2014-2015

...Lehet, hogy kezdődik valami nagyon új?.

.

.

Végtelen nyugalom és biztonságérzet tölt el, ahogy 2014-re gondolok. Lehet, hogy ezt az érdekes "mintha midig is ismertelek volna" érzést csak a számmisztika és ezáltal a paralel felismerés kelti, miszerint a 2014-es számnak az összege 7, és tudom hogy az én születési dátumom számainak az összege is hetes.
Jó ismerősömnek érzem ezt az évet. Jó lesz!

Tobbekkozott ezeket a gondolatokat osztottam meg az idei ev januarjaban, ha jol tudom majdnem kozvetlenul szilveszter utan. Hogy bejott-e? Szerintem igen.

Az ev utolso kavejat szurcsolgetem Sarjahban. Az ev utolso frappans gondolatait igyekszem megfogalmazni. Mindezt egy ejszakai fullhouse Bombay turn around utan. Reggel 7 ora korul, mikor ultem a buszon hazafele egeszen hasznalhato kepek, erzesek, jol megfogalmazott ideak keringtek a fejemben azzal kapcsolatban mit szeretnek itt majd megosztani. Azon izgultam el ne felejtsem oket. Ez a 4 ora szunditas viszont kellokeppen kitisztitotta a fejem. Vagy inkabb behomalyositotta?

Egy a kicsit az ev utolso repuloutjarol...
Mikor idejottem dolgozni valami meseszeru elkepzeleseim voltak a legitarsasagrol, a kornyezetrol, a luxusrol, es a kollegakrol is. Ezen az uton viszont valami nagyon fekpiszkalt. Mi egy brand vagyunk, elkepzeleseken tuli szolgaltatasokkal es talpig mosollyal, kedvesseggel. Mint a legitarsasag egyik nagykovete (a tobbi 20 ezerrel egyutt) valahogy elvarom, hogy a tobbi kollega is hasonlo szinvonalon, hasonlo kedvesseggel es lelkesedessel dolgozzon. Ha mar egyvalaki tajparaszt, az utasok a tobbit is a bunkoval azonositjak. Es en nem akarom, hogy annak azonositsanak. Mert nem vagyok az. Es a balhet sem akarom elvinni ahelyett, aki a nemtorodomsege miatt tulajdonkeppen azt hiszi, hogy az utasok vannak oerte. En jol vegzem a munkam. Sot. Az utobbi nehany repuloutam alkalmaval talan en vegeztem a legjobban. Es, neha ahogy korulnezek szerintem ezt a tendenciat tartani is fogom. Lehet, hogy genetikai, vendeglatoi vena, de nem birom elviselni, ha nem elegedett az, akit kiszolgalok. Eleg ha egy utasnak megvan a velemenye az olyan kollegak miatt, akik egy pohar vizet nem kepesek kivinni nekik. Es ilyenkor eg a bor a kepemrol. Es altalban nekem kell elsimitani, mig a masik teljesen ures tekintettel, vegtelen egyugyu mosollyal iszogatja a kavejat a konyhaban. Ilyenkor kepzeletben ket hatalmas pofont keverek le neki, majd megolelgetem, es igyekszek feny kuldeni koromsotet eletere. 
Nah szoval ez is egy elmenyem itt. Van ugy, hogy az utasokkal jobban kijovok, mint a teammel, akivel eppen dolgozom. Nincs ezzel gond, kell a balansz, mint tudjuk. 

Nem ilyen indulatos gondolatokkal akarnam lezarni ezt a bejegyzest. 
Nem is tudom igazan, mikent lehetne elbucsuzni ettol a nagyon izgalmas, viharokkal es bekes idoszakokkal teli evtol. Az Oevet egyedul bucsuztatom az Ujevet a nagyobb hitemmel egyutt koszontom. Hitem abban, hogy minden ugy van rendjen, ahogy van. Hitem abban, hogy az almainkert tenni kell, s ha teszunk erte, s figyelunk a jelekre minden lehetseges. Hitem abban, hogy nem szabad feladni, barmilyen remenyvesztettnek is erezzuk a helyzetet, hogy kuzdeni es tanulni, fejlodni teremtettuk magunkat. Hogy a rossz csak a jo ellentete, hogy ugayugy resze a vilagnak, mint a felhok, mint a kave keserusege vagy egy egy osz hajszal a hajzuhatagban. Hiszem, hogy mar azzal is meg lehet valtani a vilagot, ha egy vilagot megvaltottal. Hiszek az oleles es a gondolatok erejeben. Hiszek abban, hogy mindig van egy nem vart segitseg. Hiszek a fajdalomban es abban, hogy nagy tanito. Hiszek a szerelemben es a szeretetben. Hiszek abban, hogy az en hitem segit masoknak is megtalalni a sajat hituniverzumukat. Hiszek a mosoly es a tekintet erejeben. Hiszek a harmoniaban, a fenyben es a sotetsegben, hiszen e ketto nem mas mint egy kotelezo ciklikus valtozas a Foldon. Az ejszaka es a nappal, a meleg es a hideg valtakozasa, amit meg lehet csalni, ha rajovunk a modjara. En rajottem. Ejszakaval szemben, az idovel ellentetesen repulok. Elvezem, ahogy ido elott ram sut a Nap a felhok felett, es elvezem, ahogy a Hold ezustselyemme valtoztatja a felhoreteget alattunk, ahogy van ugy, hogy az esthajnal csillag a legfenyesebb resze a leirhatatlan sotet turkiz horizontnak. A feny mindenhol ott van, ahol a sotetseg is.
Folytahatnam. Legegyszerubben talan ugy kellene megfogalmaznom, hogy hiszek a sajat valosagomban, s hiszem, hogy az igaz. Hiszek magamban es a kovetkezo evben is.
Amint atgondoltam, rajottem. Nem csak hiszem ezeket a csodakat, de ugy erzem mar kezdem tudni is. 

Boldog, hittel es almok megvalositasaval teli 2015os evet kivanok, olelessel szeretettel. 
Nannuscha

Amikor kicsit szetszakad a sziv....

Pillanatok alatt.

Londont mereszen a nyakamba vettem, Karacsony elott valami furcsa varazsa, csilingelo zsongasa van a varosnak. A naplementeben a Big Ben igazi tea izu angol hangulatot araszt a tomegre. Egy forralt borral a kezemben nem volt nehez kicsit lazitanom. Magamba szippantottam a nem is oly rideg angolsagot, majd szokasosan masnap jottem is vissza Dubaiba. De most teli izgalommal. Teli varakozassal, kerdessel. Ido hianyaban egyenruhaba mentem ki ele a repterre. S ezert maximum egy kezfogast engedhettunk meg magunknak. Talan nem is volt baj, mert 3 honap alatt tokeletesen elszoktam az erintestol, a kozelsegtol, az intimitastol. Kerulgettuk egymast, vegtelen zavarbaejtoen, mint akik most ismerkednek, ismerkednek ujra, probalnak elkopott erzeseket elocsalni a szivbol, atengedni magat a masiknak, vekonyitani azt a falat, amit en magam kore epitettem pillanatok alatt, miutan eljottem Magyarorszagrol. Akarattal, tudatosan bombaztuk a jegfalat. Ijeszto mennyire elszoktam az tapintastol, a szerelmes tekintettol, az illattol. Attol, hogy ott van mellettem valaki. Masnapra minden kitisztult. Hirtelen otthonnak ereztem az apartmanom. Sutottem, foztem, egyertelmu volt, hogy ott van velem. Olyan szeretettel es szenvedellyel mostam, foztem, takaritottam, hogy nehez volt magamra ismernem. A szivem megtelt elettel, es melegseggel, mert volt mindezt kinek tennem. Egy parizsi utam szakitott ki a mamorbol. Vissza kellett zokkennem. Parizsrol nem veletlen zeng a vilagban, hogy egy pompazo ekszerdoboz. Az Eiffel monumentalis magassaga, csillogasa, igazi francia sanzonkent folyt at a lelkemen. Parizs egy festmeny. Ahol hazakba lehet belatni, s minden ablak valami mast mutat. Elegans franciasagot, szenvedelyes erotikat, gourmet ajakba harapast, tetoteri festmenyeket es keseredes meg nem ertett almokat. Masnap meg kellett raznom a fejem, hogy kitisztulhasson belole a francia festok altal olyannyira kedvelt pasztell szinu vilagerzes. Ahogy hazaertem, egeszen rendkivuli erzes fogott el, hogy vart otthon valaki. Faradt voltam es nyugos. Es ez nem mult, mert elkezdtem magamra haragudni....mert nem kellene nyugosnek es gondterheltnek lennem. Mert minden rendben, mindenem megvan, ami csak kellhet. Megis elontott az aggodalom, hiszen minden egyes pillanatban kozelebb kerulunk, ahhoz a perchez, mikor bucsut kell vennunk. Vegtelen ostoba dolog. Hiszen honnan tudtam volna, mikent fogom megelni, mikor latom eltunni a gepet a sivatagi paraban. Ketsegbeestem. Mert mar csak belegondolva is elkezdett osszetorni a szivem. Minek szenvesztjuk magunkat? Amit 3 honap alatt felepitettunk, most mintha mit sem ert volna. Az a tudatossag, felnottseg, egyedul allosag, hogy nem kell senkihez sem alkalmazkodni, hogy nem erhet akkora fajdalom, mert a foldrajzi tavolsag kodbe boritja az erzeseket. Konnyebb tulelni ha nem vagyunk egy. Ezzel viszont lehet, hogy elfelejtjuk, hogy leteznek meg erzesek. Nagy amplitudojuak, olyanok, amik az egekbe lonek, puskagolyo erovel, majd visszataszitanak a pokolba. Ezekert regen rajongtam. Mert ereztem magam. De most feltem. Rettegtem attol, mi lesz....Szinte elfeledtem, amit eddigi eletem soran tanultam. Minden spiritualis tanmese megszunt letezni, csak az erzesek maradtak, a panik, hogy erzelmi sulytalansagba kerulok, miutan o elmegy. Hogy a talaj, mint mikor felszallunk a repulovel hirtelen mar nem is letezik. Az otthon, a Karacsony, a sutemeny illat mar nem melegseget es beket ad, hanem hianyerzetet es szomorusagot. Kerdeztem, van-e ertelme annak, hogy nehany havonta ismet ossze kell magunkat kaparni, hogy a tavolsagot ismet megszokjuk es az elviselhetetlenbol elviselhetot kovacsoljunk? S hogy ezt megkerdeztem, a sulyt megosztottam vele is. Jogtalanul bantottam, mert a kerdes hitetlenseget arasztott. Miert nem hiszek? Es egyaltalan minek tudni barmit is a jovovel kapcsolatban? Minek gorcsolni, minek kapalozni, megfesziteni a lelket, turaztatni az erzeseket? 

Teljesen elfelejtettem az "L"-eket.

