Amerikában jártunk - Útinapló 7. rész (Las Vegas és Big Bear Lake)

Előző rész itt.

Las Vegas a világnak azon a területén helyezkedik el, a Mojave sivatag kellős közepén, ahol évente nem több, mint 110 mm eső esik, így igazán meglepetésszerűen ért minket az esős, viharos idő, ami az utunkat megszínesítette. Észak felé haladva a 93-as út alapvetően lenyűgöző képet mutatott a Colorado folyó ezen területéről. A távolban a felhők sötéten gyülekeztek, miközben a nap káprázatos narancsfényes kontrasztot csókolt a hegyekre és a völgyben hömpölygő folyóra. A Hoover Dam nem igazán nyűgözött le azok után, amiket az elmúlt hetekben láttam, így folytattuk utunkat a fekete felhők irányába, a Purple Heart highway-en, ahol egy misztikus virga viharba keveredtünk. Ez a jelenség általában sivatagokban alakul ki, ahol a száraz, alacsony páratartalmú felszín a felhő által kiengedett esőt rögtön el is párologtatja mielőtt a cseppek a talajhoz érnének. Szerintem ez az egyik legromantikusabb meteorológiai fenomén.

Ahogy átkeltünk az utolsó hágón, Las Vegas egészen drámai képet festett alattunk. Úgy fedte az eső Nevada állam legnépesebb városát, hogy körülötte a sivatag sárga porban táncolt a napfényben. A szórakozás fővárosához közeledve felénk magasodtak a világ legnagyobb szállodái, casinoi, és ahogy befordult az autónk a Las Vegas strip-re, (a város "főutcája", igazából maga Vegas) lassan de biztosan elnyelt minket a hyper-tarkónpörgés extrém káprázata. Már önmagában az is egy kaland volt, hogy megtaláljuk a parkolót a Ceasar Palace-ban, ahova szobafoglalásunk volt, de se a check-in pult se maga a folyamat nem olyan volt, mint a Másnaposokban vagy a Jóbarátokban...Kezdjük azzal, hogy a casinók-nak, casino hoteleknek egyáltalán nem véletlen a kialakítása. A parkoló és a check-in pult, a szálloda két ellentétes pólusán helyezkedik el, amit csak és kizárólag a casinón végighaladva lehet elérni. Ezáltal az érkező illetve távozó vendéget egy első, vagy még egy utolsó játékra búzdítják. Legalább 3x eltévedve érkeztünk meg célunkhoz, miközben megkaptam az első blikkem erről a csillogónak vélt, de annál szomorúbb világról. Voltam már jónéhány szállodában, a világ minden pontján, azonban sosem kellett még másfél órát várni arra, hogy megkapjuk a szobakulcsot. A szálloda tele volt. Las Vegas tele volt. Hogy kárpótoljam magam a várakozásért, mikor a pulthoz értünk egyből megemlítettem a recepciós hölgynek, hogy nászúton vagyunk, esélyt adva magunknak egy szoba upgrade-hez vagy egy üveg pezsgőhöz kezdésképpen. Nem, nem voltunk nászúton, de lám ilyen apró csínnyel lett egy lakosztályunk kilátással a Bellagio szökőkútjára.

Kinézve az ablakon erre az őrült forgatagra, nehéz volt elhinni, hogy ezen a területen valaha (úgy 10 ezer éve) nomád paleo-indiánok, majd rá 8 ezer évre Anasazi és Paiute őslakos indiánok éltek. Csak az 1800-as évek elején vált ismertté a terület, a nem őslakosok körében, akik a spanyol Las Vegas (rétek) nevet adták a völgynek.  A 19. század közepén a mormonok is feltűntek egy erődöt építve a kereskedelmi útvonalukon, félúton Salt Lake City és Los Angeles között. A nagy gazdasági világválság idején a már várossá avanzsált Vegasban legalizálták a casinók jelenlétét, és a Hoover gát építése miatt a dolgozók és családjaik letelepedése segítette átvészelni a monetáris csődöt. Később a Nellis amerikai légibázist alapították meg Vegas környékén, majd a II. Világháború után a pazarul berendezett hatalmas hotelek és kaszinók a csillogás és a szórakozás szinonímájává tették a várost még annak ellenére is, vagy éppen azért, mert 1951-től 12 éven át lehettek tanúi az ottélők s a turisták a nukleáris fegyverek, bombák teszteléseknek, melyeket nem több mint 100 km-re végeztek Las Vegastól. A 20. század második felétől egészen a mai napig csak nőttek a szállodák és kaszinók számai, ezzel együtt a népesség is. Minél extrémebb és csillogóbb valami annál nagyobb és megtisztelőbb helyet kap Las Vegasban.   

És ez feltűnt az ablakunkból is, az egész hely furcsán bizsergető energiájából is. Nem túlzok, ha azt mondom hogy farmerben, egy fehér felsőben és egy kicsit magasabb sarkú cipőben én voltam az egyik legelegánsabb nő egész Vegasban. Ezt a helyet a Casino című drámával és Sharon Stone-al azonosítottam, vagy a filmekből ismert eleganciával és sikkel, ezért még kicsit alulöltözöttnek is éreztem magam, ahogy megigazítottam a kontyba fogott hajam a liftben. Nem kellett volna. Mindaz az előkelőség amit vártam hamuvá égett egy perc alatt, amint beléptünk a hotel casino részébe, majd az utcára. A papucsos susinacis bagózós férfi mellett egy végtelenül elhízott nő a trolijában ülve tartja egyik kezében a gin&tonic-ot, másik kezében a dohányfüsttől elkábult csecsemőt, majd mellettem elsuhan egy nő holdjáró cipőben, olyannyira felsliccelt ruhában, hogy látni lehessen, hogy nincs rajta fehérnemű. Oldalra pillantva egy egész kisgyerekes család fotózkodik szerencsétlen Cézár szobránál, gyerekek kezében chips, anyuka apuka kezében sör, majd végigfut a szemem egy agyonplasztikázott fiatal nőn, akinek a szempillája hosszabb volt, mint a szoknyája. Az utcán friss levegő helyett a spangli szagát lehetett érezni mindenhol, és az egész Strip inkább hasonlított egy ócska fesztiválra, mint egy csillogó plasztik világra. Hogy enyhítsek a meglepettségemen, minden szimpatikusnak tűnő bárban megittunk egy sört, így értünk el Las Vegas Velencéjéhez, a világ második legnagyobb hoteljéhez, a Venetian-hoz, ahol a turisták nem csak a Szent Márk tér komplett másában gyönyörködhettek, de még gondolára is pattanhattak, hogy teljes egészében átélhessék az olasz város adta életérzést. Az egyik étteremnek annyira jól sikerült az olasz imázsa, hogy a mexikói pincér is olasz akcentussal szólt hozzánk, nehogy kiessünk a velencei szerepjátékból. Hát itt tényleg mindenre figyelnek.

Már besötétedett, mikor kiléptünk a Stripre, de a fények nappali világosságot árasztottak. Azt mondják, a világűrből nézve ez a Föld legfényesebb pontja. Nem is vonom kétségbe. A szürreális környezet, a nyüzsgés, a hangzavar és az alkohol hatására úgy éreztük: itt az idő játszani is. Ahogy beléptünk a Ceasar Palace ajtaján, nem is voltunk tudatában mennyi pszichológiai ingernek vagyunk kitéve. Mint ahogy említettem, egy casinoban semmi sem véletlen. A design sem. Ennek köszönhetően a vendég tovább játszik, és nagyobb esélye van a "banknak", hogy (többet) nyerjen. Az első casino design-tanulmány Bill Friedman nevéhez fűződik, aki egyébként maga is játékfüggő volt. A '90-es években váltak ismertté trükkjei, amivel a casinok pszichológiájának amúgy is veszélyes és addikcióhoz vezető hatását megspékelte belsőépítészeti effektekkel. Ilyen  például, hogy egyetlen casinoban sem találunk órát sem ablakot, nehogy a kinti fények alapján döntsünk úgy, hogy mennünk kell (mert már másnap reggel van...). Ez teljesen megzavarja az időérzékünket, ami pedig ereményesen több játékhoz vezet. Persze manapság mindenkinél van karóra, vagy legalább egy telefon, de megmondom őszintén én egyetlen egyszer sem néztem meg az időt mialatt játszottunk, bár abban biztos vagyok, hogy egész sok időt vett igénybe míg megtaláltuk azt a helyszínt ahova tartottunk, hiszen az egész hely inkább hasonlított egy labirintushoz, mint egy logikusan kialakított térhez. Ez is a kelepce egyik eszköze. Hogy távozáskor mindig van egy nyerő szériában levő roulette asztal vagy egy "csak" 1 dolláros slots gép, ami megállíthat abban, hogy befejezzük a játékot. Én is egy ilyen slots-al kezdtem, mert mindig is le akartam húzni azt a kart, mert az annyira jól néz ki a filmekben. Jól le is húztam vele 5 dollárt. Már itt teljesen kiakadtam, hogy ez az egész nem poén, nem felemelő, nem ad semmit csak elvesz. Mégis folytattuk. Méghozzá az ördög kerekével, a roulette-el. Nem véletlenül hívják így: ha összeadjuk a számokat a keréken 666 jön ki eredményül. Hogy ez mennyire volt tudatos, mikor megalkották a játékot nem tudom, de van benne valami mélyen rémisztő. Mialatt kerestük a számunkra megfelelő alsztalt, elhaladtunk olyan terek mellett, amit biztonsági őrök őriztek, és a croupier-k is sokkal elegánsabban voltak felöltözve. Volt ott poker, blackjack, roulette asztal is, és sokkal meghittebbnek, intimebbnek hatott a terem alacsony belmagassága és az asztalok közötti nagyobb távolság miatt. A kaszino ezen részeiben a minimum tét sokkal nagyobb mint máshol, illetve "halandó" csak bámészkodni vagy figyelni egy jétákot nem mehet be. Friedman például nem véletlenül alakíttatott ki ilyen helyszíneket, ugyanis úgy gondolta, hogy az ember bizalmasabb környezetben sokkal bátrabban játszik, nagyobb téteket tesz meg. Ezzel ellentétben Roger Thomas, akit Las Vegas újratervezőjének neveznek pont ellenkezőleg véli. Mintha kicsit a casino design-ban is megjelent volna a spirituális new age. Thomas a nagyobb, tágasabb terekre esküszik, egy olyan helyre, ahol az ember nem érzi magát csapdában, ahova haza érkezhet egy stresszmentes környezetbe. Szöveteket, tetőablakokat és európai stílusú bútorokat használt fel a Bellagio redesign-olásánál is (ami után egyébként a Vegasban valaha termelt legnagyobb profitot zsebelte be a szálloda). 

