Kétszínűség, felszínesség, álszentség...lájkolod?

Nincs élet fény és sötétség, szeretet és gyűlölet, hideg és meleg, szentség és álszentség nélkül. Komolyan elhittem azt, hogy léteznek olyanok akik el is hiszik mind azt a szépet ami elhagyja szájukat? Aki ezzel próbálkozik csak segget csinál belőle. Miért nem vállaljuk fel, hogy hibásak vagyunk? És hogy ezen nincs mit szépíteni? Miért akarjuk becsomagolni magunkat színes bársonylepedőbe? Hogy hamisat lásson a szembejövő? Miért jó becsapni Őket? Fogadjuk el tökéletlenségünket és ha nem hazudunk magunknak azzal, hogy annak tüntessük fel magunkat mások előtt, akkor van is esélyünk elérni azt, hogy magunk által tökéleteset alkossunk. Akkor tökéletes egy mű, egy festmény, egy írás, ha a saját tökéletlenségüket festjük vagy írjuk meg.

Egy kicsit elorientálódtam más felé....( ha ilyen zenét hallgatok, nem is csodálom: http://www.youtube.com/watch?v=y8bHBpi3qBc )

Képzeld el...
Belül feszülsz. Sír a lelked. Nem tudod pontosan, hogy ki vagy. Ismered nagyjából a hibáid, néha a pozitívumokat is észreveszed. De nem érzed magad teljesnek. Elhiteted magaddal, hogy Te jó vagy. Azt gondolod, hogy figyelsz. Hogy jól táplálkozol. Hogy edzed tested és szellemed is. Meditálsz. Empatikus vagy. Mindenféle olyannak elgondolod magad, ami nem is igazán belülről jön. Hiszel más emberek...guruk tanításában. Hiszel olyanban, aki nem is ismer. Hiszel egy sztereotípiában. Egy elméletben. Egy szerben. Mi a francnak hiszel mindenben és mindenkiben, ha Magadban nem? Ezen persze nem gondolkozol el, mert fájdalmas lenne a tükör. (Mindenképpen megtapasztalod, maximum később.....nekem is hátra van a nagy felismeréses katarktikus rádöbbenéses zokogva nevetős történet...) Szóval hiszel. És ennek hangot is adsz. Barátoknak, ismerősöknek. Elhiteted velük, hogy mennyire fasza vagy. Ők hisznek neked. Miért ne tennék, hiszen jófej vagy, kedves, és bónuszban még jó is nézel ki. Aztán jobb esetben elkezded magad rettentő rosszul érezni. Mert mindenkinek azt mondtad amit hallani akar. Akár jó dolog róla....akár rossz a másik emberről! Bólogatsz. Mosolyogsz. Elcseszettül empatikus vagy és még a facebookon is lájkolod a rettenetesen közhelyes, Coelhotól kölcsönzött idézeteit, bejegyzéseit. Aztán a másik pillanatban pedig éppen róla mondasz olyat egy harmadik embernek, ami nem feltétlenül szép. És a harmadik ember találja meg veled hirtelen az összhangot. Valóban így működik? Az én ellenségem ellensége az én barátom? Csak mindez lefordítva és beleágyazva némi XXI. századi maszlagba s megmagyarázva spirituális eszmékkel? Remek. Mert meg lehet magyarázni... De a magyarázat feszíti az embert. Az igaz dolgokat nem kell magyarázni. Azok csak úgy vannak. Persze Te abban a hitben élsz, hogy szuper vagy, 'I'm simply the best'. Mert meditálsz, törődsz magaddal és mások érzéseivel stb, stb....

Aztán egyszer eljön a pont. Mert nem szeretni, ahogy szeretni is, mert ez a tökéletlenségünk része! Rá kell jönnöd Neked is, hogy nincs élet fény és sötétség, szeretet és gyűlölet, hideg és meleg, szentség és álszentség nélkül. Ne is próbálkozz mást gondolni....