra.

Rövid pihenő után rögtön nyakunkbavéve a várost a főtérre igyekeztünk, aminek nem meglepő módon Plaza de Armas a neve - ahogy valószínű minden kisebb-nagyobb perui város főterének egyaránt. Körülötte megannyi sürgő-forgó emberkavalkád, üzlet, szuvenírbolt és a fehéren ragyogó spanyol gyarmati időket felelevenítő épületek sora. Az 1835-1883-ig Peru fővárosaként nyilvántartott hely ma gazdasági és ipari központja a dél-perui térségnek, kultúrális csomópont, melynek végtelen romantikája a sok macskaköves utcában, a pisco sour ízében és a Misti havas, még éjszaka is világító csúcsában rejlik. A Plaza de Armas egyik élelmiszerboltjában lehetett kokalevelet kapni, amit nagy lelkesedéssel kezdtem el rágcsálni. A hatása talán csak annyi, hogy kellmesen zsibbadtá teszi a szájunk belső részét, illetve helyiek szerint az oxigénellátást növeli az agyban, ami Peru több részén a magas fennsíkok miatt igen hasznos. Ezen a tájon semmiféle magaslati betegségünk nem volt, lehet csupán azért, mert a szimulált kabinnyomás és oxigénellátás a repülőgépek esetében is olyan 1000-2000 méteres levegősűrűséget biztosít. Ezért van az, hogy egy-egy hosszabb út után egy pohár sör hatása például felér körülbelül 3 poháréval.

A katedrális oldalában lévő tetőteraszon, mely bárként üzemelt ki is próbáltuk, milyen egy pohár Arequipeña, miközben tökéletes rálátásunk nyílt a belváros alacsony épületeire és a vuklánra. Egy hosszú séta után a Chili folyó mentén, egy helyi által ajánlott étterembe tértünk be, a La Nueva Palominoba. Rögtön egy rikító zöldes-sárga Inka Colával kezdtem, majd andalúz másikfelemet kérdeztem az étlapról, melyből egyetlen szót sem értettem a cerveza-n kívül. Meglepetésemre ő sem. Minden valószínűséggel kecsua és ajmara nyelvvel összekevert spanyol szavakat használtak az ételek elnevezésekor. Zsákbamacskát játszva igyekeztünk olyan ételt választani, aminek jó volt a hangzása. Az adagok émelyítően nagynak de európai szájnak nem túl ízletesnek bizonyultak.
Egy ujabb séta után meglátogattuk a Katedrális múzeumát és tetőteraszát, de az este egészen hamar kedzett ránkhűvösödni. Egy pisco bárban húztuk meg magunkat, míg a Nazcában megismert hongkongi srácra vártunk, hogy kipróbálhassuk a város egyik legjobb éttermét. A Zig Zag nevű helyen ettem életemben először alpakát és ittam tannat szőlőfajtából bort. Felejthetetlen kulináris élményt nyújtott, zseniális társasággal ebben a csodaszép városban.

Másnap reggel egy helyes, belvárosi pékségben ittuk meg a kávénkat, hogy utána a szomszédos Santa Catalina kolostórban sétálgassunk a végtelen vidám színekre festett falak között. Labirintusszerű kis utcácskákról nyíltak szobák, imahelyek vagy éppen szökőkutattal tarkított belsőkertek. Az 1579-ben épült kolostor a tehetős spanyol családok lányainak adott otthont, több szolgálólánnyal, gazdagon berendezett szobákkal ahol első időkben inkább volt jellemző a hedonizmus és a teljes jóllét, mint a mártíromság. Majd IX. Pius pápa elrendelte a kolostor rendeltetésszerű működését, így a 17. századi időktől egészen az 1958-as és 1960-as pusztító földrengésig szigorúan zajlott az élet a falak mögött. A felújítást követően inkább turizmusból, mint adományokból tartja fent magát a kolostor, noha még mindig él néhány apáca egy teljesen elkerített részén ennek a 20 ezer négyzetméteren elterülő komplexumnak.