Mikor átsétáltunk a Bellagio casinójába, majd végig a lobbyn, egészen megváltozott a hangulatunk, eltűnt a szorongás és mintha egy teljes más szintre érkeztünk volna. Az egész végre elegáns volt, sőt nyugtató. A lobby és a casino között kialakítottak egy zen teret, ahol órispillangókat lehet csodáni, vagy hatalmas, gyönyörű, illatozó virágokat szagolni, mintezt egészen részletesen kialakított mozaikokon lépkedve, vízcsobogással és meditációs zenével ékesítve. Na de kanyarodjunk kicsit vissza néhány órával arra, miként szippantott magával a játék heve.

Az ember először mindig óvatos téteket tesz, s miután ígéretként kezdjük el kezelni a biztos siker fordulatait, jólesően egyre bátrabbak leszünk. Nem figyelve arra mennyi  zsetonunk van, néhány kör után megkérdeztem hogy elértük-e már a dupláját annak amivel leültünk az asztalhoz.

El.

És ott kellett volna szépen abbahagyni. De nem ment. Valami azt súgta, hogy ha képesek voltunk megduplázni a pénzzünk, akkor valószínűleg nyerő szériában vagyunk. Meg amúgy is: olyan egyszerűen lett hirtelen az egyből kettő. Szinte semmiféle energiabefektetés nem kellett, s mégis sikerünk volt. Úgyhogy folytattuk egészen biztosra véve valótlan diadalunkat addig, míg egy zseton sem maradt a kezünkben. Nem gondolkozva fordultam egyet magam körül, hátha találok a közelben bankautómatát. Nem bírtam elviselni a veszteség agóniáját, hiszen percekkel ezelőtt nyerésre álltunk. Nem messze tőlünk volt egy asztal, ahol az előző 9 körben piros nyert. Statisztikailag innentől a fekete  már egészen biztosra vehető, így zsetonjaink felét fel is tettük a feketére. Nem nyert. Ekkor már kezdtem fulladozni a saját rossz döntéseim tengerében. Nem baj, van még néhány ropogós zöldhasút érő chipsünk, most már bizonyosan a feketén fog megállni az a kicsi idegesítő kis golyócska. 

Nem részletezném mennyi pénzt veszítettünk nem több mint egy óra alatt, de a magyar nyelv tökéletesen szemlélteti mit éreztem akkor: a lábam alól eltünt a talaj, forogni kezdett velem a kaszinó,  fizaikailag lettem rosszul és borzalmasan haragudtam magamra, amiért nem voltam képes észrevenni ennek az egész helynek a fertőző légkörét, a hirtelen kialakult addiktív, adrenalinnal befecskendezett, romlott energiáját. Meg kellett támaszkodjak Cézár térdében annyira elöntött a méreg és az igazságtalanság. Akkor éjszaka alig aludtunk valamit a zaklatottságtól, majd hajnali 3kor meghoztuk a döntést: soha többet nem játszunk. (Vagy legalábbis ezen a trip-en nem). 

Próbáltam megemészteni mindazt, amit a kaszinó adott, minden értelemben. Érdekes volt megtapasztalni mennyire el tudtam veszíteni a kontrollt, mennyire azt hitettem el magammal, hogy okosabb vagyok a banknál, hogy az én eszemen nem lehet túljárni. Ugyanazokat a hibákat követtem el, melyekre szánalommal néztem józan szemmel, elkapott az a görcsös nyerniakarás, az elengedés és a veszteségre való adottság képtelensége mintha egész életemben sosem küzdöttem volna az egészséges ego kialakításáért. A gyerekszellem "akarom" és "most" hisztije vált 33 éves valómmá ismét. Megdöbbentem és egyszerre találtam félelmetesen érdekesnek a kaszinóvilág addiktív és módfelett trükkös mivoltát. 

Másnap egészen különböző távlatból tekintettem erre a veszélyes játszótérre. Igyekeztem átlátni és megérteni a non-stop zakatoló folyamatokat körülöttünk. A kaszinó tudja, hogy nem csupán mentálisan, de érzelmileg és fizikailag is kell, hogy hassanak az emberekre a teljes siker és bevétel érdekében. Egészen triviális eszközökkel kábítják az embert, mint az ingyen alkohol a gyors szedáció, rapid és felelőtlen döntések megszaporítása érdekében, vagy a mindig vibráló fények, a színes, fraktálokkal teli szőnyegek és a folyamatos friss oxigén pumpálása az aktív ébrenlét fenntartásához, a zene és természetesen a nyertesek visongása a közelben, vagy egy-egy slot gép pénzérme csörömpölése, mely a tudatunkkal ismét elhiteti, hogy van olyan asztal, vagy nyerőgép, ami a meggazdagodást tartogatja számunkra is. Igyekeztem megfejteni, hogy miért nem lehet leállni olyan egyszerűen a szerencsejátékkal. Miért éri meg egy villanásnyi örömért a vagyonunkat eljátszani? Ugyanazok a tényezők játszanak közben, mint bármely más függőségnél. A dopamine és az oxytocin furfangos csapdája lehet ez (is), akárcsak a social media-, alkohol-, társ-, drogfüggőség esetében. Az az egyetlen másodperc, mikor nyerő szériában vagyunk felülírja mindazt, amit elveszíthetünk, mindazt a fájdalmat és nyomorúságot, melyet megélhetünk addikciónk során. A "csak még egyet" megfékezhetetlen dervistánca ez a hamis remény purgatóriumában. Megszűnik a külvilág, a természet, az idő, marad a neonfényes káprázat plasztikricsajjal és káoszörvénnyel. Egy idő után képtelenség megtartani a józanságot, lehetetlen önkontrollal cselekedni, az ember elfelejt ember lenni s állat módján piszkít maga alá. Ez nem átvitt értelemben értendő. A kaszinók életében sokszor megtörténő eset, hogy függők órákig, napokig nem hagyják el az asztalt vagy gépet az egyre javuló statisztika miatt. Valószínűleg az őslakos indiánok sem így gondolták az egész bingo-business és szerencsejáték elterjedését, mikor kiharcolták maguknak a jogot, hogy a saját rezervátumukban azt csinálnak amit akarnak - legalizálva ezzel a kaszinók létét az Államok egyes területein, elképesztő pénzösszegeket bezsebelve. Persze nekik is meg kell élniük valamiből, és egészen okosan csinálták, bár mostanáig sem értem például, hogy míg az összes kaszinó nyitva volt utazásunk alatt az országban, indián rezervátumok területén is, addig a nyitott térben levő szintén őslakos övezetben levő Antelope kanyon vírusra hagyatkozva miért nem? Hmm... 

Las Vegas egészen szórakoztató is tud lenni, pláne ha nem veszít, ergo nem játszik az ember. Tudni kell kezelni az egész hely műanyagízét, és igyekezni élvezni a látványt, az emberforgatagot, a díszletet az italokat és az ételeket, átadni magunkat az őrült fesztiválszerű zűrzavarosságnak. Végigsétáltuk a Las Vegas Strip kavalkádját, koktéloztunk az "Eiffel-torony" alatt, osztrigát szürcsöltünk a Bellagioban, majd másnap kipróbáltuk Gordon Ramsay éttermét, amiből igazán csak az maradt meg, hogy nem kevés bor után elhatároztuk, hogy mindent amit lehet kihozunk ebből a tripből, s összeházasodunk itt, Vegasban. Végig gugliztuk a helyeket, ahová nem kellett előjegyzés, én például kifejezetten kultiváltam a Little White Chapel-t, ahol az árban benne volt a bevonuló zene (!), a pezsgő, menyasszonyi csokor és Elvis mint ceremóniamester. Imádtam az egész giccsét és abszurditását a helyzetnek. Miután lelkesen kitöltöttük az online jelentkezési lapot és elküldtük a helyi bíroságra, nem volt más dolgunk, mint  elhozni onnan az akkreditált papírokat és igent mondani a kápolnában. Azonban annyira kiszívott minket Vegas, hogy mielőtt eljuthattunk volna a bíróságra, kidőltünk. Már késő este volt, mikor magunkhoz tértünk, és mivel elvesztette az egész a lendületét, úgy döntöttünk nem ma kötjük össze az életünket - tudva, hogy a papírok még egy évig úgyis érvényesek.   

Utunkat Kaliforniában, nagyvárostól messze a természet közelében zártuk. A Big Bear Lake egy kicsi tó a dél-kaliforniai hegyek között San Bernardino megyében, 2 km magasan.  Egy romantikus kabinban száltunk meg az erdő tövében, néhány perc sétára a tótól. A hűvös szélnek nem kellett sok idő, míg kifújta belőlünk Vegas eszeveszett vibrálását. Nem is vágytunk másra csak erre a nyugalomra a rengeteg élmény után. A csend, a természet közelsége és friss levegő jótékony regenerálódásnak bizonyult. Felhevült tudatállapotunkat esti sétákkal vezettük le, hatalmas nyaralókat vagy éppen apró kis faházakat kerülgetve. Egy éjszaka olyan hideg volt, hogy néhány órán át a hó is megeredt. 

