Na mi legyen a konklúzió?

Mai zeneajánlat:
http://www.youtube.com/watch?v=hLSEH4Bbb8A

Egyre hidegebb van, és egyre gyakrabban találom magam szembe olyan képekkel, amik egyszerre késztetnek a csodálatra és egyszerre ijesztenek meg rettentő egyértelműségükkel. Azt hiszem kezdem érteni a magabiztosság jelentését. Egy-egy percre elkap valami...valami édeskés tapintatú illat. Átjár, átenged annak az érzésnek, hogy önmagam egyetlen igaz ismerője, kifejezője, szeretője és gyűlölője csak és kizárólag én magam lehetek. Amit a világ érzékel rólam, nos annak egy része egy torz tükör, másik része egy tökéletes visszatükröződés, egy parányi rész az éppen aktuálisan lejátszódó csatákról szólnak, és a maradék az a milliónyi gondolat, fény és fekete lyuk és minden és semmi egyvelege, a Isten gyarló játéka. Hát nem gyönyörű? Aztán megengedek magamnak egy önelégült mosolyt, ami miatt máris tovaszáll ez az érzés.
Gondold csak el....Volt egy tökéletes pillanatod. Mert szeretted magad. Ha szereted magad, a világot szereted. Ha a világot szereted, az meglágyul létezni kemény kalapja alatt és elmosódik, elfolyik, szívárványszínbe menekül.
És miután átéltél ilyen köztes stádiumot, mely csupán egy hajszálnyit van közelebb az igazsághoz, mint az illúzióhoz...elkezded érzékelni azt a nagyon furcsa állapotot...hogy vannak még körülötted. Ugyanúgy. Felébrednek, alszanak, esznek, isznak, emésztenek, imádkoznak, utaznak, sírnak, nevetnek dolgoznak, szeretkeznek, csalnak, hazudnak, szeretnek, vetítenek, a tévhit és a bizonyosság közötti purgatóriumban tengetik hétköznapinak vélt életüket. És a milliárdnyi dolog között, amiben különbözöl tőlük, mégis végtelen számú hasonlóság tapasztalható.
Nincs új a nap alatt.
De vannak kötelező körök.
Vagy ilyen, vagy olyan minőségben, de érzelmeket kapunk, amik hasonlóan fájhatnak vagy amik hasonló boldogságot adhatnak.

És miután ezt végiggondolod, nem tudod eldönteni, hogy a létezés most barátságos, vagy végtelenül sötét? Az elfogadás talán segíthet. Tudd, hogy sosem vagy képes olyan emberen segíteni, akinek mindegyik mondata egyenlő a hárítással és kezdődik a magyar nyelv ellentmondásával: a DE szócskával. Mert egyszer már megtanították, hogy a DE előtti mondat nem is létezik. Ha ilyen emberrel találkozol, fogadd el és véletlenül se próbáld megváltoztatni a gondolatait. Mert azok úgy érdekesek, és lesznek egyszer végtelen hasznosak a világnak. Jah...de ez most akkor azt is jelenti, hogy mindent, tényleg mindent el kell fogadnunk? Az nem lenne elképesztő butaság? A történelem, a világunk, a fejlődés, kétségek sorozatából áll. Ha mindent elfogadtunk volna úgy, ahogy van, nem juthattunk volna egy magasabb szintre. Vagy pont ellenkezőleg? Akkor már nem lennénk gyarlók és egoisták? És ismételten beleütközök a világ legfeleslegesebb fogalmába: a feltételes módba.

Mi legyen a konklúzió? Milyen lesz így a visszacsatolás? Ha én megadok egy irányt, az már le is szűkíti a zseniális gondolataidat. Nem akarlak keretek közé fogni. Bízz abban, amikből felépülsz. Meglesz az a a konzekvencia. A sajátod. Tetszeni fog.

Könny és kontaktlencse

Csak most tapasztaltam először, hogy lehetséges sírni. Miközben látok.
Izgalmas lesz. Igen. Egy hónap és már a végső összecsapásra készülök. Magammal. Lehetséges, hogy a félelem motivál? Lehetséges, hogy az ismeretlen?
Annyiszor álmodtam már ezt. Hogy átélek, tisztán csilingelő hangon olyan éteri érzéseket, tapasztalatokat, hogy ..... és itt kitörlődik minden, amit nem kell tudnom.