Nagy sétát tettünk a gyönyörű, fehér vulkanikus kövekből épített házak között egészen a piacig. A nagy forgatag között kincsekre lehetett találni egy-egy alpaka bundájából készített pulóver vagy perui népi díszekkel hímzett táska formájában. Egy friss gyümölcskoktél után ismét a történelmi városrész egyik bárjában ittuk a napi kötelező pisco sour-unkat, tökéletes befejezéseként az arequipában töltött 2 napunknak.
2019 március 24. Puno, Titicaca-tó, Peru
Arequipából hajnalok hajnalán, még sötétben indultunk egészen Juliacaig. 3000 méter felett kezdtük érezni, hogy a ledöntött háttámlánból a buszon nehezebb a feltápászkodás. Az 5 órás út vége felé már ezzel szórakoztunk vidáman, valószínű hatásaként az oxigénhiánynak is. Az utat megszakítottuk egy kis kitérővel a Mirador Lagunillas, vagyis a Lagunillas tó kilátájónál, melynek magassága pontosan 4444 méter, vagyis 14580 láb volt. Csak úgy mondom, hogy egyes repülőgépek oxigénmaszkjai 14 ezer láb kabinmagasság esetében már automatikusan kipotyognak a plafonból...

A kilátónál kokalevelet rágcsáló, népviseletbe öltözött asszonyok árulták portékáikat, szép nyakláncokat, fülbevalókat, pulóvereket, takarókat. A levegő olyan ritka volt, hogy nehéznek éreztem leguggolni, hogy megkössem a cipőfűzőmet. Az időjárás is egészen megtévesztően viselkedett, hiszen nem igazán tudtam eldönteni, hogy meleg van vagy hűvös. A hűs levegőt teljesen megbolondították a közeli nap égető sugarai, még a sűrű felhőkön keresztül is teljesen leégett az arcunk. Juliaca és Puno közötti fél órás utat egy kisbuszban tettük meg mely egészen a szállásunkig vitt. Már aznap délutánra lefoglaltunk egy 2-3 órás túrát a Titicaca-tavon. Voltak ottalvós vagy egész napos csomagok is, amit utólag visszagondolva jó döntés volt nem igénybevenni. Egy kiadós eső után indultunk neki a túrának.

Egy kis hajó vitt minket a híres Uros úszó-szigetekig, melyet elviekben még mindig a jellegzetesen pufi uros indiánok lakják. Az úszó-szigetek jellegzetessége, hogy alapját a tavon növő nádból s annak györekéből szövik. Az áporodottság miatt azonban sokszor szétesik az alap, így azt minden évben cserélni kell. A nem igazán egészséges környezet miatt sokan már Puno városában laknak, s csupán a turisták kedvéért imitálják a régi uros indiánok életét. S nem is olyan rosszul, hiszen a rövid performansz után, melyben bemutatták miként készítik a szigetek alapján, hogy étkeznek, mivel foglalatoskodnak napközben, megmutatták a kis kuckóikat, ahol kézzel készült kis figurákat árultak, horribilis árakon. Természetesen annyira profik, hogy mi sem mentünk el üres kézzel.
Csak a visszafelé úton realizáltuk mennyire le lettünk húzva. Persze végeredményben ezzel nincs is probléma, hiszen ha valamilyen formában hozzá tudtunk járulni ahhoz, hogy ezek az emberek képesek legyenek fenntartani hagyományaikat, megőrizzék gyökereiket, akkor az már önmagában megérte. Az estét egy helyi család éttermében töltöttük, ahol tipikus punoi népzenét játszott egy zenekar. Ezt a hangzást kicsi koromban hallottam először, miután szüleim hazajöttek perui útjukról.

Peru 1. rész

2019 március 18. Chennai, India

Várom a wake up - callt a szállodaszobámban, ami csak nem érkezik. Pedig Indiából való pontos indulásom a kulcsa az egész perui utazásunknak. Ha innen késve indulok, akkor lekéssük a Dubai - Madrid, majd a Madrid - Lima gépet. Vagyis úszik az egész lefixált dél-perui busztúra. Már éppen lefoglalni készülöm a Dubai - Barcelona repjegyet, ami talán még egy opciója lenne annak, hogy eljussak Dél-Amerikába, mikor megszólal a telefonom. Rendben. Csak egy óra késés. Egy kisebb csodával még elérhetem a gépet. A kisebb csoda olyannyira megmutatkozott, hogy egy teljesen full indiai járat boardingját 20 perc alatt lezavartuk. 