Utolsó napunkat Los Angelesben töltöttük, méltó befejezéseként ennek az ultimate road trip-nek csodáltuk meg a óceánt Malibu partszakaszánál. A mai napig nem győzök betelni azzal az ingeranyaggal, amit ez a 3 hét adott. Teljesen más aspektusból láttam az Amerikai Egyesült Államokat. Imádtam minden percét, mindig más miatt. De nem tudnék ott élni. Nincs rá magyarázat. Egyszerűen csak nem Európa. Azonban talán a világ legvagányabb, legsokoldalúbb turisztikai desztinációjaként konstatálom. Bármikor szívesen visszamennék, bármikor szívesen rápakolnám ismét a bakancslistámra. 

Amerikában jártunk - Útinapló 6. rész (Grand Canyon és Williams)

Előző rész itt.

A rádióban aligha lehetett befogni olyan adókat, amiből nem indián törzszenét sugároztak, aminek egyébként nagyon megörültünk, bár vezetés közben inkább kerülni szoktam a transzállapotot. Page-től a 2 és fél órás út a Colorado fennsíkon egészen a Grand Canyonig őslakos települések között vezetett, apró völgyeken, mezőkön keresztül, távolban a Humphreys hegy fehéren világító havas csúcsával. A cameroni elágazásnál nyugat felé fordulva a táj ismét megváltozott és a Kis Colorado folyó nem is olyan kicsiny kanyonja adott némi ízelítőt abból a csodából ami várt ránk. 

A szurdok dél-keleti peremén haladva első megállónk a Desert View Watchtower volt, ahonnan először csodálhattuk meg a lélegzetelállító látványt melyet a kanyon azon csücske adott. A panoráma végtelen volt. Olyan hatalmas, hogy képtelen voltam azt befogadni. Nem volt perspektívám, nem volt mihez mérjem apróságom, és a természet grandiózusságát. Nem igazán értettem meg a Grand Canyont s talán nem is fogom. Ahogy Teddy Roosevelt elnök -aki egyébként szívén viselve a hely sorsát megalapította a nemzeti parkot- fogalmazott: "A Grand Canyon félelemmel tölt el. Összehasonlíthatatlan - leírhatatlan, abszolút páratlan az egész világon.". 

A kanyon 446 km hosszú, legtágabb szélessége 29 km és a majd' 2 km-es mélységet is eléri. Közel 2 milliárd éves geológiai történelmet olvashatunk ki a tökéletesen megmaradt kőzetek rétegeiből, mely alátámasztja, hogy a Colorado folyó csupán 5-6 millió évvel ezelőtt kezdte formálni a szurdokot. Előtte sekély tengerek, majd sivatagok fedték a tájat, s 75 millió évvel ezelőtt a terület emelkedni kezdett, nagyjából egy időben a Sziklás-hegység kialakulásával. Ezt követően úgy 57 millió évre létrejött a Nagy medence a kéreg folyamatos nyúlása közben, melybe végül a már kialakult fennsíkon csordogáló folyók bezúdúlva utat találtak. A 6 millió évvel ezelőtt kialakult Kaliforniai öböl azonban ösvényt nyitott az ős Colorado folyónak, mely elfoglalta régebbi medrét az északi Kaibab és a déli Colorado fennsík között, így kezdve kialakítani és mélyíteni a Grand Canyont.

A 2 millió évvel ezelőtti jégkorszak okozta nedves levegőnek vagy az utána következő aktív vulkanikus tevékenységnek nagy szerepe volt a kanyon szélesedésében. Az utolsó jégkorszak vége, majd az emberi tevékenység nagymértékben csökkentette a folyó vadságát, a gátak léte felborította az üledékek szállítását s lerakódását, így ma irányított áradásokkal igyekeznek harmóniában megőrizni a folyó természetes ritmusát. Bár Roosevelt előre figyelmeztette az embereket: "Hagyd úgy, ahogy van. Nem lehet rajta javítani. Az évek munkálódtak rajta, az ember csak marcangolni tudja." a 20. században az ember mégis belemászott a hely naturális létébe. Természetesen a kanyon alakulása a mai napig aktív. Apróbb földrengések és más, eróziós vagy ember általi tevékenységek szorgalmasan formálják a területet.   

A távolban, ott lent, ott folyt ez a folyó, rendíthetetlen kékségével és akaratosságával, nem is tudva mekkora alkotóerő rejlik benne. Ahogy haladtunk a Grand Canyon falu felé még megálltunk a Navajo, Lipan, Moran és a Grandview kilátóknál melyek tökéletes rálátást adtak az előttünk fekvő határtalan Kaibab fennsíkra és a Colorado mellékfolyói által vájt szurdokokra. Megérkezve az ottani turista központhoz leparkoltunk, majd busszal indultunk a Yaki, majd vissza a Mather kilátóig. A szurdok olyan árnyalatait mutatta meg a pirosnak, barnának és sárgának, melyeket soha nem láttam. Makulátlan precizitással lehetett látni a rétegződéseket, mintha az időt megtréfálva utaztunk volna vissza millió éveket, csak azzal, hogy elbambultunk a geográfiai történelemkönyv fejezeteiben. Olyan volt, mint a csillagokat nézni. Akkor is a múltat pásztázzuk. Persze mint minden csoda, a Grand Canyon is rejt kérdőjeleket. Ilyen például, hogy a másfél milliárd éves kőzetrétegre hogyan került rögtön az 500 millió éves? És hova tűnt az az 1 milliárd éves fejezet a földtani történelemkönyvből?

A Grand Canyon Village nyugati feléhez autóval érkeztünk. Ide fut be a vonat is, mely Williamsből indul. Miután nagy nehezen leparkoltunk ismét buszra szálltunk, hogy fölfedezzük a szurdok ezen kicsiny részét. A Hopi kilátó talán az egyik leghíresebb pontja a South Rim-nek. Ezt a területet egyébként évezredek óta őslakos amerikaiak lakják, akik a kanyonban, vagy barlangokban laktak. Elsők között az ősi Pueblo indiánok telepedtek itt le, majd a Cohonina kultúra emberei, akik felmenői voltak a ma is ezen a környéken élő juman, havasupai és hualapai indián klánoknak. Egészen sok ideig élt ezen a részen a Sinagua indián törzs, mely a Hopi klán őse lehetett. 

A Hopik a mai napig nagy jelentőséget tulajdonítanak ennek a szakrális helynek, ősi mitológiájukban egészen fontos szerepet tölt be a Grand Canyon. Szerintük négy világ létezik, melyben a lelkek vándorolnak. Amikor az idő és a tér elkezdődött, Tawa a Napszellem létrehozta az első világot, melyben rovarszerű lények éltek boldogtalanul barlangokban. Látva, hogy a terve nem egészen sikerült, megteremtette Pókasszonyt, vagyis a Földanyát, hogy segítse át a szellemeket egyik világból a másikba. A második világban már medvékké és farkasokká lettek a bogarak, azonban így is boldogtalanul élték mindennapjaikat. Tawa ekkor megalkotta a harmadik világot, melyhez ismét Pókasszony segítségét kérte. A szomorú lelkek hosszú vándorlása után mire megérkeztek a harmadik világba emberekké váltak, a Földanya fazekasságot és szövést tanított nekik s megajándékozta őket az íjfúróval. A harmadik világból a negyedik világba való érkezésnek két, azonban nem gondolom, hogy elkülöníthető variánsai léteznek. Az első, melyet általában a gyerekeknek mesélnek, miszerint a harmadik világbeli gonoszság feltűnésével Pókasszony egy bambusznádat növeszt a negyedik kapu bejáratánál, ami maga a sipapu, a Grand Canyon. A negyedik világba csak jószívű, kedves emberknek lehetséges a belépés. A másik verzióban Tawa megmérgesedik és hatalmas áradással sújtja a harmadik világot. Pókasszony ekkor üreges bambusznádba zárja a jó lelkű embereket, akik egy szigetre érkezve nem látnak mást, csak vizet mindenhol, még azután is, miután elültették a bambuszt, hogy felmászhassanak rá. Pókasszony ekkor ismét a segítségükre siet s azt tanácsolja, építsenek hajót a bambuszból és evezzenek kelet felé, amíg meg nem látják a negyedik világ hegyvidéki partját. A negyedik világban az emberek megtanulnak helyesen cselekedni s tisztelni a Halál szellemét, Masauwu-t aki négy táblát ad bizonyítékként azoknak akik visszatérnek az alvilágba, mely igazolja vándorlásukat és helytálló tetteiket. 

A Hopi kilátó gyönyörű panorámát tárt elénk, a kontraszt Föld és Ég között olyan vízszintes volt, mintha Isten vonalzót használt volna. A Nap melegen sütött, de a kanyonból néha egy-egy eltévedt hűvös szellő felfrissített. A Hermit pinehő előtt még két kilátónál megálltunk, csendben és elképedve bambultuk az előttünk áramló természetet, történelmet és eksztatikus energiát. Néha egy-egy kondor vagy sólyom röppent a távolni szurdokból fel, majd vitorlázott le, szemléltetve a kanyon hatalmasságát.  Nem sok szó létezik arra a nagyságra, arra a monumentalitásra, ami a Grand Canyont leírná teljes valójában. Igazából belegondolni is nehéz volt a távolságba, a mélységbe vagy a szélességbe. Teddy-nek igaza volt: leírhatatlan.

A Grand Canyontól egyenes út vezetett délre, egészen Williamsig. Míg meg nem láttuk a Historical Route 66 feliratot, addig csak annyit tudtunk erről a helyről, hogy innen indul a Grand Canyon Expess, ez a hely a kanyon "átjárója". Újdonságként hatott rám, hogy a Route 66 már nem létezik teljes valójában. 

Már az 1850-es években lehetett beszélni a 66-os út őséről, ám egészen 1926. november 11-ig nem létezett hivatalosan a US66 Interstate Highway. Az Amerikai Egyesült Államok főútja Chicago-tól (Illinois) egészen Santa Monica-ig (Kalifornia) futott, átszelve 8 államot, 3940 km-en keresztül. Az út elsősorban a keletről nyugatra költözőket szolgálta, különösen a '30-as években, amikor a dust bowl miatt (porviharok időszaka Oklahoma, Kansas, Texas és Arkansas területén, mely jelentősen károsította a préri ökológiáját és ellehetetlenítette a mezőgazdaságot) családoknak kellett elhagyniuk otthonaikat és farmjaikat. A forgalom növekedése miatt egyre több kisebb, családi kézben levő üzlet, étterem,  benzinkút és szervíz nyílt az út mentén, mely a nagy gazdasági világválság ideje alatt kiutat, megélhetést és kis megkönnyebbülést jelentett az embereknek.