Lelegezz

Lazits

Lass

Letezz

Lelegezz, mert az elet alapja ez. Hogy varhatnad, hogy barmi mukodjon, ha gorcsben tartod meg a leleKzeted is?

Lazitsd el, masszirozd at az osszes sejtedet.

Lasd meg magad kivulrol, tegy egy utazast magad korul gondolatban.

Letezz, ezek utan vond le a konzekvenciat.

Osszeszedtem magam. Muszaj volt. Nem hiszteriazhatok. Igyekeztem atadni magam a Karacsonynak. Az unnepnek, amit vegeredmenyben tokeletes boldogsagban es vidamsagban toltottunk. Meg az otthoniakkal is beszeltunk, igy teljesebb lett az orom.

Pillanatok alatt elteltek a napok. Pillanatok alatt elerkezett az ido. 

Regen ereztem ennyire intenziven, hogy darabjai omlik a szivem. Ahogy bepakoltunk a borondbe, ahogy a hajnal 5 orai indulas elott fel 4-kor meg fent voltunk. Ahogy a repteren lattam eltunni a tomegben, majd lattam felszallni a gepet. Az lett volna ketsegbeejto, ha nem ezt erzem. Ugyhogy zaklatottsagom ellenere nyugodt vagyok, hiszen mar tudom, hogy mi jelent valojaban nekem. Es ez jo. A vaszomat megint megkaptam. Legnagyobb karcsonyi ajandekkent. 

Italia, Te Kedves!

Ugy akartam volna kezdeni a bejegyzest, hogy leirom, hogy mikor....

Majd ra kellett jonnom, hogy fogalmam sincs mikor. Az ido szamomra mar nincs, a datum, az orak mar egeszen keveset jelentenek. A biorutmusom mar nem az altalunk hasznalt mertekegyseghez kotodik. Nem, ne gondold, hogy barmifele spiritualis modszer utjan szimplan csak a sejtoregedest tartom idonek es ezt gyakorlatban is elem. Nem. Annyi csupan, hogy nekem az ido merese mar a rosterem, beosztasom alapjan mukodik. Orakban merek, esetleg napokban. Mikor kell indulnom, mikor erkezem, eppen a vilag melyik pontjan hany percet, orat tolthetek el. Ott mennyi az ido, itt mennyi az ido. Igy talan azt az illuziot is megelhetem, miszerint nincs ido, azaz az oregedesemet nem kotom a ora mutatojanak masodpercenkenti ritmusahoz. Vagyis en vagyok maga a ritmus, a sajat idozonamban elek, es igyekszem ehhez hozzaszoktatni a testemet is. 

Hogy altalaban 24-30 orakat tolthetek egy egy varosban, sokan kevesnek gondoljak. Pedig nem az. Es erre igen hamar rajottem. Igy meg csak az esely sincs arra, hogy megunjam az adott desztinaciot. Mindent igyekszem kihasznalni. megnezni, de a legfontosabb, hogy a varos bukejat, aromajat szellemet erezzem. Ha ezt meglelem, elegedett vagyok, es nincs szuksegem arra, hogy meg tobb turistadesztinaciot meglatogassak. Igy volt ez Milanoban is. Egyedul indultam utnak, esett az eso. O a regi jo cimboram, az a friss illatu huvos decemberi eso, ami ilyenkor eszak-olaszorszag varosait mossa. Csak belevetettem magam, mindenfele terkep, iranymutatas nelkul a divat egyik fovarosa szurke forgatagaba. Mindenki jol oltozott. A nok makulatlan, draga ruhai a hetkoznapi viselet reszet kepezik ott. A ferfiak elegans, reklamfilmbe illo kinezete miatt neha a helyere kellett tenni az allamat. Milanoba vasarolni kuriozum, hangulat, elmeny. Meg nekem is, aki megtagadva noi mivoltomat, nem szeretek penzt kolteni holmi ruhakra, cipokre, taskakra amiket ugyis hamar megunok... De Milano magaval ragadott. Ahogy az a zsenialis capuccino is, amit egy idosebb hazaspar kavezojaban ittam. Felejthetetlenek az olasz izek, nem csak a kave, de a bor eseteben is, amit elozo este ittam egy olasz dinasztia generaciokon keresztul vezetett autentikus ettermeben. A bor, a pizza, a kave, az izek, illatok kavalkadja olaszul karattyolo es mutogato pillangokat varazsolt korem. 

Milano mas. Milano nem igazan olasz. Nem annyira olasz, mint Roma. Roma, ami a tarsasag nelkul lehet, hogy nem adta volna meg magat nekem. Ujra rendkivul fiatalnak es felelotlennek erezhettem magam. Ahogy tizen, tobbek kozott kapitanyunk nekiindultunk meghoditani Romat, volt bennem valami nagyon nyugodt, felelmetesen higgadt erzes. Aztan izgalomma valt, ahogy a belvarosba ertunk. Majd elegedettsegge, ahogy egy hatalmas pizzat ettem, majd szepen fokozatosan boldogsagga, ahogy atnevettem magam fel Roman, nevettem ugy, ahogy regen tettem. Mint egy fesztivalon, ahogy sosem gondoltam volna, kozvetlen fedelzeti fonokeimmel, kapitanyunkkal, kollegaimmal olyan felszabadultan rottuk Roma kicsiny utcait, mint ahogy nehany evvel ezelott tettem valahol a Duna partjan. Elokerult a spumante, a habzobor, a pezsgo, s igy masztunk fel, nevetestol es eneklestol erotlenul a Tevere tulso partjan allo dombra, melyrol letekintve Romara, az csillogo kis ekszerdobozkent tukrozte vissza az egboltot. Csillagok. ugy megorultem nekik. Regen lattam ennyire tisztan oket. Dubaiban neha osszekeverem a csillagokat a folytonosan kozlekedo repulogepekkel. 

Nem tudok nem mosolyogni, ahogy irom ezeket a sorokat. Nem tudok nem szivem teljes melegsegevel visszagondolni erre az estere. Mintha mar ezer eve ismertem volna ezeket az embereket. Ahogy masnap az egyenruhaba megjelentunk, tartva a kollegaris viszonyt, minden ugyanolyan volt, mint 24 oraval elotte. Csak eppen a mosolyunk volt oszintebb, es a szemunkben ott bugyborekoltak meg a spumante apro buborekjai, az elmeny romai hangulatu energiai. 

Es akkor hirtelen beutott a balansz.

Az a voros csiraju balansz.

Erkezett egy e-mail, hogy egy gimnaziumi iskolatarsam ongyilkos lett. Fiatalabb volt nalam. Nem voltunk se joban se rosszban. Nem ismertem igazan. Mert nem tudtam megerteni. Tul sokat tudott. Tul nagy volt a teher. Hiaba probalta magat kifejezni, ritka keves ember erthette meg, mit is szeretne ezzel uzenni. Nem talalt beket emiatt. Pedig o nyomot akart hagyni, egyetlen celja az volt, hogy ertsek ot az emberek. Zenelt, filmeket keszitett, irt, megprobalta majdnem minden modjat annak, hogy emlekezzenek ra. De senki nem ertette az uzenetet, igy ugy dontott, hogy azon a nyelven hagy nyomot, amit az atlagos emberek is megertenek. Megoli magat. A tudatossaga itt veget is ert. Remelem tudta mit tesz. En ezuton gondolok ra.  

A harmonia mindig utat tor maganak, boldogsagban keseruseg, keserusegben boldogsag. Ez az elet egyik alaptorvenye. De ezt mar tudjuk. 

Dream is a serious thing.

Tenyleg az. Es erre nincs is jobb bizonyitek mint amit mostanaban tapasztalok. 72 ora leforgasa alatt a vilag egyik pontjabol utazok a masikra nem torodve az idohoz hozzaszokott testem faradt ritmusaval. Kezdek hozzaszokni ahhoz a furcsa erzeshez, hogy mindenkit ismerek, vagy lattam mar magam korul. Ugyan sosem talakozom utjaim soran egy es ugyanazzal a kollegaval, sosem ugyanaz a csapat, nincs egy ugyanolyan perc, ugyanolyan szo vagy erzes. Hiaba, kenytelen vagyok alkalmazkodni. Mint egy kameleon beleolvadok a kornyezetembe, amit aznapra dobott a gepezet. Beleolvadok a ceg imazsaba, a repulo jumpseat-jebe, a piros kalapomba a mosolyomba es a gin tonikba amit keverek az utasoknak. Az ut vegere ugy erzem, mintha mar reges regi cimborak lennenk a tobbiekkel. Gondolatokat osztunk meg, viccelodunk, ismerjuk egymast. Majd visszaerkezesunkkor csak arra teszunk emlitest, hogy remeljuk repulunk meg egyutt. Tudjuk, hogy erre az esely 1 a 20 ezerhez. Aztan mar a hazafele vezeto uton nem is emlekezunk azoknak az embereknek a nevere, akivel egyutt soroztunk, vagy setaltunk, vagy beszelgettunk egy jot a vilag valamelyik nagyvarosa egyik kicsiny setaloutcajaban. 

Mauritius az Indiai ocean zoldeskek vizebol kibukkano gyongyszemek egyik legvarazslatosabbika. A Fold nevu bolgyo deli arcan torekszik ki a tenger melyebol, hogy bizonyiteka legyen minden embernek arrol, hogy a Paradicsom letezik. Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyen is ketelyek gyotorhetnek. Mikozben elveztem a kek eget, s ahogy a palmafak arnyeka simogatta az arcom, labamat pedig a tenger melege, nem nagyon mertem elhinni ezt a turkisz szinu mamort. Zavaro szurke folt volt a szikrazo napfenyben az a gondolat, hogy kell lennie valahol valami hibanak. Mert semmi nem tokeletes, es ez  pedig nagyon annak tunik. Kell lennie sotetsegnek, de most nem talaltam, a balansz most a hihetetlen jo fele fordult hirtelen es en nehezen hittem ennek. Felre ne ertsen senki. Veletlenul sem akarom magam sajnaltatni a szokasos ambivalenciam miatt. Szo sincs ilyenrol. Csak megkerdojeleztem, hogy megerdemlem-e ezt a luxust. Valoban megdolgoztam-e azert, hogy ilyen elmenyeket szerezzek. Megprobaltam magam meggyozni arrol, hogy igen, megerdemlem. Mert mertem komolyan venni az almokat. Az almokat, amik nem veletlenul jonnek. A gondolatokat, amik sziven csapnak, amik egyertelmuek, tisztak es igazak, nem szabad figyelmen kivul hagyni. Az almok komoly dolgok. Vezetnek, utat mutatnak, irany adnak. Vajon miert van annyi ember mostanaban, akik nem talaljak az utat, akik csapodnak egyik kenyelmetlensegbol a masikba....mert nem mertek arra furcsa, valahogy elnyujtottan, monotonan, lagy noi hangra figyelni, ami ki tudja honnan erkezik, csak jon, es amire figyelni kellene. 