2019 március 18. Dubai, UAE

Dubaiban landolva riasztottam egyik kedves barátom, hogy indulhat a bőröndömmel otthonról, amit majd Peruba viszek magammal én addig a mosdóban átöltözöm civilbe. Kerékcsikorgatva kanyarogtunk az 5 perces úton míg megérkeztünk a 3as terminálhoz. Egészen a madridi gép kapujáig futottam azt a félmaratont, amiután kapkodva a levegőt konstatáltam, hogy tökéletes időben érkeztem, szinte időt és teret ugorva, lihegve, hogy többet én ilyet nem csinálok. 

2019 március 18. Madrid Barajas reptér, Spanyolország

Madridi reptérhez nem fűznek rózsás emlékek, valahogy mindig meggyűlik a bajom a spanyol földi személyzettel, amit most kizártnak tartottam, hiszem másik felem igazi vérbleli andalúzként biztos, hogy minden problémát tökéletesen meg tud itt oldani, ha más nem majd szentimentálisan, nagy kézmozdulatokkal kiabálnak egymással. Az előbbiben reménykedtem, de az utóbbi történt, mikor odaértünk az AirEuropa kapujához, és staff - standby jegyünket nem akarták elfogadni. Két jegy újrafoglalása és egy gutaütés után felengedtek a gépre, ahol viszont a cabin személyzet rendkívül kedvesen fogadott minket. Ahogy megtudták, hogy másik légitársaság alkalmazottai vagyunk, rögtön kaptunk ingyen fülhallgatót és capuccinot. Az út rettenetesen hosszú volt. Vagy csak annak tűnt így, hogy nem dolgoztunk. 

 2019 március 19. Lima, Peru 

Hajnali 6-kor léptünk ki a reptérről a meleg tenger illatú limai kavalkádba. Mirafloresben foglaltunk szállást egy éjszakára, hogy másnap a nagy letlaget kipihenve indulhassunk Paracasba, majd Huacachinába. Egy rövid és zaklatott szúnyóka után felkerekedtünk, hogy belekóstoljunk a perui konyha ízeibe. A La Mar Cebicheria Miraflores egyik gyöngyszeme, ahol életem legfinomabb cevichéjét ettem. Ez egy tipikus helyi étel nyers halból, citrus léből és chiliből korianderrel fűszerezve. Előétel, amit bámikor ennék főételként is. A pisco sour és a jetlag teljesen ledöntött a lábamról ezekkel az ízékkel együtt. Egy nagy séta után, a meredek tengerpartra néző koktélbárban kötöttünk ki, ahonnan tökéletes látvány nyílt a csendes óceáni naplementére. 

2019 március 20. Paracas, Huacachina, Peru

Hajnalban indult a busz, ami végül aznapi állomásunkra, Huacachinába szállított minket. Tettünk egy kitérőt Paracasban is, ahol hajóra szállva láthattuk a viccesen krákogó oroszlánfókákat, pelikánokat és pingvineket a terület nemzeti parkja részeként nyilvántartott Ballestas szigeteken. A helyes kis tengerparti város után egyenesen Huacachinába, Peru sivatagi dűnéihez érkeztünk, Ica városától néhány kilométerre levő apró oázis leginkább egy hippi faluhoz hasonlít, de a kis tavat körülölelő hatalmas homokdűnék mégis némi szigort gyakoroltak a völgyben pihenő hostelekre és apró szállodákra.

