A drámának idő kell. A drámának meg kell érnie, és át kell, hogy mossa minden rezdülésünket. Drámáink lelkünk és szellemünk fájdalmas önkielégítései. Az elme hasadása és a tudatosság hajszálvékony kötelén hintázik, nagy levegőket és elefántkönnyeket csalva ki testünkből. De ne mondjuk, hogy nem élvezzük. Az élet ilyenkor túl erősen nyomja ránk a paradicsomi bűn pecsétjét.
Megannyi személyes és pillanatnyi tragédiát éltem meg az utóbbi időben. Emlékszem is néhányra, mikor lelki vonaglásom igazán drámaivá sikerült.
Például mikor május elején Londonba érkeztem egy felemelő 7 órás út után. Kedves flörtölésbe merülve egy szimpatikus, igazi angol úriemberrel - hittem ezt akkor. Megérkezve a hotelbe fekete-fehér pofont kaptam. A régebben már említett pilóta miután a magasba repített, elfelejtett ejtőernyőt rakni rám. Zuhantam, zaklatott bormámoros éjszakámat a reggel szivárványos angolosan tavaszi időjárással üdvözölte. A nehéz bársonyfüggöny mögül a tavaszi nap fénye kacéran vetett fényt a paplanom felett szállingózó porszemekre. És ez a kép mindig tíz évekkel utaztat vissza az időben. A porszemek és a szobába beszűrődő Napfény találkozása. Az otthon és a biztonság egyik vakuképe, egy jel arra, hogy nincsen semmi baj, s az élet a szellem s lélek ideiglenes biztonsága, még ha kötélen táncolunk akkor is: ilyenkor, mikor a fény az anyagon megtorpan tudjuk, a megfoghatatlan és a megfogható egymásba fordulása történik mindig, mint valami örökmozgó fogaskerék mozog, és ad élményeket, érzéseket....csak hogy tovább foroghasson életérzéseink malma. Meztelen testemet kitakarva léptem a szálloda kopott szőnyegére. A függöny összehúzva maradt, mikor kiléptem a szobámból. Nem volt célom csak gyalogolni. London közel sem volt. Csak a fel és leszálló gépek árnyékát láttam a lüktető sétám közben. Zenémet hallgatva néha fel-fel pillantottam egy A380-as gépekre. Olyanra, amit az a senkiházi is vezet - gondoltam. Lépéseim visszhangzottak a betonon a felszálló repülőgépek zajában. A járdán megcsillanó pocsolyák voltak akkor cimboráim. Direkte, drámaian léptem beléjük, csakhogy az a zavar is tükröződjön bennünk, amit a lelkem éppen átélt. Lehajtott fejű drámai sétám után a forró fürdő szinte filmbeillően adta át érzéseimet. Megengedve magamnak merültem el a dráma égető illúziójában. Szenvedjünk egy nagyot. Ez volt a jelmondat. (Képletek és kép(let)telenségek)
A másik közeli drámám pedig ajtócsapkodós, el nem engedős, "Fuck you"-zós volt. Mert tiltakoztam. Túl jól ismert a másik. Így neki drámázhattam. Nem kellett várnom, míg hazaérek. Nagy sóhajok közepette úgy tettem, mint aki értené, hogy miért nem kellek már.
Dehátmégelsemváltál.
Ésmárvanegyhivatalosbarátnőd.
Ésvagyokén...mint...kicsoda?
Csoda. Az életedben. Itt vagyok. Neked. Tudod.
De mindig a másik kell. Mikor lehetek én a másik?
Az ajtót rád csapom, mert nem bírom el, hogy mással járod azt a rumbát, amit én tanítottam. Kezemből kitépve a kilincset állsz a küszöbödön, miközben színes szoknyám a folyóson leng utánam sietségemben keresve a lift hívógombját. Állok ott. Szerelemtől ittasan, illatoddal körítve, megbántva. Arcomat a tenyerembe gyűröm. Torzul a kép, a Nap felkel és lenyugszik, s én fulladok. Lélegezz. És Semmi nem fog bántani. Ahogy Te is mondtad. Még akkor márciusban. Nothing's gonna hurt you Baby. (Cigarette after sex)
Elszédülök a fájdalomban. Nem tudom magam összekaparni a romjaimból. Nem tudok túl lenni azon amik mi vagyunk. A Te meg az Én. A teljesség, a megértés, a régről ismert Mi. A kezed, a mosolyod, a szempilláid és ahogy hozzám érsz.
De mennyivel könnyebb drámázni az embernek, ha Thaiföldön van, nem? Gondolnánk. Az érzés kísért, teljesen mindegy, hogy merre járunk a Földön. Ha szeretlek, Ausztráliában is szeretlek. Ha utállak Brazíliában is utállak.
De én inkább csak szeretlek. Azt hiszem. Nagyon.
A dráma mindig ott van. A meleg fürdőben, mikor még a függönyt sem húzzuk el. Vagy éppen egy sivatagi épület folyosóján. Vagy benned, vagy bennem. Olyan kegyetlenül szép megélni azt, mikor az ember érez.
Érezzünk. Ne féljünk. Mert úgyis minden helyrerázódik. Remélem.
Remélem.
Tényleg remélem.
