Balra, és le.
Vagy jobbra és le, igen, ahonnan négy csővel vájta ki belőlem az az indiai orvos a felgyülemlett elnemengedésem.
Operáció. Lélekoperáció. Sebgyógyulás. Négy seb. Az a négyes. Tökéletes négyszöget alkottok Ti rajtam és néha bennem. Mindegyik seb egy-egy Ti, kik olyan mély heget ejtettetek rajtam, amivel a mai napig - évek múltán - küzdök. Most már nem csak a lelkemben tükröződtök. A testemen is nyomotokra lelni.
De elég volt! Mondtam ezt, miután az ájulás kerülgetett, ahogy kiváltottam gyógyszerem. Fél év, és nyomotok sem lesz, fél év és minden megváltozik. Fél év és olyan erős és szabad leszek, hogy nem lesz szükségem a hiányotokra és a szenvedésre, amit Ti okoztok bennem,
Éppen jól jött az új év. A 2017. Oh én mennyi emberrel beszélgettem. Mennyi bizalom és hit van ebben az évben. Mennyi akarás és terv. És mennyiszer csak elsuttogjuk magunkban magunknak kétségeinket. Hiszen mindig minden tőlünk függ nem igaz? És mennyivel egyszerűbb néha csak sajnálni magunkat és nem tenni semmit azért, hogy jobb legyen....
Stop.
Van, amikor a mozdulatlanság vagyunk maga. Amikor lelki bénaság van jelen. Csak mereven vegetálás. Amikor nem tudjuk már hirtelen, miként tudnánk újraindítani a szívünk. Mondhat bármelyik fénylátó meg spirituális kihaénnem bármit erről. A tehetetlenség és a bénító fájdalom kötelező. És hagyni kell, had fájjon az iszonyat. Hogy akarjunk néha leugrani a 18. emeletről elmélázva azon, milyen döbbenten akarnánk visszautazni néháy másodpercet az időben, hogy megváltoztathassuk a jövőt, hogy ne ugorjunk, hanem lépjünk vissza, egyre beljebb a szobába, üljünk le a padlóra és szégyeljük el magunkat ezekért a gondolatokért. Mert ha egyszer ugrasz, a zuhanás pillanata sokkal jobban fog fájni, miként azelőtt bármikor. Majd lepereg előtted az összes csoda, amit átéltél, s egy csipetnyi mámort is kapsz abból, milyen gyönyörök várhatnának még....ha nem ugrottál volna. Ha hátraléptél volna. Ha leültél volna a padlóra és csak játszottál volna a gondolattal....
Azt mondták a hormonok okozhatnak ilyen érzéseket. Hát rendben. Mit tudok én tenni, minthogy cimboráimmá fogadom ezeket az érzéseket, amik fel s alá rohangálnak énbennem szüntelenül, talán még ámomban is kísértve emlékeztetnek, hogy jól és rosszul kell most éppen lennem. Egészen magas és egészen mély skálát ismertem meg magamból. Pedig még csak egy levél fogyott el.....
...és a szilveszteri mulatság előtt csupán 3 tabletta. Tudtam, hogy kegyetlen nehéz lesz. Ahogy tudtam, hogy 2016 számomra egészen döbbenetes fordulatokat intézett. S ahogy mégis reménykedtem abban, hogy az a furcsa, az az érdekes alak, aki 7 percre a lakásomtól, a 11. emeleten valami egészen nagy varázslatba burkolt majd' egy éve, majd talán rájön arra, hogy a "mi" misztikuma kettőnk között elhozhatná ambivalenciánk harmóniáját, hogy kiegyenlítenénk egymást, mert mind a ketten ugyanazok vagyunk, ugyanazokkal a fentekkel és lentekkel, a művészet, a mámor, a fájdalom és az öröm egy pillanatban megélésével és megosztásával....Gondoltam én. A millió közül csak egy verzió. Az ő verziója az volt, hogy bemutatta nekem azt a spanyol lányt, akivel éppen együtt van. Micsoda humor. Isten! Te! Odafent vagy odalent én már nem tudom... hogy lehet ilyen pikírt a humorod? Spanyol? Hát visszakaptam.... Spanyol kérdésre spanyol válasz. Tudatalatti visszakezes pofon. Naná. .... A férfiak nagyon aljasan tudnak bosszút állni, a legtökéletesebb az egészben, hogy nincsenek ennek a tudatában. A nők tudatosan képesek erre, s nem is lesz akkora hatása. A fárfiak - főleg a skorpió és vízöntő - a legaljasabb tudattalanul működő ego. Nem tudnak róla, de gyilkolnak....A skorpió közelférkőzik aztán mikor hátulról ölel támad nyakba. Közel az artériához. Nem szép halál, idegméreg. Tudatában vagy annak mindvégig, hogy nem vagy képes többé úrrá lenni a testeden, s hamarosan meg fogsz halni. A vízöntő a megértéssel és kedveséggel teli önmaga független tengerébe enged fürdeni, majd természetéből adódóan a hullámai elsodornak, a víz megfullaszt vagy jobb esetben a szikhához döf egy nagyobb hulláma - csak, hogy nem szenvedj a fulladásos haláltól. Persze beszélhetnék a bikákról, vagy nyilasokról is - vagy kígyótartó? - esetleg a rákokról....majd máskor talán. Mert mint tudjuk minden individuum-függő.