A csodás naplementét legalább egy óra nehézkes homokban gyaloglás után csodálhattuk. Úgy tünt el az égitest a szemeink elől, mintha nem is létezett volna. A finom, meleg homokon elterülve láttunk a végtelenig, és megfordulva Ica városáig. A visszafele utat megkönnyítette a teljesen koordinálatlan lefelé futás és hempergés ebben a lágy homokban. Olyan könnyeden léptünk benne, mintha valamiféle zéro gravitáció lenne készülőben körülöttünk. A cipőnkből tonnástól öntöttük ki az oda befurakodó szemeket s másnap reggelre még mindig recegett a fogaim alatt egy két merészen ott ragadt homokszem. 

Huacachina, amilyen kis apró volt, olyan nagy élet volt benne. Bárokat, zenét, pisco koktélokat és backpacker fiatalok hadát rejtették az olmadozó falak. Sokan egyedül érkeztek, bátran tapasztalatra, kalandra vágyva a világot beszippantani akaró fiatalok gyűrűjébe. Senkiben nem láttam keserűséget. És engem is olyan elégedettséggel és békével töltött el az, hogy láttam kialakulni beszélgetéseket, láttam miként ismeri meg egymást teljesen más korosztály vagy náció. Aztán rájöttem tulajdonképpen én ezt csinálom minden nap a munkám során. Azonban kívülről látni, ahogy egy kapcsolat elkezdődik két teljesen más háttérrel rendelkező, messziről jött ember között, félelmetesen izgalmas. 

2019 március 21. Nazca, Peru

Néhány óra busz túra után, ami lenyűgöző tájakra engedett betekintést, megérkeztünk Nazcaba mely a dél-perui partvidék legjelentősebb kultúrájának adott otthont. Nazca geoglifáit, a csupán magasból látható, különböző ábrákat alkotó vonalakat érkeztünk megcsodálni egy kis 6 személyes repülőgéppel. 

Annyiféle gondolat és teória kapcsolódik ehhez a területhez. Sokan gondolják, hogy az ábrák csillagászati térképet határoznak meg, az év különböző időszakaiban melyek segítettek a mezőgazdasági tevékenységben. Vagy éppen üzeneteket rejtenek azoknak a civilizációknak, akik messzi csillagképekben élnek. Egy újabb elgondolás szerint ezek a magukat nem keresztező vonalak zarándokutak voltak szertartások alatt. Azonban annyira szabályosak az arányok és a figurák, hogy kellett legyen valami repülőeszközük. Tudósok szerint a Nazca kultúra eszközeinek felhasználásával képesek lehettek hőlégballonokat alkotni, s azzal akár 350 méter magasra emelkedni, ahonnan irányíthatták a vonalak és figurák kialakítását. Személy szerint én szeretném azt hinni, hogy a Nazca vagy akár az Inka kultúra sokkal fejlettebb volt annál, mint amit mi most gondolunk. Csak azért mert időben sokkal előbb léteztek ezek a civilizációk, az nem jelenti azt, hogy fejletlenek voltak. Sőt. 

A repülőút nem volt annyira egyszerű, mint azt reméltem. Az alacsony magasság és az egyfolytában jobbra-balra való kanyarodás, hogy tökéletes rálátásunk lehessen a vonalakra, teljesen kikészítette a gyomrom. Nekem! Ez azért nem fordul elő mindennap. Volt időnk regenerálódni, hiszen a buszunk csak 5 óra múlva indult a hosszú éjszakai útra, a sivatagon keresztül, egészen Arequipáig. 

Cebu és Clark

Most van időm. Olyan dolgokra, amikre eddig azt hittem nem volt. Olyan valótlannak tűnik ez a mostani helyzet, hogy rengeteg új gondolatot hozott felszínre. Többekközött azt is, hogy illene lenne megörökítenem a jelenlegi helyzetet...mert történelmi.
Na de nem szeretnék az időben ugrálni sem, s annyi olyan helyen jártam, annyi csodás dolgot láttam azóta, mióta nem írtam, mióta rákentem az időre, hogy nekem olyan nincs, hogy most igazán itt az alkalom arra, hogy ismét meséljek.

