A hollók elrepülnek

Hé Te ravasz vágyakozás,
mit szeretsz annyira bennem?
Miért ragaszkodsz még akkor is,
mikor már értelme nincsen?

Csalóka fénygömbbe csomagolva szívem,
jössz és hagysz magad után káoszt.
Mindig.

Micsoda csoda láncreakció.
Megismerés. Érdeklődés. Tiltott gondolatok. Naná, hiszen felesége van. Be is mutatja ott Bangkokban. A hirtelen kinyitott szívemet gyorsan bezárom. Lakattal. És lenyelem a kulcsot.
Van valami érdekes és fura benne. Megszereti dühös arckifejezésem egy bosszús pillanatomban.
Ez keltette fel az érdeklődésed? Tényleg fura vagy. És különben is, miért ez a beceneved? Ritka vagy ezért? Mint a fehér holló.
Sydney könnyedségében némaságunk beszédesebb minden szónál. Nincs mit mondanunk egymásnak, mert túl sok, amit mondhatnánk. Inkább hallgatjuk. A csendet. Egymás tekintetét. Energiáink egymáshoz csilingelését. A zenét. Fura egy figura. Figyel a részletekre. A színekre, a kontrasztra. A bőröm ritkaságára és hajam őszbe borult tincseire.
Bangkokban ismét elkalandozok. Úgy ülök ott mellette, mint aki hozzá tartozik. Mint a pár egyike. Vágyakozásomon ismét elszégyenlem magam. Hiszen felesége van.
És a felesége sosem kedvelt. Még a díjnyertes mogyorós csokis süteményemet is a pultra dobta azzal a mondattal, hogy nem esznek ilyeneket. És én a háttérből nézem többed magammal a tökéletes házasság mintapéldáját. A közös érdeklődést, a szeretetet, a tiszteletet, kitartást és a két hófehér macskát körülöttük. Milyen jó nekik. Megtalálták egymást. Jól választottak. Gondoltam. Hiányzik valami hasonló nekem is. Egy kis megnyugvás, hazatérés, befogadás, biztonság. Vagy mi fene. Ha ilyen van. Aztán sírva fakadok. Egyedül vagyok - mondom neki. Megölel és megérti. S én nem látom őt több hónapon keresztül.

Kicsit el is felejtem. Érzelmi zárlat, ahogy szoktam mondani. Jól van ez így. Meg különben is akadt dolgom. Valami "szeme sem áll jól" pilótával akkoriban.
Néhány hónap. A nyár eleje csak úgy lüktetett odakint a homok fútta utcákon, ahogy igyekeztem összerakni újonnan szerzett bútordarabomat. Váratlan üzenetek hada, azonnali találkozás és teljes döbbenet, ahogy a bútorra koncentrál. Nagyon fura. Fura alak vagy te.

...Hiszen feleséged van! Hogy érezhetsz ilyet? Ti vagytok a pár, akik megtalálták egymást, tudod és akiket összeköt a gyűrű, amit hordtok! Milyen valóság ez? Hogy érezhetsz irántam bármit is emellett? Nem. A válaszom határozott nem. Pedig igen, jól érezted. Fényben láttalak ott messze Bangkokban és Sydney-ben. De elmúlt. És értelme sem volt. Hiszen feleséged van!...

Hónapok zakatoltak, jött nyár meg ősz meg tél, elengedés, csalódás, szerelem, vágy, flört, érzésbeöntés, csillagmámor 11 ezer méter magasan, balettezés a szélességi és hosszúsági fokokon, időzónákon való ugrálás, sok nevetés és könny.
És egy üzenet. Ettől a fura alaktól.
Talán pont jókor. Mert aznap bátor voltam (Ma bátor vagyok).
Pár napra rá a gyönyörű pár, akik megtalálták egymást igent mondtak a változásra és elhatározták, az ösvény innentől nem ugyanaz lesz. A holló továbbrepült akkor s fájó, gyötrő március végi lélekhibernálás történt. S én igyekeztem ott lenni. Jó lenni. Talán én lenni az, aki könnyebbséget hozhat. Csak egy kicsit, csak néhány órára. De én nem voltam igazán ott. Mert a "szeme sem áll jól pilóta" az én fejemet csavarta éppen. Még elcsavarva volt akkor is, mikor hirtelen az 507-es kórteremben találtam magam. (Zimbabwetől az 507-es kórteremig)S ez a fura figura rögtön ott volt. Virágot szeretett volna hozni. De virágbolt híján egy epres nyalókát kaptam - jól ismer. És jól esett. Mert ismer. S mert ott volt. S mert megkérdezte miután panaszkodtam a pilótámról: Miért nem figyelsz arra a férfira, akit érdekelsz?
Úgy tettem, mintha nem érteném a kérdést.

