Bizonyára mindenki érezte már azt, mielőtt a vihar közeleg, vagy valami a világban történni készülődik...feszültebb, zaklatottabb. Mintha magunkban tartanánk a levegőt s nem mernénk kifújni. A tüdő egy ideig elviseli a feszülést, aztán az ösztönök arra kényszerítenének minket, hogy azonnal fújjuk ki a megfáradt oxigént testünkből...Makacsság. Halálhoz vezet. Saját magunknak akarjuk bizonyítani, hogy a halál órája a mi kezünkben van. De az ösztön és rendeltetés mindig nyer. Hacsak a pisztolyt nem sütjük el véletlenül melynek tarkónk ad támaszt.
Szóval szerintem létezik olyan, hogy Sors. A Sors az ami választási lehetőséget ad A B C között. Az utak másnak tűnnek, de pont olyan közel vannak egymáshoz, hogy a rajta megtett mérföldeknek pont ugyanannyi legyen a tanulsága és tapasztalása. Vagyis szabad akarat csak kötött mivoltában van jelen. Addig szabad, míg a sorsunk engedi. Véleményem szerint mindenki rendeltetett valamire. Illetve nem is ez a véleményem. Én ebben rettentően reménykedem. Ha vagyunk valamiért, egy konkrét célért, akkor azt a célt nem teljesíthetjük be akárhogyan. Ha akárhogyan teljesítenénk a napjainkat, akkor mi magunk nem biztos, hogy arra az útra terelődnénk, melyen a helyünk volna. Vagyis mindenki pont azon az úton jár, ahol lenni kell éppen most.
Na okés. Ezt jól megmagyaráztuk. De tetszik ez az út? Van más, amit szeretnénk, de tudjuk, hogy az mondjuk 'más korra' marad?
Mindig több álmom volt. És én mindig jól lemondtam róluk. Az álmaim csodásak voltak és rendkívül testhezállóak. Aztán gyenge voltam mert egy-egy kudarc megrendített a hitemben. (most akkor ezek tényleg álmok voltak vagy csak valamilyen gyenge érzések, amiket tapasztalni szerettem volna?). Hogy lehetnék híres hollywood-i színésznő? Vagy vadászpilóta? Vagy űrhajós? Vagy stewardess?
És az álmaim körvonalazódni látszanak. Lehet, hogy volt egy-két melléfogásom a színésznőcskés dologgal vagy az űrhajózással kapcsolatban. De már kicsiként megéreztem, hogy engem a szabadság, az a faramuci módon megízlelt szabad akaratnak tűnő valami inspirál. És én ez ellen mindig küzdöttem. Hiszen a szabad akarat felelősség. Nekem pedig valljuk be nem sok közöm van ahhoz.
Egy új módszert próbálok ki magamon. A türelmet. És a rangsorolást. A szabad akarat korlátoltságát és a sejtöregedést, illetve az idő illúziójának kombinációját alkalmazom mentőövemként. Mi az, amit most, közel 26 évesen tudok csinálni. S mi az, amit az idők során lehetőségem lesz, ráncosabban, öregebben, fáradtabban s tapasztaltabban.
Repülni fogok. Bármilyen módon, de repülni.
Tapasztalok, észlelek, érzékelek, feleség leszek akár többször is, gyereket szülök akár annál is többször, nevelek, s minden olyan dolgot művelek, amit más is...aztán a repülést lehet, hogy elhagyom, de belekóstolok a természet gyógyító erejébe, a lelki mivoltunk spirituális maszlagába, majd a végén...a végén úgyis művész leszek. Nem az élet művésze. Nem. Saját magam művésze. A festővászonomé, az ecseteimé, a hangomé és a gitáromé....s talán az írásaimé.