Tavaly november óta nem írtam egy szót sem arról merre járok éppen a világban. Vagy ha írtam is, akkor is körülölelte jegyzetemet valami túl idilli gejl. Nem arról szólt, amiről szokott. Valljuk be az én blogom - nem boldog blog és kész. Ez van. Nem tudok, csak a balansz megszeppenéséről, a fájdalom mélységéről vagy a pillanatnyi öröm eufóriájáról írni rendesen. A hosszantartó, kitartó harmónia, a boldogság, a szeretve és a szeretetben levés olyan módon, ahogy mindig is áhíttottam - mint téma valahogy nem az én műfajom. Sokszor megcsapott annak a szele, hogy abbahagyom az írást, hogy ennek az egész 10 éves történetnek igazán szép véget sikerült kovácsolnom, és hogy ennek így van jó vége. De nem megy. Imádom, mikor elsodor valami teljesen vad, szürreális kép, amit kifejeznék, körülírnék, átélnék többször...azonban gyakorlás híján, ez sokszor csak meg nem írt novella lesz valahol a fejemben, az univerzum könyvespolcán. Az ember rendkívül el tud kényelmesdni. Magamraöltöttem az immunisság unalmas-szürke köppenyét is. Mintha egy-egy utazás már valami megszokott kötelező légyott lenne. Magam tervezem a layovereimet, nehogy véletlenül valakire is számítani kelljen. Inkább vagyok egyedül sokszor, minthogy ugyanazokat a diskurzusokat folytassam milliomodszorra, vagy előtörjön belőlem az ítélkezés borzas gonoszsága, vagy érezzem magam teljesen hiábavalónak.
Najó, az utak nem mindegyike ilyen.
Ahogy tavalyelőtt novemberben a fülöp-szigetek-i multiszektorom sem volt teljesen hatástalan.
Cebu. Talán 2 óra alvás után, a hajnal teljes sötátségében kellett felkelnünk ahhoz, hogy a városból kikecmeregve a Kawasan vízesés közelébe érjünk. Egy útmenti bódénál álltunk meg, ahol a védőfelszereléseinket magunkra ölthettük, majd hármasával felpréselődve, ócska simson motorokon száguldva vitték le kis csapatunkat ahhoz a ponthoz, ahonnan a canyoning indult. A nap felkelőben volt, a hűvös pára átcsapott meleg izzadságba az arcomon.
A Matutinao folyó művét látva, a kőkemény sziklákba vájt kanyonokat, meredek szirteket, a folyó türkisz átlátszóságát megcsodálva egészen megborzongtam. Ahogy lenéztem láttam a lábam a kristálytiszta jéghideg vízben, éreztem ahogy a tompára csiszolt kavicsok masszírozzák a talpam okozva ezzel csiklandos libabőrt egészen a combomig. Ahogy egyre felfelé haladt a tekintetem, láttam a masszív sziklákak, éles barázdáikkal, tekintélyt követelő magasságukkal, s láttam a rajtuk megpihent élénkzöld növényeket, ahogy kalandot keresve nyújtózkodnak fel vagy alá, némelyik egészen a víz szintjéig vagy a sötétkék égig. Az esőerdő közepén, a természet vad és egyben szelíd bölcsőjében sétáltam térdig a vízben vagy éppen úszva barlangokban, ugrálva több tíz méterről lekűzdve félelmemet vagy csak lebegtem a felszínen és élveztem ahogy a néha megeredő eső cseppjei ellepik arcom minden pontját. Hallgatva a közeli  vízesések zaját és nesztelenül venni a friss legevőt szimplán olyan élményt adott, amit sosem fogok elfelejteni. Az adrenalin és a béke ritmikus egymásutánját megélve, teljes elégedettséggel indultam a fülöp-szigeteki Las Vegas-ba, a romlott városba, Clarkba avagy Angeles City-be.