S megint múltak a hetek. A nehéz június rámakaszkodott, tépte a bőröm, egészen véresre. (A színdarab és repülőgép) És én azon kaptam magam, hogy ennek a fura figurának, ennek a valakinek, akit anno megkívántam, akit barátommá, különleges lélektársammá fogadtam - mesélek, sírok, nevetek s megosztom lelkem legmélyét. Mert neki lehet. Ő megért és fogja a kezem mikor már egy kicsit nehéz. És akkor már nem volt múlt, csak a jövő. Szívem kezdte befogadni ezt a fura alakot. Csak egy kicsit hamarabb kellett volna lelke szárnyai alá bújnom. Mert mostanra egy kicsit elkéstem. 2 hetet. (Arról, hogy néha elkésünk és néha egymás bőrébe bújunk) Mert az a lány nem annyira bonyolult mint én. Ezt mondta. Lekéstünk egymás érzéseiről. Micsoda időeltolódás. Micsoda jetlag. Elrepült, mielőtt én felszállhattam volna.
Ennek a fura figurának fantasztikuma őrjítő elengedést követelő napokat ihlet.
De jó ez így. Szabadságot ad. Utat az újnak. Fáj egy picit. Ahogy szokott ilyenkor. De az élet így ízes. És én szeretem a keserédességet.
És az, hogy a hollók elrepülnek, természetes.


Anno 2015. január 21.  - 2016. augusztus 24.

Arról, hogy néha elkésünk és néha egymás bőrébe bújunk.

Azt hiszem elkéstem. Elkéstem az érzések találkozójáról. Lekéstem arról a percről, amit a lelkek jó régen megbeszéltek egymással. Lekéstem arról hogy Te szeretsz s én szeretlek. Lekéstem arról a beteljesülést ígérő jamboriról amit talán már másfél éve vártál.
Azt hiszem elkéstem. Én. A testem. A fizikai létem. Elkéstek a szavaim, amit olyan jó előre megterveztem. Elkésett a nyakad köré font karom is. Mert nem voltam ott ahol Te. Nem voltam olyan közel, hogy halld, még akkor is, ha ki nem mondom soha.
Azt hiszem elkéstem. De csak egy kicsit. Mert az érzés végül megérkezett belém. Egy viharos reggelen. A villámcsapással együtt élesztette újra a szívem, Tőled ezer mérföldekre.  Az érzés, ami akkor hatolt belém ott volt valahol az éterben a lelkek dínomdánomján - tudod, amit száz meg száz évekkel ezelőtt megbeszéltünk..... De Te nem voltál sehol már akkor. Valaki más lelke ihletett meg egy magányos ausztrál délutánon. Az Ő lelke nem késik, annál sokkal belevalóbb, Neked pedig eleged lett, hogy az enyém még mindig nem érkezett meg hozzád.
Azt hiszem elkéstem. Így Te kulcsra zártad előttem életed, mialatt én rohantam feléd. Talán még a kulcsot is elhajítottad a kozmoszban.
Azt hiszem elkéstek a szavaim. De az érzések sosem késnek. Soha! Csak van úgy, hogy csupán kettőből az egyik érkezik meg az éteri randevúra.

