6 év

Pontosan emlékszem, mikor 2014 őszén a céges portál jobb felső sarkában megjelenő visszaszámlálást nézegettem. 

5 days until joining.

4 days until joining. 

.

.

.

Joining today. 

6 évvel ezelőtt, szeptember havának 17. napján elindultam életem eddigi legnagyobb kalandja felé. 

6 évvel ezelőtt még fogalmam sem volt arról, hogy milyen eszméletlen flörtöt fogok levágni a Világgal. 

A történetemet ismeritek, így nem írnám le ismét. Igazából arról akartam írni, hogy most mi történik bennem. Most, hogy a céges portálon a jobb felső sarokban a számláló már csak a megmaradt napjaimat számolja vissza itt, az Emirates-nél, annál a légitársaságnál, ahol életem nagy élményeit, rácsodálkozásait és nagy történeteit éltem. 

Nem nehéz elérnem, hogy pillanatok alatt könnybelábadjon a szemem. És nem is tagadom, hogy rettentően fáj, hogy emlékké kell, hogy fakuljanak ezek az élmények. Míg repültem, minden utazás, tapasztalat elevenen élt bennem, ugráltam az idő dimenzióin, minden emléket egy karnyújtásnyira éreztem. Most, hogy távolodik ez az éra, valahogy át kell, hogy fordítsam ezt az élénk érzést édes nosztalgiába. Például mikor életemben először repültem crew-ként egy cairo-i járaton.

Vagy mikor ott Bangkokban megismertem azt a furcsa alakot, aki később olyan érzelmi hullámvasutat indított el bennem, amit így visszagondolva kicsit szégyenlek is - bár semmit sem bánok. Arról a sydney-i útról nem is beszélve, ahol belebotlottam egy másodpilótába, vagy arról a csapatról, akikkel az egy hetes utunk alatt kevés józan pillanatunk akadt. Nosztalgiám elbűvölő részei az európai utak is, az ottani semmihez sem fogható kultúrális élet, az épületek antik kacsintásai vagy éppen a brüsszeli tivornyázás sok-sok liter sör után. Nizza, ahol futnom kellett a hullámok elől, Barcelona ahol otthagytam a jegyzeteimet, London, ahol mindig összefutottam egy-két jóbaráttal, a friss Guinness Dublinban, Timmendorfer strand ahol oda voltam a retro napozóágyakért és Frankfurt ahol életem legfinomabb csokis fánkját ettem. Említést érdemel Róma is, ahol minden lépésben benne volt a dolce vita, Milánó, ahonnan egy köpés a ködös, esős, romantikus comó-i tó. Stockholm és Oslo, ahol mindig nagyokat lélegeztem a friss és hűvös levegőből, és csodálattal néztem a repülők sokáig mozdulatlanul ékeskedő kondenzcsíkjait a fényes nyári estéken. Koppenhága a karácsony előestéjén, mikor mi voltunk az egyetlenek akik 2 fokban a Tivoli kertben hánytatós hullámvasutakra ültünk. Ott van Lisszabon is, ahol a legfinomabb egg tart-ot ettem miközben fado-t hallgattam, vagy Madrid, ahol órákat tudtam sétálni a Retiro parkban. Párizsban szerettem kicsit Amelie lenni és créme brülée-t törni a Montmartre-on. Lyonban jól esett mászkálni a vasárnapi piacon, ahogy Zürichben is, miként a tó felől érkező jeges szél teljessen elzsibbasztotta az arcom. Emlékeim sokszor visszavezetnek a genfi biciklitúrára, ahol rikítóan sárga repcemezőkön keresztül vezetett utunk, és ahol pitypangot fújtunk a hegyek közé. Edinburgh valósággá vált Harry Potter világa mindig elvarázsolt, ahogy Amszerdam virág- és bicikliözöne is. 

Olyan távoli helyekre utaztam ahova valószínüleg sosem jutottam volna el másként. Ázsia egy külön bolygó, egy teljesen más rendszer, mint amit én európaiként megszoktam. Ahogy eszembejut Peking szinte érzem a körülölelő szmogot, másrészt eszembejut a bob pálya, amin lecsúsztam a Nagy Fal-tól. Erősen él emlékeimben Shanghai nyüzsgése az Oriental Pearl-el a közepén, vagy Guangzhou, ahol életem legkényelmesebb matracán aludtam úgy 20 órát. Emlékszem az egyik hongkongi bulira (hogy hogyan azt nem tudom), mikor Bon Jovit üvöltve zselé alkoholt ettem a Lan Kwai Fong-on vagy mikor a Nagy Buddhához kirándultam a várost körülölelő hegyekbe kicsit lecsendesedni. Ázsiában mindig nagyokat lehetett mulatozni, ahogy sikerült is Angeles city-ben, Clark-on, a Fülöp-szigeteken, miután hatalmasat kanyoningoztunk Cebu-n a Kawasan vízesésnél. Mélyen él emlékeimben a szingapúri Buddha foga templom, ahova minden alkalommal ellátogattam meditálni vagy Kuala Lumpur, mikor napfelkelte előtt sétáltam a Petronas tornyok tövében. Pillanatok alatt fel tudom idézni, ahogy Vietnámban a Mekong folyó deltáján csónakáztunk vagy ahogy a Halong Bay Avatarba illő magas és vadregényes, a tengerből kiemelkedő hegyeibe beleveszett a tekintetem. Szinte érzem a taipei-i teaültetvény aromáját és a hegyi hűvös ragacsos tea illatú párát, amit a világ rápermetezett a bőrömre. Eszemben van az éjszakai piac iszonyatos bűze is Jakartában, mint ahogy a Seoulban meglátogatott skanzen élménye is. Még mindig nevetek magamon amiért azt hittem, hogy Tokyo belvárosából éjszaka 2-kor sima ügynek hittem eljutni a Naritai reptérig. A számban érzem még mindig a sri lankai és indiai fűszerek elképesztő tüzes táncát. Megborzongok, ahogy előkerül emlékeim közül egy mauritius-i vízesés, ahol a szomorúság egy pillanatra elfelejtett létezni.  