Nem volt más tervem csupán kipihenni az előző napi túrát, azonban egy diszkrét vacsora közben a hotelben - ahol ingyenes volt a sör és a bor - eldöntöttük, hogy nekivágunk Angeles híres - hírhedt éjszakájának.  Ahogy kitettük a lábunkat a taxiból, a Fields avenue dealerei egyből ránkvetették magunkat és óvszert, vacak drogot, cigarettát vagy éppen különböző szexuális segédeszközöket akartak ránk sózni. A sétálóutca tele volt emberekkel akikről nem feltátlenül lehetett megállapítani, hogy férfiak-e vagy nők. Egy nyitott sörözőben kötöttünk ki, ahol gyorsan magunkba vertünk még néhány Red Horse-t, hogy hatásosabban megszokjuk ezt a végtelenül absztrakt környezetet, ahol egyik asztalnál fiatal filippin lányok kéjelegnek kopaszodó, kövér angol vagy ausztrál perverzekkel, vagy éppen tökéletes testű, gyönyörűen kisminkelt lányok árulják magukat, akikről általában később kiderül, hogy férfiak.

A nagy emberáradatban, és a már kellőképpen kábult állapotban úgy döntöttünk, hogy betérünk a környék legelegánsabbnak és leghíresebbnek titulált szórakozóhelyére, a High Society-be. A sor hosszan kígyózott a hely előtt, azonban látva, hogy európaiak vagyunk, velünk kivételt téve körülbelül 2 perc alatt bejutottunk Angeles city fertőjének epicentrumába.
A nap már jócskán csiklandozta a horizontot, mikor kirúgtak minket a helyről. Gyerekek jöttek oda hozzánk kondulni, s a zsebembe belegyűrt 100 pesokat - amiket a High Society-ben sikerült megszereznem, ahogy minden órában szélgéppel fújtak a tánctérre megannyi 100-ast - adtam oda a kis koldusoknak. Elég nagy volt a kontraszt ahhoz, hogy megint egy kicsit elkezdjek haragudni a világra. A hotelbe taxival sikerült visszajutnunk, üvöltve az AC/DC Thunderstruck c számát, leengedett ablakokkal, a biztonsági őrökkel és rendőrökkel felügyelt szállodabejárat előtt. Nem emlékszem, miként jutottam fel a szobámba, de arra a fejfájásra még mindig, amit a 12 óra alvás után éreztem.

