7. nap
Bercianos del Real Camino - El Burgo Ranero - Reliegos
24 km
Egészen motiváltan és kipihenten indultam hajnalban útnak, egy jó alvás elképesztően sokat tud segíteni a gyógyulásban. 7 km után, az első és utolsó köztes faluban Reliegos-ig, megálltam reggelizni, ahol belefutottam Perry-be, az amerikai fizioterapeutába, és Heike-be, a német üzletasszonyba, akivel az előző napok egyikén, a kolostorban töltött éjszakám alatt sikerült néhány szót váltanom közösen viselt vitilligónkról. A további kilométereket együtt tettük meg. Egykoron voltak hasonlóan lassú - a szó legszebb értelmébe vett - beszélgetéseim, s igazán jól esett türelmesen hallgatnom, vagy szépen megválogatva a szavaimat, mesélni történeteimet. A figyelem kézzelfogható volt közöttünk.
Reliegosban egyetlen kis étterem volt nyitva, úgy 100 méterre a szállásomtól, ahol egymást váltották a magányos vándorok, vagy éppen a kilométerek alatt már összeszokott kis csapatok. Hallgattam az embereket. Volt közöttük svéd optikus, német borász-házaspár, olasz nyelvzseni, brit családapa és megannyi féle-fajta ember. Érdekes volt, ahogy elemezni kezdtem saját érzéseimet feléjük. Valamilyen formában rögvest véleményt alkottam, ítélkeztem. Hogy miért? Mert a mai világban ez a természetes reakciója az embernek abban az esetben, ha ismeretlennel találkozik. Ez lehet egyfajta védekező mechanizmus is, és persze az ego kicsinyes játéka. Az elmúlt egy hét alatt sokszor magamra kellett szólnom, hogy ne bíráskodjak mások felett és ott abban a kis kocsmában (ahol amúgy kiröhögték a zokni-szandál kombómat a helyiek, nem tudva azt, hogy tökéletesen értem amit mondanak :) - hozzáteszem én is jóízűen nevettem magamon) elhatároztam, hogy innentől minden egyes alkommal magamra fogok szólni, amint észreveszem, hogy gondolataim a rosszindulatú ítélkezés felé haladnak. Mert azzal együtt, hogy itt mindenki a maga útját járja, úgyanúgy keres valamit, ugyanúgy küzd valamivel, ugyanúgy meg akarja találni a saját világát.
8. nap
Reliegos - Mansilla de Las Mulas - ... - León
6 + 19 km
Kedvelem a spanyolokat. Persze mindig csodásan éreztem magam ebben az országban, de most, hogy nem akadály a nyelv sem - merthogy nyelvet nyelvről lehet igazán megtanulni :) - így jobban meg tudom érteni a belőlük áradó szenvedélyt, vidámságot, nyitottságot és azt is, hogy ők valóban soha nem sietnek sehová, így a pillanatokat is mélyebben tudják átélni. Persze ez nekem néha Leónban bosszantó is volt, hiszen a siesta időt a spanyolok legalább olyan komolyan veszik, mint magát a munkát - ha nem komolyabban - így egy olyan étteremet sem találtam, ahol megebédelhettem volna, egészen este 7-ig. Addig viszont volt időm elmélázni León fantasztikus hangulatán. Kasztília központjaként ismert város, már az 1. században nagy szerepet játszott katonai tábor szerepben, majd fővárosa lett az Asztúriai, később a Leóni királyságnak. Értékes történelmi és kultúrális örökségek sorakoznak minden sarkon, a színes házak egymásutánja vadul elszédíti az embert. A 100 évig épült Katedrális a francia rayonnant (díszítési mód, melyen egy motívum számtalan változatát helyezik el sugálalakban) stílusú klasszikus gótikus építészet egyik remekműve, tekintélyt parancsolóan magasodik León fölé s néz vissza kis tereire, ahol turisták tömkelege élvezi a nyár esti világosságot. Kolostorok, Gaudí alkotásai és a történelmet túlélő megannyi épület, a gasztronómia és a vendégszeretet pingálja Leónt az egyik leglátogatottabb spanyol várossá.
9. nap
León - ... - San Martín del Camino
2 + 22 km
A fogadó egy óriási tál paellát készített körülbelül 50 főre, friss salátával és borral. Ennél finomabb vacsorát el sem tudtam volna képzelni. Mindenki együtt koccintott az eddig megtett útra, és a következő pár száz kilométerre.
10. nap
San Martín del Camino - Hospital de Órbigo y Puente de Órbigo - San Justo de la Vega - Astorga
24 km
Astorgában egy 200 férőhelyes kolostorban száltam meg, s a szeszélyes idő miatt csak a közeli boltba sétáltam le kenyérért, olivabogyóért, jamon-ért és paradicsomért. Ez volt az uzsonnám és vacsorám is. A teraszon üldögélve és fürkészve az egyszer napos, egyszer esőben úszó tájat azon merengtem, hogy se Magyarországról, se a környező országainkból nem találkoztam zarándokokkal.
Visszamentem a konyhába, hogy elmosogassam magam után a tányérom, de mire visszaértem a helyemet elfoglalták. Ezt látva, egy fickó felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzá s kóstoljam meg "Cancel" nevű, igazán low cost-nak mondható borát. (Ezen később nevettünk is, mivel tényleg olyan borzasztó volt az a bor, amit ha megiszik valaki, tuti, hogy "cancel"-eli, vagyis törli az összes memóriáját másnapra.) Kiderült, hogy az illető horvát, és éppen várja szlovák cimboráját, Stefant. Lelkesedve említettem, hogy nem sokkal ezelőtt gondoltam magyar szomszédainkra. Csak ki kellett mondanom és csatlakozott hozzánk egy magyar srác is, majd egy lengyel leányzó. Messze az otthontól, otthon éreztem magam és rendkívül helyes délutánt töltöttünk együtt, sokat nevetve, sokat mesélve.