Néha a bőrödbe bújnék. Úgy nézném saját önvalóm. Micsoda egoizmus, micsoda önzőség. Látnám, ahogy Te látsz engem. Belenéznék a tekintetembe és elmosolyodnék a mosolyomon. Egy whiskey-vel a kezemben ülnék a kanapén s nézném, ahogy az ecset a kezemben aranyszínű, értelmetlen sávokat húz a vászonra. Megfognám a kezem és egy 60 évvel ezelőtti slágerre rumbáznék velem. Vagy letörölném a könnyeim, amint elkapna egy kis érzelmi zárlat. S ahogy a bőrödben vagyok vágyakozva veszem el a tekintetemben. Értetlenkedve nézném végig, ahogy hajnalban csendben hagyom el az apartmant, hogy fel ne ébresszem magam. Kérdezném magamtól, hogy mikor jövök ismét. S hallanám a bizonytalan válaszomat arról, hogy nem ígérhetek semmit. Az ékszereimet otthagynám mindig nálam, hogy legyen miért ismét találkozni. Ha a bőrödbe bújnék tudnék franciául. Úgy mondanék egy-egy szót nekem. Ha a bőrödbe bújnék egyfolytában azt kérdezném: Mikor lesz az, mikor a bőrömbe bújhatok, s Te a bőrödbe bújhatsz?

Amikor elmarad a wake up call...

Ülök a laptomom előtt és csak repkednek az élmények előttem, mint valami sugárhajtású madarak, fénysebességgel. Fogalmam sincs, hogy honnan kezdjem. A körülmények adottak. Friss élmények, feldolgozásra váró események, zene, kávé, némi fejzsongás. 
When I go I will stay long gone. 
Ez a mondat lüktet bennem már sok ideje. 
Várom, hogy időutazásom a kezdetét vegye. Kicsit vissza csupán. Egy-két héttel ezelőttre. 
Valahova északra mentem volna szívesen. Vártak rám s még fájó emlékek sem tartoztak a Föld azon szélességi és hosszúságú fokához. Öt nap szabadságom grátiszban érkezett a cégtől és semmi esetre sem szerettem volna az 50 celsius fokban az életen agyalni ezalatt. Kacérkodtam a gondolattal: esetleg együtt is mehetnénk valahova...valahova közösen. Messze. Mondjuk a déli féltekére... Legalább olyan merész lett volna, mint az, hogy végül kishazámba vettem meg a repülőjegyem, rögtön amszterdami utam után. Hazamentem, hogy megízleljem a magyar nyár keserédességét, hogy a bőrömön érezhessem a család melegét, hogy a szobám falára vetülő korahajnali napfény elvakíthasson. A napfelkelte a legtisztább pillanata egy 24 órának. A fény felváltja a sötétséget, a felhők könnyeit gyorsan felszippantja a nedves betonról, a hűvös levegő megtelik párás élettel és a fények ilyenkor olyan különlegesen járják be a bolygó azon pontját, hogy az ember néha el is feledkezik fájdalmáról vagy öröméről. Véletlenül találhatjuk magunkat az éppen mostban. 
Nem is tudom pontosan miért, de egyenesen vidékre vettem az irányt. Mintha próbára akartam volna tenni az érzéseimet kerültem abba a csöppnyi faluba, ahol életem csalódása is éppen a delíriummal táncolt részeg keringőt már jó néhány napja. Annyira jól játszottam az érzelmi absztinenciát, hogy néha még én is elhittem, hogy véletlenül sem szeretnék esélyt adni a találkozásnak. Szimplán csak kíváncsi voltam. Hogy reagálok? Bennem van még az a mérhetetlen fájdalom és düh? Képes lennék elengedni az egész történetet és egy mosolygós pacsival köszönni? Hiszen leszálltam már erről a körhintáról. Már van más. Aki tisztel. Aki kedvel. Akihez minden esetben fordulhatok. Akivel egyre többször szeretném megosztani a világomat. Aki megnyugtat. És aki azt tanácsolta, hogy próbáljalak meg elkerülni. Persze ismerem magam. Szeretek vakmerő lenni, szeretem túlfeszíteni magam, és szeretem figyelni azt, hogy érzelmi világom miként épül, vagy hullik darabjaira ismét, hogy aztán masszívabb alapokra tudjam alakítani a következő bástyámat. Szóval csalódottságom abból fakadt bormámoros estém során, hogy nem láttam magam összeomolni a találkozás háborújában. Pedig milyen szép dráma játszódhatott volna le bennem. Így tulajdonképpen a tragédiám abból fakadt, amit egyszer Kundera is megírt a Lét elviselhetetlen könnyűségében. Nála szebben nem is tudnám kifejezni azt, amit akkor éreztem ott az autóban, amikor a hajnali napsugarakat hirtelen elnyelték a komor balatonfelvidéki felhők, melyek keserves zokogásba kezdtek felettem, hátborzongató robajjal kopogtatva az autó ablakait.