1938-ban ez volt az első út az USA-ban, amit elejétől a végéig lebetonoztak, így a II. Világháború alatt praktikusan lehetett használni a katonai felszerelések szállítására is. Az '50-es években ez az út lett a Los Angeles felé tartó vakációzók főútja. Mivel az út a Grand Canyon, a Printed Desert vagy az arizónai Meteor Kráter közelében haladt, így a turizmus egyre növekvő tendenciát mutatott. Divatossá váltak az indián sátor alakú motelek (teepee motel), gyorsétkezdék, drive-trhough-k, jégkása és fagyi bódék de még a hüllőfarmoknak is volt keresletük. Tulajdonképpen az amerikai életvitel mikrokozmoszának lehettünk szemtanúi a 66-os út mentén. Élettartama alatt megannyi alakításon, fejlesztésen ment keresztül, azonban 1985-ben hivatalosan is eltávolították az Államok autópályarendszeréből, miután a 40-es Interstate Highway-el helyettesítették megannyi szakaszát, elkerülve azokat a kis városokat, melyeket annak idején átszelt a 66-os út, adva megélhetést az ottaniaknak. A teljesség hiányával csupán mint Historical Route 66 került ismét vissza Amerika térképére, őrizve ezzel a fél évtizeden át tartó szolgálatát és életérzését. Ebből kaptunk is kicsit Williamsben, ami az utolsó város volt a Route 66 vonalán, ami kitartott, melyet végül megkerült a 40-es út.

Farkaséhesen léptünk be a motelünk melletti steakehouse-ba, s örömmel vettük tudomásul, hogy több mint egy év után először fogunk élőzenét hallgatni vacsoránk közben. A hely egy igazi vadnyugati  kocsmára hasonlított, faburkolatú falakkal, azokon híres cowboyok és banditák képeivel, amerikai zászlóval, batwing ajtókkal elválasztva tereket. (Kifejezetten élveztem nagy hévvel belökni magam előtt a klotyó ajtót, mint a filmekben.) A főnök egy igazi bajszos, őszhajú Jockey Ewing volt western csizmában, kalappal a fején, kockás inge lezseren betűrve farmernadrágjába, melyet egy kézzel készített öv díszített. Rögtön megkérdezte másik felemet, hogy mit keres egy ilyen alak olyan csinos nővel mint én. Menten szimpatikus lett a hely mindkettőnknek, így jó kedvvel, country rock zenét hallgatva vacsoráztunk egy igazán kellemes és autentikus helyen (Miss Kitty's Steakhouse). Másnap reggel körülbelül 20 perc alatt átsétáltunk a város nyugati határához old timer autókat, szuvenír boltokat, Route 66 mini múzeumokat és megannyi kávézót, ruha, cipő és kacatboltot nézegetve. Az egész város mintha megállt volna az időben, megőrizve a 66-os útnak fénykorát, mikor a férfiak többsége még udvarias lehetett, a nők igazi nők voltak - s úgy is öltözködtek, mikor a zene még eredeti volt és a szórakozáshoz elég volt egy autó és néhány jó barát - mobil, insta meg facebook nélkül. 

A rodeo telepen aznap fegyver vásárt tartottak. Már önmagában sem értettem mi mit keresnénk ott, de mivel ilyennel Európában ritkán találkozni, befizettünk egy szemlére. A megdöbbentő az, hogy az USA-ban mindenkinek lehet fegyvere. Ez alkotmányos alapjog, mely 1791 óta nem változott! Szinte megdöbbentő az is, hogy mekkora káosz uralkodik a Legfelsőbb Bíróság fejében a fegyverviselést kontrolláló alacsonyabb, állami szintű jogi kiskapuk miatt. Míg például az alkoholfogyasztás korhatára 21 év az Államokban, addig egy 18 éves már legálisan juthat hozzá fegyverhez. És közben csodálkoznak, hogy az erőszakkultusz csak egyre növekszik. A fegyvertartás semmiféle lelki, vagy érzelmi vizsgálathoz nincsen rendelve, a fegyvervásáron sem kérdezte volna meg tőlem senki, hogy pszichopata vagyok-e. Megtetszik egy pisztoly, megkérdezem milyen töltények kellenek bele, virítom a lóvét és kérdés nélkül távozhatok vele. Nagy baj van ezzel. Szerintem. Ettől függetlenül érdekes volt látni ezeket az embereket, volt aki saját faragású puskát árult, egészen kifinomult munkával, volt aki csak töltényt, de akadtak olyanok is, akik antik fényképezőgépet vagy órákat igyekeztek eladni vagy elcserélni. Mivel közel sem vagyunk fegyver fanatikusok, így egy óránál többet nem is töltöttünk el ezen a furcsa, radikális helyen, ami egyébként tele volt tűzdelve "F*ck Biden" és "Trump 2024" feliratú zászlóval. Búcsútintve Williams-nek és Arizónának, Nevada felé vettük az irányt, hogy elvesszünk a szerencsjátékok zűrzavarában.   

Amerikában jártunk - Útinapló 5. rész (Horseshoe bend és Monument valley)

Előző rész itt.

Ahogy átléptük Utah és Arizóna határát a Lake Powell és a Colorado folyó vízgyűjtő területe hatalmas kék foltként tündöklött kontrasztot a téglavörös sivatagba. A takaros kis városka, Page története nem annyira romantikus, mint ahogy azt elsőre gondoltam, hiszen ezen a lakatlan vidéken ez az egyetlen város, ahonnan megannyi látnivaló kényelmes távolságra van. 1957-ben, mint ideiglenes otthont adó terület volt azoknak a munkásoknak s családjaiknak, akik itt dolgoztak kialakítva a gátrendszert illetve a Glen Canyont és a Lake Powellt összekötő hidat, ami miatt az átjáró forgalom is megnőtt. Sőt, itt működtetik az USA nyugati részének leghatalmasabb, villamosenergiát biztosító egységeit is. Ahogy múltak az évek, egyre több természeti gyöngyszemet fedeztek fel ezen a földön, többekközött az Antelope Canyon-t, ahova ezúttal sajnos nem tudtunk ellátogatni. A környék legnagyobb része a Navahó indiánok kezében van, így csakis az általuk működtetett idegenvezetői irodákon keresztül kínált túrák során lehet megtekinteni a legtöbb látványosságot. Csakhogy ők úgy döntöttek, hogy a pandémia miatt ezeket a parkokat még zárva tartanák (bár így nem igazán értem, hogy a kaszinók, amiknek nagyrésze szintén az őslakosság kezében van, miért lehetnek nyitva...ja de értem: pénz - de erről majd kicsit később).  Szóval ismét egy újabb indok, amiért vissza kell ide térjek. Page-ről amúgy csak jó emlékeim vannak, már amik maradtak, mert a Fiesta Mexicana étteremben lehetett a legjobb, és legbőségesebb margaritákat kapni, így például arra, hogy második este cigánykerék bemutatót tartottam a hotel folyosóján, csak néhány, végleges törlésre váró videó emlékeztet.

Bár az a nap maradandóvá vált bennem, hiszen a délelőtt folyamán elautóztunk a várostól körülbelül 10 percre lévő, ikonikus Horseshoe Bend-hez. A 300 méteres szakadékban, ott folyik a Colorado, olyan tökéletes kanyart ívelve a fennsík körül, mintha gépezet alkotta volna. Körülbelül 5-6 millió évvel ezelőtt ez a terület megemelkedni látszott, hozva létre ezzel a nagy szintkülönbséget, melyben a víz meredeken vájt alá. A parkolótól néhány száz métert kellett csupán megtenni a kilátóig, de a száraz hőség miatt ez nem volt egyszerű. A látvány viszont kárpótolt a sivatagi forróságért. A felhőtlen égen egy-egy kondenzcsík, mintha odarajzolták volna, a kékeszöld Colorado töretlenül zúg a kanyar mentén, a sárgás vöröses meredeken alányúló sziklák pedig végtelenül izgalmas kontrasztként firkálnak 3 dimenziót a világba. A kilátónak csak egy kis szakaszánál volt korlát én pedig már attól rosszul lettem, hogy voltak, akik azontúl, egészen a sziklák pereméig merészkedtek, hogy ővék lehessen a legizgalmasabb fotó. A rekkenő hőségben, árnyék vagy hűsítő szellő nélkül lehetetlen volt sokáig maradni így elindultunk arra a földre, ahol a Gyalogkakukkot sosem érte utol szegény Coyote, vagy ahol Forrest Gump 24 ezer kilométer után abbahagyta a futást. 

Ezen a 2 órás úton vettük észre, hogy valami nem stimmel az idővel. A Navahók földjén, ahol átkeltünk ugyanis nincs különbség a téli- s nyári időszámítás között. Ahogy ők fogalmaztak: "Csak a kormány hiheti azt, hogy ha levágsz egy métert a takaród tetejéről majd azt hozzávarrod az aljához, akkor hosszabb takaród lesz." Ezzel el is intézték a kérdést. A Navahó indiánok tartják fent egyébként a legnagyobb USA-beli szárazföldi őslakos területet Utah, Arizóna, Új-Mexió területeivel s egyéb kisebb térséggel az országban. Ez a terület egyike azoknak, melyek nem csupán rezervátumok, de ősi szülőföldjei is az indiánoknak. A navahó nép kormányzási hagyománya a klánjaik által megélt történelmükben györekezik, melyek nem csak magatartási formákat, de a kifinomult kultúra gyakorlásának azon módját is felöleli, melyet ők "séta a szépségben"-nek neveznek. A történelem során szinte soha nem sikerült megegyezniük az Egyesült Államokkal, a fiatal navahó harcosok képtelenek voltak elhagyni szokásaikat így folyamatos konfliktusban éltek a környező fehér telepesekkel vagy mexikóiakkal, de sok esetben még más indián törzsekkel is. A híres "hosszú séta" (Long Walk) után, ahol földjüktől mintegy 500 km-re üldözték és zárt rezervátumokban, elegendő ivővíz nélkül tartották őket, 1868-ban megegyezés született, mely lehetővé tette, hogy a navahók, saját szülőföldjükön, autonóm rezervátumokban élhessenek. 