Hey, biztos boldog vagy? Biztos szabad? Minek olvasol, ha elvileg nincs hiány az életedben? Ne ezzel töltsd ki az űrt, mert válasz nem kapsz rá. Tényleg. Önzőséged lehengerlő. Annyira ocsmány, hogy inkább engedi az ember, minthogy szembeszálljon vele. Mikor örülök, Te azt hiszed, hogy az örömöm nem lehet a Te világodon kívül.
Térj már észhez.

Nem vagy több! Bántó, hogy nem tudom lelked a lelkedhez téríteni, mert annyira eltűnt az egód mámorában, hogy az már kétségbeejtő. Vagy. Senki. És Mindenki. Ugyanolyan mint a másik ember. Se több és nem is kevesebb. Az, hogy azt gondolod, hogy minden dolog érted vagy ellened történik, az hidd el nagy hazugság, mert csupán csak a Te világod forog körülötted. Csak a Tied. Senki vagy! És csak akkor vagy mindenki, hogyha a SENKIT átélted. Gyűlölöm az önelégült mosolyt az arcodon. Gyűlölöm, ahogy mindenkinek hazudsz a életeddel kapcsolatban. Hahó. Azt gyűlölöm, hogy nem vallod be még magadnak sem, hogy mennyire semmirekellő vagy! Mert a 'biznisz és a külsőség' a fontos. A környezeted ezzel eteted. Sajnálom Őket. És Téged is. Ha sírsz. Csak magadban tedd. Ha bevallod, az csak az egódat táplálja sajnálat gyanánt.

És sír a szemem a kontaktlencse alatt. Mert a várva várt tettlegesség még a kilátás színes határán ragyog. Meg lesz. Tudom, hogy sikerülni fog. De ez egy másik érzés. Ez már az, mikor az igaznak akarunk bizonyítani.

Képzeletem tudatossága

Amikor kifújom a levegőt, összeszorítja tüdőmet valami rárakódott, ragadós emlékfoszlány és ismeretlen jövőkép.
Gyönyörű helyek. Tavak és hegyek. Óceánok világi szférája, atmoszféra szelíd zaja. Lebegő testek és ismeretlenség mindenhol. A biztos pont csak egy lehet, önmagamnak egy apró, szinte láthatatlan része. Ami néha fáj, néha boldog, néha a tér az idő és a jelenlét hármasát kénytelen befogadni. Ilyenkor mindig könnyezek. Nem tudom, hogy a felismerés örömétől vagy annak fájdalmától. Jókor jó helyen. Vagyis mindig, itt és most. De mi van, ha az ember próbál felkészülni? Ha tervez?
Elképzeltem már annyiszor.
Ott vagyok. Körülöttem ezeregy ember. De egyedül vagyok. Mindent magam mögött hagytam. Nincs semmim, csak én magam. A tudatom, a döntéseim. Egyetlen dolog lehet csak ismerős: a szívem ritmusa. Minden más ijesztően furcsa még nekem. A szobám pont nyugati fekvésű. Ha a hatalmas ablakhoz odaállok, és kicsit észak felé tekintek, akkor ellátok Magyarország felé. A nap éppen homályosan adja vissza fényét a sivatagi homokszemek szűrt csillogásával. Most, hogy éppen semmi dolgom, megreccsenek. A milliónyi ember és impresszió hatása eltűnik, és én átadom magam magamnak. Lehúzó, mély, súlyos érzés ez. A nap homálya tökéletes tükörképem. De ezt akartam nem?

Életem feladata. Önállóságom illúzióján felülkerekedni, és minden egyes percet átélni, élvezni, ahogy a nap homályosan süt be az ablakomon, élvezni, ahogy visszaintegetek Magyarországra, élvezni, ahogy néha fáj, és élvezni, hogy a reccsenésből mennyi erőt meríthetek másnap. Egyedül vagyunk. Mindig. Ezt most nem csak hihetem, de tudhatom is.