Szóval a nap, mikor megszbadulni terveztem. Az Új Év napja. Láttam, ahogy közeledik és mégsem, láttam, ahogy a véletlenül meghívott lakótársam az éjfélt sem várva meg terül el a hófehér kanapén, miután egy brazillal egymás szájüregét feltérkepezvén ittak még néhány kupicával egymás egészségére. Láttam, ahogy ritka kellemes emberekkel vagyok körülvéve, kedves és tudatos energiákkal, és a 'The ronettes'-től a Be my baby-t vagy a Hippy hippy shakes-et a The swinging blue jeanstől hallgatva és táncolva rá, egészen elfelejtettem, hogy fáj. Éjfélt üt az óra és én megölelem őt. Akkor utoljára. Mindent megköszönök és azt mondom, hogy ez a legtökeéletesebb időzítés arra, hogy kilépjünk egymás életéből. Tiltakozik, egyfolytában, ellent mond, nem nem, hajtogatja. Éneklek, beszélgetek, szeretek, hálás vagyok, ölelek, táncolok, 10 napos műtéti hegekkel egészen jól. És hajnali 3-kor, ahogy kilépek a lakásból hívom őt is csak a folyosóra - ahogy annak idején, két évvel ezelőtt, még a régi lakásban, felesége árnyékában. Deja vu. Mondom is. Csak most nem szerb szemek tekintenek ránk megvetően. Nincs mit megbeszélni, csak megköszönni. Így köszönöm, mosolyogva, itt Dubaiba életemben elöször kimondva, hogy "Szeretlek" 2017 első hajnalán,mert úgyéreztem ezzel tartozom. Riadt tekintet kísér engem a liftig, és az a mondat cseng még mindig a fülemben, hogy "Maradj olyan, amilyen most vagy". A gombot a liftben neki háttal megnyomva gördül le 2017 első könnycseppje az arcomon. Micsoda giccs. Aztán eszembejut, hogy valaki egyszer már mondta nekem ezt. Ne változzak meg? Maragjak olyan amilyen most? Mit is jelenthet ez valójában? Mire vonatkozhat?
2017 első napja a fentről és a lentről szólt - nane - mondom magamnak. Azt hittem könnyebb lesz. Lelkesedek, s kacagok aztán nevetve zokogok - Hát mi ez?
Meg mi az, amikor úgy, nyögve nyelve kell magat rávennem, hogy talalákozzam régi barátaimmal Dubai tengerében. Dubai nappal teljesen más képet mutat, bankok, irodák, bevásárlóközpontok, melyeknek lábaiban éjszaka hatalmas tivornyák, kurválkodások, táncolások, eszméletvesztések történnek, orvosok, üzletemberek, stewardessek hivatásos muszlimok, vagy milliárdosok között. A lakásomtól mindez a teljesen műanyag élet mindössze 15 percre van, felhőkarolók csillogó töveiben. Esetenként találkozhatunk néhány ismerős arccal. Egy-egy útról. Hogy hova repültünk, merre mentünk, mit láttunk együtt, már nem tudtjuk. Csak annyit hogy imserősek vagyunk a másiknak, sőt - néha a másik neve is eszünkbe jut. Kinőttem abból, hogy teljesen vaksötétig igyam magam. Inkább szintet tartok - mondjuk így. Kell a delirium bizonyos mértékig, másképpen aligha bírnám azokat a hétköznapokat, amikor éppen nem repülök.Kell az inger. A történnivágyás a világban. S ha mégsem történik semmi, hát én teszek arról, hogy mégis. Egy-két pohár bor, rosszabb napokon gin-tonic. Feszültség? Hát miért? Mert nincs annyi dráma, ami már megszokott, amit látok emberek tekintetében, amely energiák bennem csapódnak le nap mint nap. De elmegyek s nézem, ahogy ismét nyakonvág az a tudat, hogy mennyire nem idevaló vagyok. Hogy mennyire nem értem a világ történéseit, hogy békének nyoma sincsen errefelé, hogy kezdem kapisgálni, amit az a fura alak egyszer elkeseredetten mormolt a békétlenségről és a harmóniátlanságról. Hogy voltaképpen aligha találunk olyan embert, aki valóban tisztában lenne magával....