"A dráma az életben mindig kifejezhető egy metaforával, a súllyal. Azt mondjuk, az emberre rászakadt valami teher. Ezt a terhet az ember vagy elbírja, vagy nem bírja el, összeroskad alatta, birkózik vele, vereséget szenved vagy diadalmaskodik. De mi történt tulajdonképpen Sabinával? Semmi. Elhagyott egy férfit, mert el akarta őt hagyni. Üldözte őt Franz ezután? Bosszút állt rajta? Nem. Sabina drámája nem a súly drámája, hanem a könnyűségé. Nem teher szakadt rá, hanem a lét elviselhetetlen könnyűsége."

Ami akkor átfutott rajtam, valamiféle gyötrelmes gyász és kétségbeesés lehetett. Sehogy sem volt jó. Sehogy sem tudtam megnyugodni. Bennem, egymással küzdött a megbocsáltás és a kíméletlen méreg. Párbajukban minden percben sebet ejtve aurámon, úgy rángatózott lelkem, mint akit fojtogatnak éppen.

...Együtt kellett volna elmenni valahova. Messze. Valahova a déli féltekére. De én inkább ezt választottam, Ő pedig hagyta türelmesen, hogy a kísértés szárnyain lovagoljak még egy kicsit. Egy dolog tudott volna csupán riadt iszonyatomból felpofozni. Az ölelése. 
El akartam tűnni, nyomot sem hagyva abban a szelíd kis völgyben, ahol akkor megállíthatatlanul szakadt rám az ég és a lét elviselhetetlen könnyűsége....

S milyen jó érzés szépen lassan ráébredni, hogy a zene amit hallgatok, a táj, amit látok, az érzés amit érzek, az mind hozzá köt. Amennyire tiltakoztam és titkoltam ennek a furcsa figurának a létezését és értelmét az életemben, annyira nagyot lökött most rajtam egy másodperc alatt. Egyetlen fénykép, egyetlen pillanat féltékenység képes volt arra, hogy résnyire kinyissam a szívem felé. És jól csak a szívvel lát az ember - mondják. És én megláttam végre. Felcsillogott ennek a furcsa figurának a szépsége és jelentése magamban. 
Augusztusi hónapom módfelett izgalmasan indult. Reptéri készenléti szolgálatom második órájában a légitársaság leghosszabb multiszektoros útjára hívtak ki. Bangkok - Sydney - Christchurch és vissza. Mindez egy hét alatt. Remegő kézzel csekkoltam be a járatomra örömömben, hiszen Sydney városa mindig meglepetések és románcok hadát hozza életembe. Azon pedig csillogó szemmel mosolyogtam, hogy ugyanezen az úton ismerkedtem meg azzal a furcsa figurával valamikor 2015 február elején....

