Ahogyan az lenni szokott.
Fáj.
Hát aztán?
Türelmetlen vagyok, mert azon nyomban választ akarok.
És?
Ha nem kapok?
Ha szarul vagyok miatta ugyanúgy nem kapok hamarabb választ...sőt.
Élem az életem. Szerelmes leszek. Háromszor, négyszer, ötször. Egy emberbe. Aztán megsiratom a szerelmet, könnyekkel, nevetéssel, jó s rossz érzéssel. Szép. Nem gondolnám, hogy lehet másik, mert akkor csak én vagyok. Öntudattal és önbizalommal duzzadó nő. Szép vagyok. Csinos. Okos. Céltudatos. Helyén vagyok.
Aztán szerelmes leszek.
Másba.
De ez valahogy igazabbnak tűnik.
Itt átélem az öntudatlan rózsaszín felhőt, amit nem tudok kontrollálni.
Kétségbeesek. De jól esik a két ségbeesés, ha nem a rossz és a rossz között, vagy a rossz és a jó között kell választani....hanem a jó és a jó között.
Jól vagyok. Egyedül. Jól vagyok Vele. Melyik a jobb? Nem tapasztalni? Nem szeretni Valakit? Van átadni magam? Nem megismerni a másik Világát?
Semmiképpen.
Jól döntöttem.
Sőt!
Tökéletesen!
Eggyé váltam. Ahogy tudtam. Nem féltem, ha nem volt kérdés. Ha menni kell, menni kell, ha nem viszont elfogadtam, hogy együtt.
S elfogadtam.
Barom voltam. Mert merész voltam. Mertem alapozni. Életet. Nem csak az enyémet, másét is.
Nem sorolom fel, hogy mik, mert egyértelműek.
De vége. Nehezen.
Ő marad. Ebben a környezetben, ahol maximum 10 ember van, aki értékes és tartalommal teli, s ő vállalja mégis, mert vagy ennyire önző, vagy ennyire odaadó. S én örülök, mert a választása őszinte hozzám.
S Ő megfogadta. Hogy sosem fog nekem hazudni.
Vagyis: boldog vagyok, mert valahol beteljesült a kapcsolatunk: Ő megtanított a világra rácsodálkozni és őszintén nevetni, én megtanítottam Őt nem hazudni.
Aztán én elmegyek, nagyon messzire. Jó lesz.

A tartalmatlanságról

Az elmúlt időszak csupa olyan eseményről, érzésről szólt, ami kiütötte maga mellől a kreativitást. Túl sokat gondolkodtam és elfelejtettem, hogyan kell valóban tartalmasan élni úgy, hogy kizárjam azt, ami nem az enyém, ami nem tartozik hozzám.
Szigorúnak kell lennünk. Magunkkal és a körülöttünk lévő világgal. Merj végre kritikusan nézni, végre kicsit önző lenni mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül. Kell a konfrontáció, hogy fejlődhess. Kell nemet mondani, hogy feszegethesd a határaidat.
Gondold el.
Vagy. Intelligens. Kreatív. Tele álmokkal és vágyakkal. Tudod a tudást. Tudod a körülötted működő világ összes rezdülését. Érzékeny vagy, de nincs benned félelem. Érzel és befogadsz. Szeretsz.
De ezeket az ősi energiákat nem használod ki. Nem veszed észre, hogy bizony léteznek karmikus szintek ember és ember között. És van, mikor eljön az a pont, hogy a másiktól már nem tanulhatsz semmit, és fordítva. És képtelen vagy továbbállni, és azt mondani, hogy elég volt. Pedig tudod: már nincs kraft, és valahol mélyen nem is érdekel semmi a másikkal kapcsolatban. Csak konfliktus lenne, ha stoppot intenél. De már nem tudtok tartalmasat beszélgetni. Csak bólogatsz, mert tudod, hogy a másiknak ez jó. Mert vámpírként szívhatja magába a Te ősi energiáidat, ami ugyan feltölti, de fogalma sincs róla, hogy mit kezdjen vele. Elpazarolja. És Te állsz, tudod, hogy el kellene indítani az életet. Akár egyedül. Akár a szerelmeddel. Akár olyan emberekkel akikben igazi érték lakozik, bizonyos tudás és érzés. Mert ha olyan emberek vesznek körül, akik tartalmatlanok, azok tartalmatlanná tesznek! Ha ezt felismered, minél előbb menekülj, bármilyen érzelmi szálak is kötnek hozzájuk, vagy bármilyen szánalom költözött velük kapcsolatban a szívedbe. Hogy hogy lehet felismerni őket? Rá fogsz jönni. Mert elfáradsz, mert ideges leszel, mert unatkozol a társaságukban. Ők ezzel szemben menni fognak, egyre inkább feléd. De vigyázz. Tudd a határt, és légy képes nemet mondani. Különben az életed intimitása és a saját karmikus fejlődésed eshet ennek áldozatul. Az érzéseidet helyezd hátrébb az eszeddel szemben és okosan válaszd meg a körülötted forgó embereket!