Lelassulunk

Egy olyan időszak kellős közepén találjuk ma magunkat, amit biztos bele lehet majd írni a jövőbeli történelemkönyvekbe. Ha lesznek. Nem tudok néhány sor megírása nélkül elmenni emellett az esemény mellett. Annyira pörögnek a gondolataim, annyi minden foglalkoztat ezzel kapcsolatban.
Minden percről percre változik, olyan képlékeny és érzékeny lett a világ, amilyenre az én emlékezetemben nincsen példa.
Pár napja még azon töprengtem, hogy ez az egész koronavírus történet egy hatalmas blöff, egy fikció, amit az a néhány száz ember talált ki egy gigantikus terv részeként, akik ezt a világot irányítják. A média rettentően el van süllyedve a témában. Nem szól se tv se rádió, se online felület másról, mint a COVID19 terjedéséről. Márpedig ha a média ennyire erőltet valamit, akkor ott egy-két dolog biztos, hogy nem igaz. Szóval kamu lenne minden? Hiszen nem ismerek olyat, aki elkapta volna a vírust. Se olyat, akinek a valakije kapta volna el. Teljesen kézzelfoghatatlan. Mintha csak elültették volna az ötlet magját mindenki agyában, aztán ezt öntözgette a média, s voila...megszületett a tökéletes történet, ami végül teljesen át fogja alakítani a világ gazdasági térképét. Csak mi, halandó emberek, a képzelet által. Hát ekkora ereje lehet az agynak, a gondolatnak, a hitnek, hogy képesek vagyunk nem létezőből létezőt teremteni.
Ez az elméletem akkor kezdett hanyatlani, mikor Tom Hanks és felesége bejelentették, hogy ők is megkapták ezt a fránya vírust. A színész számomra mindig is egy szavahihető, teljesen normális emberi értékrenddel rendelkező valaki volt. Úgyhogy Ő nem lehet a Nagy Terv része, amit azok ott fent kitörpöltek. Akkor kell, hogy legyen valóságalap. Kicsit kezdtem magam egy Tom Hanks-es katasztrófafilmben érezi. De hát ő mindent túl él, megold, visszajön a Földre, vízen landol, el kap (és tényleg), úgyhogy nincs mitől félnünk. Az egesz járvány egy híres színész emberi emberisége miatt lett számomra hihető. Pedig ha belegoondolunk ez minden csak nem logikus, hiszen egy kétszeres Oscar díjjas színművészről beszélünk...valószínű mindent el tud játszani.
A konspirációs elméleteim alól persze nem csúszhat ki az sem, amit valószínű a legtöbb ember gondol. Az a gonosz Trump hinthette el ezt az írtó vírust valahol Kína közepén. Persze ez így teljesen konzekvensnek hangzott addig, amíg az USA sem került a nagyban fertőzött területek egyike közé. Sőt, ahogy hallottam maga az elnök is egészen közel áll ahhoz, hogy megfertőződjön. Bumm. A fagyi visszanyal. Szerintem Trump amúgy sem ennyire gonosz és hülye, csak elképesztően nagy tahó. De az már más téma.
Most kezdem 'big picture'-ben látni a dolgokat. Események zajlanak, naponta törölnek járatokat, országokat zárnak karantén alá, beutazást vagy kiutazást tiltanak meg egyik percről a másikra, a repülőjárataink kevesebb mint fele telítettséggel igyekeznek túlélni, a repterek üresek...ijesztően üresek. És tanúja vagyok annak, hogy minden lelassul. Lehet, hogy ez az a tüsszentés a Föld bolygó részéről, amiről egyszer már írtam a globális felmelegedés, a végtelen szennyezés, a természeti katasztrófák kapcsán, amire pislogva és értetlenül nézünk, pedig már minden második ember ezt szajkózta, s minden ötödik ember váltott vegán életmódra, és amiből egyébként már baromi elegünk volt, mert nem éreztük a helyzetet a sajátunkénak. Nagyon egyetérthettünk ugyan Gretaval (bár szerintem ment volna vádaskodás és hiszti helyett iskolába) vagy Leoval, vagy az összes többi aktivistával, de legtöbbünk az egyetértésen kívül nem hiszem, hogy tett volna bármit is annak érdekében, hogy lassítsunk a szinte már visszafordíthatatlan természeti helyzeten.
Vagyis a globális slamasztika, globális maradt.
Ez a vírus az egyén szintjére kényszerült hozni a megoldandó feladatot. Egy globális probléma, ami nagyon keményen rákényszerít minket arra, hogy a saját házunk körül seperjünk.
Zseniális.
Mert hogy van mit seperni. S ha nem így teszünk szó szerint elfogyhat a levegőnk. Ha sikerül lelassulni, akkor mi is és a Föld is magához tér. Ez az időszak az ember egyik nagy próbája, egy tökéletes lehetőség a fejlődésre, a magunkbanézésre, a lelassulásra. Amilyen elképesztő iramban éltük az életünket, az a rengeteg információ, amit naponta hajkurásztunk, az a mennyiségű ember, akivel találkoztunk, akik miatt felbosszanthattuk magunkat, a tömeg, a forgalom, a negatív zsizsgés, a kiabálás, a stressz, a lélegzetvisszafolytás, a pánik, a pénzhajhászat,  az erőszak és a levegőtlenség....ezen itt a lehetőség változtatni.
Megállni. Kikapcsolni. Elmélyedni. Otthon maradni. Takarítani külsőt és belsőt. Beszélgetni. Nevetni. Sírni. Jelenben lenni. Együtt áramlani ezzel az intenzív változással.
Ez az egyetlen módja annak, hogy a nagyobb kárt elkerüljük. A fegyelmezettség. Mert egyértelmű sajnos, hogy a súlyos gazdasági következmény elkerülhetetlen. De az egyén szintjén úgy gondolom ez a hatás is csökkenthető, vagy legalábbis rövidíthető. Itt a nagy alkalom egy nagy levegővételre, a tiszta lappal kezdésre.

Szóval maradj otthon...