A balasz megerkezett vegul. Szep csomagolasba oltoztette magat. Annyi hianyzott, hogy megosszam ezt az elmeny azokkal akik a legkozelebb allnak hozzam. Sot, tovabbmegyek. Az egesz vilaggal. Nem facebook formaban, nem bloggal, s egyebbel. Milyen csodas lenne a vilag, ha mindenki resze lehetne a masik boldogsaganak. Ha latnank, amit a masik, hallanank, ereznenk. Ennek kiserletet en csak ilyen formaban tudom meg megtenni. Irok es probalom a harmoniat fentartani. A Foldon es Odafent, valahol a ket ut hataran mozogni, ahogy fizikailag is mozgok, ott 40 ezer lab magasan, ugy lelekben is, szellemileg is. Nem elszallni, nem is a talajhoz ragadni. Igy arra a konkluziora jutottam, hogy ezert a szivarvanyos eletert megdolgoztam, sok lemondasomba kerult, sok erombe, meditaciomba. Igy lett szivarvanyos. Mindenfele szinnel koritve. 

Hongkong.

Kod, szmog, magasra nyujtozkodo apro ablakos epuletek, elkepeszto kikoto, vegtelen logisztikai halozat es hatalmas teherhajok, melyek a vilag osszes pontjara szallitanak szorgos kis emberek keze alatt keszitett arukat, fillerekert. Mintha utcak nem is leteznenek, eltakarjak oket a magasba nyulo hazak, az utcakon tomeg, fel perc alatt el lehet veszni. Nem erzekelni, mikor sotetedik, mert az utcai reklam tablak szinte nappali feny varazsolnak a hompolygo tomegre. Egy egy luxus epulet kozott megbulyik egy romos, koszos haziko is, csak sejteni lehet kik lakjak. Alig beszelnek angolul, csak beulok a taxiba es a terkepre mutatok. Felmegyek a kilatoba, remelve, hogy nincs akkora szmog es kod, hogy ne lassak semmit ebbol a varosbol, mely egeszen specialis meredeksegre epitette lakoinak otthonat. Fent vagyok es lenezek a vilagra. Itt-ott villodzo fenyek, melyek megvilagitjak a varos kulonleges tejszinu aurajat. Csak bamulok es elkepzelem mennyi embert is tart fogva ez a varos, ez a metropolisz, ez a monumentalis vilagvaros, melyre most csak ugy lenezek. Lassan 40 oraja volt, akkor hogy nem aludtam, s olyan 16 oraja, hogy nem ettem semmit. Tobbedmagammal bemereszkedtunk a varos surujebe. Barok es lokal ettermek sorakoztak fel elottunk. Ettunk ittunk, es a faradtsagtol valahogy ugy erzekeltem, hogy egy jatszoteren vagyok. A vilag jatszoteren. Olyan bolygon, amirol eddig azt hittem, hogy ismerek. Most kezdem eszrevenni...egyaltalan nem ismerem. S milyen jo lesz megismerni. 

Szoval hello kedves Vilag. Jovok!

Nannuscha

 

 

Jokor jo helyen...mindig.

Ismet Sharjah, ismet a szokasos capuccino, ismet a megosztasra varo gondolatok, elmenyek. Elmenyek. Ezt emelnem ki inkabb. Terveztem ugyan, hogy mozgalmas, kicsit sem unalmas napjaim lesznek itt a kozel-keleten....de az elvarasomat felulmultak az esemenyek.
Elso jaratom Cairoba vezetett. Nem egy into es ovo figyelmeztetest kaptam ezekkel az utakkal kapcsolatban: altalaban mar beszallas elott elkerik a panaszkonyvet, koveteloznek, mindent akarnak, azonnal, tokeletes rabszolai vagyunk ilyenkor ezeknek az embereknek. A teamet, akivel egyutt dolgozhattam Isten valogatta nekem, szemelyreszabva. A kozvetlen fonokom ezen a jaraton egy magyar srac volt. Az utolso pillanatban osztotta a gep neki ezt az utat. Nem hittem el milyen ereje tud lenni annak, ha valaki ugyanarrol a szulofoldrol valo, ugyanazt a csodas nyelvet beszeli es erti is amit mondok. Minden egyes crew, akivel kozvetlenul egyutt dolgoztam emlekeztetett egy-egy kedves baratomra. Otthon es biztonsagban ereztem magam. Visszafele beultem a piltafulkebe. Mar este volt es Cairo fenyei egyre kisebbek lettek mogottunk. Egyre kozelebb es kozelebb emelkedtem a csillagok vilagahoz. Ha leneztem, a mely semmi, a sivatag megannyi szepsege bujt el abaya-ja alatt, hogy huvos ejjeli alomaba temesse lakoit. Ha fel tekintettem, lattam ahogy a csillagkepek szenvedelyes tancba kezdenek, ahogy a repulo fordult, ugy voltak mellettunk, alattunk vagy felettunk, szinte karnyujtasnyira az Orion vagy az esthajnalcsillag. Ahogy a tenger fele ertunk, a hatalmas hajok es olajfurotornyok narancsra festettek az elso felhoreteget, a felulrol tekintve, mintha egy atlatszo lepel ala akarna rejtozni a milliardokat ado olaj, felelmetesen ordogi es monumatalis teremtmenyek aprocska szentjanosbogaraknak tuntek 10 ezer meter magasbol.
Ahogy megerkeztunk, s mindenki ment a sajat utjara, tudtuk nagy esely van arra, hogy soha tobbet ne dolgozzunk egyutt, vagy ne talalkozzunk. Lehet, hogy fel sem ismernenk egymast egyenruha, a tokeletesen megmuvelt haj es a piros ruzs nelkul. Hogy emiatt, vagy mert eppen az intenziv elmenyek ugy kavarogtak bennem, mint a capuccinomban a tej, de nem kellett sok, hogy kicsorduljon a konnyem. Jo helyen vagyok, jokor. Gondoltam. Es ennel egyertelmubb es megis fajdalmasabb erzes nincs. Mert a hianyerzet nem mulik. Mert vannak evidens dolgok, emberek, erzesek, melyek letelememme avanzsaltak az idok soran. Megzavarodtam. Rajottem, a fizikai ottlet igenis fontos. Hogy erezzem az aura zsizsgeset, hogy erezzem az illatot, erezzem a tapintast es lassam a tekintet melyseget. Nem szeretem, mikor valami ennyire hirtelen robban be az eletembe, nem tudok ra felkeszulni, nem tudom, hogyan kezelni, megremult kisgyerekke leszek. Aztan ismeros lesz az erzes, a konfuzio, a zaklatottsag, melybol joreszt idovel mindig rend lesz. Es talan rend lett, talan mar tudom mi a helyes. Az a helyes, amit igaznak, tisztanak latok, amiben az ertelem es erzelem valahogy magatol erthetodoen kopogtatja meg a bal es jobb vallam, hogy iranyt adjanak...

Parizsi utamat egy manchesterire csereltek. S mar tudom miert. Hogy minel tobb helyzetnek legyek tanuja, tobbett lassak, birkozzak meg komoly es nem annyira komoly helyzetekkel. Egy ket emeletes A380-as tipusu geppel utaztunk a manchesteri Piccadilly fele, elhaladva Budapest felett. Ismet a pilotafulkebol elvezhettem a csodas kilatast felszallaskor es laszallaskor. Ahogy kozelitettunk Manchester fele, nem tudtam levenni a tekintetem a habos felhokrol. Ahogy a napfeny zavartalan ragyogasa visszatukrozodott a felhokrol es vakitoan fenyesse tette a vilagot, ahogy a repulo tokeles arnyeka megjelent a fellegek tetejen, s lattam, ahogy szivarvanyos gloriaba foglalja ezt a gyonyoru monstrumot, hirtelen ereztem a Jelenletet, vagy Istent, vagy ki ahogy hivja...Kellett is ez a jelenlet. Kellett, ahhoz, hogy jo dontesek szulethessenek. A fulesen keresztul hallgattam az iranyitotorony es a pilotak kommunikaciojat. Az utolso pillanatban, mielott foldetertunk volna, a gep orra hirtelen ismet a kek eg fele meredt, meredeken, ijesztoen gyorsan. A kifutopalya nem volt keszen a fogadasunkra, tulajdonkeppen ket doglott madar miatt, akiket az elozo gep sodort a halalba. Tokeletes gyakorlas volt ez, tokeletes valaszt kaptam arra, hogy mikent reagalok egy ilyen helyzetben. Minden egyes lehetoseget, evakualasi folyamatot, eletmento eszkozok hasznalatat, es lokacioit atgondoltam 3 masodperc alatt. Jol megtanitottak a suliban. Tudtam mindent. Szerencsere a gloria meg mindig ott ragyogott korulottunk. Biztonsagban landoltunk.
A holtelbe valo becsekkolas utan rogton nekivagtunk a varosnak. Manchestert kulonlegesse tette a karacsonyi vasar a foteren. Kaptam egy csoppnyi europai hangulatot. A finom sor, az igazi egeszsegtelen angol kaja pedig betekintest engedett kicsit az ottani eletbe. Masnap a korai reggeli utan meg pihentem, majd indulnunk kellett vissza, vissza a meleg Dubaiba. A felszallast ismet a pilotafulkeben toltottem. Majd kileptem a cabinba es elkezdtem dolgozni. Kellett, ugyanis teljesen fullon volt ez a hatalmas gepezet, tobb mint 520 utassal a fedelzeten. A legjobbat nyujtottam, hiaba a faradtsagnak, a reszeg embereknek, akik miatt kifogytunk a feherborbol es a ginbol. Aztan az egyik utas rosszul kezdte magat erezni. Angina. Kezeltuk. Nem javult. Valoszinusitheto szivroham. Igy az a dontes szuletett, miszerint a legkozelebbi repteren landolnunk kell. Kuwait. Ejjel 1 ora. Ismet a pilotafulkeben. Reszese lehetettem minden lenyeges mondatnak, ami ilyenkor elhangzik. Volt, mi aggaszto volt, volt mi megnyugtato. Masfel oras kuwaiti kiteronk utan egyenesen Dubai koordinatait utottukbe a gepbe. 15 percre kimereszkedtem a cabinba, Termeszetesen turelmetlen, faradt utasok...senki sem orul 2 ora kesesnek. Aztan visszatertem a pilotak melle. Dubai most kodos volt es faradt, kozel sem olyan csillogo, mint cairoi utamkor volt. Leszalltunk, megerkeztuk, es en boldog voltam. Jo kikepzest kaptam a kovetkezo utjaimra.
Jo helyen vagyok. Jokor. Es ezt jo tudni, barmilyen erzelmi zavar vagy varatlan szituacio is szol kozbe, ami hasznos, hasznos, hogy utana megnagyobb rendet rakhassunk es a pluszt amit kaptunk a szuvenirek koze tehessuk a leglatvanyosabb polcra a lelkunkben, mindig emlekezve a nehez helyzetekre, s arra is, milyen ugyesen meg lehet ezeket a zavarokat oldani...turelemmel, mely levegovel, tiszta szivvel, atengedve magunkon keseredes mosollyal,