Szóval az utunk Kayenta-n keresztül vezetett, ahol megálltunk vizet venni egy supermarketben. A város csupán 25 mérfölre van a Monument Valley-től, ahova éppen készültünk, így átfutó turistaforgalmának köszönhetően gyorséttermek sora és néhány motel határolja az egyetlen főutat. Itt a lakosság 93%-a a navahó törzshöz tartozó indián, turizmusból élnek vagy kézzel készített színes szőtteseket és ékszereket árulnak. A boltban egymáshoz saját nyelvülön az atapaszka nyelvcsaládhoz tartozó navahó nyelven szóltak keverve azt egy kis angollal. Ékszereik és hosszú fekete hajuk ősi energiát tükrözött, bár be kell vallanom, nem sokat tudok az indiánokról - Dolák-Saly emlékezetes Winnetou paródiáján vagy Daniel D. Lewis Utolsó mohikános alakításán kívül. 

Ahogy haladtunk északra a táj egyre vörösebben izzott, a sötétszürke út végén pedig ott álltak vigyázban ezek a monstrumok. Némelyik teteje, mint ősi felhőkarcoló mutatott az égre, vagy éppen néhány négyzetméternyi fennsíként, mintha Isten elejtette volna a tégláit a Mennyország építése közben. A síkság közepén teljesen függőleges falak végül szoknya-szerűen omlolnak a felszínre, így a látvány teljesen szürreális. A geomorfológiában egyébként butte-nak nevezik ezt az alakzatot, ami a fennsíknak egy olyan változata, melynek szélessége rövidebb, mint magassága. Kialakulása az évmilliók során az erózió és időjárás hatására történik. A puha, kevésbé ellenálló kőzetréteg elkopik, míg az azt takaró keményebb réteg védelmet nyújt. Az emberek képzeletében, a sok akkori Clint Eastwood és John Wayne film miatt ez lett az a vidék, ahol az igazi vadnyugat létezhetett, mintha ez a környék csak azért jött volna létre, hogy tökéletes díszletet adjon a jónak, a rossznak és a csúfnak (bár annak spagettiwesternként nem sok köze volt a Monument Valleyhez, viszont jól hangzott).

A völgyhöz tartozik egy törzsi park, mely mélyebb betekintést enged az ottani természeti csodákba, mint a Mystery valley, Hunts mesa vagy a Mexican hat. Azonban navahó kézben lévén, sajnos szintén zárva volt. Én mindenesetre teljesen beleéltem magam az élménybe, szinte láttam magam előtt, ahogy Eastwood belovagol a képbe vagy ahogy Gary Cooper fényezi a puskáját. Egy percre én is a vadnyugat banditáihoz tartoztam, vagy éppen voltam a seriff, aki a saloon-ból kilépve lelő egy tolvajt. Aztán hirtelen az úton találtam magam, vissza Page-be, ahonnan másnap ismét útrakeltünk, egészen a Grand Canyonig. 

Amerikában jártunk - Útinapló 4. rész (Death Valley és Zion Nemzeti Park)

Előző rész itt. 

600 km-el arrébb, mintha egy féreglyukon keresztül átcsúsztunk volna a nagy fák univerzumából a sivárság, élettelenség bolygójára. Utunk a Halál Völgyébe teljesen filmszerű élmény volt. Visaliától, a Sierra Nevada déli csücskét megkerülve autóztunk át a Mojave sivatag nyugati kietlenségén, az egészen szúrósnak és mérgesnek tűnő kaktuszok és a gyerekcipőben járó tornádók által felkapott ördögszekerek tánca között. A környék tele van légi-bázissal, repülőgép temetővel és NASA kutatóközponttal. Ahogy haladtunk észak felé a híres és enigmatikus 51-es körzethez is közelebb kerültünk. Az UFO-k szempontjából azt hiszem teljesen érthető, ha ezen a környéken landolnak, hiszen annyira hatalmas a terület, hogy csupán elvétve lehet emberrel találkozni. Nekünk is órákba telt, míg egy-egy autó szembejött velünk. 

A 127-es útra kanyarodva egy Baker nevezetű kisvárosban még megtankoltunk, így üzemanyaggal és elegendő vízzel léptünk be az üres utak és a kongó lakatlanság övezetébe. A Kalifornia-Nevada határvonal nevadai felén, egy Pahrump nevezetű végtelenül furcsa,  úgynevezett önálló önkormányzattal nem rendelkező városban szálltunk meg. Autonóm városrészekről már hallottam Európában (mint például a koppenhágai Christiania), ám ezek a városok valahol a "normális" és a teljes autonómia között szerepelnek. Lényegét tekintve önkormányzat és bürokrácia híjján jóval kevesebb adót kell fizetni, sokkal szabadabban lehet élni, építkezni és üzletbe fogni, ugyanis nem kell megfelelni az ökormányzatok által kreált szigorú helyi törvényeknek. Ezek a városok javarészt természethez közeli, kietlen, kevés lakóval rendelkező területeken jönnek létre. Ez így teljesen idillikus is lenne, ha nem kellene az adófizetés hiányából fakadó életvitelbeli veszteségekkel számolni. Ilyen például az utak elhanyagoltsága, a rossz TV és Internet elérhetőség, kórház, rendőrség vagy tűzoltóság nemléte és maga az élet parkok, mozi, kulturális programok vagy szórakozóhelyek nélkül. Az egyetlen főutcát néhány motel, gyorsétkezde, ital- és élelmiszerbolt, egy benzinkút, egy kaszinó és két bordélyház övezi. A távolban befejezetlen házak, farmok, hajóalkatrészt és tüzijátékot tároló raktárak mosódnak el a délibábban. 

Annak idején a Paiute indián törzs lakta terület volt, s neve, eredetileg Pah-Rimpi, "víz-követ" jelent a terület alatt található források után. A lucernán és a gyapoton kívül nem sok más terem meg ezen a terméketlen földön, ám a népszerűségét nem is ezzel, inkább Las Vegas közelségével és trükkös ingatlanspekulációival szerezte. Tulajdonképpen megtaláltam azt a helyet a világon, ahol valószínűleg képtelen lennék több mint egy hetet eltölteni. Síri csendes éjszakánk után hajnali fél5-kor keltünk, hogy megcsodálhassuk a Zabriskie pontról, ahogy a Halál Völgye a mély sötétségből feltámad napfelkeltekor. Ezeken a helyeken nincsen közvilágítás, így a másfél óra éjszínű utat csak a mögöttünk derengő hajnal fényei sejlették. Ilyen érzés keríthetne hatalmába miután kihal a Föld. A csend, a fények, az ijesztő nyugalomba forduló végtelen utak. A Zabriskie ponton állva a völgy és a másik oldalon magasodó hegyek látványa tárult elénk szürkén, homályosan, míg a pikadat első aranyló színei meg nem jelentek a hegyek csúcsain, közeledve egyre felénk a völgyön át, ahogy magasabbra ért a Nap. 

A szél felkerekedett, a hűvös levegőt felváltotta a meleg szárazság és a tájkép, mintha álruhát váltott volna, teljesen megváltozott. Az itt lakó dombokat, s azoknak bordázatát az eső alkotta hullámossá. A völgyben nagyon ritkán esik, azonban ha előfordul, akkor nagy mennyiségben. A kemény, száraz iszapkő, növényzet hiányában nem képes elnyelni a hirtelen lehullot esőt, ami aztán megpuhítva a felszínt patakokban, barázdákat vájva találja meg útját a völgy tövéig, okozva ezzel durva áradásokat, majd a természet gyors újjászületését s halálát. Azt gondolnánk, hogy ez a környezet halálra van ítélve, pedig csak pulzál. A völgyben nem csak rengetek vadvirágfaj vagy cserje képes életre kelni, de a hiúz, a vadjuh vagy különböző gyíkok mellett még saját, csak itt élő halfaja is van, a pupfish. Napfelkelte után a Dante kilátóhoz vezettünk el, ami 1700 méteren magasodik meredeken a széles szurdok fölé s nevét a nem messze található bányatársaságtól kapta Dante Isteni színjátéka után, miszerint a kilátás olyan, mintha a mennyből néznénk le a purgatóriumra. Azt hiszem ebben lehet valami. Nem kell megerőltetnem magam, hogy a látványról az örök nihillre, a semmire, az eternális és változatlan időre asszociáljak s a lehetséges szenvedés általi megváltásra. Bár nem mindig volt ez így. A Halál Völgye györekes és csodálatos változásokon ment keresztül évmilliárdok során. Egykor vulkanikus hegyláncok álltak a helyén, majd a tenger öntötte el, ami később a teljesen szétrepedezett törésvonal mentén eltűnt. Volt itt trópusi partvonal, aztán gleccser, de a Csendes óceán is beköszönt néhány millió évre. A jelenlegi külleme már 10 ezer éve így fest. Közvetlenül ezelőtt pedig a Manly tó vize fedte a völgyet, mely elpárologva maga után hagyta a Badwater medencében a sót.