Az elmúlt egy hét a másfél évvel ezelőtti szinonimája lett. Csodálatos emberekkel alakultunk családdá. Nem is tudom mikor nevettem könnyesre a szemem ilyen gyakran, mikor öleltem meg ennyiszer kollégát, vagy mikor volt utoljára ilyen frappánsan összeválogatva a csapat. Mindenki egyéniség volt, mindenki hozzáadott a másikhoz valami pluszt. Bangkokból Sydneybe reggel 8 órakor landoltunk. A 9 órás út után reggel 10-kor már Sydney híres palacsintázójában rendeltük a reggelinket pezsgőt kortyolgatva. A vidám nevetéseket és a csattanós poénokat az este szomorú hírrel fordította riadtságba téli eső kíséretében. Álmomból a telefonom folytonos rezgése ébresztett. 
"Ugye te nem voltál azon a gépen?", "Jól vagy?", "Hol vagy?", "Mi történt?"....
Az történt, amiről azt hittünk sosem fog bekövetkezni. A rendszer szívritmuszavara az egész hálózatra kiterjedt. A forgalom leállt, a világ csillogó tranzitvárója hirtelen sötét füsttől lett láthatatlan. Csuklott egy hatalmasat a struktúra s mi azért imádkoztunk, kollektíven 25 ezren, hogy ne legyen halálos áldozat. Elmondhatatlan félelem lett úrrá rajtunk. Az elmaradt wake up call néma halálhörgése járta be a hotelszobánk. Ám végtelen büszkeséggel töltött el az, hogy kollégáim csodálatos munkát végeztek a tragédia alkalmával. Büszke voltam, hogy olyan csapat tagja vagyok, akik képesek életeket menteni. Hogy talán már az utasoknak sem csupán a levegőben dolgozó pincérek leszünk ezután. Éreztem a világ összes pontjáról áramló figyelmet és aggódást. Éreztem az egységet, a hovatartozást, s emiatt a szomorúságban megtaláltam egy apró fénycseppet is. 
Új-Zélandon majdnem esett a hó. A hűvösség kicsit lejegelte aggodalmunkat, s feszültségünket is nevetéssel oldottuk. A csapatmunka, a tisztelet és a szeretet kézzelfogható volt a kabinban. Elkezdtem rendkívül megkedvelni kollégáimat. A napot ismét Sydneyben zártuk. Delíriummal átjárt esténk filmbeillően lett megrendezve. Volt benne rooftop, ugrándozás a kikötőnél, táncolás ott, ahol a madárkalitkák az égből lógnak, éjszakai portyázás, mámorító kacaj és hajnali ájulás.

A másnap estét sem hagytuk a véletlenre. A 6-7 fős keménymag egy szolid vacsora után ismét beledobta magát az éjszakába. Voltunk borbélynál, könyvtárban, az íreknél, és a csapattagok innentől megállíthatatlanul megkedvelték egymást. Sydney belvárosi kocsmáinak felfedezése közben kedves bókok repkedtek körülöttem. Magamba szívtam a női energia mindenrétegűségét, és úgy lubickoltam benne, ahogy még nem szégyelltem. Az utolsó napomat ott lent délen egy reggeli sétával kezdtem az Opera körül, majd meglepetésemre a likőrboltos eladóról kiderült, hogy magyar, így ott időztem egy kicsit vele, miközben válogattam az ausztrál borok között. Aznap este indultunk vissza Bangkokba. Ausztráliát elhagyva valahol Óceánia felett léptem be a pilótafülkébe. Megkértem kapitányunkat, hogy kapcsolja le a belső világítást, mert szeretném látni a csillagokat. Odafent, a kozmoszban, a teljes sötétségben, az Új Hold idején, a jéghidegben, a hangtalanságtól néhány kilométerre a fülke jobb oldali ablaka mellé ültem és felnéztem az égre. A tejút tökéletes minőségében vált előttem láthatóvá. Mintha valami félelmetes masszív köd lenne. A végtelen kirajzolódott és én tudtam: ha befogadom, nem bírom el. Mély levegőkért kapkodtam és igyekeztem visszatartani a könnyeimet. A legfélelmetesebb és egyben a legmegnyugtatóbb érzés járt körülöttem táncot. Bangkok egyediségében hajnali 1-kor landoltunk. 3 órával később már egyikünk hotelszobájában nevettünk és áldoztunk az eddigi tökéletes útnak. Volt aki a 3-4 órás banzáj után rögtön reggelizni ment, volt aki aludni, volt aki vásárolni. Nem is értem, hogy honnan adagolódott belénk ez a hihetetlen energia. Egy hetes tivornyánk a végére ért. Tulajdonképpen elmentünk bulizni Thaiföldre és Ausztráliába. És ahogy tegnap reggel landoltunk itt a sivatagban, ezt az ismét fénylő csillámtranzitvárót sem hagytuk ki. Az este a Burj Khalifa fényében, közösen, boldogan és teli élettel, élményeink feldolgozásával zajlott.

Olyan jó volna, ha ez az élet engedné ezt fenntartani....de mindannyian tudjuk. Jön a következő út, jön más kolléga, jön más élmény. Az élet ezen pulzáló szegmense sohasem áll meg, még akkor sem, mikor egy percre elfogy a levegő. Mert akkor is itt vagyunk egymásnak, mert akkor is szükségünk van a másikra, és akkor is teljes szívvel megyünk, bárhova is osztanak be minket.