Ize, valami, celtalan mondatok, nem tudok cimet adni

Olyan jo lenne irni valamit. Tenyleg napok ota gondolkozom, hogy ideje volna valamit alkotni. S amilyen sok erzes es megtapasztalas ert, valahogy megsem ereztem, hogy at kell jonnom Sarjahba, hogy leuljek a szokasos capuccinom es az asvanyvizem melle, szuperzenet hallgatva, kiuritve a gondolataimat, elsotetiteni magam korul ezt a vegtelen erdekes baharat illatu vilagot.
Aztan megis itt vagyok. Mert mindig mindenkinek van mondanivaloja. Csak el kell kezdeni, meg kell fogni a fonal elejet es csak gorgetni tovabb.
Tegnap szuper helyen voltam. Irish Village. Szokatlanul sok zold faval, szokokuttal, vaskos fa asztalokkal es padokkal, brit zenekarral es 2 pint Guinnessel. Nem tartom kizartnak, hogy ez lesz a torzshelyem. Ki kellett engedni a het feszultsegeit. Securityben nagyon otthon lettem. Tudok mar bilincselni, benitani, foldre kenyszeriteni, kicsavarni es miegymas. Emellett tudok sminkelni, oltozkodni, kormot festeni es hordani a hires piros kalapot. Meg kellett tanulnom hasznalni a tudasom es tudataban lenni annak, hogy amit az utobbi idoben megtanultam, az az enyem...es nem szabad felnem hasznalni. Ez a legnagyobb fegyverem, leghusegesebb tarsam es bizalmam.
Termeszetesen, hogy legyen eleg motivacionk, a ceg eros karjaba vesz minket es magasan a fellegek felett cipel, hogy a csillagok jol lathatoak legyenek. Egy nap a sztarsagban. Megmutattak kik vagyunk mi. Az 5% legjobb. A legfenyesebben ragyogo csillagok az egbolton, a legsikkesebb, legelegansabb, legnagyobb tudasu, kozmopolita, ambiciozus, uttoro, innovativ, empatikus, tudatos, orokke mosolygos nok a reptereken es 40 ezer lab magasan. Nem rossz ez a elkepzeles. Ugy hatott ram az a nehany ora - a felsovezetes beszede, a gala ebed, a csapatepites es, hogy egy fenyes csillagra irtuk ra eskunket, melyet a kek egboltra akasztottunk, mikozben a joerzes huvos simogatasa futkosott a testemen - mint valami draga es ritka kabitoszer. Tudjak, hogy mit csinalnak. Hatnak az erzekekre. A termek itt az erzes volt, s a termeket mi magunk teremettuk. S eszre sem vettuk.
Oktober 23-an megneztem a Szamarkohoges cimu magyar filmet. Kellett a sok csillogas mellett a sotetseg is. Kell megint a balansz, hogy szabadon dolgozhassanak bennem az ambivalencia apro kerdojelei. Az uveghegyen tulra is ellatogattam. A muanyag vilagot magam mogott hagyva lepkettem a souk teruleten tapasztalva a valosag masik oldalat, a semmikeppen sem atlatszo, sokszor budos, mocskos, de annal inkabb realis vilagdarabkat. Mennyivel jobban ereztem magam, mint bermelyik bavasarlokozpontban, mint a fenyuzes kozeppontjaban, mint a mulandosag melegagyaban. A keleti illatok, a fuszerek szinessege, a kendok finom anyaga es a sodro tomeg izzadt es fulledt kozege visszahuzott a valosag erkelyere, melyrol mar majdnem kiugrottam. El kellene mar fogadnom, hogy a valosag jo is lehet. A jo pedig nem csak muanyag. Hiszen az sem muanyag, hogy a kovetkezo egy honapban 2 alkalommal megyek Afrikaba, egyszer Europaba, egyszer pedig Azsiaba. El kell fogadnom, hogy ez igy mukodik innentol kezdve. Hogy igy akartam, s hogy igy is lett. Valahogy olyasmit ereztem, mikor megtudtam utazasaim celallomasat, mint mikor leesik valami nagyon nagy dolog. Mint mikor az alom hirtelen valosagga valik. Valahol, tudjatok ott ahol mindig erzem a nyomast vagy a szoritast....valahol arrafele ugy ereztem, mintha a lelkem eppen kiugrani keszulne a testembol, a szivem megmagyarazhatatlan kalimpalasba kezdett, a tudomnek ketszer annyi levegore volt szuksege, es hirtelen nem tudtam, hogy bogjek vagy nevessek torkom szakadtabol. Imadom az ilyen erzest. Ebben benne van a vilag osszes orome es fajdalma. Eloszor buszkeseg arasztotta el a lelkem, aztan - csakhogy a harmonia meglegyen - a sok sok kerdes. Ahogy az uzeneteket, kommenteket kaptam baratoktol, ismerosoktol, csaladtol....megkerdojeleztem magamban azt, hogy megerdemlem ezt az egeszet, ami velem tortenik. Miert olyan kedves hozzam mindenki, mit tettem en annak erdekeben, hogy ilyen visszajelzeseket kapok. Es ravilagitottak. Talan remenyt adok? Hitet adok masoknak, hogy sikerulhet? Hogy ki kell tartani, hogy lelegezni kell tudni minden pillanatban, hogy tovabb kell lepni, hogy erezni kell az eletet, akar eppen rossz akar eppen jo. Erezni, hagyi, hogy fajjon, hagyni, hogy jo legyen. Mert ugysem tart egyik sem orokke. Minden elmulik. Mar izgatottan varom, mikor kerulok ismet olyan allapotomba, mikor eppen minden rettentoen frusztralo lesz, zaklatott lesz a korulottem levo levego, s varom, majd, hogy ahogy lenni szokott egyik pillanatrol a masikra elmuljon, amint megtanultam a lecket a fajdalombol. Aztan tortenni hagyni, ismet fent, majd lent, hogy nagyobb ralatasom lehessen a jora es a rosszra, a fenyben furodhessek, aztan a sotetsegben tapogatozhassak, hogy aztan melyebben tudjam venni a kovetkezo levegot. Es ez igy tokeletes, a kigyo igy harab bele sajat farkaba.

Uzenet Neked:
Milyen jo lenne segiteni tudni. Milyen jo lenne ismet a szarnyaink alatt vedeni a masikat. Tudod...nem akarom azt, hogy ugy erezz, mint akitol elvettek valami fontosat. Tavolsag csak a materiaban van. Koztunk nincs. Minden ott van, amire szukeged van tolem, s mindened itt van amire szuksegem van. Es ez olyan jo.

Nannuscha jatekorszagban

Tenyleg igy erzem magam. Mint egy olyan helyen, ahol senki sem rabol, mindenki becsuletes, a szabalyok azert vannak, hogy betartsak oket, es sosem kerdojelezik azokat meg. Minden a helyen van, mindennek megvan a sajat ritmusa, a rendszere, mindenki tudja hol s merre van a helye. Jatekorszagban a logisztika tokeletesen mukodik. Jatekoszagban csak a jo csak a mosoly csak a vidamsag es csillogas mutatja magat. 

Jatekorszak muanyag es torekeny uveg.

Milyen veletlen, hogy a minap eppen Pilinszky Janos Szog es Olaj cimu gyujtemenyet olvastam, mely publiciasztikai irasait tartalmazza. 
Ha majd en is igy tudok manoverezni a szavakkal, ha ilyen kristalytisztan tudom majd megteremteni a mondatok lelket, ha majd ennyire katarktikus lesz elolvasni egy egy reszletet a gondolataimbol...akkor mondhatom majd, hogy igazan irok. 

"Sartre Férfikor-ának olvasásakor döbbentem rá először egy „modern” mulató igazi hangulatára. Modern mulató – nyugaton. A mulató szó nem is pontos, mert itt már éppen nem mulat senki. Az elegancia üres és vonzó szépségében néma és mozdulatlan arcok, a semmivel és semmiképp az égbolttal rokon kupola alatt egykedvű tökéllyel, jeges testiességben tündöklő görlcsapat. Szomorúság van itt jelen, s a szívek mintha időtlen meditációba merültek volna. A pokol melankóliája ez, ahogy korunk egyik nagy vallásos szerzője mondotta, a semmi vonzása, a pusztulás reménye. ..."

Ez a reszlet a Nyugati melankolia cimu szosszeneteben szerepel. Tobbszor el kellett olvasnom. Aztan elindultam megunnepelni a csoporttarsaimmal, hogy sikeres vizsgat tettunk. Ki lettunk kepezve arra, hogy hosok lehessunk. Kiraly. Ezt nyilvan meg kell unnepelni. Nyilvan meg kell mutatni a csillogo Jatekorszagnak,hogy kik vagyunk mi, leendo megmentok. Igy hat bizva abban, hogy semmikeppen sem lesz az este oly keseru, mint ahogy Pilinszky lathatta egyszer azon az esten, valahol nyugaton, szep ruhat oltottem es igyekeztem magabiztosnak mutatkozni a 10 centis magassarkumban. 

Mielott Jatekorszagba koltoztem volna, feltem, hogy elkap a gepszij. Hogy nem tudok majd hu maradni a gondolataimhoz es magamhoz, ahhoz a vilaghoz es ertekrendhe, amint megteremtettem magamnak, hogy elvarazsol a muanyagbol epitett luxus, elvakit Jatekorszag uveghegyenek heves csillogasa, hogy a shisha fustje eltompitja az itelokepessegem. 

Egy felhokarcolo tetejere erkeztunk. Belattuk onnan Jatekorszag minden reszletet. Az epuletek teteje ritmusra csillogott, mintha az egbolton levo csillagok leszalltak volna a Foldre, hogy egyutt mulathassanak velunk. Lenyugozo latomas es hazug inspiracio. Barmennyire probaltam megadni magam az illuzionak, egyszeruen nem ment. Lehet, mert szoritott a koromcipom, vagy eppen frusztralt, hogy 3 deci sorert 3250 Ft-ot kellett fizetnem? Vagy mert kinottem volna ebbol? Nem vagyok eleg szocialis es partyarc?

Aztan vettem egy mely levegot, mig a Burj Khalifaval neztem farkassszemet. Ket opcio kozott kellett dontenem. Szuper. Napi merleg kipipalva. Ugy dontottem maradok. Ugy dontottem, hogy lelegzem es letezem. Ugy akartam, hogy ne haragudjak magamra masnap. Igy hat belevetettem magamat a boldognak mutatkozo tomegbe. Ha mas miatt nem is, elemezni magamat, elemezni masokat. Belelatni az erzesekbe. Kitalalni, hogy a reszeg mosolyok mogott orom vagy banat van. Es akkor eszembejutott Pilinszky. Milyen frucsa ellentet a paralellben. O nyugaton erezte a szivek hibernalodasat, en keleten. Neha az en szivem is meditacioba dermed. Aztan felolvad, amint Europara gondolok. 

