Videó Svájcról, Madridon keresztül Vietnámig

Egy régi történet vége

https://www.youtube.com/watch?v=wEw5cUoGwVI


Mikor elöször hallottam ezt a zenét éppen valahol Szaud Arábia felett repülhettem. Madrid felé. Mintha eltévedtem volna egy kicsit.
De mielőtt elmesélném, hogy nem jutott el a lelkem is Kubáig, azelőtt megemlíteném, miként tisztult ki bennem a kép abban a sötét kantoni szállodaszobában, ahol a fürdőkádat egy üveggel megmártott bambuszfal válaszotta el a hálószobámtól. Kimerülten engedtem habos fürdőt magamnak és igyekeztem levegőért kapkodni a fülledt párában, ahogy visszamerészkedtem emlékeim sűrű fonatába.

Az emlékekbe és a búcsú pillanatába, amikor bármennyire próbáltam, nem tudtam egy könnycseppet sem ejteni. Pedig azt hittem olyan tragikus lesz, amennyire akkortájt fájt minden mozzanatom, amiben az a furcsa alak belemerészkedett. Ausztáliából landolva az időeltolódás varázsa még akkor is holtkóros fátyolt ölt tudatomra, mikor a hófehér szoknyámat csendben felveszem vagy mikor kiveszem a már 3 hete várakozó Moet et Chandon-t a fridzsiderből. Elraktározom utolsó taxi utam minden másodpercét afelé a lakás felé, ami gyalog csak 7 perc, taxival pontosan 1 perc 36 másodperc ha éppen nem kapunk piros lámpát. Gyalog is csak azért 7 perc, mert sok helyen a homokon kell átkelni. Futva talán 4 perc. S így is úgy is teli megy finom homokkal a cipőm. Szóval elindulok, és igyekeztem felkészülni a lehető legfájdalmasabb drámára. Merthogy annak sosem vagyok ellene. És éppen kinyitja az ajtót, amint a liftből, aminek a gomjait annyiszor csapkodtam dühömben kilépek és csak hirtelen ledermedve egy másodpercre készítünk erről a pillanatról képet a szívünkben. A pezsgő elfogy, a zene megy tovább, s úgy érezzük már nem is érdemes talán belekezdeni egy új jelenbe....hiszen ennek vége szakad néhány óra múlva. Nem nosztalgiázom, pedig úgy tenném, nem mondom ami engem bosszant bár illene, nem teszem, amit igazán érzek, pedig már itt lenne végre az ideje.... és én bókokkal, ihlettel és mély hittel bennem ismét lekerülök a lábamról miután órákon át, a finom lepedőn heverve egymás szívdobogását érezve  lélegzünk bele a lassan összecsomagolt holmik és az akkor még be nem vallott titkok sűrűjébe. Hogy milyen elfogadás, milyen elengedés és őszinte szeretet folyik át bennem azokban a percekben nem tudom. Hogy valóban igaz volt, vagy csak egóm káprázata, talán sosem tudom meg. De búcsúnk csendes és őszinte. Igaz érzések felém és pláne tőlem. Az utóbbiban mindig biztos leszek. Szívkitépés és üres helyének befoltozása. Már majd' hogy nem rutin. Megy ez, még akkor is, mikor a taxiból egyszer sem nézek rá vissza. És próbálok sírni, de csak levegőtlen nyöszörgés üti fel lényegtelen hangját torkomból. Nagy akarásomban nem tudom egy éjszaka alatt letudni a fájdalmat és a veszteséget, ami akkor ért engem. Mégis tudom: így van ez jól, így helyes az út.

Napfelkelték és naplementék haladnak el észrevétlenül és én Kínában ott abban a déli párában, ahogy belmerülök a frissen engedett forró fürdővizembe, böröm libabőrzik, egyszerre érzem a tüzes vízet és testem csalfa jeges érzetét. Hirtelen nem tudom, hogy égek vagy fagyok, nem tudom, hogy melyik illúzió s melyik a valós. S így fekszem míg a víz langyossá nem válik, s azok a krisztályos buborékok el nem tűnnek a lábfejemről. Ekkor nagy csobbanással kihullámzok a kádból. Testemről a vízcseppek olyan messze szóródnak szét, amilyen messzit még nem szégyelnek. A padló csupa víz. Kétszer is megcsúszom. A törölköző belecsúszik a kádba, a tükör csak azon a részén nem párás, ahol egyszer kezemmel letöröltem. Vadul keresem a telefonomat, amin később tébolyult tekintettel és víztől csöpögő hajjal írom az üzenetet. Az üzenetet neki, arról, hogy nem hiszek neki. Arról, hogy ha úgy lenne, ahogy ő mondta akkor most minden máshogy lenne. S ahogy hitem definiálja a feltételes módot, abból az következik, hogy minden, amit mondott lényegében hazugság. De nem. Ezt így látni még túl gyötrelmes. Mondjuk úgy: nem teljesen volt valós. S ahogy megírom ezt neki, nyugtalan álomba merülök s tudom reggel milyen üzenet vár majd rám.
Üzenet arról, hogy minden amit mondott igaz érzések inspirációja. És egy percre fellélegzem, mert így megint tiszta képet kap az a tény, hogy hiába a nyilt kapcsolata, vagy hogy elmegy, én egy teljesen más, összehasonlíthatatlan minőségben vagyok, voltam s talán leszek jelen az életében. Utat enged az ereimben a hit, hogy létezik emberek közötti őszinteség és hazugság nélküli elfogadás, a szeretet egy birtoklásmentes szinjte.
És ez a perc letelik.
És jön a következő üzenet.
És én elolvasom.
És minden ami ezelőtt néhány pillanattal bizonyosággá szilárdult, most ismét olvadni kezd. Mély lélegzettel és egy keserédes mosollyal konstatálom, ahogy a hitem megint cseppfolyóssá válik.
S ismét nem szólhatok egy szót sem. Ismét a titok része lettem. Ismét harmadik. Mégha sokáig el is hittem, hogy őszinteség és nyílt életek zárják be ezt a háromszöget. Nem így volt. S ahogy írta: Soha, senki nem tudott rólunk....
És akkor ott Dél-Kínában, abban a sötét szobában elfogadom ennek a furcsa alaknak akkori döntését és érzéseit, gondolatait megmásítani nem akarom többé. Távolságát meghazudván megölelem és megnyugszom én is ebben a szívszorító alagútban, ami tudom, hogy a béke felé vezet.

Hajnali 5-kor landolok Kínából és reggel 9-kor már egy madridi gépen ülök, könnyes szemmel nézve a 20. századi nők című filmet, melynek a zenéje (lsd. a bejegyzés eleje) az első másodpercben magával ragadott.
A végállomás Kuba, ahova lelkem sosem jut el igazán. De ez már egy másik történet.....egy másik történet, egy új kezdettel, egy nagyon furcsa és még számomra is érthetetlen énnel....