A festésről

Nyár. Napsütés. Szokásos kétségbeesés, hogy nem tudom mi lesz az életemmel. Hisztik, nem is kicsik. Meg nem valósított ötletek tömkelege. Pont...és aztán mintha kicsavartak volna. Olyan szintű fájdalmat és elveszettséget éreztem, hogy a sokk, amit ettől kaptam felrázott, a levegő, amit vettem megtisztított, a mozgás lenyugtatott és 2-3 nap leforgása alatt más ember állt a tükör előtt, mint amilyen azelőtt visszatekintett rám. Pontosan tisztában voltam a lehetőségeimmel, a szabadságommal, amit kaptam. Inkább voltam boldog egy idő után, mint megkeseredett, önmarcangoló nő. Olyan eszközöket adott kezembe az ég, amiknek köszönhetően a lehető legtartalmasabb dolgokat kezdhettem el művelni. Olyanokat, amik által már nem volt kétségbeesés. Olyanokat, amik segítségével pontosan ismertem a jövőmet. Megszűntek a hisztik és az ötletek napról napra realizálódtak kis életemben. Igen, kicsavartak. A jó irányba.

Ekkor kezdtem el pingálni. Mivel mással kezdtem volna: fibonacci. Amatőr képek hada árasztotta el a szobám. Minden egyes ecsetvonás egy teljes meditációval ért fel. Kikapcsolta az agyam, a kósza gondolatok szárnyat kaptak, a feszültség rávetődött a vászonra érdekes színeket hozva ezzel világra.
Nyitott erkélyajtó, madárcsicsergés, keserédes mosolyok...és a vászon, az ecset meg én. Roppant sokatmondó kép. Esténként nem is kezdhettem mással a festést, mint egy pohár vörösborral. Egy-egy korty erejéig meg-meg állva, miközben szemet vethetek újonnan alakuló művemre. A zene a háttérben válogatott volt. Végtelen szenvedéllyel hallgattam jazz-t, swing muzsikát és sokszor meditációs vagy klasszikus zenét. Mindegyik dallam elérte, hogy másképpen mozogjon kezemben az ecset. Volt, hogy mint egy hurrikán felpörögtem, néha viszont teljes kábulatban és lassúságban véltem magam felfedezni. Sokszor olyan vágy fogott el egy-egy forró zene által, hogy muszáj voltam másik számra kapcsolni. Volt, mikor kicsattantam a megfoghatatlan és feltétel nélküli boldogságtól.

Előfordult az is, mikor magányomban nem vágytam volna mást, csak hogy valaki üljön le a festőállványom melletti fotelbe és egy pohár borral a kezében nézze, ahogy belefestem magam a képeimbe. Kövesse végig az összes mozdulatom a szemével és merüljön el a gondolataiban, amit kiváltok úgy, hogy azok és az én röpke képzelgéseim és érzéseim valahol az univerzumban találkozzanak és végtelen erővel fonódjanak egybe jelt adva ezzel a materiális világon festő és borozgató énünknek.
És ilyen még lehet.

Állapotváltás

Úgysem fogom befejezni ezt a kis szöveget, mert nem lesz konklúzió, befejezetlenül fog tátongani és nem fog tetszeni, mert mindig ki kell találni a végét. Mert nem lesz neki ilyen.
Bármilyen állapot üljön is rajtam, nincs az a pillanat, mikor én azt a tökéletességgel magával vonnám veszedelmébe.
Ma délután kinéztem az ablakon és egy érdekes szívszorítással megfűszerezett sóhaj tanácsát követve beállítottam a zenéket a gépemen és bebújtam az ágyamba. A függönyt nem húztam be, mert látni akartam, ahogy szürkül az idő, havazik majd megint nem,feltámad a szél és a napos, felsős percek váltakozása megengedi, hogy képes legyek arra gondolni, hogy mint ahogy a ború, úgy a kellemetlen érzésem is elmúlik egyszer. Mindegy egyes új dalnál keserédesen vettem tudomást a kis fénycseppről az arcomon. Vagy azért, mert valami elmúlt, vagy azért mert a jövő kilátástalansága megremegtette alattam a talajt, amit én építettem nagy munkával a lábaim alá az utóbbi időben.

Aztán elaludtam. Utaztam. Menekültem. Sírtam. Nevettem. Féltem. Felizgultam. Éhes voltam. Aztán hánytam. Alkudoztam és csaltam. Teleportáltam és repültem a zene ritmusát követve. Átöleltem az álom és a valóság terét és idejét. Álomba húzott minden érzés, gondolat, cselekedet...de a zene, mint valami szög, amibe épp akkor akad bele a kabátunk, mikor éppen a legsietősebb a dolgunk...itt tartott. Minden egyes hangnak a tudatában voltam.
Felriadtam. Arra, hogy álmodom.
És hogy besötétedett.


U.i.: A mai zene: www.youtube.com/watch?v=4KEEXyRL0qE

Az összeszorított szájról.

Észre sem vettem volna, ha nem hívják fel rá a figyelmem. A titok lenne, az amit rejtegetek? Mit nem akarok, hogy megtudjanak? Mit akarok magamba fojtani? Vélemény lenne talán, hogy se nem nevetek, se nem vágok morcos arcot? Vagy szimplán végtelenül kacér, hogy nem játszom a teljes örömöt vagy bánatot? A titokzatosság kelléke ez. Csak éppen, ha valaki ismer, pontosan tudja mi van bennem, ha a szemembe néz.
Egyszer már felismertem, hogy találkoztunk. Én meg a sorsom. Elképesztő gyorsasággal fúrta belém a felismerést, hogy tudjam: itt most valami megfordul. A helyes irányba éppen. Végtelen félelem az ismeretlentől, és annál nagyobb izgalom oldott kereket a lelkemben. Összeszorított szájjal mosolyogtam. A hitetlenség, hogy a változás a küszöbön liheg...ez mutatta meg magát az ajkaimban. A feszültség, amit sok sok kérdés és kétely szült...
És ez változott. Ez csiszolódott és a szimpla órák engedélyt adtak arra, hogy a megismerés ezernyi örömét és bánatát foglaljuk össze magunkban.
Már egyre kevésbé szoktam összeszorítani a szám. A feszültség elillant, a hitetlenség patakja beleömlött a hit roppant óceánjába, az izgalom természetessé színesült és a félelem az ismeretlen világtól átalakult szivárványszínű izgatottsággá.

A rendszer ...

A mai nappal elhatároztam, hogy csinálok némi hasznosat is ezzel a bloggal. Ugyan néha jól esik visszaolvasni az elmúlt évek írásait, de azért senki nem fogja látogatni a blogot, hogy ezt többször megtegye.
Roppant jól esett, hogy több forrásból véltem felfedezni írásaim értékét. Nos. Jóhír: nem szűntem meg, csak átalakultam. Amióta nem írok, azóta festek. Az átvitt értelmű gondolatok felkerültek a vászonra. Most így mutatom ki mi van bennem, hogy érzek én.
Igyekszem a blogot olyanná alakítani, amilyen vagyok. Bemutatni azokat az élményeket, eseményeket, embereket, melyek körülvesznek. Egyre izgalmasabb, érdekesebb és talán félelmetesebb is.
Kellemes böngészést, elmélyülést, pihenést...
Üdv:
Nannuscha