Nannuscha jelentkezik

Oke, azon gondolkodtam, hogy hol is kezdjem. Vegul jott az ihlet:
Azzal kezdenem, hogy elnezest kerek, amiert nincs a laptopon magyar ekezetes billentyuzet. Igy nem csak irni nagyon vicces, de gondolom majd olvasni is.
De kicsit arra terelnem a szot, amiert most itt vagyok egy kavezoban Sarjah egyik bevasarlokozpontjaban.
Ejszaka nem tudtam aludni, pedig most lett volna lehetosegem, hiszen nem kellett hajnali 4kor kelnem, hogy a 6kor kezdodo oramra beerjek. Megis csak forgolodtam. Irnom kell, mert kicsit tobb mint 2 het alatt annyi elmeny, erzes gyult fel, amit mar nem tudok elrendezni magamban. Mivel festeni meg nincs lehetosegem, igy az elektronikat valsztottam pajtasomul e napra.
Kezdjuk valahol az elejen. Igen. Lassan masfel eve, kitalatam valamit, almodoztam, tettem erte, tanultam, szenvedtem, oromkodtem, utaztam, vert izzadtam, kapcsolatokat tettem tonkre majd hoztam helyre, nem ereztem helyem a vilagban, majd megis....es mindezt azert, hogy most innen irhassam ezt a bejegyzest. Aztan augusztus vegen, szeptember elejen kezdett realizalodni. Elmegyek. Oda, ahova akartam. Elbucsuztam a kollegaimtol, a munkahelyemtol, ahol rengeteget tanultam, a megszokott mindennapi kornyezetemtol. Elcsucsuztam a cimboraktol, baratoktol, rokonoktol es a csaladtol is. Most, hogy itt vagyok nem is tunik annyira szivszoritonak, mint amikor utazasom elott voltam nehany nappal. Egyszeruen fejbevagott az a tudat, hogy mennyi ember szeret. Es ez azon kivul, hogy eletem legfontosabb es legszebb erzese, nagy felelosseg is. Gondolkodtam, mit is tehettem en ezekert az emberekert...hiszen csak voltam. Hiszen csak az ambivalenciaim kozott egy egy hullamra ultek fel es utaztak velem. Tenyleg ekkora elmeny lett volna?  Es ezen gondolkodva eletem egyik fontos celja is megfogant, amin meg csiszolni kell, amihez meg tanulnom kell, amihez kepese kell tennem magam ugy igazan kifejezni az erzeseimet.

Utazasom napjan teljesen higgadt voltam. Meg akkor is, mikor a budapesti repteren meglattam torolve a becsi jaratomat, melyhez a dubai-i csatlakozott volna. Megusztam. Gondoltam. Nem kell mennem. Minden apro lehetoseget magamba akartam szippantani annak celjabol, hogy veletlenul se kelljen a komfort zonambol kilepnem. Gozom nem volt mi var ram. A bucsu pillanatai szerencsere nem huzodtak el. Gyors volt, celratoro, s benne volt minden. Aztan vettem 3 nagy levegot es nem neztem vissza. Budapest-Becs autoutamat a gondviseles kuldte. Addig is biztonsagban voltam. Aztan el lett engedve a kezem. Felultem eletem elso Emirates jaratara es probaltam nem belegondolni a erzelmeimbe, csak hagyni, hogy egyutt emelkedhessek, suhanhassak, majd sullyedhessek a repulogeppel. A Margit Sziget felett repultunk el. Mint egy gratisz ajandek a legitarsasagtol. Megszoritott valami ismeros erzes. Ki mit csinalhat eppen? Mindenki dolgozik, s neha ram is gondol. Landoltunk. Akkor eloszor kerdeztem meg magamtol, hogy mi a francot keresek en itt. A sivatag kozepen. Ejszaka. Csomo idegennel, elkepeszto hianyerzettel es olyan tavol a megszokott letezestol, amilyen tavol talan meg nem voltam. Alig tudtam lelegezni, a forro paras levego mely megcsapott az elso percekben nem engedte kitisztitani a gondolataimat. Az emberek, akik ram vartak nagyon kedvesek voltak, mindent tudtak rolam, a lexus soforje aki a repterrol az apartmanomhoz vitt teljes tisztelettel madamnak szolitott. Mara mar megszoktam, Tenyleg kuriozum az Emiratesnel dolgozni. Gondoltam. Altalanos iskolai baratnom vart az apartmanhaz lobby-jaban. Akkora nyugalom meg soha arasztott el, mint mikor meglattam. Nem vagyok egyedul, minden rendben van, mondogattam magamnak es nyugtalan alomba szenderultem.
S eltelt tobb mint ket het, s megis olyan tavoli ez az elso nehany nap. Tenyleg mint egy alom. Persze megneztem a vilag legmagasabb epuletet, a tancolo es zenelo szokokutat, a vilag legnagyobb bevasarlokoztpontjat es akvariumat, olyan ettermeket es kiszolgalast tapasztaltam, mely nem megszokott szamomra. Elso vasarnapomon megkezdodott a munka. Az Emirates mindenre figyel. Professzionalizmus felso fokon. Cserebe elvarjak, hogy mi is hasonlokeppen tanuljunk, cselekedjunk, viselkedjunk, eljunk. Ertheto. Megismertettek minket a kulturaval, vallassal, hogy egyszerubb legyen megerteni az itteni eletet, konnyebben tudjunk alkalmazkodni, kepesek legyunk belefolyni Dubai aramlataiba ugy, hogy semmifele veszteseg ne erjen minket. Csoporttarsaim a vilag minden tajarol erkeztek. Singaporetol kezdve Mauritiuson keresztul Senegalig. S a tanulas megkezdodott. Idom sem volt az erzelmi allapotommal foglalkozni. Reggel 6tol delutan 2ig, majd otthon 3tol estig tanulas, mert masnap ertekeles az elozo napi anyagbol. Persze nem csupan elmelet, hanem gyakorlat is. Millio dollaros szimulatorokban. Pontrol pontra minden folyamatot tudni, erteni, a lenyeg, hogy a verunkke valjon. Tudjunk cselekedni turbulanciaban, legnyomas problema alkalmaval, evakualas soran. Ha nem cselekszunk protokollnak megfeleloen eletek mulhatnak rajtunk. Ha helyesen cselekszunk eleteket menthetunk. Szoval nem csak fish or chicken es keresztulsasszezas a repteren a szep kalapban.
Mostanra kialakultak az igenyeim is. Tudom, hogy mindig segit, ha felmegyek a teton levo medencehez, mely este a legelvezhetobb. Nincs olyankor senki, s ha a kod is felszall latni a Burj Khalifa megvilagitott teraszait es a repter kozelsege miatt a felszallo es eppen landolasi pozicioikat felvevo repulogepeket is lathatom ha felfekszem a vizre. Ellotte ha tehetem tekerek 15 km-t a konditerem egyik cangajan. Vagy eppen suthetek, fozhetek, tanulhatok, vasarolhatok....amit akarok. Nem engedem meg magamnak, hogy rosszul legyek. Fel ora melankoliamat napokba telhet helyrehozni. Arra nincs idom. Ha eszreveszem, hogy kozeledik felem a sotet erzes, mely levegot veszek, atfolyatom magamon es nekilatok valaminek. Biciklizek, mert az neha fajdalmas, uszok, mert a viz atmos es tisztit, vagy atjovok Sarjahba es irok.
Nagyon izgalmas, ahogy latom, mikent probalok dealelni az erzelmeimmel. Tudni, hogy helyesen cselekszem, jozan es feddhetetlen vagyok, nagy elnony. Megis neha gomboc van a torkomban. Kicsit a lelkiismeretfurdalashoz hasonlo az erzes. Nem akarok fajdalmat okozni. Megis megtettem azzal, hogy eljottem. Nem varhatom el, hogy egy erzes, amit nem taplalnak megmaradjon. Nem tehetem meg, hogy igerjek, s nem tehetik meg velem sem, hogy igerjenek. Igy magadunk tisztak. Vedjuk magunkat, mert ez az eletoszton. Ha faj, engedjuk, had menjen. Egyikunk sem mazoista, s az elet celja, hogy jol erezzuk magunkat es a leheto legjobb dolgokat hozzuk ki az adott pillanatbol. Ebbe pedig nem fer bele az orakon at tarto keserges, barmennyire is ratelepszik a tudodre a mar ismert szoritas.
Vegtelen kivancsisag van bennem. Mi lesz meg? Annyira ijeszto, hogy minden ugy alakul, ahol azt lattam mar ennek elotte is. Mintha tudnam mi utan mi jon. Jeleket kapok, intuiciom es erzekenysegem szintje az eddigi legmagasabb merteket surolja.
Mintha mar jartam volna mar itt...

Mesélnék az őszről - avagy Nannuscha most verset ír

Mesélnék az őszről

Mesélnék az őszről, a szeptemberről,

de még nem tudok.

Nem látom a nagy robajjal lehulló leveleket.

Csattognának vissza emlékeim ahhoz,

miként magam elől futok,

de az illatok és fények mostanra hűvösebbek lettek.

Nincs visszaút, nincs menekvés,

őszi színeim éledeznek.

Gondolkodok, vajon mikor látom ismét,

eme kontinentális eget.

Hol a nagygöncöl északot mutatja, a kicsi pedig ferdén néz,

ősz eleji hullócsillag nyári estét igéz.

Az eső máshogy esik, tán szomorúbban.

Nincs már kék folt világunk plafonján.

Ez már nem nyári zápor, se nem monszun.

Őszi könnycseppek gördülnek a Pilis avarján.

S hogy szürkeségben legyen öröm,

sárga, barna színek,  az esőcseppek nagyítóján

villámokat szórnak a közelben.

Meghívják a napfényt, hogy e leveleken át

süsse narancsra a szép őszi eget.

Lám. Már tudom mit jelent őszbe fordulni.

Mit jelent, hogy a fények és a gondolatok

levélként zajoskodnak odabent.

Elengedni a nyári meleget, megízlelni az őszi hangokat

csodás utazás, melybe szívünk is belereng. 

Bőröndöm egyik zsebe.

Egészen sok embertől kaptam meg a kérdést mostanában.
Hogy vagy? Mi van benned?

Nos bevallom őszintén: rettentően frusztrál az a felismerés, miszerint ezekre a végtelenül egyszerű kérdésekre nem tudom megadni a pontos válaszomat.
Jól vagyok. Minden oké.

