- Jól köszönöm!
- Mesélj! Egy éve nem beszéltünk.
- Nehéz lenne összefoglalni.
- Maradsz még?
- Maradok.
- És pasik?
- Semmi komoly.
- Szerelem?
- Annak sosincs jó vége....
Fogalmak tisztulnak, hajnalodik, vagy már süt a nap. De alig várom már az Iftar-t (naplemente). Legyen sötét, vagy inkább világos? Mi is lenne a legjobb. Olyan nehéz visszaszokni. Olyan nehéz ebbe a pulzáló semmibe visszaesni. A vegetáció és a pillanatokra köldökömre csöpögtetett hamis mámor harcolnak. A semmi és a még nagyobb semmi.
Fogalmak tisztulnak. Milyen jó volna őket szavakba formálni. A vasmadarak fel-le szállnak, reflektorfényük átvilágítja a lelkemet is. Lassítás-gyorsítás. Sorakoznak landolásra készen a sivatag szárazsága elől menekülve a tenger felé. Kifutópálya üzeni az irányt, robotpilóta kikapcs. Hullámzás. A kéz vezérelte dögmadár. Thirty. Twenty. Ten. Minimum. Földet érés és rázkódás. Ismét vége egy álomnak. De kezdődik egy új. Ha tudnám átölelném a szárnyait. Szívemet fájó teljességgel repíti a magasba újra s újra. Elrugaszkodik a Földtől. Ahogy a lelkem is egy kicsit.
Fogalmak tisztulnak. Mindig a magasba vágytam. "Mama, azokat a csillagokat kik tették oda?". Fel, mindig feljebb, mert ott olyan hideg van, hogy szinte már éget, olyan csend, hogy hallani az univerzum lármáját, olyan sötétség, hogy minden fényt látunk, s olyan nagy semmi ami a mindent képes magába foglalni. "Én szerintem űrhajós leszek. Apa, léteznek UFO-k? Én nem félek tőlük!"
Fogalmak tisztulnak. Testi szellemi lelki vágyak manifesztálódnak. Ők nyomulnak és tapasztalok. Hova is menekülhetnék? Két út között eltelt idő az, mikor a lét rám nehezedik. Kikerekedett szemmel vágyom a világot ilyenkor. Remegve hajszolom magam a mindennapi teendőkbe. Hiányzik a szárnyalás. Hirtelen nincs értelme a Földön lenni. Elkezdek gondolkodni. Düh, féltékenység, irigység, méreg. De miért nem harmónia, szeretet, megértés, megbocsátás?
Fogalmak tisztulnak. Én megrökönyödve állok a festővásznam előtt. Toporzékolnék, a fejeden törném ketté a borosüveget. Hiszen már azt hittem megszoktam, hogy a tangót mással járod már egy éve, még akkor is, ha pár nappal ezelőtt még saját igaz keringőnkre ébredtünk s feküdtünk. És nem, most nem kérek bocsánatot! Vigyázz az ígéretekkel. Mi nők emlékszünk rájuk! S tudom milyen a tiltott gyümölcs íze....De ne aggódj, én úgysem vagyok ott. Szellemként bukkanok fel, majd tűnök el hirtelen.
Fogalmak tisztulnak. Érzelmi függetlenség. Ez kell. Nem várom a semmitmondó üzeneteidet.... Igyekszem nem várni. De éget a bűn, a rossz, a kíváncsiság. Nem tudom merre repülsz. Felkészülten várom, hogy egymásba ütközzünk. 8 ezer az 1-hez. De ez is esély. Mondom próbálok nem epekedni az üzeneteidért. De ha írsz....sajnálom. Sajnálom, de ott vagyok. Mert kíváncsi vagyok. Vagy bátor. Vagy mert szeretem kicsinálni magam - a rohadt életbe. S mert írsz, s mert kívánsz....Tiltott gyümölcs íze, mi? Én úgysem vagyok ott. Szellemként bukkanok fel, majd tűnök el hirtelen.Fogalmak tisztulnak. Barátság. Tökéletes lenne. De persze, hogy nem az. Nincs meg valami. Nem is volt és nem is lesz. De kell az energia. Egy picit azért kacér vagyok. A zene néha úgy tud a magasba emelni mint a Boeing. Becsukom a szemem és mély levegőt veszek. Üzenetek jönnek. Üzenetek válaszolatlanul maradnak. Barátság....de a feleségednek már ez sem tetszett. Sajnálom. Nem én vagyok az! Csak túl bátor, ahhoz, hogy ne otthon üljek és hisztériázzak. Tiltott gyümölcs íze, mi? Én úgysem vagyok ott. Szellemként bukkanok fel, majd tűnök el hirtelen.
Fogalmak tisztulnak. Bár tisztulnának. Azt hittem kristályosodnak, körvonalazódnak. S akárhányszor azt hisszük fejlődünk, megértünk, átérzünk igazán létezünk....mindig bebizonyosodik, hogy csak a konfúzió mutatja meg magát mint egy pimasz ijesztő bohóc. De tudod...jó ez. Egyszer csak rend lesz már. Meg amúgy is...néha kifejezetten szeretek megőrülni.....