A Dante kilátótól visszakocsikáztunk északra, nagy kerülőt téve, hogy lejussunk a völgybe, s megcsodáljuk Észak-Amerika legmélyebb pontját, a Badwater 86 méteres tengerszint alatti sós mirákulumát, mely igen közel, pontosan 136 km-re van Mount Whitney-től a legmagasabb ponttól. Néha egy kis, forrás által táplált tó alakul ki ezen a területen, nagyon rossz minőségű (innen is a neve) vízzel, s a mikroszkópikus Badwater-csigával, azonban hamar el is párolog az őrjítő szárazság miatt. Ahogy kiszáltunk az autóból megcsapott az elképesztő meleg. De ez más meleg volt, mint amit Dubaiban megszokhattam. Ez gyilkos száraz volt. Ahogy beléptünk a medencébe a nedves sókristályok recegni kezdett a talpunk alatt, s a cipőnk egyre nehezedett alattunk a felhalmozott sóréteg miatt. Olyan hatalmas a terület, hogy mi csak sétáltunk és sétáltunk, de úgy éreztük sosem érnénk el a szembelévő hegyek alját, csupán a délibábos káprázat hozhatta azokat közelebb. Egy percig nem állnék vitába a völgy elnevezésével kapcsolatban, mely az aranyláz idején egy ismeretlen bevándorló csoporttól ragadt rá, akik eltévedve, két hónapon át bolyongtak a völgyben, kiutat keresve a meredek hegyeken keresztül. Amint megtalálták a helyes útvonalat, egyikük még utoljára visszafordult a völgy felé, s így szólt: Goodbye death valley. 

A perzselő hőségben indultunk vissza Pahrump városába a Jubilee hágón keresztül. A nap, a forróság és az eddigi élmények, kirándulások pihenésre késztettek bennünket, így úgy döntöttünk megbújunk a sötét motelszobánkban Jóbarátok-maratont nézve, kínai gyorskajával és pár doboz sörrel.  

Másnap, mondhatni kipihenten szeltük át az országutat Las Vegas közepén, de nem álltunk meg egészen egy kis városig, Utah állam dél-nyugati részén heverésző Hurricane-ig . A 3 órás út alatt 3 állam kis csücskeit érintettünk, s a 15-ös útnak csak kicsiny részét ahhoz képest, hogy egészen Los Angelestől a Montana - Alberta (Kanada) határig vezet.

A városka nem sok másról, mint a Zion Nemzeti Park szomszédságáról lehet híres, mást nem igazán véltünk túl érdekesnek ezen a helyen. Kerestünk egy BBQ éttermet (Lonny boy's), aminek egészen jó értékelése van a Google-n s a kommentek között az is, szerepel, hogy "van alkohol". Ekkor kezdett gyanússá válni a miértje az itteni mogorvaságnak, amivel a motel recepcióján is találkoztunk. Ugyanis Utah úgynevezett "dry state", ami inkább régebben volt jellemző, manapság már sokkal megengedőbbek az alkohollal kapcsolatban. Mikor kértünk egy-egy pohár sört a vacsoránk mellé a fiatal pincérlány teljesen zavarbajött, majd miután elkérte az ID-nkat, rögtön biztosított mindenket arról, hogy látszik, hogy nem idevalósiak vagyunk. Ahogy falatoztunk és élveztük a szinte szénsavmentes sört, muszáj volt észrevennem, hogy az emberek itt nem szocializálódnak. Ide enni jönnek vagy inni egy kólát, de véletlenül sem beszélgetni vagy eltölteni kellemesen az időt a családdal vagy barátokkal. Valószínű azzal a 2 órával, amíg mi csendesen megvacsoráztunk és beszélgettünk rekordot döntöttünk az ott töltött idő tekintetében. Ekkor kezdtünk el utánaolvasni Utah államnak s törvényeinek. Az állam több mint a fele az LDS Egyházhoz (nem, nem LSD!) tartozik, másnéven őket hívják mormonoknak, ám az ehhez a felekezethez nem tartoző embereknek is 99%-a biztos, hogy valamelyik kisebb hitközösségnek tagja. Az LDS egyház megalapítójának feje, Joseph Smith meggyilkolása után, 1844-ben Brigham Young vette át a mormonok vezetését, s Illinois-tól egészen a mostani Salt Lake City-ig vándoroltak olyan területet kutatva, ahol szabadon, mindenféle háborgatás nélkül tudták gyakorolni vallásukat. A mindennapi életet, a kultúrát, de még a politikát is kritikusan befolyásolja az egyház, bár a '90-es évektől, mondjuk úgy: a világi szemléletet is elfogadják. Tulajdonképpen Utah egész 19. századi történelmét a mormon vallásalapítók és hirdetők alakították, valószínűleg a mai napig, alkotva ezzel egészen furcsa törvényeket. Ilyen például, hogy mindennap kötelező tejet inni, azonban ez nem lehet rossz minőségű*, vagy hogy nem szabad a földön szexelni. (Itt megjegyezném, hogy sírva röhögtem, ahogy elképzeltem egy mormon párt, akik a földön paráználkodva, alacsony zsírtartalmú tejet szürcsölve megszegik az állami törvények legalább kér paragrafusát.) Természetesen törvénybe van iktatva az is, hogy nem szabad atomkatasztrófát okozni, de ha esetleg okoznál, akkor a nagy ijedelmet sem tudod lecsillapítani pár üveggel, mert 2 liter sörnél több nem lehet nálad. Ha ez nem lenne elég, a gyerekeid télen nem hógolyózhatnak (te sem), és nem is bicajozhatnak úgy, hogy mindkét kezüket szabadon engedik. Táncolni nyilvánosan tilos, és a hegedűdet sem cipelheted az utcán papírzacsiban. Viccet félretéve (ezek amúgy halálosan komoly törvények), nem szívesen lennék nő Utah-ban, ugyanis minden törvénybeütköző hibámért a férjem lenne felelős (ezen érdemes elgondolkozni, hogy mennyire lehet ott egy nőnek szabad gondolata, vagy hogy férje mennyire "bűnteti" meg egy-egy botlásáért) és még csak nem is káromkodhatnék - nem mintha nagyon szoktam volna. A poligámiát tiltó törvényt is csak azért vezették be 1896-ban, mert Utah, államá akart avanzsálni s annak feltétele volt a többnejűség hivatalos korlátozása.  

Reggel indultunk a fél órára lévő Zion Nemzeti Park-ba, ahova kissé bonyolult volt a shuttle-buszjegy foglalás előző este. Zionban egészen komolyan veszik a terület természeti kincseinek és levegője tisztaságának fenntartását, így a legkeresettebb helyszínek között hybrid buszok közlekednek. Erre pedig szinte lehetetlen egy nappal a látogatás előtt helyet találni. Mi sem így tettünk volna, ha tudtuk, hogy Zion is a látnivalóink között szerepel majd, de csupán Pahrumban találtuk ki ezt a kis kitérőt, időben bővelkedve. Az már bizonyos, hogy jó döntés volt. Az út mentén takaros falvak és vadregényes, élénkzöld növényzettel borított vörös sziklák sorakoztak, a távolban csúcsosodó hegyek pedig meredeken álltak vigyázban. Zion mindig misztikusan csengett a fülemben, talán bibliai jelentése miatt, mindig valami titkot rendeltem hozzá, valami megfoghatatlant. Zion (Sion) eredetileg Jeruzsálem legszentebb, egyben legmagasabb pontja míg az Újszövetségben magát az üdvösséget, a Mennyországot jelenti. Nevét, a kanyont újrafelfedező mormonok adták ennek a helynek, melynek szövegkörnyezettől függően több jelnetése lehet az LDS szerint. Ilyen páldául maga Jeruzsálem, vagy a megváltó eljövetelének jövőbeli helyszíne, Új-Jeruzsálem, mely a hit szerint Missouri-ban lesz. De utalhat tiszta szívű emberre, vagy akár egész Amerikára. Ahogy elindult velünk a busz, a misztikus érzés egy percre sem hagyott egyedül, utunk során megcsodáltuk a Pátriárkák bírósága (Court of the Patriarchs) csúcsait, melyeknek neve Ábrahám, Izsák és Jákob. 

A Virgin folyó mentén felénk ágaskodó hegyek kolosszális monstrumok, s legcsodálatosabbjaik egyike az Angyalok leszállópályája (Angel's landing) melyet a folyó büszkén kerül meg egy hatalmas fordulatban. A kanyonok körül olyan ívben s olyan hirtelen emelkedik ki ez a szikla, egészen keskeny hegygerincével, mintha valóban egy dimenziókat átfogó terminál volna. A végállomás a Sinawava temploma volt, ami tulajdonképpen bejárat a park leglátványosabb részéhez, a The Narrows-hoz. Zion legszűkebb része ez, amit a Virgin folyó szakadatlan, dühös folyama vájt ki évmilliók során ilyen keskennyé és barlangszerűvé. Felszerelés hiányában, és cianobaktériumok sűrű jelenléte miatt a vízben ugyan nem tettük meg a 4 órás túrát a kanyonban, azonban a Riverside túraútvonal engedett egy apró betekintést ebbe a csodába. 

Kicsit bánom ugyan, hogy nem voltunk eléggé bátrak, de legalább van miért visszamennünk. Természetesen nem panaszkodom, hiszen a természet ismét megmutatta rendkívüli sokféleségét. A sziklák üledékein 150 millió évet lehet végigkövetni, a négy biogeográfiai zóna felelős az elképesztő biodiverzitásért, és szimplán a látvány, a színek s a természet alkotta formák is mind lebilincselő emlékeket alkottak bennem. A Smaragd medencékhez vezető kirándulóút pompás kilátást adott, mind az apró vízesésekre, mind a távolban, a völgy túloldalán sorakozó hegyekre. A túraútvonal nem lett volna egyébként nehéz, azonban elképesztő volt a meleg és a szárazság, a nap égette minden porcikánkat, így megpihenve az árnyákot adó, apró cseppekben alázúduló vízesés alatt, az Emerald pool alsó részénél, bizony életmentő volt. Ahogy visszaértünk a völgybe igyekeztünk erőre kapni egy doboz eper kíséretében, majd visszamentünk a kocsihoz, hogy áthajtva a majd' 2 km-es Mount Carmel alagúton elérjük következő állomásunkat, az arizónai Page városát.   

*Ez a törvény nem egészen így hangzik el. Tulajdonképpen alkottak egy törvényt, mely mind a vásárlót mind a forgalmazót védi a tej kvalitásával kapcsolatban előfordulandó diszkrimináció esetében. 

Amerikában jártunk - Útinapló 3. rész (Yosemite- és Sequoia Nemzeti Park)

Előző rész itt.