Sokféle érzés, véges számú spektrumban. De egyik sem megfogható, vagy kifejezhető szavakkal. Egyik sem spirituális vagy földi, egyik sem jó vagy rossz, egyik sem olyan, mint amilyen választ szeretnének kapni az emberek.
Ha azt válaszolom, hogy 'sose volt még ilyen jó', akkor magamnak hazudok. Ha azt válaszolom, hogy nehéz, akkor meghökkent arcokat látok magam előtt.
A legtöbbször használt kifejezésem válaszként az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre az 'érdekes' szó. Ebbe szinte minden érzelem belepasszírozható, és talán még izgalmasnak és rejtélyesnek is tűnik, csakhogy mégis megtartsam lényem egyik fontos tulajdonságát.
Amúgy pedig repülök az újtól, az álomtól, beleborzongok a tudattól, hogy megfordulni látszik velem a világ és a saját életem is. Emellett pedig reszketek a félelemtől és kénytelen vagyok elviselni, ahogy a fájdalom előre nem várt pillanatokban sokszor vág nyakon majd fúr lyukat a szívem és a tüdőm között valahol félúton.
Tehát még most sem hagyott el a híres ambivalenciám. Pedig már kezdtem aggódni. Nekem ez a mozgatórugóm, ez a szellemem hajtóműve, lelkem robotpilótája. Enélkül nem lenne kérdés és válasz sem, sem pedig feszültség. Tudod. Amit úgy szeretek.
Jó érzés. Persze. Mert egy álom valóra válni látszik. Azt, amit több mint 20 éve szeretnék. Ami az enyém, amivel kapcsolatban nincs kérdés. Mert utazni fogok, világot látni, tanulni és önismerni. Végre. Végre felnőtté érek és a tűz most még melegebb lánggal fog lobogni bennem. És büszke vagyok. Mert nem adtam fel. Sosem adtam fel.
Rossz érzés. Nyilván. Mert hiány lesz. Mert a megszokást más megszokás kell, hogy felváltsa. Mert a vasárnapi ebédek és a teraszon kávézások nélkülem folytatódnak. Mert szerelmes vagyok és e tiszta érzést most arra kényszerítem, hogy kezdjen halványodni, emlékké fakulni. A szentendrei éjszakák és nevetések olyan messziként fognak visszhangozni a füleben, mintha nem is ebben az életemben tapasztaltam volna őket.
Az álom valóra vált. És ahogy valósággá érett, már nem is maradt álom. Jelenné avanzsált. És tudnom kell úgy bánni vele. Jól. Érezni, érteni, átengedni magamon, kilélegezni. Engednem kell, hogy hasson az álmom a jelenemben és hogy új álmokat szőhessek, továbbléphessek, hogy majd más álmaimat tegyem jelenemmé.
És hogy a jó meg a rossz érzés találkozhasson: csak engednem kell történni, lélegezni, lazítani szeretettel, bízva mátrixunk tökéletes működésében.

Alkotói válság - mert minden rendben - ezen kívül

Legyen eleged, elégeld meg, utáld, sőt gyűlöld. Engedd, hogy megéld azt, hogy létezik a sötétség, a fény nélküliség, engedd meg, hogy rettentő fájdalom hasson át, hogy szenvedj, hogy toporzékolj és üvölts. Dobáld magad a földhöz és ordíts bele a párnába vagy a világba, hogy eleged van és nem bírod tovább. Légy kettős és ambivalens. Vonyítsd ki magadból a kétségbeesést és engedd ki magadból a dühöt és megbántottságot.

Aztán fejezd be!

Lépj egyet, majd kettőt. Lélegezz és utána mosd meg az arcod, igyál egy pohár vizet és aludj el. 

Aztán add fel!

Ne ragaszkodj és ne akarj olyat megkaparintani, amiről, vagy akiről azt hitted, hogy a Tiéd! 

Engedj el mindent!

Engedd el a szokásaidat, az álmaidat, engedd el az érzéseidet, a jóságodat vagy a romlottságodat. Engedd el azt, akit szeretsz és engedd el azt is akit gyűlölsz. Engedd el magad, add fel az életed és ne kívánj semmit. Vegetálj.

De csak egy percig!

És utána részese lehetsz a teremtés csodájának. 

Ha elengedted, beáramlik. Ezt jó, ha tudod!

Felkelek. Elegem van, már hónapok óta várok. Nem fog sikerülni. 2 órát ha aludtam. Ez is szar, meg az is. Mikor fog megtérülni a befektetett energia? Segítségért kiáltok, de a szemembe mondják, senkit nem érdekel a nyomorom. Mélypont. A köbön. El akarom engedni. Kényszerítem magam. A héten felmondok, elhúzok innen. Nincs már dolgom, nincs már semmi, ami ide kötne, egyedül akarok lenni. Nézem az indiai repülőjegyeket. Csak oda. Egy ashramban akarok padlót sikálni egy marék rizsért naponta. Szellemi útra akarok térni, nem akarom magamnak semmit és senkit. Elengedem a vágyam és percek alatt megkapom a válaszaimat. Nem tudok mit tenni csak nevetni. A hirtelen jött világosságtól. Várom az e-mailt. Hogy nem sikerült. Percenként frissítem a fiókomat. Jöjjön már, legyen vége, had nyomhassak rá a repülőjegy foglalására, had hagyhassak itt mindent! Nem jön, miért, hiszen már nem akarom, már nem ragaszkodom ahhoz az úthoz, már a vágyaim megszűntek létezni. De a remény buta módon tényleg az utolsó kapaszkodója az embernek. Így mégegyszer, utoljára...lássuk az profilomat. 

Elakadt lélegzet, kitágult pupilla és leesett áll. Felpattanok a székből és rohanok. Alig tudom kimondani. Felvettek. 

Potyognak a könnyeim. De nem attól, amit vártam. Nem az örömtől vagy a büszkeségtől. Nem attól, hogy fasza gyerek vagyok és megcsináltam. Nem. Attól sírok, mert nem tudtam, hogy a Mátrix ennyire egyértelműen és egyszerűen működik. Életemben először tapasztaltam meg azt, amiről évek óta csak sejtéseim és hitem van, és amiről az okosok magyaráznak, és amit én a sok sötétzöldes egós állapotomban elutasítottam, mert képtelenségnek véltem. Azt gondoltam ez bonyolultabb és sok sok hókuszpókusz kell, mire tapasztalat lesz a világ, és annak energiáinak szimplán és logikusan működő zseniális rendszerének megértéséből. De elég volt egy mély lélegzet, elég volt ehhez az, hogy olyan mélyen legyek, hogy még az egómat is elengedjem, nem törődve azzal, hogy ezek után kinek vagy minek a játékszere leszek. 

A Nyári Napfordulóhoz

Időszakok, mély és magas pontok, rikítóan változatos élmények és események zajlottak körülöttem. Nem igazán tudtam írni, mintha úgy éreztem volna: a csúcson érdemes abbahagyni. Számtalan piszkozat született, mind mind igaz érzésekről....mégsem véltem úgy, hogy meg szeretném osztani. Annyi gondolat és újfajta tapasztalást kaptam mostanában a Világtól, hogy a konfúzióból nem tudtam összerakni a saját kis rendszerezett Életemet, így hiába kezdtem neki egy-egy írásnak, a saját gondolataimban botlottam meg és nem tudtam tovább folytatni azt.
Gondolkodtam arról, hogy milyen megadni magam valaminek, vagy valakinek. Éreztem arról is, hogy milyen átkozottul szenvedni a birtoklási vágyamtól és bekebelezni a másik világát. Kaptam pofont ismeretlentől, aki a lelkem tisztaságát kérdőjelezte meg, de voltak olyanok is, akik szentül hittek bennem, és köszönték, hogy létezem. Volt, mikor mindent és mindenkit elengedtem, és volt, mikor ennek hatására mégis beáramlott a Világ, a Minden és igazán hihettem a Mátrix fantasztikus erejében. Mikor választ kaptam arra a kérdésemre, hogy a rendszer jól működik-e, nem csak igent kaptam, de azt is, hogy elképesztően gyorsan, órák alatt zajlik minden távolságot nem ismerve. És közben tettem, táncoltam, cselekedtem, emlékeztetve magam arra, hogy a mozdulatlanság: halál. De várok még a letisztultság állapotára. Olyan hirtelen és túl kevés idő alatt érkezett minden, hogy szükség van a csendre, a lélegzetre, a figyelemre. Szükség van visszavenni, átgondolni 3-ig számolni és tudatában lenni annak, amiket az eddig megtapasztalt események után konklúzióként vontam le.

Most, hogy a Nyári Napfordulót ünnepeljük - ki tűzrakással, tűzön járással, kirándulással, tánccal vagy énekléssel, teljesen mindegy - feladatomnak érzem, hogy elkezdjem a rendrakást. E napon megnyílnak a kapuk, melyek olyan világ teremtményeit, érzéseit, energiáit engedik át, amik által sokkal könnyebben sikerül a Világunk, Belsőnk megismerése, megértése, elfogadása. Könnyebb beengedni az örömöt és a fényt, s ilyen megVilágításban máris egyszerűbb a gondolatok és az érzések rendszerezése.

Tégy ma Te is rendet! Engedd el, és beáramlik a Minden!
És a zene hozzá (katt)

Nem ragozom tovább, mert tudod!
Amint nekem is sikerült rendet raknom élményeim között, megosztom!
Boldog Ünneplést!

(Tr;D) ance

Nem volt kedvem, de belevetettem magam az ismeretlenségbe. Legalább mozgás, oh az a gyönyörű mozgásban levés, folytonosság és semmi merevség. Hűen a cselekedet és a mozdulat hatásában vélt hitemhez, igyekeztem tiszta szívvel, nagy szívdobbanásokkal elindulni.
Csak sejteni mertem mire is vállalkoztam. A képzelet, gondolat ereje, mint fő téma jelent meg. El tudnád táncolni a vágyaidat? El tudnád táncolni az álmaidat? És mindezt úgy, hogy nincs se instrukció, se értelem se beszéd csak és kizárólag a tested és a zene? Hallgatnál a porcikáid, izmaid jeleire? Követnéd őket, mégha butaságnak és logikátlannak tűnik is? Könnyűnek hangzik? Nem? Pedig az. Akkor, ha bátor vagy. És engeded, hogy megtörténjen benned, engedd hogy a tested elmesélhesse neked a zene, a ritmus és a tiszta gondolataid történetét.