Afrika, a világ bölcsője, egy rendkívül szerethető bukét hagyott az ajkaimon. Mindig mosolygok, mikor felidézem a bébi elefántokat Nairobiban, vagy ahogy Zimbabwe-ben lovagoltam a szavanna közepén. Azt a kedves tekintetet sem felejtem el soha, amivel az a bájos zsiráf tisztelt meg Johannesburgban. Durban partjainál cápákkal úsztam egy hajnalon és Fokvárosban láttam, ahogy két óceán egymásbaszeret miközben a hajamat kacéran kócolta össze a szél. Luandában szúnyogokat kergettem, míg Lagosban örültem a fejemnek, hogy 1 literes söröket lehet a hotelben kapni. Emlékszem, ahogy Ugandában a Viktória tó partján néztem a napfelkeltét és ahogy Accrában fergeteges 29. születésnapot ünnepeltem. Még mindig meghat, ha arra a képre gondolok, amit Conakryban láttam, azt a csoda naplementét, ami a narancs nemlétező árnyalataira festette az Atlanti óceánt. Előttem van a dakari rózsaszín tó is és az óceánparti quadozás, vagy a Gorée sziget s annak története.  

Amerikába mindig szívesen utaztam. Annyira sokszínű, annyira menő és én nagyon készségesen készültem tervekkel bármelyik vidékére küldtek is. Lehetett az New York, Manhattan, aminek a hangulatára nem igazán találok szavakat (talán a mindent magábafoglaló zsizsgés szó jó rá), vagy Chicago, ahol beleszerettem a tűzlétrákba, vagy Boston mókusokkal telített parkja. Orlando ahol megállíthatlan röhögőgörcs jött rám, vagy a Cape Canaveral és a Kennedy Space Center. Fort Lauderdale, ahol hatalmasat estem miközben nagy lelkesen futottam a homokban, hogy megsimogassam az óceánt. Emlékszem a floridai Naples-re, ahol a legfinomabb tuna steak-et ettem vagy a everglades-i cuki aligatátorokra. Houstonban életem első baseball meccsére, amiből semmit nem értettem és a NASA történelmi mission control termére. Emlékeimben szerepel Dallasban az X-el jelzett rész az Elm utcában, ahol Kennedy-t meggyilkolták. Los Angeles számomra álom az álomban. Akárhányszor ott jártam, mindig felhívta a figyelmem arra, hogy el ne felejtsek álmodozni kicsit. San Franciscoban szerettem elbiciklizni Sausalitoig a Golden Gate hídon át, és Seattleben mindig megálltam a világ legfinomabb kagylólevesére. Még mindig érzem a Niagara dübörgését a mellkasomban. Csak úgy, mint ahogy hallom az argentín tangó zenéjét, és látom, ahogy az a pár táncol rá ott a színes La boca negyedben Buenos Airesben. Emlékszem, arra a rengeteg caipirinha-ra, amit Rióban ittam, és az esőre meg a ködre, ami miatt nem láttam a Megváltó Krisztus szobrát. Cserébe él bennem a Copacabana ritmusa és az ígéret, hogy oda még vissza kell mennem. 

Ausztrália és Új-Zéland annyira messze van, hogy olyan az ember érzése, mintha a világ peremén landolt volna. Ezt az érzést szerettem. Elmenekülős volt kicsit. És Sydney-be olyan jó volt elmenekülni, meg végigjárni a Big Ocean Road-ot egészen a 12 apostolig. Brisbaneben szerettem a meleg esőt, Adelaide-ben pedig találkozni régi barátokkal. Perthből mindig elvonatoztam Cottesloe-ba, ahol a terngerpart a legreménytelenebbül romantikus, vagy Fremantle-ben sétáltam és szívtam magamba a nihillt. És élveztem, ahogy Aucklandben a világ margóján kötélténcolok, vagy ahogy Christchurchből délre autózva a semmi közepén találom magam. 

És van emlékem Baliról is. Ahol megismertem azt az embert aki ezt a múltat összekapcsolja a jelenemmel és a jövőmmel. 

És nézzenek oda....leírtam végül egy-egy hellyel kapcsolatos legelső gondolataimat. Mint valami szumma-blog. Ugyan nem az összes desztináció, nem az összes gondolat, de mégis ad egy laza keretet, ami talán nekem is segít. Mert, hogy el kell, hogy pakoljam ezeket a szívem egyik szegletébe - ugyan nem tudom, hogy fognak elférni. 

Nem tudok mást írni, pedig végtelenül repdesnek bennem mindenféle érzelmek. De elnémúltam most kicsit. Azt hiszem ez a folyamat része. Majd újra megered a nyelvem.  Egy dolog viszont biztos. 

A Köszönet és a kimeríthetetlen hála ezért a 6 évért. 

.... 0 day remaining....