A Yosemite Nemzeti Park 

volt a következő állomásunk, s a hozzá 40 perce lévő vadnyugati hangulatú bányász kisvárosban, Mariposában szálltunk meg. Nem csak a hely neve, de az egész légköre otthonossága és az emberek kedvessége is bájos volt. Utunk szűk utcákon és farmokon keresztül vezetett, majd rátértünk az "aranylánc" highway-re, megannyi kanyarával, szakadékokkal, kanyonokkal, hatalmas hegyekkel s völgyekkel. Láthatóak voltak az előző évi tűzvészek nyomai, s az is, hogy milyen törvényszerűen újúl meg a természet. Miután becsekkoltunk a motelbe, ami egy az egyben tükrözte az amerikai filmek hangulatát, elindultunk a város egyetlen utcáján, hogy találjunk valami éttermet. Vacsora után folytattuk utunkat, majd 10 perccel később már a falu határában találtuk magunkat. Körbenézve csak egyetlen elkopott táblát láttunk, "The Hide Out Saloon" felirattal. A város egyik helyi csehója volt, így ahogy beléptünk a szűk, sötét, állott levegőjű kocsmába, megannyi kíváncsi szempár tapadt ránk, még jobban éreztetve, hogy itt mi bizony csak gringók vagyunk.

A szárazon rakott kőfalakra csupa össze-vissza firkált 1 dolláros volt ragasztva, a felszakított billiárdasztal mellett társasjákok hevertek, a zenegép üvöltötte magából a country-rockot, és a színes neonfényekkel díszített bárpultnál fáradt tekintetű helyiek ültek.

Egy pohár bor után kezdtük magunkat egészen kényelmesen érezni, és a pultos hölgy is elképesztően nyitott és kedves volt velünk, így gondoltuk, hogy mi is nyomot hagyunk egy 1 dollárossal ebben a pincében, ami annak idején a helyi bank alagútrendszerének része volt. Az este végére a szúrós tekintetű helyiek is meglágyultak, s régi cimboraként beszélgettünk egymás teljesen különböző életéről. A pandémia kialakulása óta valószínűleg mi voltunk az elsők, akik levegőt cseréltek ebben a kis kocsmában, új történetekkel, európai származással, közel-keleti élettel, s cserébe pedig üdítő történeteket hallottunk az ottani mindennapokról és életről. 

Másnap kora reggel izgatottan indultunk neki Kalifornia leghíresebb nemzeti parkjának. Az amerikai parkokat úgy kell elképzelni, mint nyitott múzeumokat. Tökéletes infrastruktúra mellett a leglátogatottabb helyekre kerekesszékes hozzáférés is biztosított, illetve megannyi parkolóhely a túraútvonalak kezdeténél, kijelölt kemping parkok, a medvék miatt gondosan zárható szemetesek, információ, kórház, ranger station, különböző természettudományi  programok és még sorolhatnám. Minden parknak van 3-4 kapuja égtájnak megfelelően, ahol belépődíj megfizetésével lehet átkelni. Egyszeri belépés 35 dollár, azonban tudva, hogy nem ez lesz az egyetlen park, ahova készülünk, az egy éves, korlátlan belépést biztosító jegyet vettük, 80 dollárért. A legtöbb park amúgy autóval bejárható, évszaktól függően, ugyanis a téli időszak során rengeteg a lezárás hó, jég vagy árvíz miatt. A bejáratnál kapott térkép és információs brossúra szinte minden kérdésünkre választ adott, azonban érdemes az utazás előtt interneten is böngészni, priorizálni a látnivalókat, pláne, ha csupán egy napunk van.

Vannak olyan túrautvonalak, melyeket 12-13 óra alatt lehet teljesíteni, de akadnak egyszerű sétára lévő gyönyörű helyek is. A Yosemite Nemzeti Park egyébként több mint 3000 km2-en terül el és a többnyire gránitkőzetei körülbelül 10 millió éve indultak mozgásnak, hozva ezzel létre szűk kanyonokat, meredek völgyeket, melyekbe a jégkorszak idején a több mint 1 km-es jégtakaró kíméletlenül bebújt, gleccsert alkotott s létrehozta a völgy mai formáját. Neve, az annak idején a völgyben élő Miwok indián törzstől ered, eredtileg "yohhe'meti", jelentését tekintve, "ők gyilkosok" - nem túl bizalomgerjesztő. Talán az emberfeletti sziklák, a gigantikusság, az érzés, hogy mennyire kicsik vagyunk. Talán ez vezetett ehhez a névhez.

Ahogy beértünk a völgybe, káprázatos látvány tárult elénk. Először az El Capitan nevű hatalmas, függőleges gránitszikla magasodott felénk, ami igen közkedvelt a sziklamászók körében. Az utazás előtt láttunk egy dokumentumfilmet egy fiatal srácról, aki biztosítókötél nélkül mászta meg ezt a 914 méteres monstrumot. Free solo a címe. Látva élőben a helyszínt, teljesen más értelmet nyert bennem a sziklamászás fogalma. A völgy fölé magasodó kupola-alakú hegyek - mint a Sentinel vagy a North Dome - a talaj több millió évvel ezelőtti gyors felemelkedése és az erózió következménye. Míg a Half Dome esetében, ami úgy néz ki, mint egy tökéletesen kettévágott kupola - a felgyorsult emelkedés miatt kialakult nyomás hatására, függőleges repedések alakultak ki, melyek a gleccserek segítségével a kupola kettéválását eredményezték. A park nem csupán szikláknak ad otthont, de mocsarak, rétek, vízesések is színesítik a tájat, megannyi álllat- és növenyfajjal karöltve. Most, hogy írom ezeket a sorokat hasít belém, hogy mennyi mindent nem láttam, hogy egy nap édes kevés ahhoz, hogy felfedezzük Yosemite-t. Megmásznám a Half Dome-ot, várnék, míg a Horsetail vízesés aranyszínűvé válik, piknikeznék a Glacier Point tetején és csak sétálnék, mert biztosan akadna az utamba valami csoda. 

Akkor este még Mariposában aludtunk - már amennyit tudtunk, mert az amerikai valóság felfedte magát dühös csapkodós káromkodós ordibálásban a szomszét motelszobában. Tudtuk, hogy ezen a környéken nem tréfa a düh, s bármikor előránthatják a fegyverüket ezek a 21. századi cowboyok. Csak arra tudtam gondolni, hogy túl vékonyak a falak ahhoz, hogy megállítsák a golyót. 

Persze semmi nem történt, a fénybuborékom mindig jól működik, így szinte frissen ültünk be a kocsiba, hogy Visalia-ig meg se álljunk. Az utunk nagyrésze kivételesen nagy, forgalmas országutakon át vezetett, hirtelen megint a civilizációban éreztem magam, amiről nem tudtam eldönteni, hogy jól esik-e vagy sem.  Miután beparkoltunk a motelszobánk elé a realitás újfent közel került hozzánk egy fiatal homeless képében, aki éppen a szobánk előtt elhelyezett kukából igyekezett magának ebédre bukkanni. Vacsoránk után, a megmaradt adagokat elcsomagoltattuk s odatettük neki, hogy egyen egy jót végre. A nap fénypontja az volt, mikor megtalálta a zacskót, benne az étellel. Nem kevésbé döbbentett meg, mikor az éjszaka közepén a mellettünk levő szobából bömbölt a zene, miközben a tag a nyitott ajtó mellett mosta a kocsiját. Nos, hajnali 2-kor az ember nem szívesen méltetlankodik egy motel parkolójában, mert félő, hogy lelövik, azért sikerült lehalkíttatni azt a zenének jóindulattal sem nevezhető zajt. Visalia egyébként az USA egyik legtermékenyebb mezőgazdasági régiójának gazdasági és kormányzati központja. A hosszú, több mérföldön keresztül húzódó, teljesen egyenes utakat citrus, szőlő, olajfa és gyapot ültetvények szegélyezik. Történelmét olvasva leginkább az maradt meg, hogy az amerikai polgárháború idején a lakosok képtelenek voltak eldönteni, hogy az "északiak" vagy "déliek" mellett álljanak, így mini polgárháborút vívtak saját főutcájukon. Az eredményről senki sem tud semmit, mert miután lecsillapodtak a kedélyek, s mindenki kiadta magából a dühét, az élet rögtön visszaállt a normális kerékvágásába. Visalia a Sequoia Nemzeti Parkhoz legközelebb fekvő nagyváros, így remek bázispont volt számunkra. A körülbelül egy órás út során legalább négyszer változott a táj körülöttünk, először rétek és termőföldek, majd a dombokat magas zöldellő hegyek váltották fel.

Egészen hirtelen a fenyvesben találtuk magunkat s a felénk magasodó fák csupán néhány napsugarat engedtek át lombjaikon keresztül. A Sequoiá-k a fák királyai, ősi mesterei és bölcsei. Ahogy meg-meg álltunk az út szélén megcsodálni és megtapogatni ezeket az égigérő teremtményeket, úgy éreztem magam mint aki egy mágikus helyre pottyan, ezek közé a természtefeletti fák közé. Vagy mintha ők zuhantak volna a Földre az óriások világából, egy másik univerzumból. Ölelgetni több mint 2-3 ezer éves fákat életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. Mintha a történelem örök tanúit karoltam volna. Ismét emlékeztetve lettem, hogy mennyire kicsi vagyok valójában, mennyire jelentéktelen. A természet helyre rakja az ember egóját akarva-akaratlanul. 

