Így utaztam télen délen

Igazán le vagyok maradva a videóimmal. Most akadt némi ötlet s idő, hogy ezen változtassak.

Íme, szeretettel egy összeállítás januárról és februárról.

Cseppfolyós hit

Úgy egy jó hónapja voltam utoljára Bangkokban. Azon a helyen, ahol rendszerint valami lélekindító élmény ért. Vagy azért, mert nem vártam semmit s úgy tapintott Isten a lényegemre, vagy azért, mert elvárással ültem le annak a szent buddhista kolostornak egyik sarkába és röhögve magamon vettem észre néhány óra múlva, hogy semmi sem történik abból, amit előre elterveztem spirituális fejlődésem következő lépéseként. És úgy terveztem, azon a fülledt délelőttön is megpróbálkozom valami lecsendesedés-szerű gubbasztással ott az Arany buddha árnyékában, természetesen mindenféle ego-kreálta posztulátum nélkül.
Így ültem ott, behúnyt szemmel, igyekeztem kiüríteni a fejem, igyekeztem utat engedni annak a végtelen gondolatáradatnak, ami naphosszat kering az agyamban mindig. De képtelen voltam nem arra figyelni, hogy mennyire kényelmetlen a fél lótuszülés, vagy arra, hogy milyen zajok, beszélgetések vesznek körül. Elfogadva hát, hogy ma nem megy mégcsak megkísérelni sem azt, hogy átadjam magam valami felsőbb, belső iráyításnak (vagy pont azért, mert ez megtörtént úgy, hogy észre sem vettem), kinyitottam a szemem és kényelmesen a térdeimet a mellkasomhoz húzva, sípcsontomat átölelve ültem ott és néztem a sok arany buddha szobrot magam előtt. Nem éreztem semmit. Csak annyit, hogy múlik az idő. Aztán arra eszméltem fel, hogy egy ott dolgozó, donációt gyűjtő nő oldalba lök, elmegy mellettem, rám se néz, majd négány másodperc múlva jelzi, hogy üljek rendesen, ahogy illik.
Ahogy illik?
Hogy? Ahogy a vallás megköveteli? Ahogy Buddha elvárja? Vagy ahogy igénylik azok, akik a vallást szigorú, szabadon már aligha gyakorolható keretek közé szorították? Hirtelen rosszullettem. És megalázottnak éreztem magam. A csalódás forró olajként öntötte el az egesz testem. A düh könny formájában verejtékezte ki magát belőlem és én ott álltam azon a helyen, amit életem egyik legspirituálisabb helyének gondoltam. Egészen eddig a pillanatig. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ide ellátogattam. És mindezt nem a sértettség érzése mondatta ki velem. Sőt. Extázisba kerültem attól, hogy tovább kell, hogy lépjek, a tanult, tapasztalataim által körbefont hálón kívülre oda, ahol már nincs értelme olyan eszmét követni, mely a szabadságomat valamilyen formában is akadályozza. Minek kövessek, vagy tegyek úgy, mitha követnék olyan vallást, mely útját állja a szabad akaratom gyakorlásának? Ellentmondásba ütköztem, ismét.

Sosem hittem semmiben lényem minden egyes sejtjével. Semmi olyanban, amit nem az én gondolataim kreáltak. Minek is érezzem magaménak más szemléletét, más tapasztalatát, érzéseit, benső útját? Idividualitásunk szégyene, hogy más által gondolt eszmében, feszengve erőltetjük magunkat a feloldódásra. Oh nem azt mondom, hogy ne higyjünk semmiben. Azt mondom, hogy higyjünk saját rendszerünkben, melyet más emberek, vallások, nézetek vagy gondolatok fognak közre s inspirálnak arra, hogy abból egy új, saját eszme születhessen. S engedjük ezt a gondolatot formálódni, alakulni, csiszolódni az idővel, mert minden változásban van, mozog, fejlődik. Ahogy mi is ezzel együtt, ha képesek vagyunk elengedni az egónk ragacsos cukormázát.
Úgy jöttem el a Golden Buddha Temple kertjéből, hogy a talpamtól a fejem búbjáig éreztem magamban a változás mérhetetlen ráébredését. Csodálatos, önfelett állapot volt ez. Felébredni arra, hogy levetettem magamról még egy adag álruhát, még egy olyan réteget, aminek már nincs létjogosultsága énrajtam. Már nincs. Pedig mennyire volt néhány hónappal, évvel ezelőtt. Visszafordulva már nem úgy láttam azt a helyet, mint mikor néháy órával előtte beléptem a kapuin. Megköszöntem, s magammal viszem a kialakulni látszó saját hitem ezen forrását is.

A hit, életük egyenlőségének egyik brilliáns változója, mely mindig új értelmet, támaszt és reményt ad egy-egy epizódban, szerepet nekünk, melyben feloldódhatunk kicsit és végsősoron a változás trambulinját, a csalódás lépcsőfokait, az új megtapasztalásának ígéretét.
Persze nem kell messzire mennünk, ha kicsit irodalmibban és romantikusabban akarunk erről olvasni. Csak vegyük le a polcról Madách Ember tragédiáját....