Az első 5 percben tapasztalatommá vált a gondolat kollektív ereje. Ennek hatására olyan mérhetetlen hittel lendültem bele az előttem álló másfél órába, amilyen hitet régen éreztem. Sétáltam. Lazítottam az arcom csúfosan megszokott ráncain, homlokomon, ajkaimon, vállaimat leengedtem, mélyeket lélegezve próbáltam feloldódni a zenében. Megnyújtóztam. Körülöttem mindenki egy irányba haladt. A transz elérésének számomra egyenlőre láthatatlan irányába. Úgy táncoltam, ahogy szoktam. Ahogy nem ciki. Aztán meguntam. Egyre intenzívebb ritmusok, zenék hallatták magukat. Kénytelen voltam harmóniába mozogni minden egyes hang rezgésével. Mozogtam, rángatóztam, lassan aztán gyorsan, erotikusan, aztán szaggatottan, boldogságban, majd szenvedésben. Táncoltam úgy, ahogy az érzelmek szakadtak fel lelkemből. Testem végre a tükrömmé érett. És tetszett amit láttam. Az érzelmek egész skálája váltakozott bennem és rajtam egyetlen percben. Azon kaptam magam egy-egy alkalommal, hogy nem emlékszem az elmúlt időre. Lehetett az egy perc, vagy akár fél óra is. De az is lehet, hogy csak egy szempillantás volt. De nem ott voltam, hanem a zene hullámain elutaztam és elengedtem magam...had történjen. És történt. És amikor rájöttem, hogy történt, ismét a teremben voltam sok sok emberrel körülöttem, akik izzadva törtettek a transzcendens élmény drogok nélküli megtapasztalása útján. Néha elfelejtettem levegőt venni, ahogy megfeszült a testem, majd a párás levegőt úgy szippantottam magamban, mint aki életében először tapasztalja meg a levegővétel misztériumát. És mintha régi és olcsó mikrofonból hallottam volna, megszólalt egy hang a teremben. Hálát adtam, hogy tudok mozogni. Hogy megvan mindenem amire szükségem van. Hogy szét tudom tárni a karjaimat utat engedve a világnak a lelkem felé. Táncoltam, mozogtam, nem álltam meg, de fáradt egyáltalán nem voltam, tapostam és a karjaimmal energiafonalat fontam magam köré. Ezután elképzeltem a vágyaimat. Furcsa, hogy nem az a kép keresett meg, amit azt gondoltam szeretnék. Nem. Egy sokkal egyszerűbb. Valószínűleg, felsőbb énem sokkal jobban tudja, hogy mit szeretnék. Igen. Élményeket szeretnék. Felejthetetlen élményeket, tapasztalásokat. Akár egy utazásban, akár egy csókban, egy pohár borban vagy egy tál ételben, vagy akár egy meditációban, táncban.
A többi emberrel, a többi univerzummal hirtelen szabályos alakzatot teremtettünk. Egy csillagrendszert. Középen mint egy pulzár néhány ember hevesen táncolt magához vonzva ezzel a körülötte levőket, akik viharossága csökkenni látszott. Én kívül álltam, mélán és lassan dölöngélt a testem, figyelve a bolygókat és holdjaikat, majd megpillantottam csillagrendszerünk körül egy szupernóvát, mely hevesen pörgött forgott mit sem törődve kialakulni látszó galaxisunkkal. Majd szépen lecsillapodtunk, kihűltünk.


És még nem fogtam fel mit éltem akkor és ott át. Annyit tudok, hogy meg kell ismételnem!

Ezt a muzsikát ajánlom hozzá pontosan a 20. perctől:
https://www.youtube.com/watch?v=CVFscjOsPRA&list=PL20AB4AD35206B4D6

Letagadhatatlanság

De miért haragszol a világra? - jött a kérdés, amire már nem is akartam válaszolni. Dühített, hogy nem tudom a választ. Az agyamat és lelkemet pedig szépen újra elő kellett csalogatnom az elmúlt napok szürke és botrányosan mocskos függönye mögül. Féltem mélyre ásni, mert félek magamat csupaszon és sebezhetően látni. Rettegtem attól a lehetőségtől, hogy bűnösként tekintsek vissza a tükörből. És elgondolkodtam a skizofrénia lehetőségén, ami szürke hályogként tapad az ember lelkére és kényszeríti olyan dolgok megtételére, amit a tiszta tudata nem engedne. De tényleg ilyen lenne? Hogy juthatnak eszembe gyarló és átkozott gondolatok, hogy cselekedhetek irreálisan és méregből, hogy bánthatok és téphetek darabokra embert és hitét? Hogyan juthat eszembe, hogy jogom van mindehhez? És ez így tart, ameddig ki nem merül az a sötét erő, amit valamiért a vérembe engedtem. Hogy mi a kiváltó ok? Hát az, hogy haragszom a világra. De hát miért haragszom a világra? - kérdeztem én is magamtól. 

Azért haragszom rá, hogy minden túlságosan rendben van. Mert minden úgy működik, ahogy annak működnie kell. Olyan események, találkozások, érzések és megosztások zajlanak minden pillanatban, mely elengedhetetlen univerzumunk tökéletességéhez. És ha makulátlan minden, akkor benne a szenvedésem is az. Mert előrevisz, mert nagy tanító és mert az egó játéka ez velünk, aki ki nem állhatja azt a gondolatot, hogy a világunkban márpedig minden a legnagyobb rendben van. Ezért érzek feszültséget, mikor én is erre az ősi igazságra gondolok. Mert szeretek kibillenni, mert szeretek szenvedni. És mindezt azért, mert a világ feddhetetlenségéhez ezzel hozzájárulok. 

Fontos: meg kell őriznem méltóságomat, bármilyen lelki vagy szellemi feszültség forgószele próbál felemelni. Meg kell tanulnom kezelni, értékelni a hirtelen jött villámcsapásokat. Meg kell tanulnom ezáltal nem fenyegetni, széttépni, bántani és harcolni. Meg kell tanulnom a fájdalomban és ellentmondásokban is szeretni és hinni. Mert csak így működik.

A mozdulatlanság vége

A legfélelmetesebb érzés, mikor lebénul a lelkem és szimplán az egóm bábjátékaként funkcionálok. Injekciózza belém a negatívabbnál negatívabb gondolatokat a pesszimista kilátástalanság horizontján. Csak ülök. Mereven és végtelen üveges tekintettel bámulok egy pontot a világban. A jelen egybemosódik a múlt megélt, és a jövő lehetséges fájdalmaival. Mozdulatlanságom, bénaságom, fizikai és szellemi tehetetlenségem oly módon meglep, hogy már lenyűgözőnek találom azt, hogy milyen mélységeket lehet megélni, egyik pillanatról a másikra ezer métereket zuhanni és hagyni elhomályosulni igazi énünket lelki szemeink előtt. Csak és kizárólag a sötétség jéghideg hullamerevsége vonzó. Nincs semmi. Néha lélegezni is elfelejtek őszinte cselekedeteim híján.

Aztán valami furcsa zajt hallok. Valahonnan, ahol szerintem a lelkem éppen iszonyú energiával próbál megóvni a merevség örök börtönétől, átszivárog felém egy hang. Érzem, hogy kezd felolvadni a jégcsap-szellemem. Csinálj valamit! Ezt mondja. Meg azt, hogy 'Ne legyél idióta és szedd össze magad'. És a rettentő fájdalmas első mozdulatok a bénító, és szenvedni szerető egómmal, erőt adnak a következő lépéshez.

Egy mozdulat, egy sikerélmény. Egy sikerélmény, egy ötlet. Egy ötlet, egy motiváció. Egy motiváció, egy cél. Egy cél, egy cselekvés. Egy cselekvés, egy energia. Egy energia, egy teremtés.   (Mozdulat=Teremtés)

És érezni, hogy minden egyes fázis a végtelen felé mutat...az csodás. 

Szóval nagy elánnal asztalra csapok. Tudatosan tervezem meg minden egyes mozdulatom, nehogy visszazuhanjak akár csak egy pillanatra is az önsajnálatba. Internet, Etihad, Varsó. Miért is ne adhatnám meg magamnak az esélyt? Vagy csupán maradjak itt és várjak, miközben az idő és a lehetőségek nagyobb skálája vidáman és ujjal mutogatva elrepül felettem, hogy ' Te hülye, mekkora barom vagy, hogy hagyod, hogy más irányítsa az életed.'. Na nem. Mindig a merész gondolatokból váltak felejthetetlen momentumok. Félreteszem a szentimentalizmusomat és melankolikus énem, és végtelen erőfeszítést teszek annak érdekében, hogy józan maradjak. Repülőjegy pipa. Ha már Varsó, talán lesz ott Emirates is. Van. A Sors kezében vagyok, de én akartam így, én fogalmaztam meg milyen szuper lenne, ha 2 legyet ütnék egy csapásra. Most én teremtettem vagy irányított valaki, vagy ezt nevezik véletlennek, vagy én nem tudom. Csak azt, hogy ez van. És ez helyes irány. Cselekedetem annyira egyértelművé és ösztönszerűvé kezd válni, hogy néha el is felejtek az egóm pesszimista beszólásaira hallgatni, hogy mint például 'Jó lenne kinőnöd a naivitásod, miért pont neked sikerülne?' Lefoglalva. Minden. Csúcs. Örülök. Mert így minden egyes mozdulat értelmet nyert, mert megteremtettem magamnak azokat a körülményeket, amiket szeretnék, amiket vágyok, amik által fejlődésem nem ütközik akadályba. 

Miután a repülőtéren majd' minden egyes ellenőrzési pontos mosolyogva akarnak átengedni és jó munkát kívánnak, nos bevallom, kezd megnőni az önbizalmam. Varsóban fél órám van a reptérről, hogy odaérjek az első megmérettetésem helyszínéül szolgáló luxus szállodához. Siker. Jelen vagyok, cselekszem ahogy kell. Visszahívnak. Második fordulós sokkörös megmérettetés után a cselekedet első igazi nyereményéhez jutok. Bejutottam a végső megmérettetés színpadára. Az egyik helyen. A másik helyen másnap kell cselekednem. Teszem is a dolgom. Hogy miért azt nem tudom, de teljesen véletlenül egy órával hamarabb érek oda a másik, szintén kiemelkedően magas színvonalú hotelhez. Mint kiderült, pont időben, hiszen emlékezetem megcsalni készült a kezdés időpontjával kapcsolatban, lelkem és ösztönöm azonban túljár rajta. Már-már rutinszerűen hajtom végre a feladatokat - meglepő profizmussal, melynek eredménye szintén egy végső, utolsó interjú volt. Mikor ezt megtudom, mosolyogva mutatok fityiszt az egómnak, aki éppen duzzogva konstatálja, hogy a legdurvább ellenszert kezdtem használni ellene, mégpedig a cselekvést, ergo a teremtést, ami ellen ő sajnos nem tud mit tenni. Miután mind a két helyen megtettem minden tőlem telhetőt, elfog a réges-régen áhított harmónia-illatú és narancssárga színű zsizsgés. És ami a legmeglepőbb. Még most is tart. És egy dolognak köszönhetem ezt: annak, hogy cselekedtem.

Íme: mozdulatlanságomnak egy ideig vége. Aztán majd úgyis kell harcolnom más csatákban, magammal s az egómmal vívottakban, ahol egy, most igaznak vélt fegyverem van: a karma azaz a cselekedet, jelentsen is ez bármit, a lényeg a mozdulatlanság szükségszerű megszüntetése!

Minden rendben helyettem is.

