Tapasztalatok igazolják, hogy a dühből és mély elkeseredettségből született bejegyzések kevésbé átütőbbek, kevésbé érintik meg az embert, és szól hozzá szinte személyesen. Sokszor összekeverem a dühöt az ihlettel. Az ihlet viszont kifinomult. Nem tűri a trágárságot és a goromba, tolakodó gondolatokat. Az ihlet maga a francia sanzon, a fehérbor a pohárban vagy az illat és a fény ölelkezése egy késő augusztusi hajnalon. Az ihlet sosem erőszakoskodik, sosem tukmál, és nem is rajong, de még csak nem is szeret. Az ihlet 'csak' van. Létezik a maga furcsa fel - és eltűnésével. Neki mindegy, hogy mi van körülötte, mert együtt áramlik az érzéssel, felveszi a vászon bordázatát és a festék színét, a mozdulat eksztázisát, magára ölti a betűk cirádáit, a szobrok domborulatát vagy a hangjegyek egymásutánját. Az ihlet nem fél. Mert tudja, ha veszély fenyegeti eltűnik, s azt is, hogy visszatér, amint a méreg elpárolog, hogy újra az alkotás áramlásába feledkezhessen létrehozva ezzel a mű belső szellemét. Az ihlet akkor jelenik meg, ha teret hagyunk neki. Ha nem siettetjük. Ha szemlélők vagyunk és beengedjük. Megengedjük ennek a végtelen tüneménynek, hogy áthassa a hangunk, a kezünk, az ujjaink, hogy aztán valami olyan születhessen, ami ezelőtt sosem. Az ihlet sosem egyforma. Az ihlet maga a tudatunk egyik megnyilvánulása. Mi csak csatornák vagyunk, feladatra készen, hogy teremtsünk és tanítsunk. Ilyenkor az ujj magától mozog, a test érzésből moccan, a hang önállóan szólal s az ecsetet is egy roppant erő vezeti. Jó dolog, ha megszáll az ihlet. Jobb mint a düh. - Vagy a düh is csiholhat ihletet? Szerintem igen.