21. napján annak, hogy nem voltam a levegőben ülök 2017 első briefingjén. Fülöp-Szigetekre érkezünk éppen, kezeimet folyton sebeim előtt tartva, igyekezve nem emelni nehéz dolgokat. Cebu sziget egyik luxusszállodájába érve az ausztál kapitány és a brit first officer egészen szimpatikusnak tünnek. Kicsit, mintha ismét megfútt volna az a szellő, amit 2 éve éreztem. Néhány órára, hogy megérkeztünk egészen magabiztosan lementem a lobbyba, hogy találkozzam kollégáimmal. Fél óra várakozás után, nem merve körülézni a hotel bárjában és éttermében visszamentem a szobámba. Ültem az ágyamon, mint valami tizenhároméves lapozgatva a room szervíz által kínált lehetőségeket. Ez így nem mehet, hát nem ez voltam egy vagy két éve. Fújtam még magamra egy kis parfümöt és ismét lementem a 18-ról. A medence mellett lévő bárban találtam rá pilótáinkra egészen jó hangulatban, beszélgetve furcsa fazonokkal. Pohár fehérboromat kikérve feszült beszélgetésemből egyre természetesebb önámítás kerülgetett. Visszafogottságom az ausztrál-filippín lány mellett egészen feltűnő volt. Kapitányom a feleségéről beszélt, és arról, hogy a női pilóták mennyivel jobban képesek katasztrofikus helyzeteket kezelni, s mennyivel méltóbban kapacitálhatóbbak krízishelyzetekben, mert magukra gondolnak legutoljára. A férfiak bizonyos esetekben magukra gondolak először, ezért képtelenek a helyzetnek megfelelően objektív döntést hozni. A first officerrel a koktélokról beszélgettünk, s arról, hogy milyen puha és a finom bőröm van. Az este folyt, az ígért vihar - ami miatt nem hagyhattuk el a hotel környezetét nem érkezett. A szél néha-néha felsikoltott, s néhány csep eső is esett - de a typhoon amit ígértek sosem érkezett meg. Míg bíztam a viharban a bárban ülő Fred Durst (Limp Bizkit) hasonmással beszélgettem a maori tetoválásáról és a haka táncról. Le voltam nyűgözve és imádtam hallani, azt, ahogy megdöbbenve vette tudomásul tudásom az új-zélandi ősi kultúráról. Némi erergia-ízelítőt is kaptam ebből, egy tekintet és egy kézcsók formájában. Fordultam vissza a borospoharamhoz és kollégáimhoz beszélgetve arról, mennyire fontos az ölelés. Szeretet áradatban fejeztük be az estét ott, a tájfun kanyarában, annak ígéretében, hogy a vihar jön és majd mindent elsodor....s milyen szép befejezés-kezdete lett volna ennek az évnek. De a tájfun nem jött. A tájfun elmaradt. A vihar, a szél és az eső csak bennem tombolt és a sikoly majdnem lesodort a szállodaszobám ablakából. Olyan dolgok küzdöttek bennem, amiket nem is merek leírni. A gyűlölet kitaposta útját belém és megrettentem ebben az utáltatban. Fájt, hogy így érzek. Egy cseppje nem volt bennem a mindenki által tukmált szeretet fantáziának.
Abban a pillanatban ok nélkül meg akartam halni.
Aztán elaludtam. És jött a következő út Clakrba, másél óra repülőútra Cebutól. Hatalmas ciklon fogta közve a Boeinget. Nem érdekelt volna az sem, ha lezuhanunk - csak ne fájjon - mondtam (micsoda önzőség). Lassan ereszkedve északabbra az egyenlítőtől, a lemenő Nap fénye olyan narancssárgára festette a gép enertiőrjét, amilyet még nem láttam. A fény megaludt az alattunk szomorúan szórt eső felhőinek tetején, melyről a narancskáprázat visszeverődött fáradt arcunkra. Kollégákkal közös vacsora után a bárban énekeltünk együtt a karaoke-bajnokokkal és gondolkoztunk azon, hogy a hotel halljában lévő, a sziget egyik legnagyobb casinojában folytatjuk mulatságunkat....Hiányzott a merészségem, hiányzott az, hogy kockáztatni merjek. Inkább felmentem a hotelszobámba, s 15 órát az ágyban töltve próbáltam kikúrálni magam a totokgyulladásból, amit ki tudja már honnan szedtem össze.....
A lényeg, hogy a tájfun elmaradt, s én egyre inkább gyávábbá leszek.
Le lettem nézve - mindenki nyert helyettem, s én alul maradtam. Amiért én megküzdöttem, annak az élvezetét nyelik most. A tőlem ellopott életet élik úgy, hogy közben azt hiszik, ez az ő érdemük. De hát...én válaszottam így. Azt hiszem. Majd egyszer talán megköszönöm. Majd egyszer talán megköszönik ezeket a ráncokat nekem.