A sequoia fajnak rendkívül különleges klímára van szüksége, így a világ csak ezen részén fordul elő természetes módon. A nagy sequoiák általános magassága 50-90 méter, törzsük átmérője 6-8 méter s az eddig mért legszélesebb törzs 8.8 méter, az 1650 éves General Grant fáé. A szintén híres General Sherman ugyan nem a legidősebb - bár nem panaszkodhat a körülbelül 2500 évével - se nem a legszélesebb vagy legmagasabb, azonban a majd' 1500 köbméteres térfogata és a több mint 1300 tonna súlya a világ legnagyobb, legmasszívabb fájává teszi. Ellenállóképességük pedig az idővel csak nő, ahogy maga a fa méretei is. Vastag kérgük könnyedén dacol a gombafertőzésekkel, bogarakkal és még a tűzzel is. Sőt, a tűzre igazsságszerint szüksége van. Szinte minden földi elemet kihasznál arra, hogy minél több időt tölthessen ezen a furcsa bolygón, és hogy szaporodni tudjon, ami tűz nélkül szinte lehetetlen lenne. Az alacsony, talajmenti tüzek hatására a tobozok, melyben a magok akár 20 évig is elbújhatnak, a tűz által leadott hőre kinyílnak, s lepotyogva a hamuval fedett, ásványi anyagokban gazdag talajra, megfelelő körülmények között életnek indulnak. És a fantasztikuma, hogy egy sequoiának több ezer éves élete során csupán egy "utódot" kell létrehoznia a fajfenntartáshoz. A Parker group sequoiáinak ölelgetése után az 1937-ben kidőlt több mint 2000 éves fa törzsébe fúrt alagúton hajtottunk keresztül, majd folytattuk utunkat a Hanging Rock és a Moro Rock  túraútvonalán. Utóbbi esetében 400 kőbevájt lépcsőfokot kellett megmászni, hogy megcsodálhassuk a távoli, majd' 4000 méterre magasodó Great Western Divide hegyeit. 

Annyira érintetlennek tűntek azok a hegyek, olyan megmászhatatlannak, olyan elérhetetlenül magányosnak és mindenttudónak. Az egész parkot olyan természetfelettinek éreztem, a sétát ezek között a hatalmasok között, az érintésüket, mely inkább olyan volt, mintha egy mozgó élőlényt tapintanék, mint a Forrás című filmben az élet fájának törzse. Átéltem a nyugalmat, ami elöntött az első percektől kezdve ebben a tiszteletet parancsoló közegben. Ha visszagondolok talán ez a néhány óra volt a legfeltöltőbb, legmisztikusabb élmény a road trip során. Napokat tudtunk volna még eltölteni ebben a csoda-manifesztációban, azonban várt ránk egy teljesen különböző környezet, egy másik, más miatt lélegzetelállító tér. 

...Folytatása következik...

Amerikában jártunk - Útinapló 2. rész (Napa Valley és Lake Tahoe)

Előző rész itt. 

Napa völgy nekem, mint európainak, mint a balatoni vagy szekszárdi borok szerelmesének nem okozott igazán nagy szívdobbanást, bár sokat tanultam az ott termő, tökéletes bort hozó szőlőfajtákról. Egy nagyon kedves mexikói hölgytől, akinél mindkét reggel reggeliztünk (Jefferson cafe - isteni finom a burritójuk) kaptuk a tanácsot miszerint a Castello di amorosa pincészet nagyon népszerű itt a völgyben s oda mindenképpen látogassunk el.

Odamentünk. Kár volt. 

Befizettünk egy borkóstolóra, amihez járt idegenvezetés is, márha azt a 4 perces humortalan, száraz néhány mondatot annak lehet nevezni arról, hogy tulajdonképpen ez a vár, úgy ahogy van egy hoax. Egy multimilliomos pasas a várak szerelmesének tartva magát felépíttette a Castello di amorosa-t s mindehhez régi európai várromokból hozatta a téglákat, s festetett, oda nem illő, mértéktelenül giccses freskókat. Az idegenvezetőnek elég volt ez a 4 perc, hogy egy komplett véleményt kreáljak erről az egész hamis játszótérről, így örültem is, hogy nem kellett tovább hallgatnom a fellengzős semmit. A borkóstolás, mint ahogy ezekután vártuk illúzióromboló volt. A sommelier - ha az volt - baseball sapiban és szakadt farmerben mesélt egy-két betanult mondatot a borokról s nem volt túl gáláns az adagokkal kapcsolatban. Tudom, a kóstolás nem borivás, de sommelierként tisztában vagyok a kóstoló adagokkal, de ez sajnos meg sem közelítette annak mértékét. Így néhány csepp bor mellett beszélgettünk arról,  hogy Amerika nem véletlenül a lehetőségek földje. Minden bullshit-et el lehet adni a nagyközönségnek, mert az mindent megeszik. Ahogy ezt is, hiszen egy amerikainak biztosan nagy élmény várat látni, mert nekik ilyen nem minden városban adatik meg. Fair enough. Nem is bosszankodtam többet.

Úton visszafelé bekanyarodtunk egy pincészethez, aminek nevét egy újságban olvastam, emlegetve mint a legrégebbi szőlőbirtok és pince Napában. Ez volt, egy német emigráns, Krug Károly (Charles Krug) 1861-ben alapított szőlőbirtoka, melyet később, 1943-ban az olasz Mondavi família vett meg, s vitt tovább modern, innovatív eljárást s eszközöket használva.

Az elegancia és a modern szemlélet egyvelegét tükrözte a kóstoló helyszín berendezése, ahonann tökéletes rálátásunk volt a pince egyik részére a hatalmas üvegablakokon keresztül. A felszolgálás és a hozzáértés összehasonlíthatatlan volt az előbbi élményekkel. Itt a bor meg volt tisztelve előkelőséggel, szép szavakkal és illemmel. Szerencsére kezdett helyreállni a fejemben a Napa völggyel kapcsolatos illúzióm, így lelkesen kerestem még olyan pincészetet, ahova foglalás nélkül betérhettünk. 

A V Sattui nevű szőlőbirtok St. Helena falucska határában ékeskedik, kínálva fantáziadús időtöltést minden generációnak. Teljesen szabadon választhattunk a vezetett borkóstolás, pincelátogatás vagy piknikezés között.
A zsenialitása a helynek a saját piactere volt, ahol nem csak borokat, de sajtot, kenyeret, salátát vagy sonkát lehetett venni, s a hatalmas fákkal körülvett kerthelységbe ki lehetett ülni piknikezni. Mi nyílván az utóbbit választottuk, és azt hiszem jól is tettük. Miután egész úton a hotel felé megállíthatatlanul röhögtünk egymás fogain, amit a bor kékre színezett, teljesen kidőlve egészen reggelig aludtunk.

Másnap reggel időpontom volt Fairfield-be, a CVS gyógyszertárlánc egyik üzletébe, hogy megkapjam az egyfázisú Jannsen koronavírus elleni oltást. Iszonyatosan izgatott voltam, némi kétséggel, de az elmúlt időszak fájdalmas eseményei okán azt hiszem minden vakcina jobb, mint maga a vírus. A tűtől rendszerint elájulok, így már a patika bejáratánál fal fehérre sikerült sápadnom. Döbbenten vettem tudomásul, hogy a pultnál csak a nevemet és születési dátumomat kérik. Se igazolvány, se biztosítási szám, se semmi. Aztán persze eszembejutott, hogy közel 30 millió ember él az USÁ-ban biztosítás és egyéb luxus nélkül, vagy illegális bevándorlóként, akiknek ugyanúgy joguk van a vakcinához. 

Utunk aznap Lake Tahoe-hoz vezetett, mely a Sierra Nevada legnagyobb édesvizű tava, két államot is megbabonázva kristálytisztaságával. A víze makulátlansága majd' megközelíti a desztillált vízét, és kékségét a maximum 501 méteres mélységének is köszönheti. Vize annyira hűvös, és olyan mély, hogy a nyomás miatt tökéletesen képes holttesteket konzerválni, ahogy történt is egy búvárral, akinek hulláját teljes épségében találták meg 90 méteres mélységben, eltűnte után 17 évvel.

A tó 2 millió éve született, s mai napig alakulóban van. Ahogy a körülölelő hegyek is, melyek tökéletes lehetőséget nyújtanak téli sportra. Mi a Nevada-Kalifornia határán levő Hard Rock Hotel-Casino-ban szálltunk meg, és baromi érdekes volt folyton átsétálni az államhatáron, akárhányszor átandalogtunk Heavenly Valley-be, ami egészen hasonlított egy osztrák kis sífalucskára. Egy rövid séta után annyira kimerültem, hogy vissza kellett mennünk Nevadába :), a hotelbe. Miután felébredtem a fél órás szunyókálásomból, elkezdett rázni a hideg s teljesen legyengültem. Hat a vakcina. Van immunválaszom. Szerintem csak hőemelkedésem volt, de olyan gyenge voltam, hogy itatni kellett, mert szó szerint nem bírtam el a műanyagpoharat, alíg voltam képes megfordulni az ágyban, folyton szomjaztam és nehezen tudtam levegőt venni. Ha ilyen egy immunreakció, hát milyen lehet maga a vírus...A néhány órán át tartó nyűglődés reggelre teljesen elmúlt, s tökéletes terápiának bizonyult kirándulni a nem annyira ismert, de annyál gyönyörűbb D.L. Bliss Parkban. 

A Rubicon túrautvonalat érintve elértünk a partot, ahol a hatalmas kövekre ülve bámultuk a mélykék vizet, egy doboz eperrel a kezünkben. Teljesen kisimultak a ráncaink hallgatva a csendet, érezve bőrünkön a meleg napfényt s csodálva a messzi hegyek havas csúcsait. A giccs csimborasszójának tűnik a kép tudom, de az egész érzés felért egy komplett meditációval, akkor és ott nem is akartam semmi mást, semmi többet. Lábunkat belelógattuk a vízbe, de az olyan hideg volt, hogy néhány másodperc után zsibbadni kezdtek a lábujjaink. A természet átjárta minden porcikánkat, megbirizgálta minden érzékszervünket úgy, hogy mi ezért tulajdonképpen nem tettünk semmit. A tó eredetileg a washoe indiánok szakrális területéhez tartozott, s neve is innen a "da'aw" szóból ered, melynek jelentése szimplán "a tó". Egy laza, levezető sétával fejeztük be a napot a gleccser-vájta Emerald Bay-nél lévő Eagle vízesésnél. Az egész Tahoe-nál töltött idő a frisseségről, csendről s tisztaságról szólt. Reggel még egy utolsó mély lélegzetet vettem ebből a zsenge levegőből, majd kényelmesen, ismét elindultunk. Ezúttal dél felé. 

...Folytatása következik...