38.8 fokos láz után hirtelen lehűlni 35.6-ra egészen meredek érzés. A lázálmok olyan sűrűséggel fagytak bele a szemembe, hogy mostanáig látom a színeit. Nem tudtam úgy behunyni a szemem, hogy rögtön a képzelet - vagy valóság? - világába ne süllyednék. Jórészt arra a fájdalomra ébredtem, mikor nyeltem. Torkom 3 óra alatt akkorára dagadt és olyan gyulladásba került, hogy a vizet is nehéz volt lenyelnem. A ma kapott antibiotikum és a további 3 féle gyógyszer hatása legalább kiütött. Egyszerre tudtam pihenni 4 órát, majd felébredve és félredobva a verítékkel megszívott hálóingem már egészen emberien érzem magam.
Hogy minek lehet ez a hatása? Nem vagyok beteges típus. Jórészt mindig igyekszem lelki-testi harmóniámat megtartani, energia hiányokat befoltozni, mielőtt még baj lenne. Az elmúlt 1-2 hét viszont sokat kivett belőlem. Rengeteg intenzív élmény, s még időm volt rájuk felkészülni. Egész hónapban egy standby szerűségen voltam. Ez annyit jelent, hogy sosem tudtam előre, hogy merre fogok utazni a világban. Így jártam be Casablancát és Nairobit is, ami a maga egyszerűségével és piszkosságával egészen bájos képet mutatott. Az elefánt simogatás és a zsiráf etetés kivételes helyet foglal el a szívemben. Olyan kedvesek ezek az állatok, olyan tiszták és egyszerűek. Az emberek barátságosak, segítőkészek, pláne mikor szuvenírt szeretne venni az ember. Egy petákot sem sajnáltam tőlük. Egyikőjükkel csevegve megosztottam, hogy kik és mik vagyunk, mit keresünk itt. Teljes természetességgel beszélgettünk az utazásról, ám mikor megkérdezte, hogy milyen gyorsan megy egy repülő, illetve, hogy zajos-e, vagy hogy ilyen gyorsaságnál Ő nem tudja elképzelni, hogy feláll az üléséről és mondjuk sétálgat a gépen, akkor hirtelen olyan elképedés futott át rajtam, amit szégyelltem. Valahogy annyira hozzászoktam ahhoz, hogy a repülőgép a második otthonom, hogy szinte nem is tudtam elképzelni, hogy a világon létezik még olyan ember, aki nem repült. Ezt a hazafelé út is bebizonyította. A fél utastér tele volt olyan emberekkel,családokkal, akik akkor ültek először repülőn. Legszebb ruhájukat felvéve a civilizált viselkedésnek morzsáját nem mutatva használták a mosdót, ettek - jórészt kézzel - és ismét szégyelltem magam, mert tudom, hogy mennyire látszik az arcomon ilyen esetekben a döbbenet. Hazaérve gondolkodtam azon, hogy nyitottabbnak kellene lennem, és semmiképpen sem az előítéleteimből, a gondolataim bugyraiból bíráskodni, megvetni valakit. Hiszen fogalmam sem volt ezeknek az embereknek a hátteréről. Az sem kizárt, hogy egy régi kenyai törzs lakói, és olyan tudással rendelkeznek, amiről mi - civilizált városlakók, messze a természettel való szimbiózistól - csak álmodunk. Ha álmodunk. És én mégis kikerekedett szemmel, szánalmamat már nem rejtve szolgáltam ki őket, ami miatt dühös voltam magamra.
Sokak kérdezték, hogy megszoktam-e már ezt a munkaritmust, ami inkább ritmustalanság.
Az idő és tér nem léte.
Szerintem nem lehet megszokni. Erre rászokni lehet. Ez az életforma drogként hat rám. Ha 3-4 napig nem repülök, hiányérzet fog el. Rászoktam arra az érzésre, hogy minden alkalommal új emberekkel találkozom, hogy minden alkalom egy új lehetőség, hogy minden út rejt valami magával ragadót, legyen az egy utas, egy kolléga vagy maga a desztináció. Hogy mindig emberek között vagyok, mégis egyedül, hogy bejárom a világot meghazudtolva a Föld bolygó hatalmasságát, hogy egyszer a Nappal szemben, másik alkalommal a Nappal együtt haladunk a világ óceánjai felett. Hogy hazaérve egy furcsa keserédes bizsergés fog el. A valami elmúlt érzése, az üresség, amit pár nap múlva ismét felvált az izgalom, hiszen útlevelem ismét egy másik városba enged betekinteni.
Csodálatos. Éteri. Ijesztő. Kábítószer.
Kenyai utam után egy vele teljes mértékben ellentétes flightot kaptam. Sydney. A tökéletes város. Ismét. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy már nem volt ismeretlen számomra ez a lenyűgöző metropolisz. Tudtam mi hol van, hol lehet jót enni vagy inni. Airport standby-ról lettem kihívva, s még a briefinget is lekéstem, így egymagam vittek ki a repülőgéphez, ahol közölték, hogy business classon fogok dolgozni. Az ijedtség egyből kiült a fejemre, elsápadtam és leesett az állam, hiszen volt egy olyan tippem, hogy én vagyok a legfiatalabb crewk egyike a fedélzeten.
Sydney veszélyes. Mert tökéletes. Kifogástalan szálloda, hibátlan italok és ételek. Nagyszerű időjárás. Könnyes nevetés belga kapitányunk 5. söre utáni táncán. Eszményi boldogság és szabadságérzet az Opera Ház árnyékában. Remek emberekkel.
A hedonizmusom itt megütötte a végső határát. A bomba felrobbant.
És most beteg vagyok. Megbomlott a harmónia, talán túl sok volt a jóból.
...