Annyira frusztrált, hogy nem igazán tudtam most klaviatúrát ragadni. Valami frappánsat, valami olyat akartam leírni, ami nem hétköznapi, nem közhely és nem bólogat minden ember egy-egy mondat elolvasása után, hogy "Jahh...megint kaptunk valami nesze semmi fogd meg jól dolgot, amit elméletben gyönyörűen lejátszunk magunk színpadán....de a gyakorlatban közünk sincs hozzá."
És néhány nap eltelt.
Vöröslő aggodalom szikrázik bennem, mert félek, hogy megint csak néhány sorban tudok nyilatkozni. Úgy unom már. Úgy unom azt, hogy mindig a sötétségből meredek a fény felé, hogy olyan messzinek érzem azt, amiket olvasok, amiket hallok emberektől, akik értik a lényeget, vagy legalábbis közelebb vannak a teljességhez. És gyűlölet fog el. Én is úgy vágyom rá mégsem értem igazán. Azaz, hogy értem. De nem használom. Ugyanúgy vagyok meggondolatlan, s irigy. Ugyanúgy a türelmetlenség éles tűi szúrnak sokszor és mintha semmi nem változott volna, ugyanolyan lehangoltsággal tudom azt gondolni, hogy az életnek márpedig semmi értelme. Lényegét tekintve nem változott bennem semmi azon kívül, hogy olvasottabb lettem. Lexikális tudásom fantasztikus és elméletben rettentően bölcs és mindentudó nővé érettem. Gyakorlatban pedig nyugtalanságom és békétlenségem feszületét hordva a szabadság felé vezető iszonyú meredek veremben hánykolódom, levegőért kapkodva.

Legszívesebben elmenekülnék. Mindent itt hagynék. Mert végtelenségig önző vagyok. Itt hagynám a függőségeimet, az embereket akik szeretek. A munkámat. A kényelmet. A langyos vizet. Mostani és régi szerelmek árnyékait. Elfelejteném a csalódásaimat és az igazság rossz irányba való keresését.
Csak éppen: menekülnék.
Mégis olyan kecsegtető. Vonzó, ahogy hív az illúzió. "Ha ott hagysz mindent, elmúlik a fájdalom, a kétségbeesés, s nem kell majd úgy küzdened."
Nem tudom merre. Boldognak kellene lennem. Mert valójában meg van mindenem. Meg van mindenem, csak én nem.  

Az ihletről - részlet

Tapasztalatok igazolják, hogy a dühből és mély elkeseredettségből született bejegyzések kevésbé átütőbbek, kevésbé érintik meg az embert, és szól hozzá szinte személyesen. Sokszor összekeverem a dühöt az ihlettel. Az ihlet viszont kifinomult. Nem tűri a trágárságot és a goromba, tolakodó gondolatokat. Az ihlet maga a francia sanzon, a fehérbor a pohárban vagy az illat és a fény ölelkezése egy késő augusztusi hajnalon. Az ihlet sosem erőszakoskodik, sosem tukmál, és nem is rajong, de még csak nem is szeret. Az ihlet 'csak' van. Létezik a maga furcsa fel - és eltűnésével. Neki mindegy, hogy mi van körülötte, mert együtt áramlik az érzéssel, felveszi a vászon bordázatát és a festék színét, a mozdulat eksztázisát, magára ölti a betűk cirádáit, a szobrok domborulatát vagy a hangjegyek egymásutánját. Az ihlet nem fél. Mert tudja, ha veszély fenyegeti eltűnik, s azt is, hogy visszatér, amint a méreg elpárolog, hogy újra az alkotás áramlásába feledkezhessen létrehozva ezzel a mű belső szellemét. Az ihlet akkor jelenik meg, ha teret hagyunk neki. Ha nem siettetjük. Ha szemlélők vagyunk és beengedjük. Megengedjük ennek a végtelen tüneménynek, hogy áthassa a hangunk, a kezünk, az ujjaink, hogy aztán valami olyan születhessen, ami ezelőtt sosem. Az ihlet sosem egyforma. Az ihlet maga a tudatunk egyik megnyilvánulása. Mi csak csatornák vagyunk, feladatra készen, hogy teremtsünk és tanítsunk. Ilyenkor az ujj magától mozog, a test érzésből moccan, a hang önállóan szólal s az ecsetet is egy roppant erő vezeti. Jó dolog, ha megszáll az ihlet. Jobb mint a düh. - Vagy a düh is csiholhat ihletet? Szerintem igen.

A szellem és a lélek fordított aránya

Azaz miért pihen a szív, mikor az agy dolgozik, és miért pihen az agy, mikor a szív dolgozik?
Talán, hogy véletlenül se legyen egyszerű a dolog. Élni.
Talán, hogy a végén az egészet lássuk. Az életet.
Hogy a mínusz és a plusz nullává válhasson.
Vagy, hogy a karma kisimuljon?
Vagy szimplán az agyunk nem képes elviselni a szív rezgését? Mint egy mágnes, úgy taszítják egymást? Az nem lehet, hiszen akkor azonosnak kellene lenniük. Inkább olyan különbözőek, hogy vonzzák azokat a dolgokat és érzéseket, tényeket (fényeket írtam véletlenül...) és kinyilatkoztatásokat közhelyekkel fűszerezve, amik merő ellentétbe állnak egymás miértjével. Vagyis: kiegészítik egymást. Kompromisszumképesek minden tökéletességükben és tökéletlenségükben. Elvileg. Ez okozza az élet olyan furcsán fájó és bizsergető paradoxonját.
A minap túlsúlyt engedtem a szívemnek. Volt ára rendesen. A szívem csordultig volt érzésekkel. Meg nem értettség, kihasználtság, féltékenység, düh, meg nem becsülés...De ahelyett, ami jönni szokott, valami teljesen mást kaptam.
Egy e-mailt.
Illetve kettőt.
Alig alszom. Felkelek. Arcmasszázs, mintha számítana. Kávé. Fogmosás. Smink. Konty. Kosztüm. Irány. Az esélytelen nyugalmával, csak azért, hogy gyakoroljak. Five Star Hotel. Mimás, ha már Five Star Airline?! Plusz néhány végtelenül csinos nő. Olyan érdekes ez a sors vagy mi...minden csoportban megfigyelhetőek az egyedi karakterek, a vezetők, a megfigyelők, a semmitmondók, a furcsák, az extrovertáltak és introvertáltak. Itt sem volt másként. Én nem tudom hova tartozhattam. Minél inkább közelebb kerültem az áhított final interview-hoz, egyre idegesebb lettem. A kíváncsiság, az új felé táplált izgalom és a kétségbeesés, hogy 'nehogy felvegyenek' határozta meg a mozdulataimat, mondataimat, leblokkolásomat vagy önfeledtségemet. De ami ismét magával a végtelenséggel töltött el az maga a jelenlétem volt, ahogy decemberben is. Ott voltam és akkor, minden egyes mozdulatom, lépésem, szavam a teljes tudatában folyt át rajtam a most képlékeny izgatottsága. Éreztem magam körül mindent, láttam, ahogy lelassulnak a mozdulatok, a hangok felerősödnek, a látásom spektruma kiterjed és a centrumban én vagyok. Magam vagyok. A Magva vagyok a saját világomnak.
Feladatok követték az előzőeket, a fáradtság úgy nehezedett rám, mintha satuba szorították volna a fejem. Hazaérve a lelkesedés halvány szikrája sem látszott a tekintetemben. 2 napig szurkoltam azért, hogy ne vegyenek fel. Mert nekem valami más a célom. Máshol. A felelősség elől, hogy ne én döntsek a továbbiakról, úgy menekültem mint az augusztusi kánikula napfénye, miután felszárította a virágok elől az életed adó vizet. Csak nehogy én legyek, aki dönt a saját sorsa felől. A Mag kissé elhomályosodott. De én akkor is megteremtettem: Nem én mondtam ki az ítéletet. Jött az e-mail. És választ kaptam arra a kérdésemre, hogy maradom kell-e még.
Maradnom kell.

Nem tudom, hogy valaha ki fog-e derülni, hogy az agyam, vagy a szívem akarta-e így. Mind a kettővel ugyanazokat az érveket és ellenérveket tudtam volna felhozni. De most lehetőséget kaptam, hogy az itt be nem fejezett cselekedeteimet, amiket talán több életen keresztül már a vállamon cipelek befejezhessem, kisimíthassam, s hogy felkészüljek nagyobb utazásokra, karmikus találkozásokra, az élet kisimítására valahol máshol, ahol éppen dolgom van a Világ bármely pontján.
És a szív meg az agy ugyanúgy hátráltat majd és segít. És ugyanúgy nem fogom tudni pontosan, hogy melyik erősebb, hogy melyiknek az arányaiba kell, hogy jobban belefeledkezzek. A szellem és a lélek együttese mindig olyan zenét fog játszani, amik kétségeket szülnek majd. A hangszerek harmóniátlan zsivaja pedig ösztönözni fog az újabb és izgalmasabb kalandokra, tettekre, megoldásokra, döntésekre melyeket meg kell, hogy lépjünk, vagy azért mert a szívünk mellett, de a józan ész ellen van, vagy azért, mert a józan ész mellett, de a szívünk ellen toporzékol. És aztán a zene egyszer csak egyensúlyba ér. Egyre inkább hallunk tiszta és egyértelmű hangokat. Na...akkor lesz meg igazán a szellem és a lélek fordított arányának a harmóniája!

Zene, hogy újraolvasd: http://www.youtube.com/watch?v=eetBXSsevyQ

Napi szösszenet az arcon csapásról

Arcon csesztek. Legalább úgy, mint a Nap a felhőket, mikor kevés percekre felbukkan mögülük, bearanyozza a tájat és vidám hangulatot csal mindenki arcára. Arcon csesztek. Hasonlóképpen, mint az, hogy rájöttem, a híres szerelmi paralelogrammám múltbeli csúcsától fénysebességgel távolodunk. Időben és érzelmileg biztos. De a tér sem fog ellenállni ennek a törvényszerűségnek.

Amúgy a világunk csupa törvényszerűség. És mégis reménykedve kelünk fel nap mint nap, elhitetve magunnkal hogy velünk máshogyan van, mi a törvényt töröljük képen, mert a szabad akarat létezik. Egyre inkább kételkedem. A szabad akaratunk csak abban a bizonyos spektrumban létezik, amiben ha mozgunk és döntünk, azoknak a következményei sem engednek letérni az Útról. Vagyis a szabad akarat inkább így jelentkezik: A Szabadság ezüstszínű és friss eukaliptusz illatú illúzióját a lét rád adja ékszerként, de az akarat, mint a Mindenség akarata, az Univerzális erő, amit tudatos teljességedben segítségül kértél a fejlődéshez. Aztán megszülettél, tudatod egy része most Sors formájában van jelen és le se szarja, hogy éppen min mész keresztül...hiszen Te választottad. Így b@ssza jól arcba magát minden ember.

Vagyis: lehet, hogy nem mások vágtak engem pofán, hanem saját magam???